Természetersen Babi, küldök majd könyveket, (Steiner könyveket is igértem a Steiner-topikban), de most még sajnos tudod, nincs otthon netem. (Új otthon, új munka, új... nem volt könnyű az elmúlt pár hónap...)
Most éppen Taisha Abelar Absztrakt repülés-ét olvasom. Ismered? Ő az egyik női tanítványa Don Juannak. Itthon a Püski Kiadó adta ki a könyveiket.
'hol keressük hát az igazi vacak kis zsarnokocskát: kívül, vagy belül...? '
Természetesen belül!
'a zsarnok csak azt igázhatja le, ami vele egyforma'
És igyekezni megszüntetni magunkban azt,amitôl számunkra azzá válhat valaki vagy valami ... (Ugy gondolom, hogy ez egy, - a zsarnokocskával hasonló jellegü - tulajdonságunk lehet, amire azért van affinitásunk, mert itéletet mondunk rá ... megérezzük, megtapasztaljuk a jelenlétét, és 'ugrunk rá' ...)
(Ha tudod, kuldd el nekem a könyveket e-mailben, mert nekem csak egyetlen egy van meg. Elore is koszonom!)
igen! sokszor irtam az egynemüségrôl! s itt is errôl van szó! Ahogy irod:
'
ez a zsarnok csak azt igázhatja le, ami vele egyforma - hol keressük hát az igazi vacak kis zsarnokocskát: kívül, vagy belül...? '
Szent pillanatok sorozata, amikor a szent szavak belsô, szent cselekedetté érlelôdnek...
örülök itt most minden szónak! Mirdad! Csak ezek vezetnek el oda, ahova el kell jutni.
A szövegben ez a rész: 'önfegyelem, mikor az ember képes mindezt megtudni, miközben összevissza ütlegelik...'
vagy: 'nap mint nap, csúszva-mászva, idônként sirva fetrengtem az emberem korbácsa alatt, mégis boldog voltam... anélkül, hogy utálni kezdtem volna... Harcos voltam, tudtam, hogy várok, és azt is tudtam, hogy mire. Ez a legnagyszerübb dolog a harcos életében!'
Ezt csinálni kell! Méghozzá szégyenkezés nélkül! Szerencsés, akit ezek a korbácsok elérnek! Sirni, pár órát, de a lélek vár! De mivel tudja mire vár, igy másnap képes észrevenni a napfény ragyogását, a madarak csicsergését is... :-)
'Inasnak' (tanuló!) szegôdni annyi, mint megváltoztatni a nézetet magamról, s a világról...
Harcossá válni az önuralom és önfegyelem megszerzésével.
A legrosszabb zsarnok is gyönyörüséget okoz, feltéve, ha az ember harcos...
A valóság olyan értelmezés, amilyet mi magunk adunk a világnak!
Béketürés, idôzités... !
önuralom, önfegyelem, béketürés = gát
idôzités = zsilip
béketürés: az ember lelkileg visszatartja azt, amirôl harcosként tudja, hogy igazság szerint meg kellene történnie.
(Nem azt jelenti, hogy a harcos minden idejét arra forditja, hogy valakinek tuljárjon az eszén, vagy leszámoljon valakivel. Az ettôl független dolog.)
Ha a harcosnak elegendô önuralma, önfegyelme van, és rendelkezik az idôzités képességével, A BEKETURES ONMAGATOL BIZTOSITJA, HOGY MINDENKI MEGKAPJA AMI JAR NEKI!!!!!!
(Aki a vacak kis zsarnok mellé szegôdik, az le van gyôzve! Az is le van gyôzve, aki dühbôl tesz valamit önuralom és önfegyelem nélkül, vagy akinek nincs béketürése!)
Az új látók arra használják a vacak kis zsarnokocskákat, hogy elköltöznek ebbôl a világból.
Nagyon szívesen Babi :) Ha kell, küldöm, RTF-ben van meg vagy 4-5 Castaneda-könyv magyarul, angolul.
Ezekután könnyen felismerhetjük a saját életünkben a magunk "vacak kis zsarnokocskáit"...:)
Az könnyű.
Azt felismerni azonban, hogy mitől válhat számunkra valaki azzá, már nehezebb,
és az lesz a kérdés kulcsa: kiderül, hogy ez a zsarnok csak azt igázhatja le, ami vele egyforma - hol keressük hát az igazi vacak kis zsarnokocskát: kívül, vagy belül...? :)
... "Az intéző csak az erőszakot ismerte, azzal terrorizált mindenkit. Ha az erőszakot semlegesítették, szinte tehetetlenné vált. Don Juan tudta, hogy az embere soha nem merné megölni őt az egész háznép előtt, ezért egy szép napon a többi munkás előtt, de a ház úrnőjének a szeme láttára megsértette az intézőt. Gyávának nevezte, amiért halálosan félt a főnök feleségétől.
Jótevőjének a haditerve előírta, hogy éberen lesse az alkalmat, amikor le tud számolni ezzel a vacak kis zsarnokocskával. A váratlan dolgok mindig így szoktak történni. A legnyomorultabb szolga hirtelen gúnyolni kezdi a zsarnokot, fontos emberek színe előtt nevetségessé teszi, aztán még mielőtt a zsarnoknak ideje lenne bosszút állni, megpucol.
– Az emberem őrjöngeni kezdett a dühtől, de addigra én már alázatosan térdepeltem a ház úrnőjének a lába előtt – folytatta don Juan.
Amikor az úrnő bement a házba, az intéző és emberei szóltak don Juannak, hogy jöjjön a ház mögé, mert van ott valami, amit meg kellene csinálnia. Az intéző halálsápadt volt a dühtől. A hangjából lehetett tudni, mire készül. Don Juan úgy tett, mintha megjuhászodna, de ahelyett, hogy hátrament volna, nyílegyenesen az istálló felé vette útját. Abban bízott, a lovak akkora lármát csapnak, hogy a ház gazdái kijönnek megnézni, mi van. Tudta, hogy az embere nem meri lelőni, mert túlságosan hangos lett volna a lövés hangja, az intéző pedig mindennél jobban félt attól, hogy elveszíti az állását. Don Juan tudta azt is, hogy az intéző nem mer odamenni, ahol a lovak vannak – pontosabban: csak akkor megy oda, ha sikerül úgy felheccelnie, hogy elveszítse a fejét.
– Beugrottam a legvadabb mén állásába – mondta don Juan –, az a vacak kis zsarnokocska pedig dühtől elvakulva kirántotta a kését, és utánam ugrott. Azonnal behúzódtam a deszkáim mögé. A mén csak egyszer rúgta meg, és vége volt.
Hat hónapot töltöttem abban a házban a harcoslét négy tulajdonságát gyakorolva. Ennek a négy tulajdonságnak köszönhetem, hogy sikerült. Egyetlenegyszer sem zuhantam vissza az önsajnálatba vagy sírtam a tehetetlenségtől. Vidám voltam és derűs. Önuralmam és önfegyelmem soha nem tapasztalt erővel működött, és végre láthattam, mit jelent a béketűrés és az időzítés a kikezdhetetlen harcosok esetében. Ráadásul egyszer sem kívántam az emberem halálát.
A jótevőm valami nagyon érdekes dolgot mondott nekem. A béketűrés azt jelenti, hogy az ember lelkileg visszatartja azt, amiről harcosként tudja, hogy igazság szerint meg kellene történnie. Nem azt jelenti, hogy a harcos minden idejét arra fordítja, hogy valakinek túljárjon az eszén, vagy hogy leszámoljon valakivel. A béketűrés valami ettől független dolog. Ha a harcosnak elegendő önuralma, önfegyelme van, és rendelkezik az időzítés képességével, a béketűrés önmagától biztosítja azt, hogy mindenki megkapja, ami jár neki.
– Előfordul néha, hogy a vacak kis zsarnokocska nyer, és elpusztítja a vele szembeszálló harcost? – kérdeztem.
– Természetesen igen. A Hódítás kezdetén úgy hullottak a harcosok, mint a legyek. Megtizedelődtek. A vacak kis zsarnokocskák merő szeszélyből akárkit halálba küldhették. Ez a fajta szorongattatás volt az, amelynek közepette a látók lélegzetelállítóan fenséges, magasztosan átlényegült állapotokba tudtak emelkedni. A megmaradt látóknak ekkor minden maradék erejüket össze kellett szedniük – mondta don Juan –, hogy új utakat találjanak.
Az új látók a vacak kis zsarnokocskákat nemcsak arra használták, hogy megszabaduljanak önhittségüktől, hanem arra is, hogy sikerüljön végrehajtaniuk azt a rendkívül bonyolult műveletet, amelynek segítségével elköltöztek ebből a világból. Te is meg fogod érteni, mit jelent ez, ahogy haladunk előre a tudomás művészetének tárgyalásában.
Elmagyaráztam don Juannak, hogy én azt szerettem volna tudni, hogy ma, a mi időnkben előfordulhat-e, hogy egy olyan zsarnokocska, akit kicsiny, vacak kis zsarnokocskának nevezett, legyőzzön egy harcost.
– Mindig megeshet – felelte. – Bár ennek ma nem olyan sanyarú a következménye, mint a régmúlt időkben. (...)
– Min méred a vereséget?
– Aki a vacak kis zsarnok mellé szegődik, az le van győzve. Az is le van győzve, aki dühből tesz valamit önuralom és önfegyelem nélkül, akinek nincs béketűrése."
A hosszért bocs, de Don Juan története így egészben szerintem nagyon izgi...:)
... "– Megint ő maga vitt el a házba. (...) Ahogy odaértünk, berohantam a házba, hogy megkeressem a hölgyet. Amikor megtaláltam, térdre rogytam előtte, és köszönetet rebegve megcsókoltam a kezét. A két munkavezető halálsápadtan nézte a jelenetet.
A ház intézője ugyanúgy járt el, mint azelőtt. Nekem azonban most már megvoltak hozzá az eszközeim, hogy elbánjak vele. Volt önuralmam, volt önfegyelmem. Minden úgy alakult, ahogyan a jótevőm előre eltervezte.
Önuralommal képes voltam teljesíteni emberem legostobább parancsait is. Az efféle helyzetekben általában attól szoktunk kivetkőzni magunkból, hogy elhasználódik és elkopik az önbecsülésünk. Akiben csak egy szemernyi büszkeség is van, apró darabokra hullik szét, ha azt kell éreznie, hogy senkinek nézik.
Én viszont boldogan siettem megtenni bármit, amit kért. Vidám voltam és erős. Ami pedig a büszkeséget vagy a félelmet illeti, fütyültem az egészre. Kikezdhetetlen harcosként voltam jelen. Önuralomnak azt nevezik, ha az ember képes megőrizni a lélek harmóniáját akkor is, amikor tápodnak rajta.
Don Juan elmagyarázta, hogy a jótevője haditerve szerint ahelyett, hogy – mint korábban tette – önsajnálatba zuhant volna, azonnal hozzáfogott feltérképezni embere erős és gyenge pontjait és különcségeit.
Hamar rájött, hogy az intézőnek az erőszakos természet és a vakmerőség az erős oldala. Korábban fényes nappal, több tucat szemtanú előtt lőtt rá don Juanra. A legfőbb gyengesége az volt, hogy szerette a munkáját, és nem akarta elveszíteni. Semmilyen körülmények között nem lett volna hajlandó nappal megölni don Juant a haciendán belül. Volt még egy gyöngesége – családszerető ember volt. Feleségével és gyermekeivel a ház közelében lakott egy vityillóban.
– Önfegyelemnek azt nevezik, hogy az ember képes mindezt megtudni, miközben összevissza ütlegelik – mondta don Juan. – Az én emberem valódi ördög volt. Semmi nem volt benne, ami jó. Az új látók szerint, a tökéletes vacak kis zsarnokocskának nincsen egyetlen olyan tulajdonsága sem, amely ellensúlyozná gonoszságát.
Don Juan elmondta, hogy a harcoslét másik két tulajdonsága, a béketűrés és az időzítés, amelyekkel még nem rendelkezett, automatikusan benne foglaltatott jótevője haditervében. A béketűrés nem más, mint türelmesen várni – semmi sietség, semmi izgalom; egyszerű, derűs visszatartása annak, aminek egyszer úgyis meg kell történnie.
– Nap mint nap, csúszva-mászva, időnként sírva fetrengtem az emberem korbácsa alatt, mégis boldog voltam – folytatta don Juan. – A jótevőm haditerve miatt voltam képes mindennap újra elviselni, ami rám volt mérve, anélkül hogy utálni kezdtem volna az emberemet. Harcos voltam. Tudtam, hogy várok, és azt is tudtam, hogy mire. Ez a legnagyszerűbb dolog a harcos életében!
Don Juan hozzátette, hogy jótevője haditervének volt egy másik része is. Módszeresen heccelni kellett az emberét azzal, hogy magasabb rangú emberek fedezékébe húzódott, pontosan úgy, ahogyan a Hódítás idején élt látók a katolikus egyházat használták pajzsként. Egy nyomorult kis papocskának időnként több hatalma volt, mint egy nemesembernek.
Don Juan azt a hölgyet használta pajzsként, aki a munkát szerezte neki.
– A hölgy adott is nekem egy medaliont – folytatta don Juan a történetet –, amitől az intéző teljesen kiborult. Amikor meg azt is sikerült elérnem, hogy az összes szolga velem együtt imádkozzon esténként, majdnem szívrohamot kapott. Azt hiszem, akkor határozta el, hogy megöl.
Ellenlépésként a házicselédeknek rózsafüzérolvasást szerveztem. A hölgy azt gondolta rólam, hogy én vagyok a világon a legistenfélőbb, legjámborabb ember.
Ezután már nem tudtam igazán mélyen aludni, sőt nem is a saját ágyamban aludtam. Minden este felmásztam a tetőre. Onnan láttam, hogy az emberem az éjszaka közepén gyilkos indulattal a szemében kétszer is keresett.
Mindennap belökött a ménistállóba, remélve, hogy agyonrúgnak a lovak, de volt pár keményfa deszka, amelyeket az egyik sarokba támasztottam, azokkal védtem magamat. Emberem nem tudta ezt, mert rosszul volt a lovaktól – ez is a gyenge pontjai közé tartozott, és végül a vesztét okozta.
Don Juan azt mondta, az időzítés az a tulajdonság, amellyel mindannak a kieresztését kormányozzuk, amit az ember visszatart. Az önuralom, az önfegyelem és a béketűrés olyan, mint a gát, amely mögött minden felgyülemlik a medencében. Az időzítés a gát zsilipkapuja. ...
... "– Akkortájt a másik két tulajdonságtól még el voltam zárva – folytatta don Juan. – A béketűrés és az időzítés nem teljes mértékben belső állapot. Ezek már a tudós ember birodalmába tartoznak. Jótevőm éppen a haditervével mutatta meg nekem, mik ezek.
– Ez azt jelenti, hogy egymagádban nem lehetett volna szembenézned a vacak kis zsarnokocskával? – kérdeztem.
– Biztos, hogy magam is meg tudtam volna csinálni, de mindig is úgy gondoltam, hogy nem lett volna a dolognak íze, stílusa, öröme. A jótevőm abban lelte örömét, hogy ő rendezte meg az egész találkozást. A vacak kis zsarnokocskákkal való perre kelés nemcsak a harcos lelki tökéletesedését szolgálja, hanem egyben örömet is ad, és boldoggá teszi az embert.
– Hogy élvezheti az ember az olyan szörnyeteget, akit leírtál?
– Ez a szörnyeteg semmi sem volt azokhoz az igazi szörnyetegekhez képest, akikkel az új látóknak a Hódítás idején kellett szembenézniük. A jelek szerint azok a látók végtelenül jól mulattak azon, ahogy elbántak zsarnokocskáikkal. Bebizonyították, hogy még a legrosszabb zsarnok is képes gyönyörűséget okozni az embernek, feltéve persze, hogy az ember harcos.
Don Juan elmagyarázta, hogy az átlagemberek, amikor vacak kis zsarnokocskákkal találják magukat szemben, azt a hibát szokták elkövetni, hogy nincs haditervük, amelyre szükség esetén támaszkodhatnak; a végzetes hiba azonban az, hogy túlságosan komolyan veszik magukat – a vacak kis zsarnokocskákhoz hasonlóan, túl nagy jelentőséget tulajdonítanak cselekedeteiknek és érzelmeiknek. A harcosoknak viszont nemcsak jól kidolgozott haditervük van, hanem az önhittségtől is mentesek. Azért nem foglalkoztatja őket önmaguk fontosságának a tudata, mert megértették, a valóság olyan értelmezés, amilyet mi magunk adunk a világnak. Ez a tudás az együgyű spanyolokkal szemben határozott előnyt jelentett az új látók számára.
Don Juan elmondta, biztos volt benne, hogy annak az egyetlen felismerésnek a segítségével is le tudja győzni az intézőt, hogy a vacak kis zsarnokocskák halálosan komolyan szokták venni magukat, a harcosok viszont nem.
Ezért tehát jótevője haditervét követve ismét állást szerzett magának a cukorgyárban. Senki nem emlékezett rá, hogy már dolgozott ott. Jótevője haditervében külön elő volt írva, hogy don Juannak nagyon kell igyekeznie, ha jön valaki újabb áldozatért. Történetesen ugyanaz az asszony jött, és azonnal észrevette don Juant, mint évekkel azelőtt. Don Juan most még erősebb volt, mint akkor. ...
'Meg kell tanulni semmit sem elvárni. Ameddig azt hiszed, hogy áldozat vagy, pokol lesz az életed. S amig te is igy hiszed, amig valamit is elvársz, addig boldogtalan maradsz. Akkor lesz a legkisebb dolog is valódi ajándék, amikor megtanulunk semmit sem elvárni. Szegénynek lenni, valamit elvárni: gondolatok csupán, mint utálni, vagy fájdalmat érezni. Nincs más hatalom a kezünkben, mint hogy szembeszálljunk életünk erôivel. E hatalom nélkül rongyok vagyunk, homok a szélben. Rajtunk mulik, hogy szembeszállunk e életünk erôivel. Csak a harcos maradhat talpon. A harcos tudja, hogy vár, s tudja, hogy mire vár. És miközben vár, nem vár el semmit. Igy bármi keveset kap, az több, mint amennyit elbir. Ha ennie kell, talál rá módot, mert nem éhes; ha fájdalmak kinozzák, talál rá módot, hogy megszuntesse ezeket, mert nem fáj semmije. Éhesnek lenni, fájdalmakkal küszködni annyit jelent, hogy az ember elhagyta magát, hogy feladta a harcot. És akkor az éhség és a fájdalom erôi elpusztitják.
A számtalan ösvény, melyen az ember életében megfordul, mind egyenlô. Elnyomók és elnyomottak végül találkoznak, s az egyetlen dolog, ami megmarad, hogy az élet mindegyikük számára tul rövid volt.
Nem azért vagyok szomoru, mert szüleim ugy haltak meg ahogy, hanem azért, mert indiánok voltak. Ugy eltek mint az indiánok, ugy haltak, mint az indiánok.
... "Don Juan három hétig dolgozott a főnök házában, ahol az intéző a nap minden percében kitalált valamit, hogy kínozza. (...) Naponta ki kellett takarítania az istállót, ahol a legidegesebb méneket tartották. Don Juan minden reggel úgy ébredt, hogy azt hitte, nem éri meg az estét. Amikor pedig mégis sikerült túlélnie egy újabb napot, csak arra számíthatott, hogy másnap ismét kezdődik az egész pokol.
(...) Rájött, hogy mit csinálnak vele. A két munkavezető összedolgozik egymással. Szegény nyomorult indiánokat szereznek a cukorgyárból, akiket aztán halálra dolgoztatnak, és egymás közt megosztoznak a szerencsétlenek bérén. Ettől a hirtelen felismeréstől olyan indulatba jött, hogy sivítva végigszáguldott a konyhán, és egyenesen berontott a főépületbe. A munkavezetőt és a többieket tökéletesen készületlenül érte a dolog. Don Juan átrohant a házon, és kifutott a főbejáraton. Már majdnem sikerült eliszkolnia, amikor az intéző utolérte, és az út kellős közepén mellbe lőtte. Azzal otthagyta, azt hivén, meghalt.
Don Juannak azonban nem az volt a végzete, hogy meghaljon. A jótevője ott akadt rá az út közepén, és addig-addig gyógyítgatta, ápolgatta, amíg teljesen fel nem épült.
– Amikor a jótevőmnek elmeséltem a történetet – mondta don Juan –, alig tudta leplezni izgatottságát. "Ez az intéző valóságos kincs – mondta. – Az ilyet vétek lenne elmulasztani. Egy nap majd vissza kell menned abba a házba!"
Még sokáig lelkendezett azon, hogy mekkora szerencsém van. Egy a millióhoz az esélye annak, hogy valaki ilyen vacak kis zsarnokocskába botoljon, akinek szinte korlátlan hatalma van. Azt hittem, elment az esze az öregnek. Évekbe tellett, amíg sikerült megértenem, miről beszélt.
– Szörnyű történet – mondtam. – És komolyan visszamentél ugyanabba a házba?
– Igen, három év múlva. A jótevőmnek igaza volt. Az ilyen vacak kis zsarnokocskából millió között jó, ha egy van, ezért vétek lenne elpocsékolni.
– Hogy sikerült visszakerülnöd?
– Jótevőm a harcoslét négy tulajdonságának, az önuralomnak, az önfegyelemnek, a béketűrésnek és az időzítésnek az elemeiből összeállított egy haditervet.
Don Juan elmesélte, hogy a jótevője, miközben elmagyarázta, mit kell tennie ahhoz, hogy hasznára váljék a szembeszegülés ezzel az emberi szörnyeteggel, azt is elmondta neki, hogy az új látók szerint mi az a négy lépés, amelyeket a tudás ösvényén meg kell tenni.
Az első lépés maga az elhatározás, hogy inasnak szegődjék az ember. Miután az inasnak sikerül megváltoztatnia nézeteit magáról és a világról, megteszi a második lépést; harcos lesz belőle, ami azt jelenti, hogy végtelen önuralomra és önfegyelemre tesz szert. Miután elsajátította a béketűrés és az időzítés képességét, a harcosból tudós ember válik, s amikor egy ilyen tudós ember megtanul látni, a negyedik lépés megtétele után látóvá válik.
Don Juan jótevője hangsúlyozta, hogy don Juan eléggé hosszú ideje járja a tudás harci ösvényét ahhoz, hogy az első két tulajdonság, az önuralom és az önfegyelem minimumával már rendelkezzék. Don Juan hangsúlyozta, hogy mindkét tulajdonság egy belső állapotra vonatkozik. A harcos nem önző módon figyel magára, hanem olyan értelemben, hogy a saját énjét teljes és folyamatos vizsgálatnak veti alá. ...
... "El fogom mesélni, hogy mitől változtam meg, de előbb hadd térjek vissza arra, amit a Hódításról mondtam! Az akkori látok keresve sem találhattak volna jobb próbaterepet. A spanyolok voltak a vacak kis zsarnokocskák, akik a végsőkig próbára tették a látók tudását; attól fogva, hogy egy látónak sikerült elbánnia a hódítókkal, bármivel képes volt szembenézni. Szerencsés idő volt, hiszen csak úgy hemzsegtek a vacak kis zsarnokocskák.
A bőség csodálatos évei után azonban alaposan megváltozott minden. A vacak kis zsarnokocskák soha többé nem tettek szert ekkora hatalomra – csak a Hódítás idején zsarnokoskodhattak kényük-kedvük szerint. Ahhoz, hogy valakiből rendkívüli látó legyen, szinte tökéletes kellék egy olyan vacak kis zsarnokocska, aki korlátlan előjogokkal rendelkezik.
Sajnos a mi időnkben a látóknak szélsőséges dolgokat kell művelniük azért, hogy sikerüljön valóban méltó zsarnokocskát találniuk maguknak. Többnyire kénytelenek beérni kicsiny, vacak kis zsarnokocskákkal.
– Don Juan, neked is sikerült találnod egy vacak kis zsarnokocskát?
– Nekem szerencsém volt, engem egy igazi, királyi méretű zsarnokocska kapott el. Akkoriban persze én is úgy gondolkodtam, mint te, és egyáltalán nem tartottam magam szerencsésnek.
Don Juan elmesélte, hogy megpróbáltatásai pár héttel azelőtt kezdődtek, hogy összeakadt volna a jótevőjével. Alig húszéves lehetett, és egy cukorgyárban kapott munkát. Már akkor is nagyon erős volt, így hát könnyen jutott olyan álláshoz, ahol erős karra volt szükség.
– Itt fogsz dolgozni, míg meg nem döglesz – mondta a munkavezető – Utánad meg majd egy másik indián jön, ahogyan te is egy döglött indián helyébe léptél. ...
Carlos Castaneda: Belülről izzó tűz. Második fejezet, részlet.
"A vacak kis zsarnokocska ebben a játékban az a külső elem, amely felett nincs uralmunk, és amely az összes elem közül talán a legfontosabb. Az én jótevőm mindig azt mondta, szerencsés az a harcos, akinek sikerül belebotlani egy vacak kis zsarnokocskába. Ezen azt értette, hogy szerencse, ha az ember útjába akad egy ilyen, mert egyébként addig kell keresnie, amíg nem talál magának egyet.
A Hódítás idején élt látók egyik legnagyobb haditette egy olyan alkotmány volt, amelyet don Juan háromszakaszos előrehaladásnak nevezett. Ismervén az emberi természetet, ezek a látók arra a cáfolhatatlan következtetésre jutottak, hogy az a látó, aki képes helytállni egy vacak kis zsarnokocskával szemben, minden bizonnyal az ismeretlennel is képes lesz szembenézni, s ha már idáig eljutott, a megismerhetetlen jelenlétét is kibírja.
– Az átlagember fordítva gondolja – folytatta don Juan. – Azt hiszi, a látó, aki az ismeretlennel szemben képes megállni a helyét, a vacak kis zsarnokocskákkal is bizonyára szembe tud szállni. Ez azonban nem így van. A régi, mindennél nagyobb látóknak pontosan ez a feltevés okozta a vesztét. Ma már okosabbak vagyunk. Tudjuk, hogy a harcosok lelki erejét az edzi a legjobban, ha lehetetlen emberekkel kell elbánniuk, akiknek hatalom van a kezükben. A harcosok csakis ilyen körülmények között tudnak szert tenni arra a józan, derűs méltóságra, amely nélkül az ismeretlen nyomását képtelenek lennének elviselni.
Hangosan tiltakoztam. Szerintem – vetettem ellent – a zsarnokok vagy tökéletesen szerencsétlenné nyomorítják áldozataikat, vagy éppoly vadállatiassá teszik őket, amilyenek saját maguk. Érveim között azt is felhoztam, hogy megszámlálhatatlanul sokan vizsgálták már a fizikai és a lelki kínzások hatását az áldozatokra.
– Pontosan az a különbség, amit az imént mondtál – vágott vissza don Juan. – Áldozatokat mondtál, nem pedig harcosokat. Régen én is úgy éreztem, ahogyan te. ...
Szerintem a zsarnokocskák tényleg csak látszólag "ellenségek", valójában egy alapvetően hibás belső hozzáállásra mutatnak rá. Kérdés, hogy mennyi ideig tart erre rájönnie az embernek :)))))
Igen, ez a nyilvánvaló válasz: aki olvassa Castanedat, és elgondolkodik rajta,
örömmel nyugtázza, hogy a "vacak kis zsarnokocska" az mindig MÁS valaki,
aki engem bánt, rendszerint igazságtalanul, és így megugrasztja az egómat,
amikor valóban kiderül hányadán is állunk, stb.
De van egy szép, és alapvető története Don Juannak (Don Juan tanításai), az, amikor elmeséli, hogyan vált varázslóvá, harcossá, mesterré, amikor fiatalon egy gazdánál dolgozott, aki szenvedélyesen szerette gyötörni a szolgáit. Emlékszel erre a történetre?
Első felindulásában ott akarja hagyni a rancsot, majd mestere tanácsára
teljesen más taktikába kezd Don Juan. Mi lett végkifejlet...? Győzött-e valaki?
Mi lett a "vacak kis zsarnokkal"? Ki volt a zsarnok, és ki a leigázott?
Vacak kis zsarnokocska: olyan ember, aki rákényszerít arra, hogy az elméleti tudásodat a gyakorlatban is kipróbáld. Mindent be kell vetned, hogy alul ne maradj, akár lelkileg vagy ahogy Castaneda regényében fizikailag is. Hívhatnánk ellenségnek is, de nem az, ő ugyanis tudattalanul a legnagyobb segítőd, mert rákényszerít, hogy továbblépj, hogy tovább haladj. Bár a könyvekben lehetett találkozni egyféle zsarnokocskával, de valójában mindenki az, aki lelki/fizikai elnyomással, leuralással, korlátozással akar megtörni. Aki az életben nagyon felbosszant, az őrületbe kerget, az mind zsarnokocska :) Próbatétel ő, ahol kiderül, ér-e valamit, amit megtanultál :)
Én is örülök, hogy látlak! :) Majd folytatjuk a kis beszélgetésünket. Újév táján kérdeztem itt, hogy kik, vagy mik azok a vacak kis zsarnokocskák?Van ötleted,
"... mihelyt abbahagyja a belso beszedet, a vilag megvaltozik, ezert felkeszul a nagy ugrasra.
... a vilag azert olyan amilyen, mert bebeszeljuk magunknak, hogy ilyen. Ha nem sulykolnank onmagunkba, a vilag megszunne ilyen lenni. Fokozatosan kell lebontanod a vilagot. A gond az, hogy osszeteveszted a vilagot azzal, amit az emberek tesznek. Amit az emberek tesznek, pajzs a bennunket korulvevo erokkel szemben. Amit emberekkent teszunk biztonsagot es kenyelemerzetet nyujt szamunkra. Amit emberekkent teszunk, fontos, de pajzs csupan. Hagyjuk, hogy ezek a dolgok a fejunkre nojenek es meghatarozzak eletunket. Az emberek szamara az, amit maguk tesznek nagyobb es fontosabb, mint maga a vilag... "
Állítólag akkor lódul meg a szekér, ha az ember már mindent feladott :)
Egyébként maga a kor is türelmetlen, amiben élünk. A megvilágosodást nem lehet siettetni, elődidézni, begyakorolni. Arra lehet kicsit készülni, hogy felismerjük, ha szembejön :) Szóval magam részéről tökéletesen meg leszek azzal elégedve, ha sikerül tudatossá válnom, energiát gyűjtenem és tudatosan meghalnom, jobb feltételeket teremtve a következő életre. Ha meg nincs olyan, akkor is úgy éltem, hogy figyeltem és csodáltam azt, ami körülvesz. :)
Gurdijeffet nem olvastam, csak annyit, amennyit Osho beszélt róla. Illetve állítólag voltak/vannak(?) még Gurdijeff csoportok nálunk is. A Püski-házaspár Castaneda előtt Gurdijeff tanítvány volt.
Csakhogy éppen ebben a sietségben marad le arról, amiről álmodozik. Sokat markol, keveset fog. Elvonulni nem kell, de igenis lehet tartani egy lassabb tempót. Először csak dolgokban, lassabban járni, lassabban és kevesebbet beszélni, többet tudatosan létezni. Ezeket meg lehet valósítani szinte bárhol, attól függetlenül, hogy melletted ki mennyire rohan. A türelmetlenség egyik folyománya az is, hogy a nyugati ember mindent a végén akar kezdeni. Az elején kell, kis dolgokkal, utána jöhet a megvilágosodás :) Amíg az ember nem tudja visszaszerezni és megőrizni kevés energiáját, amíg nem képes maradéktalanul tudatosan élni és felelősséget vállalni mindenért, amíg nem feddhetetlen a tetteiben, addig energiája csak álmokra és vágyakra fecsérlődik el...
A civilizációs őrületben, eszetlenül rohanó, taposómalomban, mókuskerékben, a túlélésért való hajszában élő modern ember képtelen e lassú útra, vagy a gyors vagy semmi... :( A "normál" úthoz el kell vonulni, az egy olyan életforma, mely nem egyeztethető össze a minekével, azt a legtöbben nem engedhetjük meg magunknak (az régen ázsiában délen működött, de itt és most nekünk aligha), mert kötelezettségek, felelősség és egéb terhek és akadályok vannak..
Szóval ide a cuccot! Tudom hogy létezik! Meg akarok világosodni még ma! (..és csak félig viccelek) :)
Itt vannak gyakorlatok is, és ahogy halad előre a tanfolyam, szinte már csak az van.
Ha az ember nem gyakorol, nos, azért csak saját magát hibáztathatja :)
Hiszen gyakorolni, figyelmet, tudatosságot, belső csendet lehet akárhol, akármikor...
Sok embernek az a problémája, hogy egyszerűen türelmetlen. Másról nem tudok nyilatkozn, de azt tudom, hogy én miért vagyok az. Szóval sokféle gyakorlat van, de sok "kereső" annyira türelmetlen, hogy semminek sem képes átadni magát, mert rögtön menne tovább, ahol gyorsabban ér el eredményt, pedig ezekért az élményekért, tapasztalatokért meg kell küzdeni...
