Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Ahhoz képest tényleg nem rossz, sőt kimagasló eredmény.
Egyébként Angliában a Flowers in the dirt óta a McCartney III. volt az első listavezető albuma, az más kérdés hogy egy hét után ki is bukott az első tízből.
A megjelenés utáni héten Amerikában a második lett, Németországban az első, úgyhogy nagyjából az Egypt Station eladásait produkálja.
Oké, hogy főként a múltjából él de három négy évente mindig kijön egy vadiúj dalokat tartalmazó albummal és ez nem mindenkiről mondható el a régi nagyok közül...
A McCartney koncertek több okból kifolyólag már nem hoznak lázba, de az új dalait enyhe túlzással még mindig úgy várom mint a Messiást.
Egyébként, ha húsz éve a giga-mega slágerekkel teli "1" is csak 14. tudott lenni itthon, akkor ma egy slágermentes McCartney album 26. helye nem is olyan rossz, mint elsőre tűnik.
Tavalyelőtt nyáron egy Joy Division lemez újrakiadása szintén a 26. helyet érte el a MAHASZ listán.
Valószínű Paul egy közepesebb sikerű lemezéből egyedül több fogyott világszerte, mint a JD teljes katalógusából összesen: így aránylik egymáshoz a sikerük, itthon mégis ugyanazt a helyet érték el.
Ha normális mennyiségben fogynanak a lemezek ma is, teljesen ki lenne zárva, hogy ez a két előadó ugyanarra a helyre kerüljön bármilyen eladási listán is.
(Kb. mintha egy régi Tarr Béla film DVD-je olyan mennyiségben fogyna, mint egy új Spielberg filmé: normál körülmények közt kizárt.)
Úgyhogy ebből az anomaliabol látszik az is, mennyire kevés CD fogy és hogy nagysagrendileg mit jelenthet egy 26. hely.
Ez a megjelenés utáni hét, és egyből a 26. hely, ami nem olyan rossz. Nincsenek empirikus tapasztalataim, de talán nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a magyar zenefogyasztók döntő többsége letölt és streamezik. És hát az 5000 forintos McCartney-albumot inkább letöltik, ellentétben a második helyen álló Omega-CD-vel, amit benzinkutakon árulnak és egy ezresért hozzá lehet csapni a húszezres tankoláshoz.
Engem meg az szomorít el, h a nemzettudatunk a béka popója alatt. Ugyanis természetesen a Beatles az egyik kedvencem abból a 3-4-ből akikért rajongok, de azért, hogy egy 80 éves zenész (aki sztem a múltból él) lemezeladási számából következtessek a hazám minőségére és szerencsére azt is negatívan, hát.....
Ehhez azért az is hozzátartozik, hogy sokan közvetlenül az előadók webshopjaiból rendelünk lemezeket, mert hamarabb megkapjuk, exkluzív verziókhoz férünk így hozzá, stb. Az új McCartney lemezt a hazai kereskedők pl. a fekete vinyl verzióban forgalmazzák, míg van még 11 egyéb színű, limitált változat, amit csak külföldi oldalakról lehet(ett) megrendelni.
Emlékeztek, pár hónapja Charlie "beszólt" a Beatlesre, hogy "a Beatles sem azért jutott fel a csúcsra, mert nem volt náluk jobb zenekar, hanem mert volt egy csávó, aki öntötte bele a pénzt, és mindenhol megjelentek. Nem azt mondom, hogy rossz zenekar volt, de nem voltak képzett zenészek."
Milyen ironikus, hogy ezek után ki előzi meg Képzett Károlyt helyből a MAHASZ-listán. :D
Ha kijön egy új vadonatúj albummal Paul McCartney, vagyok olyan mazochista, hogy kíváncsiságból mindig megnézem a MAHASZ eladási listát is.
Végtelenül elkeserítő minden alkalommal szembesülni azzal, hogy a 20. helynél magasabb pozícióba csak egyetlen nagylemezzel került /NEW/ az utóbbi harminc évben.
A poptörténelem egyik, ha nem a legkiemelkedőbb és egyben legnépszerűbb dalszerzőjéről, előadójáról beszélünk...
A szupersztárok egyikéről.
Tudva azt, hogy anno a Beatles "1" is csak a 14. helyig jutott hazánkban, nem nagyon szoktam meglepődni, csak mindig elszomorít a dolog. Főleg ha a többi országának nagylemezlistájával hasonlítom össze.
Pont ma jött szembe ez a - nagyon jól megirt és okos - cikk (pedig tíz éves).
Lennon rajongokent nem egy könnyű olvasmány, sok nem jól eső gondolkoznivalot ad és hát igen, igaz a konkluzioja: jobb érzés elkerülhetetlennek látni a feloszlast, mint úgy, ahogyan ez a cikk teszi.
Az 1957. évi júliusi wooltoni probléma robbanáshoz vezetett a hatvanas évek végére. ( fedő a fazékról )
Egy nagyon erős minőségi javulás Paul révén,vagy betonbiztos bandavezéri pozíció egy saját,ám gyengus Paul nélküli
zenekarban.
Paul bármikor ipari mennyiségben tudott dalokat "szállítani".A másik két szerzőnek jobban meg kellett küzdenie a dalokért.Ez a küzdés szerencsére jó néhány esetben remekművet eredményezett.
Az a lefegyverző könnyedség kettejüket frusztrálta.Emberek voltak,na.Valamint iszonyúan erős egyéniségek mindhárman.
Szegény Ringo meg csak a fejét kapkodta,ide-oda csapódott az egyre inkább állandósuló turbulenciában.
Azt hiszem, az a baj a vitáinkkal, hogy olyan dolgokat gondolunk bele a másik mondanivalójába, ami valójában nincs ott, csak a saját szemszögünk láttatja bele. Mint ahogy most pl. Te is viszonyulsz az én hozzászólásomhoz.
"Végre elő merte szedni a punk énjét az egyengombafej mögül."
Hmm, nem tudtam, hogy Yoko már 1965-ben hatással lett volna Lennon alkotásaira... :D Vagy a Help!, Rain, Strawberry Fields, Lucy, Mr Kite, Walrus stb is egyengombafej daloknak számítanak? Mondjuk azt sem tudom a "punk én" mire akar utalni. Na meg, mi a baj a lesajnáltan "egyengombafejjel" jellemzett korszakkal... Azért mert Yoko nem tartotta sokra és nem is akarta, hogy John sokra tartsa, John meg ennek hatására, illetve a személyes érzéseinek köszönhetően (valószínűleg a McCartney és közte felmerült konfliktus, fájdalom és kiábrándultság miatt), plusz azért, hogy az "új Lennon" imidzs egyrészt nagyobbat szóljon a közönségnél, másrészt ő maga is könnyebben tudjon azonosulni vele és el tudja engedni a múltat, szembefordult az egésszel, nem kell nekünk is bedőlni ennek. Annak ellenére, hogy John-t milyen sokra tartják egyesek, azzal a lendülettel képesek a fél életének művészetét a kukába dobni és minden érdemet elvenni tőle. Mintha Yoko előtt valami életképtelen, minden kreativitást nélkülöző, befutásra váró tömeg művészecske lett volna, nem pedig a világ tetején csücsülő szerzőpáros egyik tagja. (Ez nem feltétlen ide válasz, hanem általánosságban volt szerencsém máshol is hasonló nézetekbe belefutni.)
A mondandód első felével teljesen egyetértek, a második részével már kevésbé: először is ezek az újabban előkerült dolgok már-már belemagyarázásnak, mosdatásnak, elkenésnek tűnnek a szememben. Másodszor is, általában a legtöbb kérdés boncolgatásában eljutunk oda, hogy v "igen" v "nem". Nem csak a saját életemben, hanem úgy általában.. mert ez az "is-is" minden, csak előremutató nem. "Hát végül is mindenkit meg lehet érteni.. a végén még Kleint is." Na ez nekem tuti nem.
Ugyanakkor én most nem a Yoko-témát vettem volna elő (bár lehet hülyén fogalmaztam), csak abban az értelemben, hogy valszeg ami nála is első blikkre tűnt a 60-as évek végén, 70-es elején, az állhatott legközelebb az igazsághoz, a többi csak maszatolás. De legalább jól fizet.
Szerintem ha a felbomlás sztoriját akarja valaki összerakni akkor nem 68-ban kell kezdenie. És ezt nem abból az irányból mondom, hogy már a "turnézás befejezése óta megkezdődött a felbomlás" vagy valami ilyesmi, mert ez full nem igaz. Hanem szimplán ha valaki meg akarja érteni, például Lennon viselkedését, akkor értelmetlen csak 68-tól, Yoko színre lépésétől vizsgálni őt, mert akkor annyit lát, hogy ez az ember egyik pillanatról a másikra, minden ok nélkül megőrült. Ugyanígy, nem hinném, hogy ami 80 utáni infó, azt ki kellene dobni az ablakon, egyszerűen kontextusba kell helyezni, megnézni a forrás hitelességét, ki mondta mikor és miért, minek a hatására, milyen volt a sztori nyilvánosság általi akkori megítélése stb. De az is nyilvánvaló, hogy a korabeli interjúk, beszámolók nagyon sokat érnek és nem helyettesíthetőek mással.
Példának okárért, Michael Lindsay-Hogg mondta egy 1990-es interjúban (tehát 21 év távlatából!) a Let It Be forgatásáról: Everyone was atypical then. John was atypical in relation of The Beatles because he wasn’t wanting to be one anymore.
Miközben a film forgatása alatt(!) egy Paul-lal folytatott beszélgetés során ezt mondta: But funny enough, the other day, when we were talking, [John] said that he really did not want not to be a Beatle. He said he really looked forward – not, you know. Meaning he didn’t want that screwed up.
Azért sokatmondó, hogy még azok is, akik 69-ben ott voltak és saját tapasztalataik ellent mondanak a későbbi John&Yoko mítosz által megalkotott képnek, tudat alatt újraértékelik és megmásítják a saját emlékeiket. Ez mutatja mennyire mérgező és az egész sztorit átható jelenség az, amit főleg 69-72 között ők ketten megkonstruáltak. Meg utána tucatnyi szerző gondolkodás nélkül átvett. És ez csak egy irdatlan pici példa.
Az elemzés az pedig megint más, hiszen az csak a meglévő anyag vizsgálata, ergo bármikor születhet, lehet jó és hasznos. Tegyük azért hozzá - mindez a "research" mit sem ér, ha nulla érzelmi intelligencia párosul hozzá... Amit sok Beatles könyv szerzője nagykegyesen már demonstrált mihez vezet.
Egy adott esemény szereplői minél távolabb kerülnek az eseménytől, annál pontatlanabbul emlékeznek rá. Nemcsak a memória kopik, hanem erősebbé válik a szubjektív emlékezet, amikor nem úgy emlékeznek a dolgokra, ahogyan valójában történt, hanem ahogy szerintük történnie kellett.
Másfelől egy adott eseményt gyakran jobban megértünk, ha időben messzebbről nézzük. Pl. a francia forradalom idején elég kevesen érthették meg, hogy miként lehetséges az, hogy azt a csávót, aki délelőtt még a Konventben szónokolt, délután már lenyakazták. Pár évtizeddel később érthetőbbé váltak a folyamatok. Ezt hívják történelmi távlatnak.
Ez a kettő nyilván egymás ellen hat, szóval azt az objektív pontot, amely az igazsághoz legközelebb áll, elég nehéz belőni.
Egyébként szerintem nem baj, ha újabb és újabb szempontok kerülnek elő. Ebben a Beatles-feloszlás sztoriban is, minél több oldalról nézzük, annál inkább láthatóvá válik, hogy nincsenek kizárólagosan jó és kizárólagosan rossz szereplők benne. Mindenki beletette a feloszlásba a maga részét, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Igen, ha már szóba hoztuk, Yoko is, az ő felbukkanásának is volt pozitív és negatív hozadéka egyaránt, nyilván másként alakult volna a sztori, ha ő nincs, még az is lehet, hogy csúnyább vége lett volna, pont azért, mert Lennon egy kiszámíthatatlan és frusztrált csávó volt, és éppen Yoko vitt az életébe egy kis egyensúlyt - végre elő merte szedni a punk énjét az egyengombafej mögül.
De hát ezekről baromi sokat lehet vitatkozni, főleg úgy, hogy mi magunk is vérmérséklet, világnézet és életkor szerint másként látja ezeket a dolgokat. Hozzám pl. mint kivénhedt hippi örökkamaszhoz közelebb állnak Lennon performanszai, mint McCartney skóciai farmja. (Ezzel együtt a Beatlesen kívül nem látok senki olyan zeneszerző és előadót, aki McCartney-hoz mérhető.) De az is világos, hogy másnál ez másként lehet. Nincs is ezzel baj. Az se gáz, ha másként látjuk a dolgokat. Én csak azt próbálom sulykolni, hogy ebben a sztoriban mindenkinek megvolt a szerepe, és nem voltak kizárólagos jó meg rossz fiúk és lányok.
De akkor mondhatjuk, ami a Beatles végjátékáról 68-80-ig megjelent (interjúk, elemzések), azokat nevezhetjük mérvadónak (és az igazsághoz legközelebb állónak) nem?
Asszem, erről van szó. A dakota mondás szerint a történelmet a győztesek írják, úgyhogy nincs semmi meglepő abban se, hogy a Beatles-sztorit is időről időre újraírják az adott kor ideáinak és rögeszméinek megfelelően. Plusz sajnos egyre kevesebb a túlélő, viszont egy ilyen helyzetben mindig az ő nézőpontjuk vár hangsúlyossá, lévén, hogy azok is egyre kevesebben vannak (vagy lassan nincsenek is), akik megcáfolnák.
Let it Be-t kb újra kell forgatni, h cuki, polkorrekt legyen ebben a puhaf...ú impotens világban.
Sőt, az egész Beatles sztorit az elmúlt 50 évből, hiszen tulképp majd most derül ki az igazság róluk.
Nagyon kezd vicc lenni ez az egész tízezredik bőr lehúzgálása. És egyre nagyobb a rajongók fejében is a katyvasz.
Sztem Yoko pozitív dolgokat nem tett hozzá a dolgokhoz (még múzsaként sem túlzottan), Klein pedig egy igazi átlagos kalmár rohadék volt (Jaggert is meg lehetne kérdezni róla), pont olyan, mint akik ellen állítólag létrejött az egész mozgalom. Persze úgy sejtem Eastmann se lett volna jobb.
Sokan akartak/akarnak meggazdagodni a Beatlesből. És egyik se értette az üzenetet... bár az utóbbi 5-6 évben kezdek kételkedni, h olyan értelmiségi, világot jobbítani akaró rocker kölykökről lett volna szó, mint amilyennek előtte gondoltam őket.
