"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Az Tavaszi napokat nyár szokta nyomba követni, Mely az éhségnek hív elüzője leve. Ekkor tündöklik pirosodva már a gyümölcs is, Mely ezelőtt bimbó és virágocska vala.
Földi vetés zöldűl és már majd magva kigördűl A hüveles helyből, végre de csűrbe kerűl. Most vagyon a bővség, mellyel táplál a kegyesség, Nemde nagy szeretet, s Isteni végezet ez?
Kisasszonyok-havában tovaillan a nyár, lábán topánkája elnyűtt,- megkopott már, lustább a napsugár is tovább szendereg, aszfalt felett néha még, a levegő remeg. A szerelmes éjszakai séta még kellemes, csillagokat figyelni kettesben érdemes, felejthetetlen, a le - lehulló csillagok, fénycsóvát húznak a földre meteorok.
/De a hajnalok már hűvösek - enyhül a meleg harmatcseppek lepik a virágos kerteket./
Előrébb lépett a dicső természet a nyár egy két lépéssel ellőbb ér véget. Hajnalban a virágok fázva összebújnak, rózsa csókjaikban egymáshoz simulnak, várnak a délelőtti Nap melegére,- szépen nyíló szirmaikban méhdöngicsélésre. Színes tarka lepkék is szorgosan röpködnek sziromlevelekre szállva gyönyörködnek.
/Szorgos méhek rászállnak minden virágra, egyet sem hagynak ki ügyesen vigyázva./
... augusztus. Az alkony színeit nézem az ablakomból. Az éltető Nap, megnézte a fél világ baját és most megy át a másik oldalra, hogy ott is szét terítse sugarait. Lángba borította maga körül a fellegeket. Az arany korong izzik, mint az olvasztó kohók szája. Festő ecsetjére kívánkozik a gyönyörű látvány. Mindenből annyi szín kerül az égi kupolára, amennyi szükségeltetik a káprázathoz. Bele merül az ember lelke a sárga, narancs és a píros egyvelegbe. Különböző formák alakulnak ki a felhőkből, majd a hő hatására, tovaillannak. Hirtelen a semmiből előkerül egy vakmerő, sötétkék vízpára. Halálos vesztébe rohant. Már hevül a kék széle és egyre beljebb halad a forróság. Elemi erők küzdenek a látóhatár peremén, majd a csatározás hevében átzuhannak a föld másik felére. Egyszer csak eltűnnek a szemem elől....
S én balszerencsémre német vagyok De szerencsémre melletted vagyok Szerelemről beszéltünk volna álmatagon Jóformán mindig franciául S te szenvedéllyel függve karomon Hallgattad volna hogy Püthagorászról áradozom De közben a kávén is tűnődtél volna már Amely félóra múlva vár
S az ősz éppen olyan lett volna mint ez itt Borbolyabokrok és venyigék övezik És néha nagyokat bókoltam volna hogy köszöntsek Egy-egy bágyadt nagyúri hölgyet Hosszú estéken lassan magányosan Szürcsölgettem volna a sűrű Tokajit vagy malvázit Felleghajtóm felöltve Vonultam volna ki az útra melyen ócska Hintajában nagyanyám érkezik Ki nem hajlandó német szót érteni
Verseket írtam volna dús mitológiával Kebledről a vidéki életről és a környék Delnőiről
Sokszor eltörtem volna sétapálcám Parasztok hátán
Szerettem volna zenét hallgatni sonkát Falatozva
S németül szidtam volna szentigaz a szenteket Ha megleptél volna mikor szájon csókolom ezt a kis Cselédet itt
Megbocsátottál volna nékem az áfonyás erdő ölén
Dúdoltam volna egy-két percig én Aztán hallgattuk volna hosszan az alkonyi neszeket
Bukik a víz, szétloccsan a kövön feje. Szétfut az áram a motor ereibe, rezzen a drót, villannak a pólusok, bukik a víz, s a villamosság a völgyben szétsuhog. Ki egy vagy és örök, csak arcodat cseréled, felelj, Energia, hát kevesebb az ember, mint a víz, hogy meg kell halnia?
Hány napja, hogy nem élsz már, s nem hiszem. Csak bámulom, mért vagy a kő alatt, s mit tétovázik úgy bokád mögött a mozdulat, hogy nem dob már felém, ha elkiáltom neved. „Madár csak – biztatom magam –, madár e föld, mely eltemet, majd elhessentem, s felröpül.” Még visszatartom félénk csontjaid között a lelkedet.
És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz megtorpant. Az esők csak lógnak le az égről, nem mernek kibomolni, hogy fel ne lazuljon a föld feletted, el ne tömje szád. Nem értem, hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép. Hogy tudná összetörni az enyészet szemed gömbölyű tükörét?
Tanú vagy, nem mehetsz el. Ki felel mellettem, ha te nem? Te láttad nőni napjaim, s a szőlőt a hegyen. Kelj fel! Magamban nem bírok: veled védekezem, hogy itt lengek kifosztottan, üresen, s mégis akkora súllyal, hogy az ág, mire pihenni szállnék, eltörik. Rád bíztam minden titkomat; az volt az ifjúság.
Másnak ismertél. Igazold a lábam hajdani lépteit, holt tarka macska, Tanúja voltál, tanusítsd, hogy nőttem egykor én is, mint a fák, most dagadok csupán, keleszt a rémület, s egyre szűkebb e század. Úgy szorít.
Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ? A tengerek? Nem igaz, hogy kerek e föld. Indultam annyiszor, s mindig eltévedek.
Már rég nem pörlök semmivel semmiért. S lásd, miattad most újra kifenem szavam, pörbeszállok riadtan vele, akiben egyedül hiszek: az elmúlással, s birkóznám a fagyott talajjal, hogy testedet kiássam. Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom megbocsátani nélküled, hogy szerteömlöm jeltelen, mint fiatal vizek, s magába szív e szomjas évtized.
Rám nézz, ne hátra! Össze ne keresd, ami szertehullt, odalett! Ne sírj, majd sírnak helyettünk az érzékeny fellegek. Kemény légy, mint a jogtalanság, vágj, mint a sás, ne sírj! Kisérjen, mint az eb, a hallgatás. Úgy hallgass, mint aki szerelmes, részegen, józanul, úgy hallgass, mint aki utódra vágyik s egy másik testbe hull. A hallgatás. Az tartson össze, ha minden meglazul.
