Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Az óvodából ismerjük egymást amikor először repülni akart és először nem ment, ő bosszúból törött lábakat rajzolt egy madárnak Az én nagybátyám májkómában halt meg és az egészből annyit tanultam hogy a szárnyverdesés egy kényszermozgás Most már mindketten a földön járunk nem dobálunk csillagokat kövekkel nem bízunk abban, aki nem remeg és tudunk láblóbálás nélkül ülni mindazon, amit eddig elértünk Ma azt mondta, hogy minden fejben dől el és én pont ettől félek igazán
Mert mindig ami csodaszép volt mindig az múlik el Szentisten! Hát már nem is emlékeztek, ahogy kiszántották egy barbár napon azt a játszóteret a nyargalászó gyermekkor alól?
S ahogy abba az egyetlen és örökkévaló ölelésbe szinte beleölelhetett máris a következő? — És nem is egyetlen!
S hogy az után a gyönyörű és halni-érdemes és végérvényes szomorúság után még képesek voltunk arcpirulás nélkül tovább élni és még örülni is? — Ám ezt sem végérvényesen.
Hát nem szorul ökölbe a markotok: hogy mindig az múlik el ami csodaszép volt? És sose gondoltatok még arra hogy talán nem is mi örülünk barátaim
s nem is mi vagyunk tán szomorúak hanem csupán megtörténik velünk az öröm is meg a szomorúság is meg az ami olyan csodaszép?
Mondd, Kedvesem, milyen, milyen a tenger? E parttalan zokogás, mely térdet, ölet sosem lel. Milyen a part, hol most lábnyomod kagylóhéj-sora mélyed, ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan megtelik már Tevéled. Mondd, Kedvesem, milyen a tenger, és milyen ott a szél hízelgése, milyen ott a magány: szomorú ott az éj, ha egyedül fuldokolsz a szíveddel, és milyen ott a sírás? Vágyik-e,ó, hova vágyik onnan az ember, s ha jön, honnan jön érte hívás? A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat lőttszárnyú madarának milyen idomító nevet s milyen hessentő kereplőket találtak? Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják a karba-ölbe bújva: - félek! Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol oly szorosak az ölelések? Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek, a hitnek nincs határa, a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant, félve kihordott halálra? Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen kis fulladásra, mely magányos, botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség hiába ölel szerelmesen magához. Ne hozz nekem képet a kombinátok csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus szörnyek vibráló ihletétől! A tenger partjaira menj: - a fény, idő, az emberi lélek ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő eszméletére ébredj: milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd falánk éheit legyőzi rendre, milyen csillagokra néz, milyen halált fél, mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet, - milyen szél emeli, s merre emelkedik a súlytalanság állapotában a lélek?!
Ezúttal sírva, szépen Forgok meg lelkemnek régi Gyermekes életében: Boldog új évet kivánok.
Boldog új évet kivánok, Mindenki tovább bírja E rettenetet, E szamárságot, Mint szegény, mint bírom én, én, Gyönyörködve, Óh, én szegény Lelki kémény. Boldog új évet kivánok.
Ontom a füstjét A szavaimnak, Pólyálva és idegesen, Be messze ringnak Az én régi terveim, Az én régi társaim is De messze vannak, Boldog új évet kivánok.
Új év Istene, tarts meg Magamnak S tarts meg mindenkit A réginek, Ha lehet: Boldog új évet kivánok.
Uram, ha megfacsarsz, miként egy citromot, ha néha bérbeadsz, mint régi birtokot, ha álmokkal zavarsz és angyalodat küldöd, hogy ágyam széléről fülembe súgja: "züllött!", Uram, ha megvonod kéken az ereket, ha bambaságot adsz, munkát, vagy gyereket, ha elrontod a nap értékesebb felét, s én direkt nem teszek egy lépést sem feléd, ha válasz nélkül küldöd rám az éjfelet, mi más marad nekem, mint hogy szeresselek?
Jó éjt és álmodj szépeket, vidám és kellemes képeket, szerelmet, gyermeket, csodákkal tele termeket. És azt amire nagyon vársz, ha útelágazásnál jársz: az igaz utat. Tudással teli kutat. És azt amit csak jó: frissen esett hó, fenyőkkel határolt tó. Néhány igaz, tiszta szó.
Január volt már javában, s a nagy fa, amit műanyagmadzaggal gúzsba kötve húztunk-vontunk, hogy majd a föld alatt a feketülő falnak nekidöntve napokon át a pincebogarakra árassza csodaváró illatát, és amit aztán ketten díszítettünk, hogy úgy dőljön ránk teljes vértezetben, (még jó, hogy a gyertyagyújtás előtt) mint egy megsebzett operai hős – (végül kiékeltük alaposan, deszkaszilánkokat vertünk a sebes láb s a nehéz vastalp bilincse közé), szóval a nagy fa, lejárván az ünnep, és utána az eufória, kopaszon, üres cukorpapírokkal, rothadt gyümölcsként potyogó díszekkel, dicsőségének poros maradékán még mindig ott állt, szálegyenesen.
Éjjel leszedtük, már ami maradt. Hogy meg ne hallják a másik szobában: csendben, akár az összeesküvők, kivonszoltuk a sovány tetemet. Csorgott róla a száraz tűlevél, és nehéz, sötét tócsákban megállt (mi gyilkoltuk meg, de ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van) felfűrészeltük, nejlonzsákba tettük, úgy csempésztük ki éjnek idején, hogy másnapra ne legyen semmi nyom, aztán sokáig fájlaltuk, hogy nincs ott, és találgattuk, hogy a gyerekek holnap mit mondanak, ha meglátják, hogy eltűnt.
Semmit sem mondtak. Jöttek álmosan, szürcsölve kiitták a kakaót, öltöztek és rutinból bakalódtak, és közben végig be nem állt a szájuk. Egyszer sem néztek a helye felé, pedig hiánya szinte lüktetett.
Összenéztünk, hogy milyen a világ, hogy milyenek a mai gyerekek: egy karácsonyfa nekik meg se kottyan. Na, ezt elrontottuk alaposan.
De aztán, mikor nagyobbik fiunk a cipőt húzta – hopp! Akár egy zöldes angyaltollat, úgy húzott ki belőle egy épen, véletlenül ott maradt ág-bűnjelet, és csodálkozva nézte.
„El kéne vigye már a fát az angyal!” sóhajtotta. „Már szegény túl öreg!” Gyorsan lecsaptam: „Mért, szerinted ott van?” Meggyőződéssel bólintott, s vele mindenben-tükre, a lelkes kicsi. „És tényleg szeretnéd, hogy elvigye?” „Tényleg.” „Jó, akkor lássuk, ott van-e. ”
Benéztek – nem volt ott. Csak álltak némán, eltátott szájjal. Majd: „Hú, ez szuper! Ez aztán tényleg turbó, ez az angyal! Egy perc alatt hogyan vihette el?”
Kimondatott: ártatlanok vagyunk hát. Nem mi végeztük el a piszkos munkát.
„Még fel is sepregette a helyét!”
A végére már mi is hittünk benne, és néztük mohón és átfényesedve a két kölyök kócglóriás fejét.
Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám.
Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok,de meggondolnám azt, amit kimondok.
Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.
Keveset aludnék, többet álmodnék hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk.
Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.
A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!
Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.
Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.
Annyi mindent tanultam tőletek, emberek...
Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.
Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.
Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat.
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz.
Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot,
amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra,
és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.
Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk,
szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik: "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm".
Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked!
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon nem kell más, csak ez az egy oltalom még magányom kiváltsága se kell sorsot cserélek, bárhol, bárkivel ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem ha értelmét tudom és vállalom s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.
De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit? A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák… Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit, s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.
Elég idült idill ez, még hogyha idill is. A szíved az enyémmel nem kompatibilis. Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem. Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.
De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja, és elválásaink megannyi kis patakja a visszaérkezés tavába fut be, lásd.
Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek. Mert nem szerettem én még senkit így előtted, és nem tudok utánad szeretni senki mást.
Napjaink történelmi paradoxona, hogy nagyobb épületeink vannak, de kisebb lelkünk; szélesebb autósztrádáink, de keskenyebb agyunk. Többet költünk, mégis kevesebb, amink van; többet vásárolunk, de kevésbé örülünk. Nagyobb házaink vannak, családunk mégis kisebb, több a kellékünk, és kevesebb az időnk; több állásunk van, de kevesebb eszünk, több ismerősünk, csökkent ítélőképességünk; több szakértőnk, több problémánk, több orvoslás, gyengébb egészség. Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, meggondolatlanul költekezünk, keveset nevetünk, túl gyorsan hajtunk, túlontúl idegeskedünk, túl későn fekszünk, túl fáradtan ébredünk, keveset olvasunk, sokat tévézünk és keveset imádkozunk. Megsokszoroztuk gazdagságunkat, elvesztettük értékeinket. Sokat beszélünk, ritkán szeretünk és gyakran gyűlölünk. Megtanultunk létezni, de nem tudunk élni. Éveket adtunk az életnek, de nem életet az éveknek. Eljutottunk a Holdig meg vissza, de nehezünkre esik átmenni az úton, vagy megismerkedni egy szomszéddal. Meghódítottuk a világűrt, de nem a bensőt. Nagyobb dolgokat vittünk véghez, de nem jobbakat. Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a földet. Meghódítottuk az atomot, de nem előítéleteinket. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk. Többet tervezünk, kevesebbet alkotunk. Több számítógépet gyártunk, hogy több információt tároljon, hogy annyi másolatot készítsen, mint eddig soha, de egyre kevesebbet kommunikálunk. Ez a gyorsételek, és lassú emésztések ideje; nagy emberek, és kicsinyes természeteké; gyors profitok és felületes kapcsolatoké. Mostanában két jövedelmünk van, de több válóperünk, szebb házunk, de szétrombolt otthonunk. Ez az idő a gyors kirándulásoké, az egyszer használatos pelenkáké, lyukas garasos moralitásé, egy éjszakás kalandoké, túlsúlyos testeké, és bármilyen állapotot előidéző bogyóké, boldogságtól a nyugalomig és a halálig. Ezek azok az idők, mikor túl sok a kirakat, de belül semmi. Olyan idők, mikor a technológia elviheti neked ezt a levelet, és mikor eldöntheted hogy megosztod-e ezt az álláspontot, vagy kitörlöd ezeket a sorokat. Ne feledj több időt tölteni szeretteiddel, mert nem lesznek melletted örökké. Ne feledj egy jó szót szólni a gyerekhez, aki tisztel, mert nemsokára nagyra nő és elmegy mellőled. Ne feledd el megölelni a melletted lévőt, mert ez az egyetlen kincs amit szívből adhatsz, és nem kerül semmibe. Ne feledd azt mondani "Szeretlek" szerelmednek, és azoknak az embereknek akiket szeretsz, főként szívből mondani. Egy csók és egy ölelés enyhíti a fájdalmat, ha őszinte. Ne feledd kézen fogni szeretteidet, és megbecsülni a pillanatot, mert egy napon már nem lesznek melletted. Legyen időd szeretni, legyen időd beszélni, szánj időt arra, hogy megoszd másokkal értékes gondolataid.
Hiszem, ellenálló, szívós nép vagyunk, akkor miféle nyugalom az amivel várjuk, hogy letaroljanak? Honnan a bátorság más utat kihagyni, s álmaink lejtőjén csúszni majdnem az elpusztulásig abban a hiszemben, lesz még jobb helyzetünk újjászületni újból? Hiszem, ellenálló, szívós nép vagyunk.- Vajon ki látott egyszer is kitördelt fát lázongani?
Kicsi leány, hidd el nekem: Nincs olyan férfi, Aki egy lány tökéletes Szerelmi szent-áldozását megéri. S ha volna is: hogy követelheti, Hogy megtagadd magad? Te Lélek vagy: kiolthatatlan Fény, Megsemmisíthetetlen külön-lény, Isten-gondolta külön-gondolat. S kötötten is szabad. Szabad.
"Semmiért Egészen"?? Istenkísértő őrült akarat Képzelhet csak el így, rabnőjeképpen. S hiába úgyis: Nem lehet egészen. Megíratott, hogy: "Az egyén szabad Érvényre hozni mind, mi benne van, Csak egy parancs kötvén le: szeretet." De szeretni csak szabadon lehet. Egyenlő méltósággal. Külön világ, szemben külön világgal. Az eggyéolvadásuk: csoda, ünnep. De nincs embernek emberen hatalma. És semmi sincsen, amit követelhet. Azért, ha jönne modern Farao, Ki lelked vágyik leigázni, Az Isten képét benned megalázni S gúlához követ hordani marasztal: Pattanj vissza acélos daccal!
Kicsi leány, akárki lesz a párod: Te önmagad vagy, és ő önmaga. Együtt: Isten két iker-csillaga.
Kicsi leány, akárki lesz a párod: Szegény, szánandó embertársad ő, Nem urad és királyod.
Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám, és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, hanyatt feküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül; imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappal - búdul vagy élvedül - elméd mire gondolni kényszerül; de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg a mozdonyfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s - álmomban, s álmom után tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám.
