"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, az ember olyan, mintha reménytelenül beleszeretett volna a látszatok világába, de talán csak látszat
ez a szerelem is, sokkal inkább megalkuvás… talán, mert hite szerint egyszerűbb élni a látszat világában, nem kell annyira a mélyre leásni, hiszen a látszat itt van rögtön a felszínen, csak nyúlni kell érte, ha kicsit szennyezett is, mint minden a talajhoz közel: ami nem nagy baj, megőrizni csak a látszatot kell, akkor is, ha az megbetegíti… de talán az is csak látszat, valójában a megőrzéséért dúl a folytonos, a sokszor kilátástalan harc, az ember beleteszi az összes energiáját: pedig a valóság adná magát, a mélyből is feltörne önként, ha nem nyomná el a tökéletesség óhajtott látszata… látszattisztaság, látszatjóság, látszatszeretet: a szemnek nem sok különbséget jelent… de a lélek, a boldogság valódi otthona nem hisz a látszatnak, boldoggá az illúzió még látszatból se teszi, a látszatok világában neki olyan lehet a valóság, mint szomjazónak a korty víz a sivatagban.
Gyönyörű ezüst-fehér galamb száll a horizont felé. Olyan, mint egy ragyogó, apó kis lélek. Kitárt szárnyakkal lebeg az égbolt azúr vászna alatt. A fények csillognak, ragyognak szárnyvitorláin, ahogy lebegve szárnyal a háztetőre párja mellé.
Ha idős korában az ember kíváncsian oda visszatekint, ahol a közelség miatt nem voltak a dolgok oly jól láthatóak,
talán akkor, az egészet nézve látja, hogy megtörtént sokszor, (amit még nem tudhat tapasztalat híján a fiatal) hogy biztosnak látszók tévesnek bizonyultak, és voltak reménytelenek, amik valóra váltak… ezért nem csalódik kudarca láttán a biztosnak hitt dolgoknak, és a reménytelennek tűnők nem veszik el a bizalmát, mert tudja, az élet, a kiszámíthatatlan, gyakran megerősíti az igazságot: hogy semmi sem biztos, semmi sem reménytelen.
"Örökre megmaradnak a gyermekkor emlékei, az az érzés, amit a hullámok játéka kelt, ahogy a lábujjak alól kimossa a rózsaszín meg ezüst homokszemeket, vissza a tenger mélyére. Olyan nyugalmas volt; valami megfoghatatlan módon a halhatatlanság mutatkozott az ár-apály váltakozásában meg az ég és a tenger végtelenjében. Most, ahogy rácsodálkozom ugyanarra a szikrázó víztükörre, tudom, hogy ifjúságunkat sosem hagyjuk el, mindig magunkban hordjuk a szívünk mélyén."
aki a gyűlöletet magában ki nem hordja, elpusztítja még csíra korában, és helyére nem ülteti el a szeretetnek a virágát, az homoksivatagban érezheti magát… a gyűlölet az pusztító gonosz betegség, aki felé irányul, az csak a kisugárzását érzi, aki magában nevelgeti, azt hosszú fájdalmak közt elvezethet könnyen a halálhoz… ha a kertben egy szál növény nincsen, az több, mintha az ártó burjánzana, de kevesebb sokkal, mintha valaki önmagában oázist teremtene szeretetből… mégis, lehetőséget a semmi ad nemes érzések befogadására, csak időben fel kell ismerni, (nem egynyáriként kezelni, kitépni a nyár múltával) nehogy a szorgos gyomlálásnál az is a szemétbe kerüljön, belőle szerezni magot nagyon nehéz, de, ha egy termést hoz, a szaporodás megállíthatatlan: bekeríteni, míg gyenge, ápolni, hogy megerősödjön, hogy az önálló életre legyen képes… talán nem gyűlölni, eljutni könnyebb odáig, mint igazán szeretni, a betegség megelőzését segíti: kitartón keresni, mert meg lehet találni mindig a mentséget a másik számára, (semmi nincsen oktalan, s lehet, a baj nem is kívül van) hogy a hely maradjon tisztán, a szeretet boldogságos virágainak mérgezetlenül, mint menyasszony a várt vőlegény számára.
A szenvedély, a tűz valahol kiégett… A gondolat vén medveként cammog, Az éjszakának selymes neszezése Nem hozza már el hozzám a hangod. Toll helyett pohár felé nyúl kezem, S messze van már tőlem Az édes-bús szerelem.
A szenvedély, a tűz valahol kiégett. Nem kutatom: mi enyém volt: Kié lett? A napok kopáran telnek, Ünnepi pántlikát a sors kezei Egyikre sem tesznek.
A szenvedély, a tűz valahol kiégett. Hiába gyúlnak neonok És lüktet az utca, Mind erre valahogy Nekem már nem futja. Mint száradt kerteket A májusi eső Jó permettel hinti be lelkem Kosztolányi Dezső, Nem tovább persze, Csak egy-két percre.
A szenvedély, a tűz valahol kiégett. Muzsikás percek, Borongós versek Szárnyain nem jön már igézet. Minden úgy jó, ahogy van, Hagytam a perceket érintetlen menni És nem kell már semmi.
Mi is lenne jó? Jobb szívverés, zavartalan álom? Emlékek szálán keresem a szépet, De sehol se találom. A szenvedély, a tűz valahol kiégett, Mélabús húrokon Zengenek köröttem a dalok, Sötét felhők jönnek S elfedik előlem az éltető Napot.
A Csendem vagy! Fénylenek ujjaid testem barázdáin, Vaktükörre hulló rózsaillat lélegzeted, Életet ment a vágy! Hajolj át az éji fényeken, Csengő csendben csendesedjen csended bennem, Érintve a dobbanó lelket, hogy ne vegyen észre Szívemben az Isten. Szeretlek, s velem együtt szeressen Isten, S leszel nekem Szentem!
Éden varázsában hajdan egy férfi élt, Róla s vágyairól regélek most mesét. Színpompás virág nyílt merre a szem ellát, Gyümölcs roskadozott földön, bokron és fán. Bárhová nézett kincs, csodálatos szépség, Zöldellő természet, csillogón kéklő ég. Ő csak azt érezte, szomorú egyedül. Egyre sóhajtozott, szemében bánat ült. Egy nap Álomország kapuján átlépett S látott ott szemének kedves, csudaszépet, Mosolygós világot, lágy, meztelen testet, Melyet jókedvében tán az Úr teremtett. Felébredvén rögtön kérte a Teremtőt, Alkosson mellé egy Álomországi nőt. Az Úr érvet érvre hozott néki elő, Mily csalfa s csapodár lesz majd e vágyott nő. Hiába volt minden sorakozó észérv, Már elvarázsolta a csábos női kép. Még oldalbordáját is az Úrnak adta, E megálmodott lényt magának mondhassa. Azóta már sokszor megbánta a balga, Bezárta fülét az érvelő szavakra. Mégse tud nélküle boldogságban élni, Mert csakis nő mellett lesz igazi férfi.
Most melletted vagyok Eláll a szavam, Mintha templomban Érezném magam. Keresztet nem vetek Mégis aratok, Ezért egy kicsit még maradok. A konyhában Édesen zokogva, Halálosan Egymásért mozogva Kitört belőlünk Az ősi hajlam, Az eszünkre káros, a testünkre balzsam Az érzés visszatért, Vele én is. Máshol kéne lennem, Itt vagyok mégis. Iszonyú élmény, Gyönyörű dráma, Megfizetünk érte, Meg van az ára. A kimerüléstől A kifulladásig A látszat nem csal, Ez nagyon is látszik. Csak egymásért, Bár egymással szemben, Ha hasad a hajnal újra kezdem.
A múltunk már a múlt, Jelen van még a jelen, A jövőnket olvassák, Ha nyújtom a kezem. De én lazán átverem A jósokat, Hisz tenyerembe Magam vésem A sorsomat...
