Valami bíbort szórt az este a lassan úszó fellegekre. Valami kósza szellő lebben ebben a fáradt, álmos estben. Valami furcsa fájó dallam suhan felettem lágyan, halkan. Valami bánat sír az égen, s lehull a nap a vérző éjben.
Olyan jó volt most itt lenni Nálad , persze mindig jó , de ma este különösen ..
****
Szabolcsi Zsóka Fohász
Adj erőt, mert beleveszek kételyeimbe. Adj időt, mert felörlődöm a mutatók rohanásától. Adj színeket, mert rettegek a szürkeségtől. Adj dalokat, mert fellázadt bennem a csend. Adj csobogó forrást, mert hűsíteném lobogó szavaim.
Senki nem gyújt gyertyát azért, hogy aztán az ajtó mögé zárja: a fény célja, hogy még több fényt gyűjtsön maga köré, hogy felnyissa a szemeket, hogy megmutassa a körülötte rejtőző csodákat.
Oly egyszerű ez: ha elvesztelek - belepusztulok. Bármi lesz veled: autó üt el, cserép zuhan le rád, vagy ravatalod lesz a betegágy - én utánad halok, nincs más utam. A sorsomat kezelni egymagam már túlontúl önállótlan vagyok, élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok. Oly egyszerű ez. Semmi komplikált nincs abban, hogy csakis harmóniát fog fel fülem, hangom is puszta csend, ha nincs másik hang, mellyel összecseng. Megírták mások már, mi vagy nekem: lányom, anyám, húgom és kedvesem, testnek s kenyér, parasztnak a föld, prófétának ige, mely testet ölt, te vagy a fény az éjszakában - oly banális mindez s mégis oly komoly. Nekem te vagy a velem-futó magam: kétágú útnak egy iránya van s ágaink párhuzama oly szoros, hogy a tekintet szinte összemos. Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű: mikor magadhoz - hozzám vagy te hű, magaddal azonos csakis velem lehetsz mindig már. Ez a szerelem.
Túlélőként tekints magadra, ne áldozatként. (...) Ne gondolj a belőled dühöt vagy haragot kiváltó dolgokra és emberekre. Inkább azokra emlékezz, akik vagy amik gyógyírt jelentenek a fájdalmadra, s megelégedéssel és erővel töltenek fel az elkövetkezendőkre.
A mi csendünk az csendesebb mint bárki mások csendje, a mi csendünk az olyan mintha folyton csendesedne, s mennél halkabb annál jobban lehet hallani, és úgy üvölt, hogy néha már ki kell mondani.
Már belerakta a diót. Úgy, ahogy szokta, gyorsan szétválogatta, zacskóba rakta, a húsklopfolóval összetörte, és belekavarta a lágy tésztába. Mazsolát nem talált, de volt egy adag aszalt sárgabarack. Gondolt egyet, egy kis maroknyit apróra vágott belőle, belekeverte a kuglófba azt is.
A férfi akkor jött ki a konyhába, amikor bal kezében a tállal, jobbjában a kanállal a kuglófsütőbe öntötte a tésztát. A rum és a vanília édes illata ott úszott a melegedő sütő fölött. Nagy adagot kevert, nehéz volt a tálat tartani.
Míg a nyers tészta kitöltötte a formát, s ő kotorta, kavarta a tál alját, régről megszokott mozdulatokkal, hogy semmi veszendőbe ne menjen, az éjszakára gondolt. Arra a pillanatra, amikor akarata ellenére, mégis odabújt oldalán az ismerős helyre, megtalálta a váll várakozó gödrét, a mellkashoz simította az arcát, lefogta a kereső kezet. Csitította volna a suttogást, betakarta volna a száját, kérte volna, hogy hallgasson, maga sem értette, mindezt miért.
Vágyakkal kevert érzések kavarogtak benne, most azonnal tetten érhető és soha máskor tetten nem érhető gondolatok. Adni és feloldódni, ölelni és szabadulni, jelen lenni és messzire futni, kérni és szótlanul várni, megnyílni, mint a ligetszépe melegsárga szirma, és becsukódva maradni, ahogy a hajnalka virága őrzi összetekeredve a titkát.
Miféle újra és újra teremtődő titkok kelnek benne? Honnan jönnek, és hogy férnek el az egymásnak ellentmondó érzések és gondolatok? Amelyek – milyen öntudatlan történés ez az emberben – testi erejét is életre hívják. Hisz feszül a combja, keményen szorít a karja, simogató ujjai már lágyak, de válla, nyaka fáj, ellenáll, nem engedi készenlétben várakozó izmait elernyedni. Nem ért semmit.
Nem vette észre azt sem, mikor felejtette el ellenőrizni magát, mikor süllyedt öntudata mélyére minden kérdés és kétely, ellentét és összefonódás. Odalent lágy meleg volt, puha biztonság, selymes tapintású, hűvösen izzó forróság.
A sütő már melegedett. Kezében üres volt a tál, a formában elhelyezkedett, belenyomult a mintázatba az illatos tészta. Nem tudta megállni, belemerítette az ujját az édes lágyságba és bekapta. Gyerekkorának titkon várt élvezete volt a nyalakodás, ha segített süteményt kavarni, a tál alján maradt finomság az övé volt.
A férfi még álmosan, mezítláb állt a konyhakövön, csodálkozó szemekkel nézte az asztalt, rajta a sütésre váró tálat. - Meglepetés… Kuglóf hétköznap?
Bólintott és kinyitotta a sütőt. Megcsapta a forróság, s ahogy a rácsra tette a formát, s becsukva a sütő ajtaját fölállt, azt érezte, most, most fogja átölelni a férfi. Milyen jó lesz nekidőlni az álomtól még meleg testnek, gondolta, hálásan belesimulni az ölelésbe, elnyugodni kicsit, szótlanul üzenni, hogy neki akart örömöt szerezni, hogy ő és a kuglóf most egyek, övéi már, hogy nincs más, nem tudott mást, mint odaadni az időt, a hajnalt, a vaníliás illatot, az édes falatokat, nyomukban az emléket, hogy majd az ízekkel együtt visszajöjjenek az éjszaka szolgáló és uraló vágyai. Ahogy mindig visszajönnek, hiába fél, hogy nem.
Állt kicsit, úgy maradt háttal a csukott sütő előtt. A férfi nyújtózott, aztán feltette a teavizet. Kenyeret vágott, de nem tette még be a kenyérpirítóba. A sütő ajtajához hajolt, aztán fölnézett, kacsintott. - Ez finom lesz…!
Kiment a fürdőszobába. Hallotta, ahogy megengedi a vizet. Hosszú perceknek kellett eltelnie, mire ott a sütő előtt állva megmozdult. Megdörzsölte az arcát, nyújtózott ő is. A csalódás végighullámzott a testén, érezte, elsírja magát, ha azonnal nem csinál valamit. Most mindjárt.
Az asztal tele volt morzsával. Lesöpörte. Partvist fogott, összehúzta a konyhakövön. Félrehúzta a szemetet és megállt. Állt hallgatagon. Végigment a sötét előszobán. Még mindig nem tudta, mit csináljon.
Aztán mégis benyitott a fürdőszobába. A víz már nem zubogott. A férfi a tükör előtt állt, borotválkozott. Már beszappanozta az arcát. Mögé került, és átölelte. Lábujjhegyre állt, kikukucskált a válla fölött a tükörbe. A férfi hátranyúlt, átfogta gondtalan. Nevetett. Nevetett ő is. Ölelte, nevetett, így érte utol saját magát is meglepve, a zokogás.
"Ahány ember, annyiféle boldogság. Ha meg akarod ismerni az embert, ne azt nézd, mit mond, mit szeretne, mi után sóvárog - hanem mi az a konkrét lépés, amit megtesz, mert ez mindig az az irány, ahol boldogságát sejti. Ez adja lelki dinamikájának legnagyobb erejét. Hinni, mondani, remélni sok mindent lehet, de amikor válaszút elé kerül, és döntenie kell, kivétel nélkül mindenki abba az irányba indul el, ahol a nagyobb boldogságát véli! Ez az, ami tetteinket előidézi. Lelkünkben számos, egymással ellentétes erő él: különféle hitek, elképzelések, nosztalgiák, ambíciók, sokféle "szeretném ha", és "jó lenne ha" ... de végül mindig a Tett lesz az eredő. Ez mutatja meg utólag, mi volt bennünk a legerősebb, mi volt az a "boldogság", amiért minden más irányú késztetést áldozatul odadobtunk."
