Alföldi Kéktúra Kántorjánosi határa – Gyulaháza melletti erdőfolt 2016. szeptember 24.
Ezen a reggelen sokáig elszüttyögtem a készülődéssel, ennek az volt az oka, nehogy véletlenül gyaloglás közben úgy döntsek, hogy elmegyek egészen Kisvárdáig! Felmértem a mobilomon megnyitva a terkep.turistautak.hu-t, hogy az egyetlen épkézláb sátorverési hely Gyulaháza környékén a falutól északra, az Anarcs felé vezető út melletti erdőfolt, odáig pedig kb. 27 km-t kell csak mennem. Onnan hátra lesz még Kisvárdáig nagyjából 10 km, azt pedig vasárnap reggel három óra alatt kényelmesen lesétálom majd. Így aztán csak háromnegyed nyolc felé indultam az utamra, visszaballagtam az akácos erdőfoltból a mezők szélére, aztán kelet felé eltörtettem a gazos tarló peremén a talán 500 lépésre lévő keskeny országútig. A dzsindzsás fasoron, és az útmenti árkon átverekedve magam pont akkor estem ki az aszfaltcsíkra, amikor egy Kántorjánosiból jövő magam korabeli atyafi odaért a tetthelyre a kerékpárjával.
Leszállt a bringájáról, szóba elegyedtünk, aztán együtt indultunk tovább, ő persze tolva a sok vihart megélt drótszamarát. Ahogy az út szélén bandukoltunk, feltűnt előttünk az M3 autópálya felüljárója, aztán miközben felkaptattunk a hídra, kiderült, hogy az atyafi a környékbeli, jórészt már felhagyott, gazdátlan szőlőkbe indul szüretelni. A híd tetején elbúcsúztunk egymástól, ő felpattant a bicajra és legurult a lejtőn, én pedig csak úgy, gyalog-galoppban lekocogtam a felüljáróról. Hosszú, szinte tökegyenes országút nyújtózott előttem, felvettem egy haladós tempót, igyekeztem minél gyorsabban a Vajai-tóhoz érni. Fiatal pár érkezett autóval a hátam mögül és fékezett mellettem, a volán mögül kiszólt a fiatalember, hogy szívesen elvinnének Vajára, ezt persze udvariasan, de önérzetesen visszautasítottam. Egyébként az ilyen meghívásokra az a sablon válaszom, hogy én elhatároztam, hogy körbe gyaloglom az országot, és ebbe nem fér bele az, hogy x km-t autóval tegyek meg belőle!
Ezen a tarlón vágtam át a sátorozóhelytől az aszfaltútig
Az M3 autópálya felett
Nagyjából kilencre értem el a tóparti, rendezett nyaralótelepet és egy a házak közötti „folytonossági hiányon” lesétáltam a partra és körülnéztem. Hangulatos tó terült el előttem, a parton, a kertek mögött kikötött csónakokkal, nagy nádfoltokkal a vízfelületen. Fényképeztem párat, aztán leültem néhány percre pihenni a fűbe. Továbbindulva elhatároztam, igyekszem valami pecsételési módot találni az üdülőtelepen, mert nem volt kedvem megtenni oda-vissza a nagyjából két km-es kitérőt a tótól a vajai faluközpontig. Fel is tűnt pár perc múlva az út bal oldalán egy Kőbányai reklámtáblákkal díszített kerítésű büfé.
Elértem a Vajai-tó melletti üdülőtelepet
A Vajai-tónál 1.
A Vajai-tónál 2.
Betértem oda, kértem stílszerűen egy kori csapolt Kőbányait, aztán megkérdeztem, kaphatok-e pecsételést a füzetembe? A tulaj szívesen adta a céges stemplit, aztán az adminisztráció befejezése után kiültem a sörrel a teraszra és sziesztáztam egyet. Ráértem, hiszen másfél óra alatt lezavartam a napi táv negyedét! A büfé után is a telepen végigvezető keskeny aszfaltúton ballagtam tovább, aztán a kikötőnél leszaladtam újra a tópartra egy pár kép erejéig. Tetszett a kis tó és a rendezett üdülőtelep, ritkán találkozni ilyenekkel manapság! Aztán hamarosan elértem az országút nagy jobbos kanyarját, ahol a már közeli Vaja felé fordult az aszfaltcsík, innen pár lépéssel megérkeztem az útról való letéréshez. Ismét végiggondoltam, besétáljak-e a faluba, hogy megnézzem a Vay család szépen rendbe hozott kastélyát, de úgy döntöttem, inkább kihagyom most ezt a lehetőséget!
Így aztán ráálltam az országútból balra kiágazó homokos keréknyomokra és észak felé indultam tovább rajtuk. Mezők és erdőfoltok között ballagtam egy jó darabon, csak fél tizenegy felé álltam meg a következő pihenőre a Nyíregyháza és Vásárosnamény közötti vasútvonal átjárója előtt. Innen már egyetlen menettel elgyalogoltam Rohodig, a falu előtt keresztezve a forgalmas 41-es utat. Csak a faluközpontban álltam meg a Vadászkert bisztrónál, nagyon csábító volt a kerítésére több méter hosszan kifeszített Borsodis molinó! Itt nem kellett stemplizni, csak felhajtottam egy sört és már indultam is tovább.
Menekülő őzek a kerítés túlsó oldalán. Sajna, az autófókusz a kerítést kapta el.
Pihenő a vasúti sínek előtt
Rohod - Vadászkert bisztró
Rohod - Református templom
A faluvég után újabb homokos földút kezdődött, ami szinte nyílegyenesen észak felé tartott. Elindultam rajta, időnként bokáig süllyedve a púderfinomságú homokba. Ezen a szakaszon nagyot szívhatnak a bicajos teljesítők! Nagyjából órányi menet végén fordult alám a Petneháza felől jövő, keményre döngölt felületű makadámút, ami aztán kitartott egészen Nyírkarászig. Beballagtam a faluközpontba, itt állt az útkereszteződésben a művelődési házzal szemközt a Tölgyfa presszó. Belépve a félhomályos ivóba hirtelen elhallgatott mindenki, én pedig kissé meghökkentem az ottani, meglehetősen kemény fazonokon. Ritkán szokott megesni velem az, hogy köszönök belépéskor és nem köszön senki vissza, hát itt megtörtént ez is. Kértem egy Borsodit a néma csendben, aztán leültem vele a sarokban lévő asztalhoz, hogy legalább két oldalról védve legyek, ha netán akcióra kerül a sor. De nem volt gond, lassan újra elindult a beszélgetés, mintha ott se lennék.
Homokos úton Rohod után
Ezen a makadámúton már Nyírkarászig gyalogoltam
Nyírkarász - Művelődési ház
Nyírkarász - Tölgyfa presszó
Megittam a sert, aztán gyorsan elhagytam a helyszínt, mivel már belépés előtt észrevettem, hogy kéktúra bélyegző dobozkája kinn van felszerelve a külső falon. Nyomtam egyet a füzetembe, aztán a távozás hímes mezejére léptem. A falu keskeny, aszfaltozott bekötőútján hagytam el a házakat, almáskertek között vágott át az út, már potyogtak az érett almák mindenhol, de a fák is roskadásig voltak még. Homokos keréknyomokra térve az AK rövidít, nem megy végig a bekötőúton addig, ahol az becsatlakozik a Gyulaházára menő útba. Háromnegyed négy felé értem el ezt a másik aszfaltutat, ezen aztán beballagtam Gyulaházára.
Almáskertek mellett vitt el az utam
Az országutak közötti rövidítő szakaszon
Nagyfeszültség
A pecsételőhelyek fóruma szerint a stemplit egy serfőzde épületén kellett volna megkeresnem, de éppen útba esett a Vigadóház elnevezésű presszó, ide tértem be egy Borsodira és kaptam céges bélyegzést a füzetembe. Végiggyalogolva a hosszú falun elhaladtam Farkas Berci – múzeum céljára meglehetősen átalakított – szülőháza előtt, mellette egy MIG21-es bökte hegyes orrát a délutánra meglehetősen befelhősödött ég irányába. Készítettem pár képet róluk, aztán indultam tovább. A falu után már egy homokos úton ballagva értem el a korábban kiszemelt erdőfoltot. Alig járt keréknyomokon betörtettem a sorokba rendezve ültetett fiatal nyárfák közé és az úttól nagyjából százlépésnyire felütöttem a sátrat. Negyed hat felé járt ekkor már az idő, hazatelefonáltam, megvacsoráztam, aztán egy pillanatra újra bekapcsolva a GPS-t lecsekkoltam a napi távot: 26,9 km-t tettem meg, 95 m szintemelkedéssel. A napot zenehallgatással fejeztem be.
Gyulaháza - MIG21-es repülő Farkas Bertalan szülőháza mellett
Gyulaháza - Római katolikus templom
Kéktúra jelzőtáblák Gyulaházán
A túrám utolsó, rövid napjának leírását ide írom folytatólagosan:
Alföldi Kéktúra Gyulaháza melletti erdőfolt – Kisvárda, vasútállomás 2016. szeptember 25.
Erre a napra már nem maradt nagy távolság, mindössze 10 km volt a sátorozó helyemtől a kisvárdai vasútállomás. Úgy terveztem, hazaindulás előtt még körülnézek a városban, de ez a vasárnap reggel ködösen, nyirkosan indult, még valami gyenge szitálás is volt, amikor mindent összepakolva és a hátizsákot felkapva fél hét felé visszaballagtam az erdőszéli keréknyomokra. Nyakig rántottam az anorákom zipzárját, aztán belevágtam a Kisvárdáig még hátra lévő távba. Másfél kilométeres menettel értem el a városba tartó országutat, a földút torkolatánál elhaladtam egy fakereszt előtt, aztán az aszfaltcsík szélén beballagtam Anarcsra.
Ez a falu nem pecsételőhely, de a nekibúsult idő és a szemerkélő eső bekergetett az utamba eső első (és mint kiderült, egyetlen) útszéli presszóba. Megittam a szokásos Borsodit, gondoltam, kérek még melléje valami kis folyékony télikabátot is, de erről inkább lemondtam, hiszen úgyis nemsokára Kisvárdára érek! Így aztán pár perccel később már indultam is tovább, aztán a faluvégen rátértem az országúttal párhuzamos, kiváló minőségű kerékpárútra. Elhaladtam az Austria Juice gyümölcsfeldolgozója előtt, hosszú sort álltak előtte az almával csurig rakott pótkocsis mezőgazdasági vontatók.
A ködös, párás időben nem sokat lehetett látni, később csak azt vettem észre, hogy szaporodnak az út szélén a kisebb-nagyobb telephelyek, aztán lassan beértem a házak közé. Megérkeztem hát Kisvárdára! Rátértem a bal oldali járdára aztán megálltam a belváros felé közeledve a „privát max Gólya ABC 2.0” nevű, jól felszerelt szupermarkecnél. Megvettem a hazaútra az innivalót és nasit, aztán baktattam tovább az állomás felé. Felkapaszkodtam a járdán a vasút felett átvezető felüljáróra, aztán egy cikkcakkos kerékpárfelhajtón leereszkedtem róla a vágányok mellé, a temetőkapuhoz. Épp azon filóztam, hol tudnám meginni a túrazáró sörömet, amikor szinte a felüljáró alatt feltűnt előttem a Jópipa kocsma! Itt még megittam egy Borsodit, aztán már megállás nélkül eltalpaltam a közelben lévő vasútállomásig.
A ködös idő miatt lemondva a városnézésről megvettem a hazaútra a jegyem és IC helyjegyem, nyomtam egyet a peronon felszerelt kéktúra stemplivel a füzetembe, aztán a néptelen állomás egyik külső padján átöltöztem. Ekkor vettem észre, hogy lassan felszáll a köd, és néhány perc alatt fel is oszlott a vékony rétegfelhőzet. De már nem indultam neki a városnak, megvártam inkább a vonatot. A 10:28-kor induló sebesvonattal átcsattogtam Nyíregyházára, ott pedig átszálltam a Nyírség IC-re, amivel 14:20-ra értem a Kökire. Innen már csak haza kellett bumliznom a városon keresztül. Fél négyre már otthon voltam.
Azannya! Mindig átolvasom a szöveget közlés előtt, de most is maradt benne egy hiba: Borostyán presszó helyett Borostánt írtam! :-DDD
Ehhez még hozzátenném, hogy régebben tényleg megakadhatott az emberek tekintete a borostán, ami a képes felemet takarta a többnapos túrák vége felé, de mióta magammal hordok egy kicsi, akkus borotvát és naponta használom, olyan sima szokott lenni a képem, hogy egy szúnyog is hasraesne rajta! :-)
Alföldi Kéktúra Nagy-Korpás-hegy erdeje – Kántorjánosi határa 2016. szeptember 23.
Este egy vadász jött ki egy környékbeli magaslesre és egész éjszaka durrogtatott. Ahogy hallgattam, egyetlen tiszta lövése sem volt, mindig ráduplázott, sőt néha hármat is lőtt egymás után. Mindenesetre elhatároztam, hogy csak jóval napkelte után fogok útnak indulni! De már ötkor ébren voltam, ezért aztán jól elnyújtva a reggeli készülődést csak hét után pár perccel kaptam a hátamra a motyót és indultam tovább az utamra. Ekkora már a vadász is megunta a mókát és abbahagyta a lövöldözést. Teljesen eseménytelen volt az utam, jól járható homokos keréknyomokon haladtam, a jelzettség is megfelelőnek tűnt, bár időnként meglehetősen furcsa jelzések is feltűntek a fákon. Egyre szélesebb és kijártabb utakon haladva végül fél tíz felé értem el Nyírbátor déli határát, aztán a központ felé ballagva megálltam az első sörözőnél egy Borsodira és stemplizésre. A Hunyadi utcában lévő Borostán presszóban mindkettőt megkaptam (itt természetesen céges bélyegzővel stempliztettem a füzetbe), aztán továbbindultam a városközpont felé.
Kora reggel a Kis-Piricse erdejében
Ez talán egy tanösvény jelzése lehet?
És ez? Itt talán csak a jelzésalap készült el?
Ezernyi birka által kitaposott homokos út.
Megálltam a Szabadság tér sarkán lévő Coop áruháznál is, feltöltöttem a vízkészletem és vettem friss kenyeret is. A kéktúra meglehetősen zegzugosan vág át Nyírbátoron, hogy megmutasson minden fontosabb nevezetességet a túrázóknak, így aztán elhaladtam a Szabadság téren a tornyos Városháza és a mellette álló Kulturális Központ előtt, aztán pár perc sétával értem ki a minorita templomhoz és monostorhoz a tópartra. Készítettem pár képet a Báthori István alapította templomról, félig körbesétálva a tavacskát megnéztem a Sárkány nevű installációt, aztán a kicsi utcácskákon indultam tovább a jelzéseket követve a református templom felé. Ott is megálltam pár percre, lemálháztam egy padnál és kívülről-belülről alaposan megnéztem a szintén Báthori István által építtetett gótikus templomot és különálló fa haranglábat.
Nyírbátor - Városháza
A Kulturális központ épülete a Városháza mellett
A minorita templom
Báthori István szobra a templom és monostor mellett
A Sárkány
A református templom és a mellette álló fa harangláb
A minorita templom belseje
A minorita templom orgonája
Innen a nemrégiben újjáépített várkastély felé indultam tovább (ehhez már pár lépést le kellett térni az AK útvonaláról), aztán mivel már fél tizenkettő felé járt az idő, visszasétáltam a Báthori utcán a Szabadság térre, mert ott láttam korábban egy olcsónak tűnő önkiszolgáló éttermet. Betértem hát a kis ételbárba és jutányos összegért degeszre ettem magam, de annyira, hogy még felállni sem volt kedvem az asztalomtól! Azért dél felé csak erőt vettem eredendő lustaságomon, újra a hátamra kaptam a cókmókot és visszabattyogtam a kéktúra útvonalára. A széles Édesanyák útjának járdáján korzóztam el a vasúti átjáróig, innen aztán ezen a széles úton indultam tovább.
Csak percek után tűnt fel a kék jelzések hiánya, fejcsóválva visszafordultam, visszagyalogoltam a sorompóig, aztán rátértem a keskenyebb Derzsi utcára. Mivel tudtam, hogy messzi vagyok még Nyírderzstől, és kell az energia, ezért még megálltam a Retró sörözőnél egy Borsodira (az ételbárban csak alkoholmentes italokat tartottak amúgy is), aztán már tényleg összekaptam magam. Elhaladtam a városszéli, vadiújnak tűnő ipari park mellett, aztán egyetlen hosszú menettel átgyalogoltam Nyírderzsre. A táv nagy részét egy homokos erdei úton tettem meg.
Az újjáépített Báthori-várkastély
A Retró söröző után vettem búcsút Nyírbátortól
Csak az utolsó kilométerre tértem rá a faluba vivő országútra, és ballagtam be rajta a faluközpontba. Az egyre jobban kimelegedő időben felüdítő oázisnak tűnt az út mellett álló Hangulat büfé, éltem is a lehetőséggel, és eloldalazva a kerítésnek támaszkodó kitömött és rendőrruhába öltöztetett szalmabábú mellett beléptem az ivóba. Persze a kocsma kéktúra pecsételőhely is, tehát hivatalból ittam meg itt is egy Borsodit, hiszen sokéves tapasztalatból tudom, fogyasztás nélkül nem illik semmit sem kérni, még a pecsétet sem! Bár most, hogy elterjedtek a kocsmákban, presszókban a falra szerelt kéktúrabélyegzős dobozok, lehet, hogy felülvizsgálom ezt a régi, és talán idejétmúlt álláspontomat!
Tudtam, hogy innen, Nyírderzsről az országúton kell átballagnom Kántorjánosiba, eléggé meglepődtem hát, amikor a büféből továbbindulva egy balra induló mellékutca mindkét sarkán elhelyezett villanyoszlopokra szabályos kapujelzések voltak felfestve! Tanácstalanul megálltam, megnéztem a GPS-t is, de az azt mutatta, maradjak a főutcán. Vacillálva tértem le a mellékutcára és tanácstalanul tettem meg rajta pár lépést, kerestem a következő jelzéseket a fákon, villanyoszlopokon és csak arra figyeltem fel, hogy egy kerékpárját toló gazda, aki megállt a sarkon lévő ház mellett, rám köszönt. Rövid monológba kezdett, hogy nem érti, miért tér le az utóbbi időben több túrázó is a mellékutcába, amikor a „kék út” kinn megy a Kántorjánosi úton! Pár szót motyogtam a kapujelzésekről, megköszöntem az infót, aztán visszatalpaltam a főutcára. Ezen hagytam el a falut.
Homokos erdei úton Nyírderzs felé
Nyírderzs - Görög katolikus templom
Hát nem úgy néz ki, mint egy kapujelzés? Mégsem kell betérni a mellékutcába.
Az aszfaltozás a faluvégen sem ért véget, egy keskeny aszfaltúton kutyagoltam át a szomszédos Kántorjánosiba. Ez a falu nem pecsételőhely, de jólesett volna itt is egy serital, ezért aztán járt a szemem jobbra-balra, mint a jojó, de nem láttam egyetlen presszót vagy kocsmát sem a központig vezető utamon. Végül a Privát Élelmiszerbolt előtt lebzselő és kezeikben felbontott konzervsöröket szorongató helyi lakosokat interjúvoltam meg ebben a témában, ők közölték velem, hogy kocsma nincs a faluban, de a boltban jutányos áron adnak dobozos seritalokat.
Betértem hát az üzletbe, de Borsodijuk és Sopronijuk nem lévén kénytelen voltam valami nóném vacakot megvenni. Olcsó volt, ennek megfelelően a minősége is kívánnivalókat hagyott maga után, de mint kiderült, a társaság a bolt előtt osztályon felüli volt! Tudták, hogy elterelték az AK-t a falu északi vége után, még arra is tippeket adtak, hogy tudok egy viszonylag dzsindzsás szakaszt kikerülni. Természetesen bólogatva végighallgattam őket, aztán továbbindultam a jelzéseket követve.
Úton Kántorjánosiba
Kántorjánosi - Görög katolikus templomocska, mellette harangláb és plékrisztus
Kántorjánosi - Református templom
A terelés amiatt történt, mert a falut elhagyó földutat – ahol a kéktúra is haladt – kettévágta a nemrég épült M3-as autópálya, ezért kicsit arrébb tették az útvonalat, hogy a Vajára menő aszfaltút hídján keresztezze az autópályát. Ahogy a földúton elhagytam a községet, az egyre kevésbé kijárt lett, ami nem is csoda, hiszen zsákutca lett belőle. Az autópálya előtt pár száz lépéssel már csak alig járt füves keréknyomokon battyogtam, aztán egy ponton jobbra térítettek a jelzések, hogy a mezők szélén átvezessenek a pár száz lépésnyire lévő aszfaltútig. Itt találtam meg a sátorhelyet egy akácos szélén, abszolút nyugodt környezetben. Ekkor még gyerek volt az idő, háromnegyed öt felé járt csupán, de eldöntöttem, mégsem akarok már szombat késő délután Kisvárdára érni, ezért a tegnapinál rövidebbre szabom ezt a túranapot és a következőt is. Így aztán sátrat vertem itt és zenét hallgatva a mobilomon egy jót lazultam a késő délutánban. A GPS szerint ezen a napon 25,4 km-t tettem meg, mindössze 52 m szintemelkedéssel.
Sátorozás Kántorjánosi határában. Szokásommal ellentétben itt nyugat felé néz a sátor bejárata, de nem számítottam szélre, így viszont bejött a fény a sátorba.
Eddig 2 Fw 190-es lezuhanási helyén voltam. Mindkettő a Vértesben van. Az egyiket a Tálosi Zoli is jól ismeri, néhány éve ő is járt ott. Azóta a helyszinen 2x voltunk. Sajnos a motort elvitték a Méhbe, de maradványok még akadnak a helyszínen. Ez Csákvár mellett van. A másik a Kápolnapusztai gép, amit részben már feltártunk. Aztán van még egy fw 190-es aminek a motorját A Punka Gyuri talált meg jó 10 éve. Talán még több. Ez kecelen kallódik. És az utolsó ami a Zalában van, de az elmúlt 60 évben csak a farokfutót tudták kiszedni. Rajzaim is vannak, ha érdekel üzenj !
Amiről szó van, Focke-Wulf 190, német II. világháborús vadászgép. Rákérdeztem a két vértesire, de az Istennek nem kapok választ. Tud valaki róluk, ha nem publikus, privátban?
Pont ezt taglaljuk a fészbúkon, szerencsére sokan tisztában vannak vele (még súriak is), hogy olyan szempontok döntenek, mint a "kinek van több ismerőse" és az olyan tények, hogy Súr és pl. Mogyoróska netes hozzáférést nem érdemes összehasonlítani.
A 2009-es erdőtörvény. A 91.§-tól taglalja az erdőlátogatást. Magánerdőt látogatók elől nem lehet bekeríteni, legfeljebb vadak elől. Továbbá éjjel-nappali állandó vadászat tábla sincs (jogszerűen), csak, ha vadaskertet létesít, az mérettől függően néhány tízmillió évente az államnak. A Vadászkamaránál meg lehet tudni, hol van ilyen, ha valaki túlmegy a hatáskörén, itt lehet szólni, vagy az illetékes vadásztársaságnál. Én legalábbis ott szoktam.meg az erdészet területi igazgatóságán. Elég jó hatása van.
Hát amíg nem tudod, hogy ki lőtte és miért, addig ez csak egy szimpla általánosítás. Arrafelé nem sok magán vadászterület van, azok ott Verga és Vadex földek.
Egy ilyen magán vadászterületről származhatott az a már fej nélküli szarvas, amit Királyszállás után láttunk nem sokkal egy furgon platóján délután 4 előtt pár perccel. Mostanában divatos szó lett az urizálás..abszolút helytállónak vélem ezekre az esetekre is...
Én Tés felől mentem/jöttem, akkor láttam belőle rendesen. Akkoriban lett magánterület, friss, ropogós táblák voltak. Nekem meg a Szent GPS csakazértis keresztül jelezte az utat, úgyhogy simán átmentem...
Két jelzésmaradvánnyal találkoztam, egyik egy sziklán volt, másik egy nyóc méteres kerületű fán, és csak nagyon közelről volt felfedezhető, de én ezeket a fákat egyesével körbe szoktam nézni ilyenkor. :-)
mászógép, igen, ez az a tábla, volt belőle több is.
Régen a KDP is felment majdnem a Mórocz-tetőre, sőt ha jól tudom, akkor az Öreg-Futóné, mint ellenőrző pont szerepelt (a torony száma kellett, bár nem lehetett felmenni, maradt a fénykép).
3-4 éve még megkockáztattam a Mórocs-tetőt, bár ki voltak téve a figyelmeztető táblák, aztán tavaly már nem jártam sikerrel.
Egyébként ez egy érdekes terület lehet, a piros négyzet mentén volt kitéve több tábla is fix tartóoszlopokra valami olyasmi felirattal hogy "magán vadász terület, állandó vadászat folyik, belépni tilos és életveszélyes."
Szerintem itt az "erősebb kutya..." elv lehet érvényben...
Egyébként még a múlt héten megnéztem az ide vonatkozó honvédségi eseménynaptárt és hétvégék kivételével valami mindig van októberben a Bakonyi lőtereken, tehát azért figyelek! :-)
Meg is jegyezném dicséretképpen hogy ez tényleg egy nagyon jó dolog ha az ilyen és ehhez hasonló felhívások megjelennek a turista oldalakon is, akár az MTSz honlapján, mert így biztosabban elér a célközönséghez és könnyebben elkerülhetőek a konfliktushelyzetek.
Ennek alapján döntöttem a 9.-e, vasárnap mellett, pedig a héten hétköznap is ráérnék (szabadság)
Attól, hogy magánerdő, még vonatkozik rá az erdőtörvény.
Persze ideiglenesen lehet korlátozni az erdő látogatását, de sajnos ennek a kultúrája még nem alakult ki, és nagyon szélsőséges esetek tapasztalhatóak.
Azért csak óvatosan kolléga a környéken, mert már 2014-ben napirenden volt a téma több fórumon, a KDP-vel kapcsolatban. Az Öreg-Futóné és a Mórocz-tető környékén vadászati magánterületek vannak és vadásznak is rendszeresen. Engem már, finoman szólva tanácsoltak el a környékről, pont egy éve. Nincs minden magánerdő bekerítve, de figyelmeztető(riogató) táblák azok vannak dögivel.
A Morócz-tető szintén jó hely. Mivel a jelenlegi szabályozás miatt úgy van, hogy jelzett gyalogos turistaúton nem, de erdészeti feltárón lehet kerékpározni, így az Öreg-Futóné és a Morócz is kedvelt és rendszeresen látogatott helye a környékbeli kerékpáros tzimbokáknak. :)
Igazából csak gondolataim vannak, konkrétan nem tudom. Csupán 1963-ig élt ez az útvonal.
Nem hiszem hogy természetvédelmi okokból tereltek akkoriban, mert a KDP egészen az utóbbi évekig többnyire a régi kék útvonalán futott és részben még ma is, csupán az Öreg-Futónéról hozták le.
Szerintem egyszerűen túl nagy kerülő volt a fő csapásiránytól.
Ezután a világoskékkel jelzett útvonal következett 1979-ig, na ezt már a Burok-völgyből természetvédelmi okokból tették át először a Mellárra (lila szaggatott vonal nagyjából, ezt már régebben bejártam) majd kisebb módosításokkal a mai útvonal állt elő.
(És egészen 2001-ig Isztimér felé ment tovább kelet felé a kéktúra minden esetben, de az megint egy másik sztori...)
