AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Persze, én azt is megértem, ha itt a többség "átvitt értelemben" fogalmaz, meg persze csak "iróniát" használt, amit a magamfajta pedofil, alkoholista vadparaszt nem érthet meg.
Erről a néhai Esterházy Péter jut eszembe, aki egész életében két értelmes mondatot nem írt le, de mégis az irodalom nagyjai között tartják számon nagyon sokan. Egyetlen őszinte írása volt, az utolsó, a Hasnyálmirigynapló, ami annyira ízléstelen, hogy nem kellett volna kiadni. Viszont annyi legalább kiderült, hogy egész életében nem volt semmi valódi mondanivalója.
Bár sosem tudhatod, hány olyan olvasó van, aki a beírásod alapján bukkan rá a lemezre, és aztán szénné hallgatják, csak nem írnak be, hogy "köszi, Horzi", és még arra se veszik a fáradságot, hogy lájkot nyomjanak a hsz-odra. :)
A Star One-t elsüllyesztettem, az nagyon nem nekem való.
Viszont Gary Hughes hangjával kapcsolatban tök ugyanígy érzek, ahogy írod. Szinte simogatja a füleimet. És nem is annyira löttyedt tatarock, csak amennyire az életkorukból adódik. Sőt NFR-esélyes dallamokat is felfedeztem már elsőre. Nem reménytelen ügy ez.
Instrumentation of Genesis-esque progressive rock és primal agression of hardcore/screamo, ez így leírva érdekesen hangzik. Valójában azért nem annyira egyedi, kellemes kis adrenalinlöket zenélni tudó emberektől (a dobos egy vadállat). Én az ilyeneket nagyon tudom kedvelni, és lőn. Nekem egyáltalán nem hiányzik a tiszta ének, azzal gyakorlatilag az egésznek a lényege veszne el. A gátlástalanságról a The Mars Volta neve is felrémlett, csak a Gospel szélsőségesebb, gyorsabb - ez pozitívum. Dalokat elsőre nem annyira hallottam, ez viszont hátrány, emiatt csak 10/7, de még fogom hallgatni, feljegyeztem magamnak. Kösz, Tibcsy, ez megint érdekes volt!
"Muszáj lesz" nekem is, mert Porto-ban épp zárva volt a villamosmúzeum olyan műszaki okok miatt, ami még azt se tette lehetővé, hogy bekunyeráljam magam oda...
Igen, a space rockot adom vagy hát ez valamiféle post artos cucc, ami még egy ordibálosan prosztó hardcore-ból is képes magas művészeti értékeket kisajtolni. Egyébként elég egyedi módon csűrik csavarják a futamokat. Igazából engem is már csak a vokalista hagyományos szereplése zavar a még magasabbra értékelésben.
péntek lévén ismét új zenéket válogatott számomra az apple algoritmus. kezdésnek egy tökúj Amorphis nótát, amit nem volt szívem egyből eltekerni; Windmane (4.track az újon). a basszus hangzásából is rájöhettem, hogy megint Olli-Pekka játszik náluk; egy igen jó di hang ez, fel is rémlett azonnal az Elegy. a billentyű dallamot én moognak hallom és bizony hallható mennyire ügyeltek rá felvétel alapján hogy még a legutolsó hajlítás is pont egybeessen a gitártémával. a dobolás átlagosan jó, de ennél szerintem elbírna ez az Amorphis egy kalandozóbb ritmusképleteket használó dobost. az ének szintén erős jó, de nem kiváló. összességében ez egy olyan nóta amit akár szívesen hallgatnék ha az Elegy végig játszása után lenne bennem még kívánalom további amorgesz dalok befogadására. végig fogom hallgatni alaposan (fejhallgató fel, lehetőleg egy vasárnap reggeli felkelés után még ágyban fekve) ezt az új lemezt; érdekel milyen ösztönös reakcióim lesznek.
az andorrai Persefone-t múlt héten is megkaptam és az akkori hangjegy halmozás (egész sokáig, húsz másodpercig bírtam) helyett ezúttal most a Leap of Faith nótát dobta a gép; ez sokkal jobban tetszett. végre nem hangszernyakon onanizálást, hanem rendes kompozíciót, felépített számot hallottam és egész remek volt a szintivonós kíséret is. legalább egy 3 számos, negyedórás kislemezt kérek szépen tőlük ezzel a megközelítéssel.
Hasonlóan vagyok ezzel, mint a Buried Inside Chronoclast-jával (bár rokonok, ez annál kevésbé dühös): zeneileg elég fasza, de az ordibálással sajna nem tudok mit kezdeni. A pontszámom viszont egy ponttal magasabb amannál, mert ezen a dalok szimpibbek, van bennük egy adag space rockos elszállás. Egy klubbulira azonnal mennék. 7/10
a 4-5 ehhez képest a kiszámítható középtempók szürkesége.
épp ma jutott eszembe egy chat eszmecserénél h először az egyes lemezük után Bécsben az Arena Dreiraum első, kisebb termében játszottak legfeljebb 40 nézőnek. aztán 19 őszén már 300an voltunk a grosse Hallban.
12 évvel a Victims… után itt a folytatás. Van húzása, energikus, változatos, kellemesen súlyosan zsizseg a gitár, meg persze felvonul a szokásos prominens vendégzenészek és énekesek hada. A Beyond the Edge of it All első másodperceiben nem mondom, hogy nem ugrott be azonnal a Sleep Together a PT-től, de egyebassza, elnézem. Jó lesz ez.
Ten - Here Be Monsters
Van valami végtelenül megnyugtató Gary Hughes hangjában, ahogy a biztonságos középső zónában lavíroz, mondjuk valaki más lehet, hogy “totál érdektelen”-nek minősítené. Maguk a dalok sem hagyják el a biztonsági zónát semerre, békebeli bácsizene, lásd Magnum, csak dallamosabb, meg kevésbé gitárorientált. Tartok tőle, hogy NFR veszély már nem fenyeget, de ötórai tea mellé abszolút ideális.
Lájk, pont a héten hallgattam meg én is, sokadszor. Jó helyen van az éves listámon.
Nekem az ötödikkel továbbra is averzióm van, de megpróbálhatod. Neked azt mondanám, hogy IV, III, II, I legyen a sorrend, az elején kicsit máshogy indult ez a zenekar. Még ha olyan őrületes különbségek nincsenek is, mégis vannak. Talán a középsők jobban bejönnek majd, mint az első kettő, amik amúgy szerintem a legjobbak. De lehet, hogy Latzi mást mondana. Ádámszkij pedig az első háromra esküszik. Most légy okos.
Portugália nekem is bejön... egyszer jártam ott (oda-vissza végig vonattal :-) ) és valóban egy különleges keverék. Lisszabon, Porto az előbbiből meg Sintra kétszer is volt a program, és egyformán élveztem a palotákat, az azulejo-kat meg a villamosokat, na meg az olcsó és finom pastelaria-k kínálatát. A fővárost ugyan könnyen egy napon lehet emlegetni Budapesttel és Brüsszellel is a szétcsúszott pusztulatságban, mégis tényleg megvan a maga varázsa.
Ami pedig a titkos favoritom lett, azok a Caldas de Reinha-i kerámiák, olyanból még be kell szerezni egy olyan sajttartót, aminek a tetejét egy sajtot rágcsáló egér díszíti... :-)
Én is hasonlóképp állok a napszemüveg kérdéséhez, hírességeknél talán még elfogadom sztárallűrnek, illetve hogy ezzel próbálnak kevésbé felismerhetők maradni - vagy hogy a bandzsaságukat, gülüszemüket takargassák vele (mert ilyen is van) - de amúgy inkább zavar, főleg nőknél, ahol nagyon is tudom értékelni, ha szép szemük van.
wow Tamás, megleptél! arra számítottam h trvebb szögből közelíted meg a Moonspell diszkót, de ezek szerint nagyon is egy húron pendülünk a ”luzitán farkasok” megítélésében.
sajnos most nincs időm olyan hosszan írni, mint tettem ezt az ezt követő Butterfly Effect kapcsán. előre kell bocsátanom, hogy hozzám a Moonspell csak késve jutott el; az Irreligious lemezt és az Opium klipjét láttam jönni elsőnek (ha esetleg még más is emlékszik, az akkori német Viva TVn a Metalla műsor keretében, vmilyen Kafka utólag félig emós, félig poszt-melodeath kinézetű műsorvezető sráccal volt egy külön Moonspell tematikus bemutató műsor az Irreligious megjelenése után, Fernando és a nem sokkal később kirúgott basszer, Ares vendégeskedésével). szóval hozzám az Irreligioushoz képest erősen kőkorszaki és még egyszerűbb klisékből ám hatásosan építkező Wolfheart és a Sin/Pecado kb. egyidőben jutott el (tudom, ezt a mai net/streaming érában iszonyú nehéz felfogni, de akkoriban kazettán és ha valakinek netán volt, kölcsön eredeti cd-n majd onnan kazettára másolva terjedtek a zenék. tök sokat számított ki kit ismert, kinek milyen gyűjteménye volt, mennyire vetette be magát a kölcsönzésbe, terjesztésbe. de ezt ezen topic olvtársainak nem kell ecsetelnem, itt többen részesei voltak ennek erősen). az előjelek ehhez a hármas lemezhez némileg aggasztóak voltak, ugyanis a Wolfheartról az Irreligiousra érve is megváltozott tagságú Moonspellben ismét tagcserék történtek. fura és nem megszokott, de ehhez a “sorsfordító hármas” lemezhez (ugye milyen furcsa visszanézve? ma már csak számokat hallgatnak, semmibe veszik a lemezeket) érve csak a dobos-szintis/dalszerző-frontember hármas maradt meg a kezdetek óta. borítékolható volt hogy minden lemez teljesen más hangulatú, más zenei hatásokból építkező lesz. gondolom erre utalt Tamás is előbb, hogy a Moonspell első 4 lemeze még roppant izgalmas és kiszámíthatatlan volt; aztán a Darkness and Hope óta rátaláltak arra a receptre, amely ösvényről csak elvétve térnek el és akkor is legfeljebb egy lépés erejéig (oldalvágány: az itt többetek említette párhuzam az Amorphisszal, különösen az énekesváltás, Eclipse óta tartó érával abszolút áll és a finnekkel is ugyanez a fő problémám. Simen azért néhány eltékozolt év után kilépett a disneyburgergől és letett egy szólólemezt is, meg az Arcturusszal is ragyogtak ismét. sosem késő megtérni!). ennek köszönhető, hogy az 5ös lemeztől máig számomra az utólag is egyedibb témájú és zeneileg is számomra érdekesebb The Antidote kivételével alig emlékszem akár akkordváltásokra sem.
oké, Sin/Pecado. engem az fogott meg először végig hallgatva ezt a lemezt, hogy rendkívül változatos hangszerelésű, jól megkülönböztethető hangulatú számokból áll. tehát érdemes még többször időt szánni rá, noha az első néhány hallgatás alapján legalább annyi része volt furcsán idegen, mint ahány kifejezetten tetszett. utólag nekem az Abysmo, Magdalene, V.C. (Vulture Culture), Mute, Dekadance ív tetszik erről az albumról. ezeket a számokat egyenként és egymás után hallgatva is nagyon megszerettem. különösen az első kettőben érzem azt a fülledt, némileg melankólia sújtotta 38 fokos rohasztó hőséget ami miatt belopta magát szívembe a portugál tengerpart a norvég fjordok, svéd fenyvesek és izlandi kopár tájak mellé. rohadt jó hely Lisszabon is meg a part egészen Cascaisig, Sintra minden gótikamónika kedvence lehet, Porto rohadó és düledező belvárosi gettója a gyönyörű ipari emlék híddal a Douro felett, Braga kedves terei és a hegybe vágott megalomán szentélyével. bennem ezeket az érzéseket hozza fel a Sin/Pecado és hogy egy méltán híressé vált, eme topicban született szlogent ismételjem: ernyedt, ámde duzzadt. sajnos a Moonspell később megközelíteni sem tudta ezt az életérzést. hogy ehhez mennyire ellentmondásos, vagy akkor szentségtörésnek vélt zenei eszközöket használtak fel - sirályozós gitárvijjogtatós szóló eurodance tüc alapokra fm szintikkel kísérve - bevallom egyáltalán nem érdekel ma sem. jó 25 év távlatából pontosan ezt a merész, beleszaró és a következményekkel, nethuszáros ütközetekkel semmit sem törődő, saját fejük után haladó hozzáállást hiányolom a mai közegből, világból, társadalomból, politikából na és legfőképp a rock/metal színtérről. üdítő ez az album a manapság - részben a streaming miatt is - kialakult kényszeres, áthatolhatatlan öncenzúra és konstans megfelelni vágyás és imázs mutatás korszakában. nade megint elkalandoztam és ez a beszámoló is már egy kisregény lassan. szóval tök szuper, hogy itt a srácok mertek bármit megtenni. remek dobolás hallható, a basszusjáték egy élmény és számos résznél nem is kifejezett gerendatartó mély dörmögés, hanem középtartományban megjelenő színesítő dallamhangszer, hiszen ekkor már csak Ricardo Amorim pengette a húrokat egyedül. a billentyűs srác egyszerűen remekel ezen a lemezen, bőven túlmutat az akkori korszak csilingelő-álstrings yamaha x5d levedlett perzsaszőnyegein. különösen igaz ez az átvezetőkre, leállásokra. gitárilag végig dallam és szólóorgiákról szól ez a lemez, ízléses visszaidézése ez a nyolcvanas évek hajmetáljának egy egészen más zenei közegben és pláne totálisan eltérő tematikájú, hangulatú albumon. Fernando is jól teljesít itt, jók a témái is bár utólag a ‘let the children cum to me’ címet semjénzsótik bebaszcsizva is szemen lőnék sörétessel egy hajnali ködös vadászlesről. sokat elárul a korszellemről és a mentális egészségről hogy akkoriban ez a sor és cím nem keltett különösebb felzúdulást, nem darálta le a cédéket dúrika; mindenki tisztában volt vele ez mire vonatkozik és mire utal. nagyobb kár, hogy ez a szám egy kiszámítható és túl sokáig húzott blues sztenderd. de egy ennél szebb nótával, a Dekadance-el szeretnék elbúcsúzni ettől a dalcsokortól. máig etalon hangszínnek tartom az indító szintis akkordbontás presetjét, amit gyönyörűen egészít ki a clean od-delayezett gitárbontás; majd jön a kiépült LA Venice Beach csöcsös hajmetál helyett kietlen, natúr óceánpart melo verze és az ebből tamozás után masírozó eurodance alapú refrén. aztán arculcsapásként megérkezik az Amorim-ujjgyakorlat is; gyönyörű! sokkal kisimultabb ráncaim lennének, lettek volna ha a nyári rádiókból ilyen nóták harsognának és nem azok, amelyek.
bocsánat nem akarom osztani az észt (így is a topic első tíz évében mindig ezt tettem) szóval ez a Beyerdynamic DT füles - és minden stúdió fejhallgató - nem azt a célt hajtja hogy szebben, jobban, kényelmesebben halld a zenét. azt a célt a kifejezetten hifi / konzum / audiofil fejhallgatók szolgálják. egy stúdió fejhallgató akkor tölti be a feladatát, ha egy rosszul, félre kevert zenét amennyire lehetséges ugyanannyira rosszul és félre keverve sugároz ki a füleidnek hogy te felfogd ez tényleg rosszul, félre kevert anyag lett. nem véletlen hogy pl Sennheisernél, AKGnál és más gyártóknál is több esetben külön csoportosítják ezeket az eltérő célú füleseket.
Valamikor a kilencvenes évek végén vagy a kétezres elején láttam Slash-t (gondolom a saját szólólemezét promózandó) egy német talkshowban, talán Harald Schmidt volt a Sat1-en, és nem volt rajta se a napszemcsi, se a cilinder, úgy ült oda a kanapéra. Néhány másodpercig gondolkodtam is, hogy ki a fene ez, mert ismerős volt valahonnan, de valami nagyon nem stimmelt vele. :)
Amúgy nekem is vannak ellenérzéseim azokkal szemben - lehet az rockzenész vagy akárki más -, akiknek nem lehet a szemébe nézni, mert teljesen rájuk nőtt a napszemüveg, és csak abban lehet őket látni, interjún, színpadon vagy bárhol, most hirtelen: Demjén, Frenreisz (jó, ők csak az utóbbi 30-40 évben :)), az ELO-s Jeff Lynne (ő abban született szerintem), Roy Orbison (meg persze Stevie Wonder, haha). Felőlem lehet az átlagnál érzékenyebb a szemük meg imidzs meg minden, de azért legalább néha vegyék már le a kamera vagy a fényképezőgép kedvéért, bassza meg.
Távol áll tőlem, hogy Slash rajongó legyek, de kíváncsi vagyok, miért mondja (vagy miért hoznak le tőle egy interjút, amiben állítólag olyat mond), hogy mindig improvizál, holott a GnR-ban minden szólójába igyekezett valami olyan hookot tenni, amik aztán élőben is rendre ott voltak, vannak a mai napig. Hogy mondjak egy olyan gitárost, aki kb. leszarja, hogy mi van az albumon: Ritchie Blackmore. De ő szerintem nem szar, pedig még cilindere is volt egy időben.
A Slash már a 90-es években is gáz volt az idióta cilinderével meg az állandóan viselt ray ban napszemüvegével.
Mintha ráragasztották volna az egészet a parókájával együtt. És bazmeg, a mai napig rajta van az összes. Nem rohad rá? Szerintem egyszerűen visszataszító.
Nem beszélve arról, hogy ráadásul még elbaszottan is gitározik. Én elolvastam az interjút, ahol elmondja, hogy ő nem ír gitárszólót, mert úgyis mindig máshogy játssza, improvizál. Hát meg is látszik. Kb. az Aerosmith gitárosa az még, aki talán hasonlóan szar tud lenni.
“Melodic Heavy Metal band Prog/Power influences from Athens” ez leír kábé mindent, (bár powert inkább csak nyomokban tartalmaz, és én lehet hogy beletettem volna a Melancholic jelzőt is, akár a Melodic helyére) ezenkívül elsőre semmi különleges, de nem rossz. Nem egy tempómániás/villantós csapat, inkább hangulatra utaznak. Fog még pörögni.
A Moonspell is olyan nálam, mint az Amorphis, egy nem túl meggyőző Szigetes koncert óta sose erőltettem vele az ismerkedést - de az előző két NRA-t nem emiatt nem hallgattam meg, hanem mert az elsőnél még nem szálltam be, a másodiknál meg elhavazott időszakom volt. Most ez megvolt, de ezzel se tudtak nagyon meggyőzni. Nem az a fő gond, hogy elektronikus, vagy akár indusztriális, mert lehetne abból is jót kihozni, de ez a legtöbb számban katyvaszos és disszonáns marad. Nem az a fülsértően idegesítő fajta, amit direkt azért tesznek oda, hogy hasson, hanem inkább csak oda van hajigálva néhány jó gitártéma meg az ének mellé, oszt' ahogy esik úgy puffan. Közben azonban megvan a célzatosság is, de attól még nem lesz jobb, hogy csak finoman kacsintgatnak az akkoriban kibontakozó ratyidark irányába... mert a másik cél meg az, hogy ők is valami olyat akarjanak felmutatni, amivel a Tiamat nagyon odatette magát a Deeper Kind-on. Tudatos vagy sem akár az ő részükről akár az enyémről, de inkább utóbbi lemez kevésbé sikerült másolatának, paródiájának érzem sokszor. Pedig lehetne saját jogán is jó, két és fél számmal (Magdalene, Mute és valamennyire a Let The Children...) meg több énektémával és gitárszólóval egész korrektül igazolják is ezt, a végén pedig a The Hanged Man az nagyon is jó. De egy fecske varjú nem csinál nyarat sötétet, így 10/6,5.
Az első két lemez után csalódás volt, sok évig hevert a kazetta hallgatatlanul, majd túl is adtam rajta. A Night Eternal nyomán találtam vissza a portugálokhoz, ez a korong is ekkor került elő újra és tizenx évvel később már lelkesedni is tudtam érte, annyira, hogy polcra került eredetiben (immár CD-n). Már nem zavar az annak idején szentségtöréssel felérő elektrósodás, számomra igéző a hangulata, tetszenek a dalok, az első két alapvetés mellett is számomra simán 10/9
Scorpions - Pure Instinct
Nálam rendesen kimaradt ez a klasszikus csapat - hiába, na, körülöttem csupa kutyaütő deathrasher volt a baráti társaságban, az ő szemükben meg főbenjáró bűn volt ilyen "köcsögséget" hallgatni -, egyedül a Savage Amusement volt a közös metszetben (meg a "fütyülős" dal kicsit később, de azt hagyjuk is). Ezután is még vagy tíz év telt el, mire felfedeztem magamnak néhány korai lemezüket, amik tetszenek, de ez pl szűzkeresztség volt mostanáig. Párszor meghallgattam, de néhány dalt (Wild Child, Stone in my Shoe) leszámítva nem indul be igazán. Melóban simán kellemes, otthon viszont tutira nem ezt fogom lejátszóba tenni, ha Scorpionsra támad ingerenciám. 10/6
Teljesen elfelejtettem megvenni, most jutott az eszembe, ezért megkértem a kedveskémet, hogy hozzon nekem hazafelé egy új Hammert. Na most, ha ő, aki azért messze nem éli az ügyet, azzal állít be, hogy "tényleg Slash van a címlapon??, és a Deep Purple, a Pantera,a Lordi meg Ganxsta Zolee a kiemelt cikkek???, azt hittem, valami húsz évvel ezelőtti újságot akarnak rám sózni", akkor már tényleg nagy a gond :DD
Syster of Mercy, Tiamat, Paradise Lost, Depeche Mode, Type O Negative. Valami ilyesmi elektronikus gothicra váltott harmadik nagylemezen az éjfekete portugál alakulat, az első két jóval karcosabb albumuk után. Nekem egyébként náluk egész organikusnak tűnik a hármasig a fejlődési ív. Az első egy egyszerűbb, de szenvedélyesen tüzes debut volt, majd jött az elmélyülés, bonyolítás a másodikon és a harmadikra megérkezett a korszak populáris gothic-ja hasonlóan jó néhány hasonszőrű utat bejárt bandához. El lehetne mélázni melyik album ad többet zeneileg, bár itt nyilván a stílusváltások mindent felülírnak a fanoknál. Mindenesetre bár ezt albumukat nem listáztam, de a magam részéről sokkal jobbat tetszett gothic-ként, mint a következő és már szintén kipörgött The Butterfly Effect nevezetű albumuk.
Csak ismételni tudom, amit a 199556-ban írtam: Annak idején a rajongott első két Moonspell után igazi kulturális sokkot okozott a Sin/Pecado. Most sem értettem meg, mi volt itt a terv. Elektronika, modernizálás, friss hang, oké, csak közben elveszett az egyéniség. A gitárszólót leszámítva a Magdalene akkora Depeche Mode, hogy meg kellett néznem, tényleg nem feldolgozás-e. Ami még nagyobb baj, hogy hagyták kialudni a tüzet. Az igazsághoz tartozik, hogy azóta egyszer sem hallottam ezt a lemezt, és most végigpörgetve annyira nem volt borzasztó, a The Butterfly Effectnél feltétlenül jobb, a másik NRA-s Memorialnél pedig hangulatosabb. Mint zene, talán többet érne, de Moonspell név alatt, a Wolfheart és az Irreligious után ez számomra csak 10/5.
Igen, ezzel a lemezzel elfogult vagyok, írtam, hogy miért, de teljesen világos, hogy a többségi vélemény inkább az, mint itt a többieknek. Volt már itt amúgy nem kevés NRA, amit valaki az egekbe dícsért, más meg a béka alá pontozta. Viszont attól még, hogy ehhez így állok, attól még nem lesz valami tökéletes, csak azért, mert Scorpions, nálam is van tőlük meg a hasonló szintű kedvenceknél ugyanúgy bőven olyan album meg korszak, amivel nem vagyok megelégedve.
Miről beszélsz? Sosem állítottam, hogy értek a komolyzenéhez. Hogy értenék, amikor nem hallgatom, és nem is érdekel?!
Rendkívül elfogult vagy, jól mutatja az erre a gyenge albumra adott 9,75-os pontszámod is. Arra azért kíváncsi lennék, vajon hány ember kapná elő a szimfonikust, ha egy jó Scorpions-lemezt szeretne hallgatni. Százból egy, esetleg ezerből egy?
Ha barátaid és üzletfeleid is annyit értenek a komolyzenéhez, mint amennyit te demonstráltál itt legutóbb a Manowar lemez körüli vitában, akkor ez nem is meglepő. :-P
Persze lehet, hogy látatlanban itélkeztem, és te csakis vérbeli komolyzenészekkel haverkodsz, köztük sok van, akik szerint minden ilyen stílus-egybepakolás egy nagy humbug, és nekik az ilyennel foglalkozó metalzenészek is sarlatánok. Biztos van rá okuk, hogy ezt mondják, de ezt az albumot nem is az hangszerelte át, aki az alapzenét írta...
Nézd vannak ilyen pazar rádiós rockzenék(pl Aldo Nova I-II) is, melyek nálam is rendesen ülnek és sodornak. Bombasztikusan slágeresek, meg ízes gítárszólókkal fűszerezettek. Csak itt speciál nem igazán hallottam ilyeneket. Amolyan szándékoltan visszafogott, herélten light-os, magukhoz képest szinte gitármentes megfáradt zenéket hallok és még az ütősség is csak a When You Came Into My Life-n jön elő először, ami itt egy hetedik szám egy Scorpions lemezen....
Persze amennyiben én is ezzel a lemezzel léptem volna be egy új zenei közegbe, valszeg alapvetően másképp látnám.
A Patakys párhuzamodnak van némi alapja, de csak akkor, ha az EyeIIEye-ra használod, mert kb. azzal egyidőben kezdett el végleg bohócot csinálni magából.
Egyébként Németországban ugyanezt a hideget-meleget a Scorpions is megkapta, és nemcsak e két lemez miatt, hanem mert azért ők is beleestek a "hazai híresség" csapdájába - na persze azért nem úgy, hogy elmentek volna majomkodni holmi karaoke meg táncolós, korcsolyázós stb. műsorba akár még zsűritagnak is... - és elő tudták húzni a különféle hazai (Schröder) és külföldi politikusi kapcsolataikat is, ha beléjük akartak rúgni, de őket azért ezen a téren se vitték el az ufók.
De maradjunk a zenénél: azért csak jött mindezek után egy jó szimfonikus lemezük (kár, hogy ott meg azt terjesztették róluk, hogy az S&M sikerét lovagolják meg, pedig Kamen eredetileg pont velük akart dolgozni) egy Unbreakable meg főleg egy Humanity... azóta meg jó iparos szint de komolyabb izgalmak nélkül, és arra tippelek (mert a három új számukig még nem jutottam el), hogy most is ezzel fognak jönni az esedékes lemezen.
Se a stílus, se a csapat nincs a kedvenceim között. Így aztán az már önmagában komoly fegyvertény, hogy végigment.
Azért sokkal beljebb így sem kerültünk, de igazából egyáltalán nem zavart, sőt helyenként felrémlett a sorok közt néhány más nyolcvanas évekbeli alakulat hatása, ami meg egyáltalán nem ártott neki.
5,5/10
Scorpions - Pure Instinct
Ez már messze nem az a Scorpions ami a hetvenes, meg a nyolcvanas években volt. A legendás múltból egy rádióbaráttá herélt bugyi simogatós puszi pajtás brigád kerekedett. Kicsit hasonló a feeling, mint mikor a Slamo féle kultikus Edda után évtizedekkel Pataky elment a Dáridóba Lagzi Lajossal mulatózni. Szóval azért nem rossz ez, el lehet hallgatni. Nyomokban még Scorpionst is tartalmaz, de már nagyon nem az igazi.
Mindez azonban nem változtat azon, hogy 1996-ra talán már túl lehetett volna lépni ilyesmiken, hogy "Oh girl, I want to be with you", meg "You and I just have a dream to find our love a place where we can hide away" stb. Ez eléggé Korda György-szint.
Nálam egyáltalán nem központi kérdés a szöveg, ha angol, mert magyarul gondolkodom, és inkább a zenére figyelek. Ezért van pechjük a magyar zenekaroknak, mert azok viszont elsőre el tudnak bukni a gyenge szövegeken. De ez azért így mégiscsak, na.
Az egyszerűbb szövegek szerintem csak részben indokolhatók a korszellemmel... vagy legalábbis egy kicsit másképp értelmezve, hiszen valószínűleg akkoriban még Nyugat-Európában sem volt olyan evidens, hogy mindenki tanuljon angolul, pláne a szakközépiskolákban - de egy átlag német gimnáziumban is valószínűleg még egyenlő vagy akár nagyobb eséllyel merült fel a '60-as, '70-es években a francia, a spanyol vagy az olasz második nyelvként.
De szerintem a legjobb nyelvérzék és a legmagasabb szintű kulturálódás mellett is véges az a szint, amin tudni lehet egy olyan nyelven, ami nem az anyanyelved, mert fejben attól még ugyanúgy megmaradsz annak, ami vagy.
Én a korai lemezeiken nevelkedtem, és a Pure -t ugyan nem köptem le undorral, de már nem nekem szól. Nem azért, mert ennyire igényes és válogatós lettem, csak ha Scorpionst akarok hallgatni, akkor tényleg van három kiló másik lemezük, amit szívesebben előveszek, a Pure... semmilyen szinten semmit nem tesz hozzá az életművükhöz. Persze a dallamérzékük megmaradt, dalokat tudnak írni - így több évtized után az lenne a csoda, ha nem tudnának -, líraiban mindig elnök volt ez a zenekar, és mindez nem is változott, csak hát nem áll fel rá a dákesz, ez van. Amúgy a Scorpions korábban sem csupa első osztályú számmal töltötte meg az albumait, mindig voltak rajtuk ilyen kis izgalommentes jelentéktelenségek, amikhez a csontegyszerű szövegek is passzoltak, csak amíg a 70-es, 80-as években ezt szinte a korszellem szülte (na mondjuk nem mindenki alkalmazkodott hozzá), manapság, de akár már 96-ban is szerintem kicsit inkább szegénységi bizonyítvány. A régi, meghitt barátság miatt 10/7.
(Például ez a lemez sem található meg a nagy streaming platformokon, messze nincs még itt a Kánaán.)
A Circle-t épp nem a Gép csinálta szerintem. A Queent igen. Lehet, hülyén hangzik, az a bónuszdalaival nyert meg, túl azon, hogy az alaplemezen is jól szórakozom. Egy 28. helyre elég volt.
Az újnál valami tényleg elpattant, én is érzem. Másnál már jóval korábban, van, akinél még most sem (lásd téged és Divcsyt), nálam most történt meg. Egyelőre annyira, hogy eszemben sincs még csak gondolni sem rá, nemhogy jóra hallgatni.
Na de automata-köpködte mivoltuk ellenére a Circle-t meg a Queen Of Time-ot is listaérettnek nyilvánítottad, a korábbi keserű kifakadásod alapján meg az idei lemezre nem tennék nagy téteket, hogy felkerül majd nálad év végén. Bár végül is addig háromszor is jóra hallgathatod... :)
Amorphis - Halo (Khmm, igazából már a Harmadik FB)
Opponálok Thorcsival. Messze nem az egyetlen pozitívum az énekesnő szerepeltetése. Igazából értetlenkedek is, mert én nem hallom az őrületes különbséget az előző (vagy akár az előző 3-4) albumhoz képest, azokat is automata köpködte ki, de attól még szerethetőek lettek.
WAIT - The End Of Noise
Debütnek nem rossz, de amúgy nem is különösebben jó. A színtelen ének is húzza lefelé, a djentelgetés még épp tűréshatáron belül, de plusz pontokat az sem ad hozzá. Lesz ez legközelebb még jobb is.
Mondtam már nem egyszer: ez a lemez jelentette nekem a kaput nemcsak a Scorpionsra, hanem az egész fémzenei világra is. Tudom, hogy sokaknál csak az EyeIIEye az, amire csak még nagyobbat legyintenek, merthogy hol van innen az a keménység, amit nemcsak egy Blackout, Dynamite vagy Steamrock Fever jelentett, hanem három évvel korábban még az Alien Nation és a No Pain No Gain párosa is. Viszont ha a banda valamiben nagyon erős volt, az nemcsak a lassú számok, hanem a dalszövegek is... és az első iránti affinitásomról már beszéltem, de mivel előtte csak magyar dalokat ismertem, így a második is legalább ilyen fontos volt. Ez a lemez pedig tele van olyan számokkal, amire nemcsak akkor, hanem most, több mint 25 év után is azt mondom, hogy "rólam szól, mintha csak én mondtam volna". Soul Behind The Face, Oh Girl (I Wanna Be With You), When You Came Into My Life (ennek két változata is van egyébként), Time Will Call Your Name, Are You The One? - utóbbit érdemes úgy hallgatni, hogy csak azt a hangszórót aktiváljátok, ahol Klaus énekel (ami pedig még megkapóbb, hogy Timo Tolkki az egyik szólólemezén megírta a párját is ugyanezzel a címmel) - és persze a You And I, ami tökéletesen illik az In Trance, Born To Touch Your Feelings, Holiday, When The Smoke Is Going Down, Still Loving You, Wind Of Change, Send Me An Angel sorba. A szövegek mellé pedig olyan szólógitár-témák is járnak, amelyekkel tökéletes az összhang. Tiszta ösztön - vagy inkább tiszta érzelem? - valóban, amiben ez az album született... talán a Does Anyone Know egy kicsit erőltetett nálam, azért is "csak" 10/9,75.
Egy ideje promózzátok már a Voivod új albumát, hát a hétvégén végre én is meg tudtam hallgatni, és mondhatom állat lett tényleg. Remélem több hallgatás után sem fárad el nálam, mint mondjuk az előző lemezeik.
A skorpiók elvesztették a mérgüket erre a lemezre. Az első megdörrenősebb dal megtévesztő, többségében kicsit puha (netalán puhány?), akusztikus gitárokkal megtömött, abszolút rádiókompatibilis melódiák sorakoznak itt, de ezt nem rossz értelemben mondom. Nevezhetjük popnyálnak is, de tisztességesen megírva és feljátszva (mondjuk a Stone In My Shoes még ide is elég fapados). Az más kérdés, hogy valaki ezt várja-e egy Scorpions lemeztől, a korai lemezeiken nevelkedett rocker akár undorral le is köpheti. Előfordul az ilyen. Nekem 2x is végigment, kellemes volt. 7/10
Módfelett light-os szösszenet, mely nem bánt és nem vonz. Biztosan nem szeretném többször magamtól meghallgatni, ha menne valahol a háttérban a kikapcsoló gombot se nagyon keresgetném, bár azért eléggé uncsi.
5/10
Manilla Road - Gates of Fire
Felületes belefülelésre túlzottan dzsungeles káoszelméletnek tűnt az ízlésemhez képest, de kellemesen csalatkoznom kellett. Párszor meghallgattam a napokban és egyre jobban befekütt a hallójáratokba. Rengeteg szépség és harmonia bomlik itt ki a felszínes zajparádé örve alatt. Ha jobban belegondolok ettől az alakulattól még soha nem hallottam igazán gyenge eresztést, tehát végülis egyáltalán nem kellene csodálkoznom. Mégis valahogy sose jegyeztem meg jobban a nevüket, de talán majd ezután.
Nekem az Under the Influence volt a belépőm Blitzék világába, a debüt csak jóval később jutott el hozzám és eleinte nem is igazán tetszett. Persze helyén kell kezelni, hogy első lemez a '80-as évek derekán, van benne tűz, düh, lendület, pontatlanság, meg minden "gyerekbetegség", nyilvánvalóan egyfajta korlenyomat. Mégis ritkán veszem elő, pedig polcon a majdnem teljes sor, koncertlemezen, pláne koncerten viszont nagyon jó visszahallani ezeket a dalokat. 10/8
Nem próbáltam, de én is csak jót hallottam róla. És igen, nagyot tud dobni az élményen. De vigyázni kell, nem minden rendszerrel kompatibilis. Viszont ha a forrásod fapados, addig szerintem nem érdemes 100 000-es DAC-ra költeni. Ha viszont FLAC-ezel, a helyedben hazavinném kipróbálni. Ez a legfontosabb: bármit olvashatsz bárkitől, ne higgy neki, hanem csak a saját fülednek.
Félreértettél, már nem fogok próbálgatni többet, már megvan. És most, miután meghallgattam az Abbey Road 2019-es mixet flac-ban (ami már az előző kutyaközönséges fejhallgatómmal is megdöbbentően brutál jól szólt), már ragaszkodom is hozzá.
ugyan nincs Beyerdynamic fülesem, de környezetemben többeknek igen, mindenki nagyon elégedett velük.
a DT 770 a zárt kialakítású, a DT 990 pedig a nyitott. utóbbit alkalmasabbnak mondják hosszabb távú zenehallgatásra, kevésbé fárasztja el a fület (nem kavarog ott minden hullám a zárt térben) és jobb bass egyensúlyt jelenthet. persze erre is külön hitközségek alakultak ki; van, aki a zártra esküszik. énekeseknek vagy akusztikus hangszereseknek csak a zárt jöhet szóba ha otthon akarnak felvenni, a nyitottnál ugye beleszólna a mikrofonba a füles. a legjobb tanácsom hogy ismert számaiddal felszerelt telefonnal keress fel egy boltot ahol ki lehet próbálni több fejhallgatót és szánd rá az időt, hasonlítsd őket össze.
usb dac: én inkább egy jófajta használt hangkártyát vennék ebben az esetben jó konverterekkel. pl apogee duet (bár a 2es szériája csak macekkel működik, az egyes firewire-es, az új 3as drága); audient 14; esetleg motu. nyilván ahogy felvételi rendszereknél, úgy lehallgatásnál sem érdemes több drága cucc közé egy olcsót ékelni, mert a teljes rendszer teljesítményét pont ez a legrosszabb cucc húzza majd le. tehát érdemes hasonló kategóriánál maradni. a BD DT 770 / 990 pedig egy igen jó ár/érték arányú fejhallgató, de bőven van nála erősebb, szebb, jobb, stb.; nem érdemes mellé egy 3-4szer erősebb kategóriájú eszközt beszerezni (illetve akkor nem ezt a fülest kell venni mellé).
Nézd, sosem voltam hifista, Horzihoz hasonlóan én is másolt kazettás gyerek voltam. Mindazonáltal: határozottan emlékszem, hogy amikor anno először hallottam cd-ről zenét a haveroknál, nekem az is visszalépésnek tűnt a vinylhez képest. A szokásos lózung: hiányzott a tere a zenének, túl éles magasak, satöbbi. Továbbá meg mernék esküdni, hogy a 30 évvel ezelőtti kazettáimon olyan jó arányokat hallottam, pl. - hasamra ütök - a Youthanasián, amiket az mp3/stream sosem tudott reprodukálni. Bizonyítani akár magamnak persze már nem tudom, így volt-e, hisz kivágtam az összes kazettámat jó rég a francba, pedig lejátszani még talán volna min. :) És persze öregszem is,úgyhogy a hallásom sem a régi már, nyilván. Szóval mondhatnók, az ízlésemhez hasonlóan a fülem is válogatós. Mindenesetre ezt a Beyerdynamic-ot próba nélkül vettem, hisz sosem volt ilyen minőségi(bb) cuccom, biztos voltam benne, hogy minden eddigi fülesemnél fényévekkel jobb lesz. És tényleg! De nem tudom erre sem mondani azt, hogy abszolút perfekt, tény, hogy meleg, telt, szép hangja van, csilingel és dörmög, de a basszus nekem ezen is egy picit sok, de tényleg csak picit, szerintem meg fogom tudni szokni. Tömörítetlen klasszikus zenét is, rockkoncertet is hallgattam vele, fasza tere van, szóval asszem elégedett leszek. Csodát persze a youtube-spotify vonalon ez sem tesz, tömörítetlen streamhez meg még nem volt szerencsém. Azt fontolgatom még, hogy beszerzek egy USB DAC-ot mellé, de ezt még alaposan átgondolom, mert így indul, hogy “csak még egy cucc kell”, aztán meg nincs megállás a lejtőn. :) Másrészt azoknak is olyan ára van, hogy ihaj. Pl amiről csak jókat olvastam (állítólag még a legsznobabb hifisek is elismerik) , és ezzel a fülessel is jól kijön, az az AudioQuest Dragonfly Cobalt - több mint dupla annyi lóvéért, mint maga a fejhallgató :O Használ itt valaki ilyen konvertert? Tényleg dob annyit az élményen, hogy érdemes legyen ilyenbe befektetni?
Miután néhány bebaszott zsidózás után újfent tanújelét adtad az ösztönszerű zenei műveltségednek, én inkább arra lennék kiváncsi, hogy az általad idézőjelbe tett szépirodalomban milyen legjobb meg nem írt művekről beszélsz.
Teljesen egyetértek! Hihetetlen, mennyien beszopják, hogy a "legendát" tisztelni kell, és legjobbnak kell tartani. Pedig Hendrix Blackmore-hoz képest vagy Radics Tátraihoz képest szinte amatőröknek tűnnek. Erre a jelenségre egyébként a sportból is számtalan példát lehetne sorolni.
Jimi Hendrix engem sem igazán kapott el, akkor már inkább Blackmore, vagy Malmsteen, bár utóbbit sokat ócsárolják, mert még él, és néha lemezt is ad ki. "Legendák" azokból lesznek, akik korán haltak meg, vagy nem lett lemezük. Pl. kis hazánkban ugye Radics Béla az, aki állítólag mekkora zseni volt, csak éppen nem lehetett lemeze. Pedig ha lehetett volna... Vagy a Kex zenekar stb. Aki semmi nyomot nem hagyott maga után, az nyilván egy zseni volt. Hát persze.
első fülelésre tetszetős az új Cult of Luna, érződik rajta hogy nagyon, minden részletében alaposan összerakták, viszont nem veszett el a jammelésből kialakult zene jellege. az utóbbi, akár nagylemeznek is beillő kislemezük nem hagyott hosszabb nyomot, viszont ez a felvétel van annyira ígéretes, mint a Mariner volt (a Fear-es albumuk is tetszett, de azt se hallgatom).
Ez utóbbi hsz-omnak semmi értelme. :D Még kávé előtt voltam, talán azért. Úgyhogy akkor hallgasd a pontatlanul zseniális lemezt, és mellesleg kapd be. :D
Nem tartom jelentős értéknek, inkább túlértékeltnek. De ha a '69-es woodstocki fesztivált nézzük, voltak ott más hasonlóan túlértékeltek is, pl. a Grateful Dead, a Jefferson Airplane, vagy a The Whoo. Jelentősen túlértékeltnek tartom Jimi Hendrixt is, bár neki legalább az első lemeze hallgatható. A fellépók közül szerintem a két legjobb a Mountain és a Ten Years After volt.
Vadiúj beszerzésű fülessel (Beyerdynamic DT 770 Pro 80, jeee!) első lemezem az Overkill lett. Illetve fél lemez, mert csak az ötödik számig volt hozzá türelmem. Hamar felbosszantottak, ahogy máskor is, amikor beléjük botlottam. Először is: miért ilyen mono?? (gyorsan le is kaptam egy flac-ot, hátha a yt verzió ótvar, de nem) Néha csak egy tam ütés jelenik meg egyik vagy másik oldalon, egyébként minden középen sűrűsödik. Jól be is szartam rögvest, hogy hibás az új szerzeményem, és vihetem vissza, de más lemezbe gyorsan belefülelve megnyugodtam, hogy csak Blitzék anyaga ilyen “érdekes”. Másodszor: a ritmusszekció piszkosul nem áll a helyzet magaslatán, tényleg nem volt a stúdióban egy metronóm, helló? Harmadszor: miért kell kacarászni minden szám elején, mi olyan vicces, csávókám? Negyedszer: tulajdonképpen miért várok most csodát, ha az elmúlt 30+ évben nem érdekeltek, jóreggelt? Hamar eldőlt: nem is várok. Fél lemez nem lemez, pontozás off.
Az Overkill az első lemezén nem tölt, csak tüzel. Felvonul minden kellék, sebesség, rifftenger, vad gitárszólók, szilaj dobpörgetések, mániákus ének, üvöltős kórusok, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Bősz thrash metal, a fiatalság minden dühével, egyszersmind pimasz lazaságával elővezetve, jól megírt, a lehetőségekhez képest változatos dalokkal. 15-16 évesen ezt hallgatva egy magamfajta szelíd tinédzsernek nem volt más választása, mint elrohanni az első cipőboltba, aminek Cipőbolt volt a neve, és fehér magas szárú Puma cipőt vásárolni, hogy legalább így keménynek érezhesse magát. 10/8
Horzi kezd ráunni talán a randomalbumozásra (netalán mindanniyan kezdünk megsápadni)? Az első pörgetést (Nativity In Black) még lecserélte a saját oldalán, de ide már nem tette be. Na de itt van:
Az első két szám után az új Cult of Lunánál is erősen gyanakodni kezdtem, hogy mesterséges intelligencia írta az albumot. Talán nem az egész lemezt. :)
Korábbi érdemeiket elismerendő kapnak még esélyt, de azt a csodálatos kontrasztot a bömbölés és a post-rock világa között, amit pl. a Somewhere along...-on műveltek, olyat nem tudom, fognak-e még alkotni-é.
A régi nóta, az előző DA-s Manilla Roadnál is ez volt: a zene teljesen rendben van, viszont az énekes nagyot küzd az énektémákkal, és nem mindig nyer. Ahhoz képest, hogy 2004-es lemez, igencsak fapadosan szól, vagy a youtube-os verzió buta, nem tudom. Lehet, hogy hülyeség, de amúgy szerintem valahogy még jól is áll ez a pusztulat hangzás a zenének, még ha talán nem is ilyen igazából. Jó kis heavy metal, átláthatatlanul szövevényes dalokkal, 10-15 percesek is akadnak köztük, meghökkentően hosszú gitárszólókkal. Látom, hogy háromszor három számból álló trilógiáról van szó, gondolom, konceptuális album, amiben jól el kellene mélyedni, hogy fény derüljön minden kis részletére. Egy hallgatás tehát ebben az esetben nemhogy egy, inkább nulla. Ezt is figyelembe véve 10/7-et merészelek adni rá.
Ha ezt nem mondod, akkor le se esett volna, hogy ő a Paatos énekesnője! Emlékszem, a Kallocain nagyon tetszett anno, és sikerült antikváriumban megszerezni az alapjául szolgáló könyvet is, aminek tökéletesen eltalálták a hangulatát.
Az egyik legjobb anyaguk a Karelian. Sőt, nálam az lenne az első és aztán szép sorban, nagyjából a megjelenések sorrendjében a többi. Bár sok egymáshoz hasonlatos anyaguk van, az első lemezek az igaziak szerintem, talán éppen azért, mert azok nem hasonlítanak egyikre sem.
Ezt most már tényleg úgy képzelem, hogy a csávók odasétálnak a Mindentudó Dalgyártó Gépükhöz, megadják, hány perces legyen az új lemez, az pedig pár óra múlva kiköpi a végeredményt. Elképesztő, lassan az AC/DC inovatívabb lesz. Ráadásul most még a Gép is lusta volt kitalálni bármi újat, kapjátok be, miért nem hagytok békén, most ismerkedtem meg egy csodálatos Géplánnyal, olyan processzora van, hogy beleremegett a sínrendszerem, tegnap is egész nap együtt futtattunk adatokat, na, itt a lemez, közben azért megcsináltam, igen, hörgős verze, dallamos refrén, szóló, és akkor mi van bazmeg, csináljatok jobbat, ha tudtok, köcsögök.
Az egyetlen pozitívum az utolsó számban Petronella Nettermalm vendégszereplése, hátha ennek hatására páran rákeresnek az ő korábbi zenekarára.
Nem érzem katasztrofálisnak a YM minőségét, de lehet, hogy botfülű vagyok. Én százszor másolt kazettán is tudtam élvezni a zenét, és Junoszty tévén is fostam a Twin Peakstől régen.
Számítógépes zenehallgatáshoz én a Spotifyt használtam, bőven jó volt a kis hangfalakhoz vagy a minimál füleshez. Hifire viszont nem lett volna elég a kényes füleimnek, ezt előre tudtam, ezért váltottam most Tidalre.
Még a tegnapi streaming témára visszatérve, elhiszem hogy a youtube prémiumon minden fent van, de ugye a cikk meg épp arról regél, hogy kb katasztrófális hangminőségben.
Most akkor ez nem gond? Az igazán jó zenék 256 kbps-sel is ütnek?
Most nézem ezt az AMG guide-ot, ez egy teljes tévedés, a 7-13.-ra betettek a hét legjobb Amorphisból ötöt. "If you dont know Amorphis, leave the Hall", írják a végén, hát ők ismerik, de sajnos nem értenek hozzá.
BahnScorpival értek egyet, ritkán futok bele ennyire neutrális zenébe. Semmit nem éreztem, amikor hallgattam, se rosszat, se jót, sem izgalmat, sem unalmat, semmit. Írni sem tudok róla semmit. Pedig kivételesen kétszer is végigment, egyszer már az új streameremmel, jó minőségben :D Furcsa, az biztos. Az a gyanúm, hogy ennek többször neki kellene futni, de ahhoz meg nem ért elég inger. 10/5-öt tudok neked adni, Medve, bocs (értitek, Medve, bocs, óriási :DDDDD)
Valódi örömzene ez... de nagyrészt csak a zenész urak köldöknéző örömére. 35 percig csak olyan volt, mint az állott, langyos szódavíz, amiből már nagyrészt kiment a bubi, szomjat oltani se jó, de azért odáig nem fajult, hogy hasmenésed legyen tőle, mert elszaporodott volna benne valami. Ennyire értékmentes, semmiben lebegő muzsikát nemigen hallottam még, ami igazából nem közvetít szépséget vagy más érzelmet, nem mutatja meg benne senki, hogy hű de nagyon tud zenét szerezni vagy hangszeren játszani, vagy csak a művészkedését nyakló nélkül kiélni... de még az se a célja, hogy önfeledten bulizzunk rá, vagy pukkasztgasson, sőt, még a tudatmódosító szereket se vonzza be. Aztán azért csak jött két dalnak kinéző valami (About Face és Foreground), ami úgy egész kellemesnek hangozhat, meg két, idegesítést is tartalmazó mű (While You Wait... és I Live With You), ami összességében egálba rakja a mérleget. A hat pont azt jelentené, hogy van rajta valami megkapó, de amúgy semmi különös - ehhez viszont az a két dal még kevés ebben a tömegben - közepesnél viszont azért csak jobb... tehát 10/5,5.
"A legjobb választás a minőség örültjeinek Tidal" - magamra ismertem :( Persze őrült vagyok, nem örült, mondjuk örülök is ennek, bár néha teher az őrültség. Engem nem zavar a black metal porszívóhangzása sem, csak azt rendesen halljam, és azt halljam, amit a zenész eredetileg felvett, ne valami elektronikai cuccot, ami saját hangot csinál az eredetiből. Már amennyire ez lehetséges a digitális korban.
Pár napja megint rajtam van az érzés, hogy milyen jó lenne a "Tegnap ő, holnap én, holnapután pedig te, ezt a rohadt nagy árat mindenki megfizette" sorokat együtt üvölteni koncerten az énekessel, miközben összevont szemöldökkel és égbe emelt öklökkel hadonászok!
Jaaa, bocs, ezt valóban félreértettem. Mindegy, ők is hülyék.
Egyelőre még csak felfedezek. Az alapvető célom az, hogy felszámoljam, de legalábbis jócskán redukáljam a CD-gyűjteményem maradékát. Ehhez pedig sok mindent megtaláltam már, bár pl. az Aebsence-től valamiért csak az első és a harmadik lemez van fenn. (Amúgy a Spotifyon is.) Régi, nagyon ismeretlen, már megszűnt zenekarok sincsenek rajta (még csak az A betűnél járok, pl. a magyar after@all-t kerestem, vagy a német Aimlesst, az As Divine Grace-től csak az első lemez, a második nem), szóval nem lesz 100%-os CD-felszámolás, az biztos. Obskúrus zenéket sem keresgéltem még. De jó lesz ez, elégedett vagyok.
A tökömet sem érdekli, mit gondolnak a buta zenészek a saját lemezeikről, majd én eldöntöm, mi a jó, és mi a nem. A Far From The Sun például jó. Inkább azzal foglalkoznának, hogy jó zenéket írjanak.
Nem, eljutottam odáig, hogy vettem egy jó streamert, így végre a hifire is ki tudom tenni jó minőségben a netes zenéket, aztán előfizettem a Tidal Hifi Plusra, és feltárult a világ! Bóklászás közben dobta fel az előzetes dalokat.
Illetve felhívnám a figyelmemet, jobban mondva kérdőre vonnám magam, hogy tulképp mi az isten bajom van nekem a Silent Waters-el, hogy száműztem a listám végére??
(illetve felhívnám a figyelmedet, hogy ők is mennyire kutyázzák a Far From The Sunt, teljesen megérdemelten, mondjuk az Am Universumot illetően meg teljes tévedésben vannak :))
Engem a világmegváltási kényszer annyira nem zavar, az inkább, hogy azért mentek el Berlinbe, mert hogy "ott történik valami fontos Németország újraegyesítése során". Mintha szándékosan akartak volna "cool"-ok lenni, ez meg eléggé szánalmas. Viszont ha már felmerültek, elővettem a nagyon korai lemezeiket, egész meglepett, hogy kvázi new wave bandaként indultak, az első lemez dalai simán elmentek volna egy Blondie-jellegű zenekar albumán is.
Ma jobb lábbal kelhettem, mert aránylag jól esett a nyivákoló férfiak pilinckázása. A legutóbbi, számomra nagyon uncsi indie lemez Lana Del Rey-hez képest (ez biztos egy almát a körtéhez hasonlat) ebben találtam elég zenei izgalmat, érdekességet, hogy fenntartsa a figyelmemet. Megvan mind a hangszeres, mind az ének dallamvezetésében az egészséges bizarrság, ami még nem taszít. Erről simán el tudnám képzelni, hogy félévente vagy évente egyszer lepörgessem. 6/10
Erről nekem meg az jut eszembe, hogy egyszer a vándorcirkusz céllövöldéjében sikerült egy cicicnénis képes filléres pénztárcát lőnöm, bár valami egész mást akartam, ami mellette volt, hogy mi, arra nem emlékszem. De a pénztárcát persze rejtegetnem kellett anyámék elől. Aztán biztos én is csokira vagy dunakavicsra cseréltem, tudja a fene, mi lett vele.
Szívesen berakom a listám a tavalyi évről, remélem Magic Horse beteszi a statisztikába!
1. Jerry Cantrell: Brighten
Több lemezt sajnos nem hallottam. Még 14 év, és egyetemre megy a gyerekem, utána bepótlok mindent.
Bár ahogy látom éppen az a legnagyobb botrány a rockvilágban, hogy Eddie Vedder beszólt a Mötley Crüe-nek, úgyhogy lehet, hogy az elmúlt 30 évet csak pszichoaktív növényeket használva álmodtam és nem maradtam le semmiről.
Sok nagy marhaságról hallottam már életemben, és az NFT köztük van. Amikor én még kissrác voltam, a meztelen nős kártyanaptárak értek vagyonokat, egy lenge Bordán Irénért egyszer el tudtam kérni három szelet csokit. Tudom, tudom, "OK boomer".
Érdekes volt így estére (valahogy nem állt rá ma a fülem a halálhörgős zenékre), azzal együtt is, hogy az előzőekben emlegetett hatások teljesen helytállóak, pedig a SOAD-ot nem élem, a Rush több anyaga viszont szívesen látott vendég nálam. Ebben van lüktetés, húzás, de nekem túl eklektikus ez a kavalkád (muzsikus palánták viszont hetekig élvezkedhetnek rajta). Persze lehet tucatnyi meghallgatás után meghitt barátság alakulna ki, de erre nincs ennyi időm. 10/6,5
Na ez valami nagyon mesteri ökörködés, csak vagy én vagyok túl sültparaszt ahhoz, hogy sokszor felérjek az elvontságához, vagy túl fáradt vagyok hozzá... de lehet egy harmadik megoldás is: csinálhatták volna egy kicsit kevésbé szétesően. Itt is van minden is, megint jó játék, hogy kit hol hallhattunk - a Rikki Tikki Tavi az tényleg egyértelműen SOAD, Rush-t én nem találtam, de biztos van megfejtés arra is, ahol némi country/bluegrass (Amarillo Sleeps on My Pillow) meg diszkózás (Coppertank Island) van. Ami még pozitívum, hogy nem fárasztóan katyvaszos, mint a Solefald, jobban kiütközik, hogy a nagy hülyülés közepette azért tudnak zenét is csinálni. De vajon mit is? Mire megszoknád az egyiket, hogy ezt tényleg jól nyomják, máris tömnek egy másikkal... és hiába jó az is - mert amúgy nem találtam idegesítő, de még unalmas részeket se - nem tudsz igazán semmibe se kapaszkodni. Így inkább a tehetségüket elismerve 10/6,25 mint egy igazán hatásos dolog miatt.
Megnéztem, Csihar NFTje 0.888 ethereumba kerül, ami kb. 800ezer Ft, és ha jól értelmezem ezért kapunk egy képet/videót/animgifet amin Csihar egy hülye maszkban óbégat a Szaturnusz előtt. Érteni vélem, hogy miért a pszichoaktív növényeket használók a célcsoport.
végre valaki felrakta yutubra amit régóta kerestem, egy tefilla nevű ismeretlen "keresztény metál" albumot, talán valami prog thrash-nak lehetne nevezni.
Magic "hackerman" Horset illetve az ezoteriában járatos topiklakókat szeretném felkérni, hogy fejtsék meg számomra, hogy ez pontosan mi. Én csak annyit tudok, hogy Csihar Attila belépett az NFT piacra!
Black Skys first mission is to transform space exploration and psychoactive plant research to become more open to the general public, so that experts as well as everyday citizens can come together to work on ideas geared towards universal progress and the minimization of dystopia. Experimentation with psychoactive plants will also be key to expanding human possibilities and maximizing harmony.
A legrosszabb, amikor a göndör haj (főleg ha mikrofonfej-közeli, az önmagában büntet bőrszíntől függetlenül), kombinálódik vagy arcszőrzettel vagy - férfiak esetében - szemüveggel , legrosszabb esetben mindkettővel.
A bajusz ettől függetlenül valóban kevés férfinak áll jól, de ugyanez igaz a pofaszakállra/barkóra/pajeszra is.
Kicsit untam most, pedig a maga korában elég fontos mérföldkő volt. A jellegzetes mainstream rock stílusában korábban már irdatlan sikereket elért U2 épp megfáradt kissé, meg némi alkotói válságba is került. Így aztán egyrészt új utakon próbálta magát újraértelmezni, másrészt épp összeomlott egy világrend, melynek ikonikus helyszíne volt az immár leomlott berlini fal. Szóval a társadalmi kérdésekre is mindig fogékony zenekar berlinbe érkezett, hogy fel vegyen egy merőben másféle nagylemezt, Brian Eno vezetesével. Eno ugye nem először járt berlinben....
Az irányok nyilván Eno hatására a kor elektronikus zenéire(még az ambient-et is kihallani) illetve második alternatívaként a korszak alternatív rock vonalára (The Cure vagy épp a kevésbé alter INXS) is hajaznak. Nem volt ez egy rossz kísérlet és hatása a világ zene iparára valszeg meghatározó lehetett a maga korában.
Ezektől függetlenül vannak remek, máig ható részei, meg kifejezetten unalmas pillanatai is bőséggel. Szóval ebből a vegyes halmazból egy jóindulatú hetest még mindig meg tudok ajánlani neki.
7/10
Fair To Midland - Arrows & Anchors
Kellemes populáris prog ez és valóban egész egyedi is. Komolyabb affinitást ugyan nem érzek a zenekar iránt, de azért igen kellemes hallgatnivaló volt.
Ez nagyjából rendben van. Nem a legeredetibb a világon, de egyrészt olyan már úgysincs, másrészt én már ezzel is beérem. Prog/melodic death metal, (naná hogy) főleg az Opeth után szabadon, de akad itt azért más is, nem érzek benne sok érnivalót, de legalább rossz érzések nem törtek rám közben. Mondjuk ez a 6 dal/40 perc meg kicsit szűkszavú, legalább még egy nótát elviseltem volna (nekem tényleg semmi nem jó :( )
A banda előző lemeze nagy kedvencem, egészen egyedi, különleges zenét csinálnak rajta, a Rush / SOAD párhuzam indokolható, de szerintem elég erőltetett az analógia, mert ez sokkal több ennél. Ez a lemez sajnos annak már csak árnyéka, de még mindig találhatók rajta egészen korrekt kis csemegék. 100/68.
Mire lement hat-hét dal, addigra valóban a Rush és a SOAD neve villant fel előttem is a legtöbbször, ami önmagában akár jót is jelenthetne. Annyira távol áll egymástól a két zenei világ, hogy meglepő és érdekes tudna lenni az egyesítése, ha sikerülne. (Bár amúgy SOAD-ból bőven elég egy, néha az is sok.) A Rush összetettségét és több dimenzióját azonban maximum csak vágyja ez a zenekar, el nem éri, mint ahogy a SOAD őrületétől is távol áll, rendezettebb, fegyelmezettebb, pont ezért kiszámíthatóbb, hogy ne mondjam, unalmasabb annál, és így már el is veszik a lényege. A két világ egyesítése tehát nem sikerült. Jobban belegondolva, igazából hülye ötlet is, működésképtelen, amint nagyon elmegy az egyik irányába (Rikki Tikki Tavi), semmi nem marad(hat) a másikból. Ami pedig végül is van, az nálam az oké kategória, és kicsit sem inspirál további hallgatásokra. 10/6, csakis az utolsó dal miatt, ami viszont kifejezetten tetszetős darab lett, szép hattyúdal.
Ez a zenekar Horzi influensziája a topikban, legalábbis én tőle szereztem tudomást róluk. Ők nálam a gép által feldobott similar artistok közül a Dredg mellett vannak a polcon, de van bennük a “Rush-kistesó” 3-ból is, meg alig leplezett SOAD hatás is befigyel, mindazonáltal elég egyedi mix. Tény, hogy az előző, Fables From a Mayfly c. lemezük jobb volt, ez valahogy már nem áll úgy össze, és nem sokkal ezután a zenekar sem állt össze többet. Hülye számcímek, instru átkötők, játékosság, de azért nem teljes komolytalanság jellemzi ezt az albumot, és talán ennek köszönhetően nem is hatol túl mélyre, de még ez a kissé felszínes szórakoztatás is jó nálam egy 7,5/10-re.
"még algoritmus ellenére is a harmadát egyből léptettem"
Én minimum 20 lemezbe belehallgatás után találok 1 értékelhetőt, ami csak annyit jelent, hogy hogy azt nem nyomom ki pár másodperc, vagy az első szám lefutása után. Olyan mennyiségű trutyiban kell túrnia annak, aki lehetséges rejtett értékek után kutat, hogy lehangoló. Az én helyzetem meg még nehezebb ezzel a fene kényes ízlésemmel. :(
Mindenesetre eddig a Voivod az évlemeze. Ezt se hittem volna. :O
a héten továbbképeztem magam rock/metál újdonságokkal.
még algoritmus ellenére is a harmadát egyből léptettem. találtam pár érdekesnek hangzót, pl: Absent in Body - erre most olvasom, h ez Scott Kelly sokadik projektje amiben itt valahogy úgy alakult, h Igor Cavalera dobol. Author & Punisher - ez meg indusztriál-post metal szerű, de annyira nem durva; na a felvételi ritmusszekció meg a Toolból ugrott át. megint csuda új zenekarokra bukkantam :D az új Voivod is érdekes, tetszetős, nem megszokott. ellenben a Mesüge mintha ‘96ban lett volna rögzítve, szorosan a DEI után.
Átpörgött egy másik videójukra, nektek nem olyan érzés így "filmen", mintha egy hörgőgép szinkronizálná Alissát? Tudom, hogy elég öreges tempó 2022-ben rácsodálkozni a női hörgésre, nem is ez, de én sosem nézek klipeket, és eléggé összeegyeztethetetlen egymással ez a pofika és hang :)
Akkor ideje megemlékeznem a tavalyi Me And That Manről, amit érzésem szerintem nem sokan hallottatok innen. Pedig van rajta pár érdekesség:
- ez ugye Nergal (Behemoth) hobbiprojektje. Nem black metal, hanem ilyen blues/rock and roll/country/western örömzenélés
- szerintem a turbonegrós Hank von Helvete utolsó stúdiófelvétele lehet, pár nappal a lemez megjelenése után halt meg (bár később majd biztos napvilágra kerül tucatnyi félkész demó, amit el lehet adni a nevével)
- David Vincent (ex-Morbid Angel) tiszta hangon (!!!) énekel, nem tudom, létezik-e még ilyen felvétele
- Tobias Forge is kapott egy dalt, és tök jó, hogy nem hallatszik Ghostnak
- az ulveres Garmot én rég hallottam normális dalt és dallamokat énekelni, ezen ő is megteszi ezt
- itt van Myrkur, Blaze Bailey, Abbath, Randy Blythe, Chris Holmes, szóval mindenféle népség innen-onnan
- és amiért az egészet elkezdtem: énekel rajta az Arch Enemy-s hölgy is, a tiszta hangján, semmi hörgés, én most hallottam így először, és teljesen rendben van. Ráadásul egy kvázi duettet Devin Townsenddel, bár utóbbi csak keveset tesz hozzá
A fentiek ellenére pedig ez nem olyan lemez, mint Esa Holopainené, amin semmi kohéziót nem hallok a dalok között. Én jól szórakozom rajta, bármikor szívesen meghallgatom, az 1. résszel együtt (amin hasonló sztárparádé van, többek között Ihsahn, Sivert Høyem, a luciferes Nicke Andersson és Johanna, Corey Taylor stb.).
Ja, lehet így is nevezni. :D Amúgy nem rossz lemez, és minőségi, ízléses zene, és a többi szám nem szenved vanhalenizmusban (sokkal inkább europeizmusban, de az meg érthető), ennyi meg még belefér, akár Eddie emlékére is.
Komoly összegeket kéne valakinek letétbe helyezni, hogy meghallgassam. Régen megvolt kazettán, szerettem, majd untam és mostanra elérkeztünk odáig, hogy irritál. Szegény U2 persze nem tehet róla, hogy minimum ötezer One feldolgozás született, ahol egyre mélyebb és mélyebb érzéseket közvetített az előadó. Nem tudok elvonatkoztatni a Bono féle világmegváltó, kenetteljes szerepvállalástól sem, sajnálom. Mellesleg a legjobb szám a Love is Blindness, ezt ma is meghallgattam és még mindig tetszik. Ebben van valami földön túliság. A többi számból viszont árad a tipikus 90-es évekbeli túlpörgetett macsóság, Bono annyira menő, hogy az már nem is emberi.
A régi idők emlékére 100/60.
Top 3 lemez, amit régen szerettél, de ma már idegesít listázás volt már?
Igen, régen például Mike Amott is megmondta, hogy az Arch Enemy-ben nem lesz tiszta ének. Erre mit csinál a (most épp nem) kékhajú hörgőgép a frissen kijött előzetes dalban, na mit?
Csak pislogtam :D Gondoltam azért, hogy ilyesmi történt. Mondjuk a múltkori hsz.-eim után nem mossuk le magunkról, hogy mi tulajdonképpen egy ember vagyunk :/
Ma történt meg életemben először, hogy egy U2 lemezt meghallgattam. Ráadásul 2x. A megfelelő polkorrekt kifejezés őket illetően azt hiszem az, hogy sosem voltunk egy hullámhosszon. A slágereket ismerem töviről hegyire persze, de soha egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy egy egész lemeznyi kéne nekem ebből. És igen, jórészben ez Bono hangjának és stílusának is köszönhető. A One lehet közmegegyezés szerint a világ egyik legszebb pop-rockballadája, én csak elviselem, ha hallom. Amúgy a nem rádiórotált dalok között vannak nem annyira rosszak - mondjuk pont a nyitónóta elég pocsék - , szóval szódával elmegy a lemez. De úgy vélem, nem fogok ez után sem lemezeket hallgatni tőlük. 6/10
A U2 számomra tipikus klipzenekar, a slágereit ismerem, amikor még néztem a tévében zenei műsorokat, soha nem kapcsoltam el, ha ők jöttek, de hogy komolyabban megismerkedjek velük, lemezt beszerezzek tőlük, az eszembe sem jutott. A kivételek ugyebár igazolják a szabályt, nálam ez a kivétel a War, azt az albumukat nagyon szeretem. Hozzáteszem, szerintem a slágereik nem rosszak, mármint a koraiak, pont az Achtung Babyig, utána kuka az egész zenekar. Ezt a lemezt nagyon kedvelte a párom, még a kazettás korszakban jó sokat kellett hallgatnom, én különösebben nem cuppantam rá, de soha nem zavart, ha forgott. Ugyanakkor még így több évtized után is vannak rajta dalok, amik idegesítenek, például rögtön a Zoo Station ritka szar szerintem, lemeznyitónak meg pláne, az életkedvem elmegy tőle. A The Flytól is feláll a szőr a hátamon, rossz értelemben. Ellenpéldaként ott az Even Better (mennyivel jobb kezdés lenne), a Whos Gonna , a So Cruel, azok tök rendben vannak, meg még az agyonjátszott, ezerszer hallott One is. Nincs komoly gondom, talán csak az, hogy annyira nem érdekes a lemez, amennyire hosszú. 10/6
Számomra a No. 1. Saxon-borító az 1985-ös Innocence... -albumé:
Itt a logo is kisebb, de ezt a helyes lányt tényleg nem lehetett eltakarni.
Aztán, ha valaki megint a pedofíliával jön, az konkrétan bekaphatja...
Egyébként meg, aki egy egy picit is otthon van Saxon-ügyben, az tudhatja, hogy a lemezeik kb. 80-90 %-án az az óriási logo szerepel, ami a mostani új lemezen. Ez egyfajta védjegyük; gyermeteg vagy sem, valahol a metal zene maga is gyermeteg, pl. ha az ún. "komolyzenéhez" viszonyítjuk.
Meg azt sem hinném, hogy egy lemezborítónak képzőművészeti csúcsteljesítménynek kellene lennie.
Márpedig ha maga a zene a fontosabb, a zenéjüket valaki vagy kedveli, vagy nem, nálam közel 40 éve ez a zenekar benne van a top 5-ben.
Ha most megkérdezné valaki, hogy melyik a másik 4, arra már nem válaszolok, mert úgyis belekötnének többen, ráadásul amúgy sem szeretem túlzottan a rangsorolást.
Én meghallgattam, úgy, hogy a Denim And Leathert hallottam tőlük utoljára kábé 40 éve, szóval finoman szólva nem vagyok velük képben. Nem rossz lemez, de nem is jó. Rutinból összepanelezett "jóhogymégittvannakésalkotnak" cucc, hallgatható, de semmi rendkívüli. Tipikus hatpertíz.
Itt egy kis félreértés van, én nem védeni akartam a borítót, csak érdekelt a szakmabeli véleménye, ami megint csak nem szentírás, kőbe vésni pedig főleg nem szabad.
Nekem még a logó méretével és elhelyezésével van a kisebb gondom, eleve nem tetszik a grafika. Ha viszont ragaszkodni kell hozzá, akkor a szöveget a jobb felső sarokba helyeztem volna, sokkal kisebb betűkkel, mintegy ellenpontozva a bal lent lévő alakokat, a piros szín maradt volna, szintén ellensúlyként. De vizuális típus vagyok, nehezen tudok grafikát elképzelni, szóval nem biztos, hogy az úgy jó lenne.
A borítót látva egyből ez a borító ugrott be, és ugye ezzel valószínűleg senkinek semmi baja (v. ö.: #régenmindenjobbvolt):
Ezt a bandát mindig is túlértékeltnek tartottam, illetve kimondottan irritál Bono világmegváltási kényszere, az ő szintjén ezt inkább képmutatásnak - és egyben magamutogatásnak - érzem. Meg szerintem egy zenekarnak amúgy se erről kéne szólnia egyenként és egyben sem. Maradjanak inkább csak a pop rocknál, mert azt itt is jól bizonyítják, hogy pöpecül értenek hozzá. Én persze valamivel kevesebbet, így ahogy Stingnél is, most jövök rá arra is, hogy az One meg a Mysterious Ways is is az ő slágerük. Hogy most egy kicsit odafigyelve hallgatom ezeket, elismerem, hogy jogosan lettek felkapva slágernek, illetve a Who's Gonna Ride Your Wild Horses is megérdemelte volna... meg az utolsó negyed óra is. Ettől még fenntartom, hogy túlértékelt... mert bizony az is túlértékelés, ha a nagyon jót és a minőségit, tehát az elsőosztályút (mert ez kívülállóként is elismerhető annak) még feljebb akarják tolni egy hiper-szuper-király kategóriába. Attól azért távol vagyunk, Bono meg továbbra is képmutató marad. Én meg nem akarok az lenni, épp ezért nem pontozok most sem.
3 Rob Zombie - The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy
4 Yoth Iria - As the Flame Withers
5 Tribulation - Where the Gloom Becames Sound
6 Thy Catafalque - Vadak
7 Blaze Bayley - War Within Me
8 Terrordome - Staright Outta Smogtown
9 Ministry - Moral Hygiene
10 In Mourning - The Bleeding Veil
11 Abysmal Grief - Funeral Cult of Personality
12 Gojira - Fortitude
13 Remorse - Kohó
14 Deathsomnia - You Will Never Find Peace
15 Mentor - Wolves, Wraiths and Witches
16 Hypocrisy - Worship
17 Porvenir Oscuro - Asquerosa Humanidad
18 Cannibal Corpse - Violence Unimagined
19 The Answer Lies In The Black Void - Forlorn
20 Smith/Kotzen - Smith/Kotzen
Hangulattól függően tudtam volna még cserélgetni, de akkor sose lesz vége. Odafértek volna még: Árstidir, Kauan, Kayo Dot, Lock Up, Philm, de egyszerűen nem volt elég időm rájuk. A Boru és a Cult of Luna EP-i is, ha nem EP-k lennének, de a Monster Magnet feldolgozáslemezét se tartom "igazi" lemeznek, amúgy simán a listámon lenne.
A Saxon borítói eléggé gyermetegek voltak régebben is, de a szakértő barátaid véleménye szerintem nem rendelkezik a teljes spektrummal. Úgy értem, nézzük meg a debütáló album borítóját: egy képregényes stílusú grafika van rajta, karcos stílusban egy karcos barbár harcossal, nem igazán jó, klasszikus borító, de tökéletesen illik hozzá a pallósokból összerakott, primitív, karcos logó, vérvörösen, a harcos kardjával összhangban. Kerek, egységes koncepció, és még sikerült a középre rendezés is.
Ehhez képest az új lemezen az akkori logó szerepel változtatások nélkül, és itt pedig egy egyáltalán nem karcos stílusú grafikán éktelenkedik, hanem ha jóindulatú akarok lenni, akkor egy ilyen Mi Micsoda - Az ókori Róma jellegű, ifjúsági sorozatba szánt illusztráció felett (persze a már említett történelmi hiteltelenség miatt ott is gáz lenne ez).
Akárhogy is, erre lett rosszul rábaszva a logó, módosítások nélkül, úgy, ahogy az első lemezen szerepelt (csak oldalra csúsztatva). Mert hát a módosításokkal, grafikai effektusokkal azért el lehet játszani, pl. ha megnézzük az említett Dogs of War, vagy a Crusader albumok grafikáit, ott valaki dolgozott azon, hogy összehozza a logót a borítók stílusával, és ennek volt értelme, mert az első lemez borítójának összhangját így lehetett újrateremteni. Majdnem az összes lemez borítóján volt valamilyen szinten törekvés erre egyébként. A legtöbb valamilyen szinten hangulatosnak mondható, ez viszont nem.
Hulladék, sajnos, lehet relativizálni, meg ahány ember, annyiféle véleményezni, ez mind igaz, de ezt én nyugodtan kőbe vésném azért.
Mint totál laikusnak, nekem a kép balansza sem tetszik, mondjuk ezen a festményen nem igazán lehet megoldást találni rá. Értem, hogy miért így van croppolva, hogy a világos folt kb középen maradjon, bár ez sem stimmel teljesen, de ennyi még belefér:
De így a katonák nagyon alulra (ráadásul túl balra) szorultak, nem szerencsés, hogy az egyikük lába le van vágva a kép szélével. Egy szó mint száz, másik kép kellett volna. :)
Köszi az utánajárást, nagyon tanulságos. Nekem ez aránytalanul nagy, értem, hogy nincs mögötte semmi és van egy üres placc amit be kell tölteni, de agyonnyomja az egész képet, pláne ha egy vinylborítón, fizikai valójában kijön. Az nem zavarna ha nem lenne középen, de így hogy majdnem középen van csak azt az érzést kelti, hogy egyszerűen csak nagyjából odatették és még arra sem vették a fáradságot, hogy két gomb megnyomásával középre rendezzék, nincs benne se logika, se rendezőelv, csakúgy mint a carpe diem feliratban. Random ott van. Maga a grafika egy középiskolai törikönyvben szépen mutatna, ide szerintem elmegy, visszafogottabb és átgondoltabb tipográfiával sokkal szebb lenne az egész borító.
Szerintem ezt valamelyikük felesége vagy gyereke rakta össze 10 perc alatt.
A logót nem bántanám, a kezdetek óta ilyen, a 70-es évek végén ez még teljesen jó volt.
Számpajtás tematizálása kiválóan sikerült, hirtelen megkérdeztem két tördelőt/grafikust, akikkel dolgozom, hogy mi a véleményük a logó elhelyezéséről és méretéről, meg úgy egyáltalán a borítóról.
Az egyik (az idősebb, inkább mesterember típus, a régi iskola híve) azt mondta, valóban jobban mutatna középen, a méretével nincs gondja, de ha rábízták volna, valószínűleg kicsit kisebbre veszi a logót. A másik (fiatalabb, művész alkat, Müpának és hasonló intézményeknek is tervez grafikai megjelenéseket) azt mondta, tök mindegy, hogy nincs középen, bár ha már nincs, akkor ő hangsúlyosabban eltolta volna balra vagy jobbra a közepétől, de szerinte így is oké, a mérete tök jó, mivel a kép háttere egy nagy semmi, pont jó, hogy betakarja. De az is lehetett volna egy megoldás, hogy kicsiben a logó valahová oldalra-felülre, hogy a nagy üresség érzete is meglegyen a távolban, ami lehetett volna koncepció. Amúgy az első szerint a borító összességében az elmegy kategória, a második gyermetegnek tartja az egész grafikát. Hát, így. És ha másokat megkérdeznénk, biztos mind mást-mást mondana.
Még annyit, hogy amúgy a Saxon lemezeinek többségén mindig ilyen baszom nagy a logó.
Engem 80-as évekbeli Commodore 64-es játékprogramok borítójára emlékeztet. Végülis a Saxon is a 80-as(?) évek bandája, szóval lehet, hogy vizuálisan is ott ragadtak.
Lazíts, gallopgéza, csak a borítótól beszéltem, a zenéről egy szót sem szóltam. Éppenséggel van pár Saxon lemez, például Dogs of War, amit még szeretek is, de ez tök lényegtelen, csupán erről a konkrét vizuális igénytelenségről volt szó itt lent.
Ez elég sok régi metalbandánál megfigyelhető, hogy amikor megjelent a photoshop, akkor hirtelen eltűnt az ízlés. Kábé teljesen általános. Fura, mert az ember azt gondolná, hogy aki művész, tehát valamennyire van valamilyen ízlése a zenéhez, annak lenne ízlése a vizuális dolgokhoz is. Persze nem nagy dolgokra gondolok, csak ilyen minimális szinten, pl észreveszi, hogy ez a logóodabaszás ez egy katasztrófa. De nincsen az sem, jóazúgy.
A Hammer is egyébként, most hogy van valaki, aki odafigyel rá, kulturáltan néz ki, előtte meg két évtizeden keresztül egy borzalmas hányás volt, pedig még régebben, a '90-es évek végéig teljesen okésan nézett ki, és ez nem nosztalgia, mert a mostanihoz sem köt semmi, de látom, hogy valakinek van ízlése, és nem valami terrorista környezetszennyezés.
A Saxonból annyit értesz, hogy régi, semmi többet. És ha előkerül egy olyan banda, amely életművét tekintve a heavy metal legnagyobb képviselői közé tartozik, kötelességednek érzed, hogy ócsárold, akármilyen lényegtelen dologról is legyen szó. Undorító.
Minimális esztétikai tudatosság sem lehetett abban, aki ezt az egyébként is gyermeteg logót ekkora baszomnagy méretben odabaszta úgy, hogy még középre sincs rendezve. A lemezcím tipográfiája, mérete, elhelyezése igazodik a logóéhoz: ízléstelen és dilettáns. Hihetetlen, hogy egy ilyen régi zenekarban és környékén nincs senki, aki alapvető szépérzékkel bír.
Tényleg jó borító, egy csomó kérdést felvet az emberben!
Mivel a Saxon brit zenekar, ezért a képen látható római katonák Hadrianus falánál vannak. De vajon mit takar az "Élj a mának!" cím? Ez a kép "Carpe Diem" szempontjából sivár. Sehol egy diszkó, egy falu, egy utcalány, hogyan élhet egy-két katona a mának, amikor egy ilyen helyre vannak vezérelve?
- Az egyik mondja a másiknak, hogy bandukoljon a végeláthatatlan úton? Ez eléggé gunyoros, cinikus felhangot kölcsönöz az egésznek. Nagyon XI. századi lenne, amikor ilyen coachok, életmódvezérek akarják meghatározni, megszabni, hogy hogyan is éljünk, miközben fogalmuk sincs a körülményekről, sivár lehetőségekről, kiüresedett életről.
- Az is benne van a pakliban, hogy a két katonát a zergebaszta vidéken arra bíztatja, hogy éljenek a mának, azaz kezdjenek huncutkodni egymással, ne törődjenek semmivel. Tehát tekinthetjük úgy, hogy a Saxon csinált egy LMBQT propaganda lemezt, ami bátor, de elég meglepő húzás lenne.
- Ezek ugyebár római katonák Britannia provinciában, ahonnan végül a szászok (saxonok) fogják kiseprűzni őket. Ez a cím ezzel a képpel, a hatalmas nagy Saxon felirattal bizony egy kőkemény, életveszélyes fenyegetés. Olyan, mintha azt ordítaná a két magányos katona fülébe, hogy "ÉLJ A MÁNAK, AMíG LEHET, MER PICSÁN LESZEL RÚGVA...." Ezt a teóriát erősíti a logó S-betűje, amit két baszadék nagy bárdból raktak össze.
- Hadrianus fala ugyebár tornyokkal övezett, embermagas fal volt valójában, nem egy ilyen kőkerítéssel övezett tanösvény. Itt láthatóan nem használták fel a szükséges anyagokat, azt is mondhatnám, hogy a habarcs, a kövek elvesztették közvagyon jellegüket, és jó eséllyel egy római hatalmasság ingatlanjában kerültek felhasználásra vagy felhúztak belőle egy gladiátor stadiont a hordótestű consul háza mellett. Ezzel a lemezcímmel a Saxon tehát a mindent elborító állami lopásra, korrupcióra hívja fel a figyelmet. Mindezt a Hadrianus falánál álló két szerencsétlen, magányos katonával illusztrálva számomra azt üzeni, hogy "élj a mának, és a saját sírod ásod!". Mert hát tudjuk, hogy Britannia sorsa végül mi lett: Hadrianus fala meggyengült, nem volt képes ellátni feladatát, és a római vezetők által szétlopott tartományt végül elárasztották a barbár törzsek, a piktek, a szászok, a walesiek és a többi civilizálatlan banda, és végül rövid idő alatt elhozták a pusztulást szellemi és fizikai értelemben egyaránt.
bárhogy is legyen, ez egy elég fasza lemezborító szerintem!
Amúgy ha arra a két black metalos egyszemélyes projektre gondolsz (De Veneficas Inferi, Dilaghran), akkor az nem is számít szigorúan kettőnek, hisz mindkettőt ugyanaz a faszi csinálja.
engem a Monumension győzött meg igazán. a Mardraumon is voltak tetszetősebb részek, de a Monumension egyedibb és mélyebb alkotás is, itt találtak rá a ma is vezető ösvényükre.
szvsz ha a Monumension elkapott, akkor a Riitiir (2009) és az Utgard (2020) mellett még a The Sleeping Gods (2018?) kislemezt ajánlom további lépésként.
Ezerszerhallottunkmárilyet kategóriás psych/heavy/blues/stoner - egy hangra és kinézetre egyaránt eldönthetetlen nemű énekessel az élen, nem mintha amúgy ez számítana (amúgy Chloe a neve, szóval talán nő) - , szóval semmi extra, de nagyon haragudni nem tudok rá, az átlag sivatagi reszelésnél mindenképp jobb.
Persefone - metanoia (így, kisbetűvel)
Nagy valószínűséggel ez lesz az idei év egyik körbeszopkodott lemeze a netes metálsajtóban (csak kapásból az első kritikákból: “Persefone’s last offering is nothing short of pure magic” vagy “I'm in awe of this record, and I'll be even more in awe if you aren't, 9,3/10” vagy az első és eddig egyetlen RYM rate “beyond incredible”) Én viszont meglepődnék, ha felbukkanna az év végi listámon. Csak kb a fele értékelhető egyáltalán (nem a daloknak, úgy en bloc a zenének), ha a másik felét kitevő poliritmikus faszkodást kidobnánk, máris pozitív(abb) lenne a kép. Amúgy hány metálzenekar lehet Andorrában? :)
Nem tudom, mennyire hatott rájuk a svéd szomszéd, aki szintén keveri a brutálmetált a szebb dolgokkal, és a komplex, technikás előadással... de az is biztos viszont, hogy akármennyire is feldereng nem kevésszer a hasonlóság, nem ragadnak le a másolásnál. Sőt, pont hogy már itt előveszik azokat a hangszereket és hangulatokat, amiket az Opeth csak két évvel később mert megtenni, és akkor sem úgy, hogy szemtől szembe ellenpontozza a keménykedést, hanem csak úgy natúr magában - itt viszont ez nagyon jól megfér a durvább riffekkel. Az inkább csak ének szinten elő-előkerülő black, ami azonban ennyi erővel már lehet inkább az extrémebb death sőt a doom (ezeket a prózás dolgokat de szeretem a két ide hivatkozandó angol csapatnál is) egyik vadhajtása is, amiket szintén jól kihallani itt-ott. A dallamok vonzzák az ember figyelmét, és igazándiból sose lesz se tömény se unalmas. A nyolc pont, amit erre tudnék adni,azonban inkább kritika velük szemben, amiért annyira még nem mertek kilépni az eddigi black-viking kereteikből, hogy valami akusztikus-zongorás dolgot is betegyenek a képletbe... gondolom, a trve blekkendekkereknek már enélkül is sok volt... de az én szépérzékemnek hiányzik. És utóbbi miatt nem kapják meg a nyolcat sem, csak 10/7,75-öt, mert az a záró zajkupac az én füleimnek is merénylet volt.
Na, most meg megjött a pozitívhullám mindenkire. Ez valami hatéves hülyegyerek lesz, aki annak fényében nyomogat, hogy bal lábbal kelt fel, vagy épp ellenkezőleg.
Ha már Wolverine, ők is kijöttek egy négyszámos EP-vel már két éve, azóta csend. Mondjuk a Machina Viva nekem nem jött már annyira be, de azért jó lenne, ha tolnának még új anyagot.
Az első lemez tulajdonképpen doom metal, nagyjából a Warning folytatása. A második már ilyesmi volt sajnos, ebbe az irányba mentek el. Nem bántott, de egy extra vágás kegyetlenül rájuk fért volna.
A hat évvel ezelőtti lemez végletekig repetitív doom rock /(metal), mélységesen fájdalmas énekkel. A 10 perc/dal stimmel. Olyan, hogy nekem elég belőle egy évben egy alkalom, akkor üdítően hat, de ha minden héten vagy még sűrűbben meg kellene hallgatni, rettenesen unnám, ugyanis nincs benne túl sok anyag. Ami van, az viszont kétségtelenül hatásos, legalábbis annak, aki imád merengeni az elmúláson. Simán el tudom képzelni, hogy ebből mára akusztik gitáros-zongorás-dobseprűs hosszas mélázás lett, benne van Walker lelkivilágában. Gyűjtök egy kis erőt, és belevágok azért.
Tetszetős! Heavy metal, de nem az az alapra vett szögelés, hanem afféle prog-HM, a finn csapat nem fukarkodott a belefektetett munkával, szokatlan ötletekkel, ritmusváltásokkal, dallamtekervényekkel rukkolnak elő egy-egy dalon belül. Talán túlságosan is, hosszútávon lehet, hogy fárasztónak találom majd. Most viszont bólogatok, és még az énekes sem irritál! :) A borító viszont valami iszonyat.
Voivod - Synchro Anarchy
Mivel az előző The Wake-et is csak egyszer hallottam néhány napja, nem tudnám hitelesen ahhoz viszonyítani, de elsőre ezt sem bárgyúskodták el, nagyon nem. Hasonlóan erős vibe-ja van a többi számnak is, mint az előzetesen kijött daloknak, de miért is lennének azok rosszabbak, ugye. Fura, hogy most tetszett meg hirtelen a zenekar, talán eddig fejben le voltam maradva 20-30 évvel, és most nőtt be a fejem Voivod-lágya. Vagy ők írtak egy nagyon izmos anyagot, ez sem kizárt. :)
Na, egész kellemesek a pörgetések mostanában. Kifejezetten jólesett ezen újkori csapattal megidézni a múlszázadi prog rock kb hetvenes évekre tehető legszebb lapjait. A saxofonos futamok még Bowie kultikus berlini korszakának 77-es Low elnevezésű örök obeliszkjét is előhívták a Hall of Fame pantheonból. Ok, azért itt nincsenek irdatlan elmélyültségek vagy sztratoszférikus magasságok, de helyenként egyes ihletett részek így is szinte megállítják az időt. Ezért aztán akár lehet mondani közérthetően egyszerűnek vagy talán kevésbé művészi popularitással hatónak, de igazából teljesen rendben van és meg kell bescsülni az ilyet manapság, mert ritka mint a fehér holló.
Próbáltam én ezt a 40 Watt Sun-t, de ez korábban is ilyen 10 perc/dalos, akusztik gitáros-zongorás-dobseprűs hosszas mélázás volt? Most két dal alatt simán bealudtam. :(
Igen, a 2010-es Phlegethon-t, a listázás előtt nem sokkal fedeztem fel őket, és bár csak néhányszor hallgattam meg akkor, eléggé tetszett ahhoz, hogy felcsapjam a lista vége felé. A következő hármat csak egyszer hallottam az adott év listázása előtt, nem mertem egyiket se feltenni így.
Pont erre gondoltam én is :) (Persze ide nem fogok újat írni, úgyis vezetem magamnak.) Számomra a múlt évtized zeneileg kimagaslóan legjobb éve volt 2018, és még így is simán beteszem a top 20-ba. Talán a 10-be is befér, de még érlelni kell, nem akarok hebehurgyáskodni!
kloggcsi meg mit fanyalog már megint? Mintha rá szabták volna a mai pörgetést. Én pl féltem tőle, de mivel hetek óta zongorábaszarós prog rock-ot hallgatok, ez a lemez majdhogynem túlságosan közérthetőnek tűnik. Szerintem ez egy jó kis cucc és őszintén meglep, ugyanakkor örülök, hogy még készülnek ilyen lemezek. Ezt nem is tudtam. Pont este néztem egy Dire Straits koncit és azon lamentáltam, hogy vajon örökre vége van-e ezeknek az arisztokratikus zenei formációknak, amit a pórnép úgyse értene és mi is csak hosszú évek zenei kiképzés után. Az egyik legjobb NRA, 100/86.
A múltidézés, hagyományőrzés legnagyobb rákfenéje az tud lenni, ha egy korszakra, stílusra gyógyul rá mindenki. Nemcsak azért, mert akkor ott is a mennyiség nyomja el a minőséget, hanem mert közben hajlamosak az emberek más régi értékeket elfeledni, háttérbe szorítani. Épp ezért is jó, hogy ez a csapat valami mást akar megragadni a sok évvel ezelőtti könnyűzenéből, és végül is nem is teszi rosszul. A legnagyobb erényük, hogy sokfélét akarnak megmutatni a progressziv pszichedeliából... és jól elfér itt az űrmuzsika, a trappolósabb rock, a lassú menetelés (The Citadel), az akusztikus dolgok (Stars Below), a gitárszólózás (Warning Flare, a legjobb az egészben!) meg a keleties merengés (The Vital) a leginkább domináns orgonafutamok mellett. Meg még az ének is passzol hozzá, illetve a korszakhoz is - ha Akerfeldt is eszembe jut, az nem jelent rosszat. Csak a sokféleségbe odakerült a nyitó dalnak a brazilos ütősei, meg a közepe táján az altszaxofon, aminek a tolakodó harsányságával, meg a szexjelenetekhez használt lassú futamaival továbbra sem tudok nemhogy barátságot, de még békét se kötni. A szoprán rokonát legalább jól használják... és amúgy ez tényleg egy jó minőségű és úgy változatos lemez, hogy egyik eleme se lóg ki a sorból, nem lesz tökfőzelék mákos tésztával keverve. A nekem nem tetsző részek miatt engedtesség meg, hogy lehúzzak belőle egy kicsit... viszont 10/7,5-nél lejjebb én se megyek.
Bárhogy is, neked most pár hónapra megvan nálam a bónuszod a Kingcrow-val. A The Persistence eddig magasan az idei év lemeze, nem érdekel, hogy 2018-as :)
Paci, kérlek, vezesd is fel a saját RYM-edre, hadd pontozzam le!
El vagyok kényeztetve, előbb az Enslaved, most meg ez. Aki szereti a klasszikus angolszász prog. rockot, az első perctől nyalogathatja mind a tíz ujját, a Citadel végére már hangosan könnyezik, a Celestia után pedig alig várja, hogy újrakezdje, és nem érti, eddig miért nem hallott erről a zenekarról. Örömmel olvastam Divcsy előző sorait, és ha az Enslaved egyetemi katedra, akkor szerintem a Diagonal is az, csak másképp, nem a zene bonyolultsága, különlegessége által, hanem az eleganciája révén, ahogy új formát ad a régi értékeknek. Itt első osztályú dalok vannak, nem nagyképű tudásfitogtatás. Érdemes megismerni a két korábbi lemezüket is, egyik jobb, mint a másik, de főleg az első, hát, az maga a mágia. Az Arc olyan album, amit (persze Tibcsyvel együtt) büszkén teszek be a közösbe, vigyétek, hallgassátok, szeressétek. Kincs. 10/8
Az Átló nevű zenekar Ív című lemeze nem egy matekgeometriametál, ezt leszögezhetjük. Mint ahogy azt is, hogy a gép annyira nekem ajánlja, hogy majd kiakad a pluszmutatója. Sokkal inkább nekem, mint a listázóinak, hát izé. :) Amikor korábban felbukkant a listákon, akkor is lement néhányszor, meg most reggel is háromszor(!!!) egymás után a biztonság kedvéért, hátha előbukkannak azok az emlegetett “apró csodák”, amiket korábban elmulasztottam. De nem, nem bukkantak elő. Szép, andalgós, lágy szaxizós, de számomra teljességgel megfoghatatlan anyag ez, kicsúszik az ujjaim közül. Fafara szokta emlegetni a shockos kritikáiban, hogy bizonyos prog lemezek úgy mennek végig, hogy utána egy árva hangot nem bír felidézni belőlük. Na, ez ma háromszor történt meg velem. Nincs szívem nagyon lehúzni, de 5/10-nél többet nekem nem ér.
Szóval a stílus cimke alapján nem próbálkoztam eddig a csapattal vagy csak nagyon felületes módon. Na, pont erre jó ez a végtelen szemezgetés, hogy ilyen felfedezéseket tehessen az ember. Mivel itt véletlenül sem az egysíkú döngölés hallatszik valami veszett taszító vokálszerűséggel nyakonöntve. Ez nálam zeneileg az egyetemi katedra, olyan apró és nagyobb nüanszok tömkelegével melyek felfedezése mind megannyi külön élményt okozhat az arra hajlandóak számára. Rendkívül érdekes, egyedi megközelítésű részek váltják egymás, relatíve egyszerűbb, de feelinges pillanatokkal. Az itt hallható gitározás különösképpen kiemelendő, annyira cool és eredeti. Időnként szinte szabad jammelésbe hajlóan bontják ki az egyes témákat, amit a magam részéről eddig elképzelni is nehezen tudtam ebben a stílusban. Összességében egy élmény volt, de tényleg. Mindenképpen bele fogok hallgatni az életmű további részeibe is.
Lájkvadászat? :) Azért még tudnám folytatni a sort, néhány egyéb markánsabban ellenálló nickkel is...
Mindenesetre jó látni, hogy nem csak belterjesen vedelünk itt naphosszat, hanem időnként a külsős kollégákból is sikerül konkrét reakciókat kipréselni. Az okok meg tényleg tök másodlagosak.
Különben tényleg meglepően sokrétű és kreatív ez a lemez, még hallgatom egy napot, de eddig kifejezetten tetszik, pedig ugye nekem sem stílusom, finoman szólva.
Tavalyelőtt volt egy felmérés, hogy hány elégedetlen olvasója van a topiknak, 8 szavazat érkezett. Úgyhogy örülhetsz, hogy még nincs annyi mínuszod, de persze még lehet! :)
Lassan megszólalhatna(k) az időnként ki tudja éppen miért sértett alapállásból, setét éjszakánként partalanul mínuszoló topiktárs(ak), ő(k) vajon mit szeretné(nek) vagy mit tartaná(nak) jónak.
Bár lehet jobb nem adni a lovat, de hátha mégiscsak lenne némi mondanivaló is odaát.
Amúgy egy hangját sem hallottad még soha? Tényleg feltétlenül pótold, proggie aggyal a legjobb lemezük. Nem olyan absztrakt prog., mint a Nothingface meg a Dimension Hatröss, letisztult, dallamos, okos, hangulatos. Ma végighallgattam, és baromira élveztem.
Ez most a múltkorinál jóval punkabb, ami nem volna baj, az annál inkább, hogy 17 év alatt ebben a műfajban könnyen kophatnak a hangszálak - legalábbis itt nagyon hallatszik ez - meg a fantázia is fogyhat. De utóbbi esetében is merész húzás itt-ott egy másik négyszavas bandát megpróbálni majmolni, amiből ráadásul három betű ugyanaz is. Punkot meg szintén lehet minden szempontból jobb minőségben játszani, ahogy a The Casualties feladta a leckét. Idővel azért belendül egy kicsit, de akkor is csak ordítozós-darálós marad, ráadásul a kevésbé élvezhető fajtából, tehát a 10/4 helytálló többségi véleményként.
Az Enslaved a 2000-es évekre szinte újrahatározta önmagát, a régi értékei megtartása mellett. A Mardraum már egy szép nagy lépés volt, a Monumension pedig még annál is nagyobb. A pogány/viking metálnak nekieresztették a progresszív/pszichedelikus rockot/metált, aminek érdekes és határozottan formabontó eredménye lett. Kreatív, érdekes, sőt különleges zene ez. Ötletesek a riffek, gyönyörűen búg az orgona, változatos a dalfelépítés, a korai idők szikársága, kérlelhetetlen keménysége sem veszett el. Még messze nem olyan kiszámítható, uniformizált, mint az utóbbi albumaik (kb. a Vertebrae óta). Ebből a legprogresszívebb korszakukból a Below The Lights és az ISA nekem jobban tetszik, de ez is kiváló lemez. 10/8
Az utóbbi napok felhozatala után kifejezetten megörültem ennek már hallatlanban is, sejtvén, hogy ez inkább az ízlés-profilomba vág. És hellyel-közzel lőn. Próbálkoztam én már korábbi lemezeikkel a Ruun meg (asszem) a RIITIIR képében, és láttam is a zenében fantáziát, de egyrészt a folyamatos károgás mindig elvette a kedvem attól, hogy újra és újra betegyem azokat (tudom: szánalom), másrészt nem szimpi a keverés, nem szeretem, amikor a dob szinte eltűnik a többi hangszer alatt (de legalább blastbeat nincs), harmadrészt valamiért mindig kívül maradtam ezen a rideg hangulaton. Csoda nem történt, most is így lett. Tény, hogy fenntartotta a figyelmemet végig, érdekes helyekre kanyargott változatosan a muzsika, jó értelemben vett progresszív dolgokkal, volt, ahol még valami sötéten kitekert Pink Floyd is felderengett, de fennmaradt az idegenkedésem is sajnos. Az utolsó előtti három hangból álló instru “dalt” nem is nagyon tudtam már hová tenni, a záró törzsi kántálást meg végképp. Lehet, hogy csak erőltetnem kéne, nem tudom (vagy valami másként hallgatni, ahogy a Bölcsek javasolják, haha!). 6-7 között vacilláltam, most az egyszer legyen egy NAGYON jószívű 7/10, de köszönjék meg szépen!
A project debut a legszebb Edguy korszakot bolondította meg némi plussz teátralitással, meg jó pár remek énekhanggal. Tobias itt még képes volt változatos, húzós költeményeket letenni az asztalra minden felesleges germán vicceskedés nélkül. Persze korántsem tökéletes alkotás, de egy kisérletezős projectnek mindenképpen kíváló, más kérdés aztán mivé vált, "nemesült" a későbbiekben.
7,5/10
Sick of it All - Based on a True Story
Egész biztosan ez is sok örömet szerez a stílus rajongóinak, markáns combos eresztés. Egyszerű, de dörög itt miden ahogy kell. Viszont sajnos a vokál számomra nagyon nem bejövős, így aztán nem igen tudom érdemei szerint értékelni.
Nekem nagyon tetszett az előzetes dalok közül a Nobody loves you like I do, de ahhoz, hogy ez a lemez igazi Madrugada lehessen, valakinek meg kellett volna próbálkoznia a lehetetlennel, és pótolni Burast. Azt hittem, ezt ők is tudják, és van valaki a tarsolyukban, aki megpróbálkozik az illuziókeltéssel. De nincsen. Madrugadásabb azért a Sivert Höyem szólólemezeknél, két dal is régi Buras-ötletekből származik, de az a tűz, ami az ő játékából jön, fájdalmasan hiányzik.
Igen, köszi, várós, de nem hallgatom meg, majd egyben az egészet. Messze földön híres puhapöcsként azt mondhatom, hogy nálam eddig makulátlan a diszkográfiájuk.
Objektíven nézve sem a legerősebb lemezük, de az új évezredben kiadott anyagaik közül biztosan a három leghallgatottabb között van nálam. Ez inkább a fémes oldal felé húz (ellentétben az amúgy igen fasza utolsó lemez lazább punkos témáival), combos sound, plusz a Death or Jail képében egy örök klasszikust alkottak. Nekem minimum 10/8,5
Nem volt kedvem előszedni a korábbi NRA-s SOIA-lemezt, pláne összehasonlítgatni, de ez most kevésbé bántott. Zeneibbnek, jobb hangzásúnak tűnt, kicsit közelebb a Slayer-féle izommetálhoz (God Hates Us All időszak), távolabb a hc-tól, még ha rá is van írva a borítóra, hogy NYHC, csak hogy tudjuk, mi ez (lásd még: THE METAL OPERA). Rajongani persze nem kezdtem el sem a hc-ért, sem a SOIA-ért. A múltkori 4 után merésznek érezném a 6-ot, ezért 10/5.
Az égvilágon semmi nem jut eszembe a korábbi SOIA lemezhez képest. Nekem a hc továbbra is no-go. Ha lemerültek az aksijaim, és energiára van szükségem, akkor megy a lejátszóba a Space Age Playboys vagy a Violent New Breed. Nem fájt, végigment, de rohadt fárasztó már a harmadától. 4/10
Modern rádiórocktól - á la Alter Bridge/Shinedown/Stone Sour - csak egy hangyányit tüskésebb, bár tulképp így is megállja a kategória a helyét. Félóra/8 dal az egész, ráadásul ebből egy REM cover (The One I Love). Nem nagy eresztés, majd egyszer még rápróbálok.
Hazemaze - Blinded By The Wicked
Az a fajta málházós doom-stoner, amiről nem tudom elképzelni, hogy ki a bánat vetemedik arra, hogy másodszor is meghallgassa, mikor elsőre is tökéletesen kibontja minden egyes “részletét”. Csóri zenészek, hogy fogják unni ezeket a “dalokat” már az ötödik koncert táján is… ja, várjál: egyék csak meg, amit főztek!
Na, tényleg, Panda is hogy itt hagyott minket... Megunta Latzi oltását, Latzi meg Panda oltása nélkül nem tud létezni? Ez is lehetséges. Én mindig mondom, hogy két férfiember között csak problémát okoznak a nagy érzelmek.
Mondjuk szerintem nem kapott itt olyan volumenű kritikát, hogy azért feltétlen asztalt kellene bontania.
Nekem például kifejezetten hiányoznak a jellegzetes sorai és a rendszeres ajánlásai vagy a hőskorszaki felfedezései is. Nem beszélve a éves listájáról, melyet eddig hosszú évek óta mindig megosztott velünk.
DA-tlen nap lévén teljesen egyértelmű volt, hogy ezzel indítok reggel. Új Madrugada 14 év után, ezt még akkor is meg kellett hallgatni azonnal, ha a várakozásaim és az első clipes dal alapján nem is reméltem többet annál, mint amit kaptam.
Sajnos ez inkább emlékeztet Sivert Høyem-szólólemezre, mint Madrugadára. Vannak szép pillanatai, dalai, de ugyebár nagyon-nagyon hiányzik innen valaki. Nem teszi zárójelbe az életművet, csak nem nyújt akkora élményt, amekkorát egy Madrugadának kellene. Nyilván nem delete, és idővel biztos jobb lesz majd róla a véleményem, megszokom, Høyemet eleve bármikor élvezet hallgatni stb., de kétlem, hogy akkora kedvenc lesz, mint a The Deep End, vagy tulajdonképpen bármelyik másik lemezük.
(Rajongónak hívnám inkább. Pluszokkal nehezebben tudná felhívni magára a figyelmet, ő így közli velem, hogy szeret. Mint az ált. isiben a fiúk, amikor a nekik tetsző kislányok haját cibálták.)
Nagyon nem kell fáznia ettől senki olyannak, aki jól érzi magát a Stratovarius, a Helloween és a Rhapsody lemezeitől. Nem véletlen, hogy mindhárom csapatból találunk itt valakit, aki énekel vagy zenél, és főleg a tökkel nem fukarkodott Tóbiás a készítéskor... ennek ellenére nemcsak annak az íze van jelen mindenhol markánsan és tolakodóan. Sok helyütt a másik kettő az egyértelmű hatás, például a The Tower-ben. (Az Edguy viszont érdekes, hogy a háttérben marad, Tóbiás kevésbé teszi oda magát azon a módon, ami miatt megosztóvá tudott válni.) Pont ezek miatt az egyértelmű hasonlóságok miatt csak egy mezei speed metal lemez, ha az egészét nézzük, némi szimfonikus... vagyis hogy inkább szintetikus kísérettel. Az a három szám emelkedik ki róla, ami a koncertrepertoárban is állandó helyet kapott: a Farewell, a Sign Of The Cross és a projekt névadója. (És ezt nem azért mondom, mert csak azokat hallottam előtte.) A The Tower se rossz, de az azért nemcsak a hosszúsága és a struktúrája miatt maradt ki ebből jogosan. Az ehhez hasonlókkal tudott nagyot dobni Tóbiás, mielőtt bele nem gabalyodott a saját korlátaiba úgy, mint a múltkor fókuszba került albumon. Műfajon belül, pláne kezdésnek ez egy egész jó lemez, de annyi biztos, hogy nem az Avantasia sz*rta újra a spanyolviaszt a szimfonikus, de még a power/speed metalban sem. 10/7,25.
Azt hiszem, ez a világ leghülyébb lemezcíme, szánalmas, amikor így kell megmagyarázni, hogy mit is fogunk hallani. Másrészről viszont tényleg szükség van az útmutatóra, mert ha nem tudnám, hogy épp operával művelődök, arra gondolnék, hogy egy kicsit felturbózott Edguy-lemez pörög. Theater Of Salvation pluszénekesekkel, pluszhangszerekkel, pluszbombaszttal. A saját elméletem erre az egészre az, hogy Sammetnek a fasza power metal után (Vain Glory Opera mennyire jó volt már! - hopp, most esik le, hogy már abban is ott figyel az opera, ez valami kattanása lehet :( ) annyira megtetszett a Theater Of Salvation nagyobb ívű zenei világa, hogy létrehozta az Avantasiát, amiben kiélheti a megalomániáját. Nekem pont elég az a kis egyszerűbb Edguy, amúgy módjával élveztem. A múltkori DA-s Avantasiánál tényleg jobb. 10/7
Pedig az a helyzet, hogy az első album még istenes ahhoz képest, ami ebből a zenekarból (vagy miből) lett, meg úgy az egész power metal műfajból összességében.
Az Angel Rat-ról nemrég állapítottam meg, hogy mai füllel is teljesen hallgatható album, nem kell felülni a Voivod-dal kapcsolatos prekoncepcióknak.
Mellesleg tegnap egész nap a Steely Dan - Aja lemezt hallgattam, úgy, hogy minden porcikám azt súgta, hogy ez nem az én lemezem, de mégsem akaródzott másik lemezre váltani.
Mélységes döbbenet: az új Voivod előzetes dalai tetszenek! Még mélységesebb: ezen felbuzdulva, hirtelen felindulásból végighallgattam az előző The Wake-et, és nem akaródzott kikapcsolni közben!! Angel Rat hallgatás lesz ebből, már látom!
A kérdés jogos, bár hébe-hóba megtalálnak zenék szinte bármilyen stílusból. Talán a rap, hip-hop a kivétel, azzal gyerekként ismerkedtem meg, majd 14 évesen kinőttem belőle. :)
Lana del Rey, hát, tény, hogy monstre hosszúságú ehhez a szomorkás single-songwriter stílushoz, de vannak bőőőven jó momentumok, így eléggé megkedveltem, és az év végi listám aljára is odakívánkozott. Visszagondolva rá, erősen fel is idézi azokat a nyugis irodai délutánokat, amik során gyakran ment nálam. Különben a művésznő korábbi munkásságát nemigen ismerem, és kétlem, hogy mostanában fogok energiát áldozni rá.
Alapvetően bírom az efféle karcos heavy/power cuccokat (a Metal Church/Grave Digger vonalon), de ez... na, rohadtul fárasztó volt. Közben eszembe jutott, hogy anno a helyi Alexandrában a pár száz forintra leértékelt cédék közül ki is túrtam valami spéci borítós verzióját (azért vettem meg), de szerintem fél évet se ért meg nálam. 10/3
Lana Del Ray - Norman Fucking Rockwell
Basszus, ez rohadtul nem az én zeném. Nem mondom, meló közben klimpírozáshoz elzizeg háttérzajnak (és még a kolléganőt se teszi gyászba, mint a múltkori első Deicide), de utána meg jött a "mi is szólt?" érzés, azaz számomra felejtős. Kötve hiszem, hogy utánanéznék a művésznő további munkásságának. 10/3
Na én meg csak a Born To Die címadóját ismertem tőle, azt is csak úgy, hogy a Tiamat feldolgozta. Az akármennyire ki is lóg Edlund legutolsó lemezéről, mégis az egyik legjobb darab rajta... és azért, mert nemcsak a saját stílusához képest turbózta fel, hanem az eredetihez képest is. Itt sokáig tök pozitív volt a dolog, örültem, hogy a csaj nem akar ész nélkül művészkedni, az arcodba mászni, vagy feketébb lenni a feketéknél, hanem próbál nyugtatni a dalaival, arról meggyőzni, hogy az élet nem is szar. Eddig el is jut... de akkor hiába kérdezed tőle, "jó, nem szar, de akkor milyen"?! Nem tud választ adni (talán nem is akar), pedig megtehetné, ha nem fogná vissza a hangját, meg a zenéjét, hanem jól odatenné az egészet. A való életben nem hiszem, hogy olyan volna, amit most írok majd, de olyan nőtípus jut róla eszembe, aki nemcsak jól néz ki, de tök kedves, viszont ha mélyebb érzéseket akarsz neki közvetíteni, vagy még inkább kihúzni belőle - többre gondolok, minthogy csak meg akard fektetni - akkor teljesen lefagy. És nem azért, mert egy szűzk#rva, egy liba, de még csak valami súlyos régi trauma se húzódik mögötte, egyszerűen magától van ilyen defektusa. (Aztán ki tudja, a művésznő egy kicsit hangyásnak tűnik, amiket olvastam róla, meg néhány dalszöveg is ezt igazolja.) Néhol - Fuck It I Love You, Hope Is A Dangerous Thing..., The Greatest, Bartender - még reménykedsz, hogy sikerül, de nem, akármennyire is elment a saját faláig. Ahogy pedig ezt ennyi időn át húzza mindenféle igazán lélekre ható pillanat nélkül, így ér le egy magasabb pontszámról, amire amúgy nem lenne érdemtelen 10/6,25-re.
Újabb coming out: még sosem hallottam Lana Del Reyt. Hacsaknem a rádióban szólt, amikor épp boltban jártam. Őt tehát nem, de róla persze már sokat, és valami ilyesmi zenét is képzeltem el hozzá. A 2000-es évek közepén több hasonló előadó jött szembe velem, akik bőven a 60-as évekből merítették az ihletet, némi lágy modern pittyputtyot is raktak bele, és ilyen kis ártalmatlan egyemmeg dalok formájában andalítottak (kevesebb fuckingozással). Mondjuk náluk feltűntek gyorsabb ritmusok is, ez az egyik fájó pont itt, szerintem túlságosan homogén ezzel a rengeteg lassú témával. Tényleg érdekes kérdés amúgy, hogy hasonló zenével ki játszik élete végéig tíz embernek, és másból miért lesz szupersztár. A Mariners -nél jutott először az eszembe Tori Amos, aztán később többször is, ez pozitívum. Tetszett a többihez képest kalandosabb Venice Bitch is. A másik problémám az, ami Kloggcsié: ebből a chill outból irgalmatlanul sok a 67 perc, 40 bőven elég lett volna. A legnagyobb rejtély, hogy ez a lemez hogyan tudott utat törni magának Tourcsy death/black/heavy metaljai között!? Igazából ugyanolyan háttérzene számomra, mint a The Birthday Massacre, két különbséggel: 1. odafigyelve is találok benne érdemleges hallgatnivalót, 2. műanyagnak itt nyoma sincs. 10/6
Érdekes, hogy ez kapta a legjobb értékelést RYM-en. Szerintem a Born To Die sokkal jobb. Sőt, az nálam elég gyorsan klasszikussá érett a belőle áradó sztoikus hangulat miatt. Elég csak a híres Summertime Madness-re gondolni, ami a klippel együtt, de anélkül is zseniálisan hozza azokat a témákat, amikre már nyúlsz is a borotvapengéhez. Az ezt követő 1-2 album még érdekes volt számomra, de már nem hozta ezt a feelinget így el is engedtem Lanát és a mai NRA-t hallgatva úgy érzem joggal. Nem rossz ez, de volt sokkal jobb. 100/70.
Ennek a zenekarnak a 2 első klasszik lemeze (1989, 1992) kimaradt nekem, nem tudom, miért, pedig akkoriban mentek nálam az ilyenek. Talán Cselő írt róluk kritikát, azokkal meg megtanultam vigyázni. De nézzük ezt az újat: ahol 3 dal címében is benne van a Love, ahhoz óvatosan kell közelíteni, akkor is, ha az ember kb tisztában van a stílussal. Ám felesleges az óvatoskodás, jóféle, minőségi, nyálmentes hardrock/AOR crossover ez, érződik, hogy érlelték a témákat, végül is 12 év telt el az előző lemez óta. Hogy pontosan mennyire minőségi, azt persze p. olvtárs tudná pontosan belőni, a mai NRA fülből kimosására mindenesetre több, mint jó volt. Egyelőre megtartom.
Hát, ha már Lana. Őszintén szólva egy horvát helyi pop sztár jóval előbb eszembe jut erről a névről, mint a nemzetközileg is elismert hatalmas művésznő...
Ok, el lehet hallgatni, bántani nem bánt. Csak így hajnalban nem járult hozzá az ébredésemhez, viszont este valszeg kiváló altató tudna lenni a zsibbasztóan bágyadt hangú, leheletnyit art popba hajló benyomást keltő virágszál.
(Megint egy 14 dalos lemez, legközelebb az ilyet bojkottálni fogom most már, basszus.)
Hú, nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy egy értelmes összefüggő mondatot leírjak erről (nem is biztos, hogy sikerülni fog), annyira nem vevők az antennáim az ilyenre. Nekem nincsenek olyan élethelyzeteim, ahol ez működne, legfeljebb a vasárnapi ebéd utáni szunyókáláshoz, ahhoz meg ugye minek. Jönnek egymás után számolatlanul a végtelenül enervált-susogó hangú dünnyögések a gitárcirógatások meg zongorasimogatások fölé, és én csak arra tudok gondolni egy idő után, hogy akkor inkább kuss legyen, a csend ennél sokkal többet ér. A tizedik dalnál fogy el a türelmem, és következik be az elkerülhetetlen kikapcsolás. Kösz, de inkább a Paradise Lost, pedig…
És a RYM-on messze ez a legjobb lemeze, jézusúristen.
A művésznő két szép szeméért, plusz a többinél némileg jobb Doin’ Time-ért (köszi, GG!): 3/10
Semmi új a heavy/power stíluson belül, a néhány jó hangszínű gitártéma talán még feljebb billentené a mutatót, de az egysíkúság ilyen mennyiségben ezt bőven vissza is nyomja, aztán az igencsak véleményes ének (valahogy nem lepett meg, hogy a Three Tremor is az ő agymenésük) és a középfos hangzás még jóval lejjebb is. A második liga alsó-közepe, 10/4,75.
Átlagos US power metal közhelyszótár, magát Olivának/Rippernek/David Wayne-nek/stb.-nek képzelő, amúgy erős hangú énekessel és izgalommentes döngöléssel. A normálisan megírt dalokból sehol nem hallik ki sem a tehetség, sem a kontárság. Korrekt középszer. Engem most valahogy bosszantott ez a semmilyenség, ezért a rosszabbik pontszám. 10/5
Közepesnél épp csak kicsit pofásabb HM/PM dara, ami kb. 3-4 dalig tudja fenntartani a figyelmemet, utána menthetetlenül elkalandozom. És már megint 14 dal a bónusszal együtt, ehh. 5,5/10
Ne is akarj, most láttam néhány napja, amikor valami régi hozzászólásomat kerestem, hogy Fater elimináltatta magát, úgy látszik, megint összeveszett a világgal meg önmagával is...
Regényeket én is csak elektronikusan olvasok már, de a közlekedési és a művészettörténeti szakirodalom elég erősen vizuális ahhoz, hogy ne tudjon átmenni elektronikusba, tehát abban sikerült már kinőni 10 év alatt egy újabb könyvszekrényt. Utóbbin meg az se segít sokat, hogy most már korlátlanabbul lehet fotózni a legtöbb kastélyban, mindig van olyan terem vagy műtárgy, amit nem lehet ezért vagy azért rendesen megörökíteni, vagy legalábbis a részletek nem tudnak átjönni tökéletesen.
a gót szó az biztosan boomer, osszeolvadtak más szubkulturakkal, talán valami steampunk/fétis precízebb lenne rá, de amúgy kb szó szerint úgy van, ahogy írtam. csak nem tudom, a néhai ld50 helyett most hova gyűlnek a feketére festett hajú, latexes ifjak, mert öreg vagyok.
ettől még talan lehetne jó is, de én majdnem behanytam, annyira átlátszoan gejl.
...amúgy aki nézi: ti látjátok a mai DA-nél a borítót? Nekem nem jelenik meg, ezért nem is akarom betenni a képet, pedig nálam már korán reggel rikkantott a power metal énekes, és meg is született róla a véleményem!
Nem akarok Fater nyomdokaiba lépni, általában csak tudomásul veszem a mínuszokat, pluszokat, és nem gondolkodom a miérteken, de vajon ezzel a kinyilatkoztatással kinek lehet baja egy metáltopikban?
Köszönöm a reakciókat! Sajnos egyikőtök sem állt elő a jó megoldással, a helyes válasz természetesen az, hogy: "kizárólag az Újság Médiaradar rovatából tájékozódom". Így nem nyert senki Uzseka Norbert Olvasói Törzskártyát, talán majd legközelebb! :)
Csak viccelek, tényleg kösz, de akkor megnyugodtam, mert ti is kábé hasonló módon tájékozódtok olvasnivaló után, ahogy én. És igen: e-book, már egy jó ideje nálam is, semmi szükség újabb tárgyak halmozásának a lakásban.
A munkámon keresztül találkozom rengeteg könyvvel ( is), így leginkább a tartalom alapján választok, bár ezek a könyvek nem újak. A friss megjelenéseket leginkább ajánlás alapján. Az életrajzi könyvekből viszont szinte bármi jöhet ( nem csak Rock-metál illetve nem csak zenész).
Nagyszülők, szülők utáni örökségek révén plusz saját gyűjtéssel kb. 5 ezres könyvtárunk jött össze, én azt nyűvöm, és még bőven van vissza. A pandémia előtti jó pár évben sajnos alig olvastam, ahhoz képest az elmúlt két évben sokat, de mivel a munkám arról szól, hogy olvasok és olvasok folyamatosan, alapvetően fáraszt a dolog, a zenehallgatás sokkal jobban kikapcsol.
Amúgy meg konzervatív pár vagyunk, járunk könyvesboltokba, antikváriumokba, fülszövegeket, internetes ajánlókat, katalógusokat böngészünk, semmi különleges. Vannak kedvenc írók, és persze azért figyeljük az újakat is. És már az e-book az elsődleges, mert ha újabb könyveket halmoznánk fel, el kellene költöznünk, hogy azoknak legyen helye.
hát ez a birthday massacre akkora olcsó, giccses poszt-numetal szar, hogy a fal adja a másikat. 18 éves gótoknak társkereső-regisztrációhoz ideális aláfestő zene. de legalább nem szereti a pitchfork!!!
Biztos furcsa, de én a legtöbbet a filmek hatására szoktam olvasni, mert némelyik igencsak kiváncsivá tesz, hogy a könyv, amiből készült, miben más, mennyire megy be a részletekre. Aztán például tavaly Stephen King annyira beütött, hogy filmek nélkül is elolvastam tőle vagy 15 könyvet, pedig előtte abszolút semmit (de nem előítéletből). Nemcsak a hollywoodi dolgok tudnak viszont így rám hatni, Kosztolányit is sokkal többet olvastam így. Most legutóbb viszont Dumas-tól a Húsz év múlva elolvasására nem film ihletett, és nem is feltétlenül az, hogy a Három testőrt régen is szerettem könyvben, hanem mert pont egy francia vonatkozású ügy jött szembe a munkában, és ez is inspirált rá. (Bragelonne vicomte-ja is hamarosan sorra kerül majd minden bizonnyal ennek hatására...)
annyira undorodom glenn bentontól emberileg, hogy sose hallgattam a deicide-ot. Pedig ez egy fasza lemez, jó gonosz hangulata van, tényleg olyan, mintha egy démon röfögne a vécében. Szerintem a változatosságra sem lehet panasz, a hangzás is okés, teli van energiával. 10/7
The birthday massacre - Pins and needles
Az imidzs borzasztó, magamtól sose raktam volna be, de a zene szuper tele fogós, azonnal fülbe mászó elemekkel. Ezt még biztos fogom hallgatni, de mondjuk benne van a pakliban, hogy hamar uncsivá válik. Mindegy, most tetszik! 10/8
Egy kis off belefér? Nem mintha korábban már nem bukkant volna fel ez a téma itt a topikon...
Többen is írtátok, hogy a karantén alatt több könyvet olvastatok, mint korábban. A kérdésem az lenne: ti hogy választjátok ki az olvasmányaitokat? Könyvesboltban bóklászva, borító, fülszöveg alapján? Ismerősök ajánlására? Facebook csoportok tippjeiből? Netes blogokat követve? Több évtizede vezetett, folyamatosan bővülő lista alapján? Régi klasszikusok, vagy inkább újdonságok?
Erre emlékszem! Valószínűleg Gildenlöw miatt hallgattam meg a The Persistence lemezüket, és még tetszett is, már nem tudom, miért maradtam ennyiben. Most újrahallgatva is határozottan jó a benyomásom, nekem a Wolverine is eszembe jut róla, több mint kellemes.
Hogy kifejezetten metal irányba?! Erről már sok mozaikot szórtam el, de rakjuk össze megint. Annyi viszont biztos, hogy kevésé lemezek, hanem inkább konkrét dalok.
Introvertált egyedüli gyerekként és két tévécsatornával nem nagyon volt először sok könnyűzenei hatásom, még a kilenc évvel idősebb unokatesóm se (amikor meg már lehetett volna, megszakadt velük a kapcsolat nagyapám halála után), pedig nála azért meglettek volna az alapok, a Scorpions-t is szerette, meg egy Sodom feliratú táskára is emlékszek nála - illetve hogy mindig beküldött anyám meg a nagynéném, hogy halkítsa le az Aiwa deck - Videoton hangfal (utóbbira annyi alap is volt, hogy mindkét őse ott dolgozott a vadkapitalizmus beköszöntéig) kombinációt, amin mindig metal szólt. Otthon azonban anyám alig hallgatott zenét, pedig voltak bőven kazettái, én max csak az István a királyt raktam be magamtól, meg még egy Heino válogatást, amit fater hozott neki az NSZK-ból, de nem azért kezdtem el késbb a német dolgok iránt érdeklődni. :-DDD
A '90-es években a gyermekvasúton sok közös éneklés volt, ott főleg Beatrice és Omega ragadt rám (noha utóbbit már túl eklektikusnak éreztem néha), meg a Republic Repül a bálna-ja is ott volt ama bizonyos tíz dal között, ami meghatározta az ízlésemet, de az első két és a negyedik album is megvan tőlük. Az utolsó általános iskolai osztályomban meg, ahol kb. két és fél évet töltöttem, főleg a Guns volt a sláger, de ott az osztálybulikon minden is szólt, valamiért persze már akkor is a lassúkat szerettem, a GnR mellett mindig volt Wind Of Change meg az R.E.M. Drive-ja is. A Scorpions-ot viszont inkább autodidakta módon fedeztem fel a köztévé zenei műsoraiból, ott a You And I és azzal együtt a Pure Instinct album döntötte le a falakat.
Utána ugyanígy tévécsatornás számonként meg félinformációkból jött be a Metallica, a Pantera, a Maiden, a Mercyful Fate, a Savatage (amit egy Scorpions rajongói oldalon ajánllottak), az Iced Earth, a Sentenced, a Dark Tranquillity... aztán koncertélményként a Rage és az Anathema, majd az egyetemi közegből a Therion, és a My Dying Bride, a Lacrimosa-t meg innen a fórumról ajánlotta valaki, akit azonban teljesen más területről a való életben is ismertem.
Ha meg már ennek az egésznek Meat Loaf volt az apropója... tőle az A Kiss Is A Terrible Thing To Waste mellett az I'd Do Anything For Love és a Rock 'n Roll Dreams volt az, amit toltak a tévében, aztán mikor kiderült, hogy az egyik haver tesója szereti, vele vetettem át egy csomó lassúbb számot, amit ugyan vaktában kaptam, de került közéjük Heaven Can Wait, Surfs Up, For Crying Out Loud, és különleges ritkaságként a Left In The Dark-nak az első változata, amiben hangra nem mondod meg, hogy Jim Steinman énekli, de sokszorosan jobb az előadásmódja és a hangszerelése is.
Nagy valószínűséggel a Moby Dick Atomtámadás c. koncertlemeze volt az első, ami beleivódott a passzív memóriámba. Sokat pöröghetett a szomszéd szobában, mivel amikor már saját szándékból szereztem be ezt az albumot, teljesen megdöbbentem, hogy mindent ismerek róla. :) Vizuális szempontból a lakásnak ez a szeglete talán előbb volt hatással rám a különféle Metallica - Megadeth - Pantera - Motörhead - Therapy - Nevergreen (!) poszterekkel gondosan beborított falaknak köszönhetően, ezeket nagyon szerettem nézegetni. Így utólag végiggondolva elég szelektív érdeklődése volt a bátyámnak, ilyenek, hogy Iron Maiden, Black Sabbath stb. teljesen érdektelenek voltak a számára; ahogy a többi, ma már nagyöreg magyar metal zenekar is ciki volt.
Az önálló zenehallgatói igényem akkortájt ébredezett, amikor a nu metal meg a gördeszkás zenék élték fénykorukat. Mivel én tudtam az osztályban letölteni ÉS cd-t írni, a megrendelések között a klasszikusok átcsorogtak rajtam. Valamennyire az eltartott kisujj megvolt nálam is, pl. a debüt Linkin Park átment, de a Limp Bizkitet mély megvetéssel toltam el magamtól.
Az még nem derült ki ekkortájt, hogy a rock, alternatív, hiphop, elektronikus kvartettből melyik irányba megyek el. Az egyik osztálytársam javaslatára kellett a Pannon Rádiót hallgatnom, ahol volt egy Rockszerda (?) nevű, alapvetően beszélgetős jellegű műsor az esti sávban, ahol a betelefonálgató irredenta taták eszmefuttatásai között lehetett magyar rock-metal zenéket hallgatni. Ott nagyon sokat művelődtem :D
Valószínűleg a szigetes Slayer-koncert döntötte el a dolgot (ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva, ámultam-lestem-majd hanyattestem), amihez felkészülésként csak a Reign in Bloodot tanulmányoztam, szóval ha valamit meg kell nevezni, akkor legyen ez.
Na szóval az úgy volt, hogy időszámítás előtt... :)
Hm, gitárzene, ami tetszett, tutira a The Final Countdown (az ilyen eurodiszkós izéket sose bírtam), de már 1986-ban sem értem be egyetlen dallal, tudni akartam mi ez, sikerült is megvetetni a lengyel piacon a kazit. Az első metal albumok 1988 karácsonya körül (vagy '89 január, tényleg nem emlékszem már pontosan), egy 90 perces kazetta egy-egy oldalán a Pokolgép: Éjszakai bevetés és Iron Maiden: Seventh Son... Második pedig egy hasonló konstellációban készült Napalm Death: FETO és Death: Leprosy páros. És mind a négy lemez örök favorit a mai napig! Nem csoda, hogy ilyen ízlésficamos lettem :)
A Sunczar lemezt pont délután kezdtem hallgatni, de feléig sem bírtam, nekem dögunalom.
Ellenben a hazai Fragda kidobott egy fasza deathcore/down tempo/blackened death (ők jellemzik így, nem én találtam ki) súlyosságot, kifejezetten fasza.
Az a tény, hogy Boz Cordollától valami 8 pontot (de biztosan nem tizest) kaptak, a Hangpróbán viszont - emlékeim szerint - mindenki kiröhögte az "értelmetlen hörgést", plusz még sátánisták is... nos, 1990-ben baráti társaságunk beszerzendő listája élén landolt, az első Pungent Stench koronggal egyetemben. Minél durvább, annál jobb, nem igaz? Elsőre picit csalódás is volt, pár hallgatás után viszont nagyon megtetszett, azon két Deicide koncerten, amin ott voltam, imádtam ezeket a dalokat élőben. Mai napig egyik kedvencem tőlük (Steve Asheim pedig az egyik legjobb death metal dobos), bár a Legion-t sose fogják überelni, hiába utálja azt a lemezt Benton.
Én úgy emlékszem, nekem a Scorpions - World Wide Live volt az első, ami végig megvolt. Utána a Tolális Metál, majd megismertem a még keményebb zenéket - Sodom, Destruction, Helloween - és onnantól nem volt megállás :) Ami nem metál volt, az nem is érdekelt, pl a Queent, Pink Floydot ki nem állhattam. Aztán persze, ahogy idősödtem, Megjött az eszem:)
ami egyértelműen átrántott a metalra és utána kezdtem "durvább" zenéket hallgatni az a lemez számomra a Shades of God volt a Paradise Losttól. fél évvel előtte meg a Dirt az Alice in Chainstől (bár ez legalább annyira metal mint nem) és időben '93-94et írtunk akkor. a Shades-et megismerésétől számítva kb. 2 hónapon át minden nap reggel a walkmanemben indítottam suliba menet. harmadik meghatározó lemeznek a Demanufacture-t jelölöm meg a Fear Factorytől, szorosan mögötte az Odyssey a Die Kruppstól.
Én erre tudok egy olyat mondani, amit biztos, hogy senki más nem: Iron Maiden: Dance of Death. :)
De ezen a ponton pár klasszikus rock lemezt (Deep Purple, Scorpions, KISS) biztos ismertem már, meg eredeti kazettán megvettem a HIM-től a Love Metalt, sőt a hype miatt az egyik Linkin Park album is megvolt, de az áttörést a heavy metal felé biztosan a Maiden hozta el.
A Dance of Death egyébként elég megosztó lemez, ami valamilyen szinten érthető, hiszen egy ponton túl mindegyik az. Szerintem kimondottan erős számokat hoztak össze, de gondolom nekem, mint új hallgatónak még nem volt ott mérceként a vagy 8 másik sokkal jobb Maiden album. Eredetileg a Rainmaker klipje hozta meg a kedvem hozzá, nem mintha valami extra klip lenne, de előtte még sosem láttam/hallottam ilyesmit, aztán egyszer csak ez jött szembe a magyar Viva TV-n. Aztán ott volt még a címadó, hosszú szám (keretes szerkezet akusztikus intro-outroval, mennyire művészinek tűnt ez akkor), vagy a Paschendale, meg a Journeyman balladája... Rengeteget pörgettem azt a másolt CD-t. Sokáig persze nem is tudtam, mennyire borzalmas az eredeti CD borítója. Utólag nézve azért van bőven töltelék is rajta, és persze meg van áldva ezzel az elég lapos újkori Maiden hangzással.
Ha Phil Anselmo-tól nem kapott az énekes erre külön engedélyt, akkor azért az gáz, hisz annyira leveszi a stílusát... Ebből könnyen leszűrhető: akik (nagyobbrészt) a Down-t, illetve (kisebbrészt) a Pantera-t hiányolják a színtérről, máris vehetik a bolt felé az irányt, beszerezni a németek debüt anyagát. Én kissé bajban vagyok, mert a Panterát nem szeretem, a Down-t meg de. :) Mondjuk a végig ugyanabban a (közép)tempóban és hangnemben nyomatás a végére ellaposítja azért rendesen.
Ashes of Ares - Emperors And Fools
Matthew Barlow közrendőr bömböl nem túl fantáziadúsan valami közepesen érdekfeszítő zsizsegésre, nagyjából ennyivel el is lehet intézni az egészet, sajnos. A Primed-ban, a címadóban, meg még itt-ott megvillan valami kis plusz, de hamar elenyész. Még arra is vetemednek, hogy egy Ripperrel súlyosbított több mint 11 perces monstrumot rakjanak a végére. És ha jól értem, Van Williams ebben már nincs is benne, valszeg a híres japán dobos nyomatja.
Lalu - Paint The Sky
Az első idei Nagybetűs Igén Csilivili Progmetál album, Damian Wilson fanoknak kötelező, ő áll a mikrofonnál. Prominens vendégzenészek tömkelege, dallamhegyek, irdatlan - egy órán felüli - lemezhossz, ahogy az ilyenkor illik. Mostanában nagyon hamar ráunok az ilyesmire, vagy eleve bele se fogok, ez se dobott elsőre fel, de csodák néha történnek. Ígéret az van benne, csak lehet, hogy nem tartja be. :)
Nekem elég ködös, hogyan történt. A '70-es évek végére az ABBA-n már rég túlléptem, de még nem tudtam, milyen zenét is szeretnék szeretni, ilyen átmeneti időszak volt, amiben az Jarre-féle Oxygéne, az Electric Light Orchestra, a Queen Flash Gordon filmzenéje, meg ilyenek mentek a haverokkal, de legalább nem a kommerszdiszkó. Meg ami szólt, vagy szólhatott a rádióban (mármint Máté Péteren meg a Vámosi-Záray-n kívül), ennélfogva a Led Zeppelin-nek vagy Black Sabbath-nak a létezéséről se volt nagyon fogalmam, talán a Purple felbukkant már akkor is itt-ott. '81 vagy '82 táján történt a váltás, és arra sem emlékszem konkrétan, hogy az AC/DC koncertfilm volt-e ránk ilyen hatással, vagy már előtte hallottuk valamelyik lemezüket, nekem inkább az utóbbi rémlik, szóval nagyon nagy valószínűséggel vagy a Highway To Hell, vagy a Back In Black volt az első keményebb lemez, ami tökre megtetszett, bárhogy is történt, Bon Scott már rég halott volt addigra. Illetve ez után nem sokkal a Killers, meg a Heaven and Hell kellett hogy beüssön, ezekre emlékszem határozottan. A Metallicától nem tudom eldönteni, hogy a Kill 'em All-t vagy a RTL-t hallottam-e először, szerintem az utóbbit, és a Kill-t csak utána, de tudja már a rosseb. Az biztos, hogy én azt hallgattam, amit a haverok (szóval tömegpszichózis áldozata lettem, és aztán úgy maradtam), legalábbis amíg szerethetőnek találtam az agressziót a zenében, de egy határon túl már nem követtem senkit Venom-ok, Bathory-k meg hasonló undormányok után. :)
Hehehehe. Amúgy pont ma jutott eszembe, hogy melyikőtöknek mi volt az első lemez, ami elindította metál irányba? Illetve melyik lemezt hallottátok először akár gyerekkorig visszamenőleg? Én kb.:
- Helloween - Keeper of the Seven Keys (magnóval másolva krómos kazettára szigorúan)
- Iron Maiden - Seventh Son of the Seventh Son
- Metallica - Jump in the Fire (valami Takt-os kalózkiadvány ördögszerű szörnnyel a borítón)
Érdekes, hogy nosztalgia ide vagy oda, a Helloween említett cucca nem tartozik a kedvenceim közé. Nem úgy, mint a Maiden például.
A szerencsére nem irritáló és nevetségbe se fulladó sátános vérhányás mellett szépen sorakoznak a szabvány thrash riffek és szólók, ráadásul ahhoz képest, hogy első album, megfelelő minőségben és hangzásban. Az elején még azt is mondtam: hoppá, ilyeneket az Iced Earth-nél is szoktam hallani - mármint a '90-es években készült lemezeiken. A különbség csak ott van, hogy Schaffer nem áll meg a monoton dzsidzsinél, hanem közben azért csak odatesz valamiféle lassulást, szépséget. Itt meg amikor 12 perc után is csak ugyanaz jön a futószalagon, akkor már tekergetem én is a fejem, hogy meddig tarthat még. A legutolsó számban már azt is forradalminak éreztem, hogy ott egy kicsit visszavettek a fordulatszámból. Valószínűleg ezért nem kötöttem a Slayerrel se soha barátságot, és itt is inkább a stílus az, ami miatt 10/5, és nem a kivitelezése.
Óh bazmeg... 74 év ide, nem az az egészséges embertípus oda, azért csak szar dolog ez, nem kellett volna ilyen hamar csatlakoznia ismét Jim Steinman-hez. Egyszer megnéztem volna azért őt is élőben... még akkor is ha kicsi lett volna az esélye annak, hogy műsoron legyen A Kiss Is A Terrible Thing To Waste...
Érdekes, mert sokkal alpáribbnak gondoltam Glen Benton miatt. Ehhez képest egy nem túlságosan durva*, bármely metálrajongó számára hallgatható, ugyanakkor faék egyszerűségű lemezt kaptunk ma. Tisztességgel lement 3x és ugyan elővenni nem fogom újra, bennem nem hagyott negatív érzéseket. 100/59.
Régi mulasztásomat pótolom ezzel. A fénykorukban, amikor ez a lemez is készült, sokszor beléjük futott itt-ott az ember, de pénzt kellett volna kiadni azért, hogy ilyet halljak, ilyet akart a büdös franc, de azóta itt az ingyenes youtube, a sátán áldja meg a kitalálóit, na nem mintha most naponta keresnék rá ott ilyesmire. Technikailag nem fakezű brigád, elsőlemezes bandához képest pláne, a dobos precízen tapossa a duplázót, a gitárosok kanadai favágókat megszégyenítően aprítanak. De amúgy nem hallok egyebet, mint egy megbolondított, megkáoszosított, megkárogtatott Slayer-t, még a vijjogtatott gitárszólók is stimmelnek. Eleve ez a fajta gitárhangzás, vagy inkább keverés mindig is idegesített, meg hogy nincs basszusa a zenének… Még ez a 34 perc is sok ebből. :) Ráadásul az Oblivious to Evil középtáján elcsórták a Sodom Sepulchral Voice-ának “refrénjét”, felgyorsítva ugyan, de rá tudtam volna harákolni a “You are the chosen messenger of hell…” részt. :D
Újfent a régi nóta: érteni vélem, mások mit esznek rajta, ezt értékelem benne, de kösz, én nem kérek belőle. 4/10
És ha már az olaszok: az általam nem túl rég felfedezett Kingcrow nevű római progmetál banda úgy játssza a Dream Theater-t, hogy közben egyáltalán nem Dream Theater-esek. Ritka ízlésesen nyomják. Az utóbbi 4 lemezük elég pöpec, de sem itt, sem a progmetál topikban nem bukkant fel soha a nevük.
Ezt az olasz csávót én is bepróbáltam, mondván, ha afféle terjengős faszkodás, majd másfél szám után kinyomom, erre végigment mind a két óra (három részletben ugyan, de végigment). Van valami szörnyen hipnotizáló ebben a minimalista prüttyögésben. Félreteszem és előveszem majd olyan napokon, mikor magzatpózban fekve akarom tölteni az egész napot. :)
abszolút egyetértek. annak idején 2006(?)ban hallottam őket először, akkor nagyon megvettek egyből. utána 11-12 körül hallgattam bele, ugyanaz. most meg belebotlottam egy új single-jükbe, szinte ugyanaz mint régebben, csak egy kicsit idősebb. végül is kiszámítható minőség, mint az ac/dc.
Képzeld, mindet végighallgattam. A Caligonautot mondjuk napi szinten hallgatom, mára is tervben van, a többi csak egyszer ment végig. Még amúgy ez az olasz tetszett leginkább a másik háromból, csak hát két óra brutális ebből a zenéből. Vannak rajta amúgy szép részek, nem csak a Soldiers (amiről egyébként nekem a Flotation Toy Warning ugrott be, azonnal szimpatikus is lett).
Különös vonzalmam van ehhez a bandához, engem kilóra megvett a cuki énekhang és a darkos témák. Tképpen egyetlen felróható probléma van velük, mégpedig az, hogy ha megveszek, sem tudnám a banda lemezeit megkülönböztetni. Ez is pont olyan jó, mint a többi. 100/75
Kevésbé rockos zenére számítottam. Több hallgatásra talán elkülönülnének a dalok, nekem ez így elsőre egybefolyt, és totál biztonsági játéknak tűnt. Drága Latzink, ha még köztünk lenne, elképzelhető, hogy megemlítene egy éjjeli ruhadarabot, csak a miheztartás végett. Tökéletes háttérzene, amire nem érdemes odafigyelni, viszont egyáltalán nem zavar, ha megy. 10/5
Angyalhangon susogó modern pop, bőséges elektronikával, meg némi darkwave, gothic szósszal....hát ez nem lesz valami népszerű itt.:)
Nos nekem ők a levegős, tág teres kanadai dallamos vonal(a la Heart) modernizált, új évezredbeli megfelelői. Nyilván alaposan megmártoztak a 80-as évek synth-is világában (DM), meg talán a gothic részében is (Sisters of Mercy, Bauhaus). Aztán hatott rájuk a kortárs female vokál scene a Fallennel az élen, az Always pl tök olyan mint egy Evanescence feldolgozás, innen lehet a modern rock hatás. Mindez párosult egy markáns lila nyuszis design-nal, kb mint Tim Burtom Alice Csodaországában, csak setétebb tonussal mint az a vonatkozó ősi Lita Ford klipp esetében volt: https://www.youtube.com/watch?v=NTeJK_SyPXg
Szóval nálam ez valami nagyon jellegzetes, ugyanakkor egyedi, egységes képpé állt össze melyben bármikor szívesen megmártozom.
bár szvsz ez a leggyengébb Solefald album, ennél a szintén nem acélos negyedik már erősebb. viszont ha már szóba kerül a teljes diszkográfia, szigorúan nálam ez a sorrend:
Egyebek között a szegény ember korai Iron Maiden-je próbálnak lenni - bármilyen anakronisztikus ez 2022-ben - és azt kell mondjam, többé-kevésbé sikerrel is járnak. Engem az ének igencsak irritál - mondhatni szokás szerint -, de a zene amúgy nem ANNYIRA rossz.
Amit először dobott a gép, azt véleményeztem csak, így ahhoz képest tudom mérni: jobb a hangzása, és valamivel konzisztensebbek a stílusok. Hogy viszont abból mennyi van, azt egy idő után már nem bírtam követni, és az az igazság, hogy nem is érdekelt. Legutóbb a káoszban inkább felbukkantak szép dolgok, most egy teljesen egybefüggő massza volt az egész, ami mellett még komolyabb gondolkodást igénylő munkát is el tudtam végezni. Ha arra öt pontot adtam, ez legyen most 10/5,5, mert a mennyiség még indg erősebb a minőségnél.
"a You Only Live Once gátlástalan I Want to Break Free-nyúlása"
Vissza kellett néznem az ablakra, hogy mindjárt feldolgozással indítják az albumot? A második szám a Perry Mason theme nyúlásával indul. Eredeti banda :-)
Nem hiszem el, hogy harmadszor is ki bírta pörgetni a Gép a Solefaldot. A negyedik lemezt értékelve azt ígértem, majd folytatom a saját Solefald-történetemet, de most nem tudom, mert ez még a harmadik album. Ennél pedig pont ott tartottam, ahol a negyediknél, hogy kurvára fáraszt engem ez a zene. 10/4
Full kellemes alter retro még ez a harmadik nagylemezük is, még ha nem is éri el a bombasztikusan slágeres debut színvonalát. Az ilyeneket non-stop el tudnám hallgatni annak ellenére, hogy nyilván ez sem épp a szakma csúcsa, de a feeeling és a húzás nagyon is ott van, márpedig mindig ez ért nálam a legtöbbet.
7/10
Solefald - Pills Against The Ageless Ills
Őket nagyob kedveli a gép, mivel ha jól rémlik ez már a harmadik album tőlük a játékban. Nem tudom írtam-e valamit a másik kettőről, mert hát ugye nagyon nem az én világom. Ennek ellenére itt ma valahogy végigment. Sőt még némi invenciót is láttam benne, pl a Charge of Total Effect kifejezetten tetszett. Persze összességében még mindig sok helyen irritál a vokál, meg időnként a zene is, de talán ez most kevésbé tűnt vészesnek. Legyen akkor közepes.
Csatlakozom az eddigi véleményekhez, tényleg van 1-2 önnyúlás az előző lemezről, és tényleg nem olyan nagy durranás az új Magnum. Fura, hogy mi ennyire hasonlóan látjuk ezt, RYM-en pedig totál átlagos az előző értékelése. Én amúgy próbálkoztam a régi lemezeikkel, és elég sok olyan van, amin vannak jó dalok, de simán az előző tűnik a legjobbnak, legegységesebbnek.
Magnum: The Monster Roars Már az első dalnál éreztem, hogy jó lesz! Ez a zene az egyszerű, de nagyszerű mintapéldája, bárhol berakják, örülni fogok neki, nagyon napsugaras januáreleje hangulata van. Aki olyan dalokat ír, mint a trombitányos No Stepping Stones, annak vajh' milyen problémája lehet az életében? Teljesen értetlenül állok az előtt, hogy egy hard rock lemezt nem ásítozok végig, mint azt az előző 100 ugyanolyan albumot, amit a NRA feldobált az őskortól a napjainkig e stílusból. A múltkorihoz képest _különben_ semmi különleges nem történik, csúcspont kevesebb van, de nem érzek akkora késztetést, hogy a végét átugráljam, mint a 2020-as lemezen. De ez valószínűleg az a zenekar, ahol nem feltétlenül kell albumokban gondolkodni, ha lekönyvjelzőznék 12 catchy számot a diszkóból, valószínűleg nagyon nem vágynék több Magnumra az életem során.
Needless: The Cosmic Cauldron A debütlemezüket aranyérmeztem az adott évben, úgyhogy nagyon vártam, hogy mi lesz ebből. Kicsit az a helyzet van, hogy van az első album, amit vagy tíz évig hegeszt a zenekar, jól szól, lendületes, profi, kicsit technikás, de nem akarja rád erőltetni azt se, hogy mekkora zenetudósok. Egy jó death-thrash lemez. Aztán jött most gyorsan a második lemez lendületből, érlelés nélkül, aminek inkább van egy előzőalbum-B-oldal íze. Elvileg egy konceptalbumról szól, ami számomra annyit jelent, hogy sok különbség nincs a számok között. Új, megváltó ötletet én nem hallok, ami kompenzálná az összemosódó masszát, cserébe a sodrás is kiveszett, úgyhogy a nagy végigbólogatnivaló részeket is hiába vártam. Technikásnak továbbra is technikás, és megszólal, ahogy kell neki. Biztos lesznek rajongói.
Elkényeztet mostanában a Gép. Egyrészt időt spórol, mert nem kell végighallgatnom a lemezeket, mivel jól ismerem őket, másrészt még prímán is választ. A The Strokesnál kevés zenekart tartottak coolabbnak az igazán cool srácok a 2000-es évek elején-közepén. Ezek voltak az indie rock/pop legszebb évei (még én is indie-s lettem egy időre, Ádámskij nagy örömére!), kiváló albumok sora jelent meg, köztük az első The Strokes, ami aztán a színtér egyik ékkövévé nemesült. Mondjuk az Is This It már-már kibírhatatlanul menő volt, de hát engem senki sem kérdezett. Julian Casablancas hányaveti stílusát éppúgy lehetett imádni, mint gyűlölni, szerintem azok nagy része is imádta, akik azt mondták, hogy gyűlölik. Őrült cool volt! Ez a lemez igazából bukta lett, pedig szerintem az első háromból a legérettebb zene van rajta, tele változatos, fasza kis dalokkal, kellemesen otthonos érzést ad annak, aki kedveli az ilyen 60-as évekből eredeztethető, modernizált, egyszerű gitárpopot. Azért vannak itt meredek dolgok, már nem emlékszem, hogy a You Only Live Once gátlástalan I Want to Break Free-nyúlása, vagy a The Passenger-parafrázis Heart in a Cage miatt vajon leszedte-e róluk a keresztvizet anno a sajtó. Mindenesetre e lemez után jó időre eltűntek. Azóta már nem is figyelem, mi van velük, de az első három lemezüket bármikor szívesen előszedem. 10/7
Az Első Benyomásom A Földbedöngölés volt, ehhehe. Nem, igazából tök vegyes érzéseim lettek. Egyrészt valahol szimpatikus ez az indiegarázspoprock, efféléket kéne tolni a rádiókban, aztán meg ilyen zenék hallatán feljön bennem az egykori alteros kisképzős feeling is (ha akkoriban már lettek volna ilyen zenék, oda-vissza lettem volna tőle), másrészt meg ennek az alterságnak van egy jócskán sznob tarisznyás-szemüveges-hülye hajús íze is. Az is tény, hogy ehhez a végtelenül nyegle énekstílushoz nagyon hangulat kell, így elsőre inkább fojtanám egy kanál vízbe a csávót, mint hogy szívesen hallgassam, márpedig az ének nagyon dominál. Mondjuk Bellamy-val is így voltam az elején, de ezt már kitárgyaltuk itt, asszem. És kurva hosszú, SENKINEK sem szabadna megengedni, hogy 14 dalt pakoljon fel a lemezére, a felétől tök elvesztettem a fonalat, masszává olvadt össze az egész. Ennek ellenére annyit elért, hogy - mivel úgy látom, ez nem épp a legjobb lemezük - belehallgatok a legutóbbi művükbe, az a RYM szerint a jobban sikerültek közé tartozik. 6/10
A norvég black metal azért lényegében be is szüntette magát :) Az új zenekarok is mind a régiek projektjei. De azért a norvégoknál volt a szcénának egy elég komoly eredetisége, egy Immortalt, egy Burzumot, egy Darkthrone-t, egy Emperort, egy Ulvert, egy Enslaved-et mind-mind drámaian nagy stílus- és felfogásbéli különbségek jellemeztek, de még a másodvonal is bőven eredeti volt. Egy Gorgorothra sem lehet rámondani, hogy ezek levették valamelyik elsővonalas banda stílusát, ahogy a Satyricon és a Borknagar is saját ízeket produkált. A Panopticonnál meg csak ásítozom. Ez persze a korszak sajátossága, nem mondhatni, hogy a legtöbb banda sokat hozzá tudna tenni a régiekhez, szóval nyilván az én szubjektív, postrock-fóbiás ízlésem is benne van abban, hogy miért a Panopticonnal van bajom, és miért tetszik a Stormkeep meg a Suffering Hour. Vagy pláne az Etereal Shroud.
Ami pedig a Wolvest illeti, anno kiautóztam értük Bécsig, még az első lemez idején, és még utána is hallgattam őket egy darabig, noha valamit mindig is hiányoltam, de aztán eltávolodtam tőlük. A listázás alkalmával már nem kerültek fel nálam egyik albummal sem. Rájuk sem mondom, hogy szar, ahogy a Panopticon sem az (a WITTR mondjuk közelebb volt ahhoz, hogy jó legyen), de nem bizonyultak maradandónak.
Azt írtam, hogy "az ilyenek miatt kellett volna". Aztán vannak a másmilyenek, amelyek miatt meg nem kellett volna. Pl. ott a Cobalt, az ő első három lemezük, főleg a második és a harmadik teljesen szemmagasságban van a Weaklinggel - minőségben és eredetiségben is. De egyébként is volt és van egy rakás jó amerikai banda, a friss listámon mindjárt három is, de ez a népes Weakling-követő vonulat tényleg végetérhetett volna a Weaklinggel.
...meg egyébként is, ha az újra, másra való törekvésekből csak olyan ocsmányságok bírnak létrejönni, mint a Wilderun, akkor inkább maradok a bevált dolgoknál.
Szerintem nincs igaza, ennyi erővel a Black Sabbath után minek doomolni stb., de én már inkább kussolok, Latzi is elhúzott, amióta az Editorsszal basztattam ://
Wiegedoodot jó is, hogy írod, eszemben volt, csak kireppent onnan, most rámegyek.
Amúgy igaza van, de ilyen alapon a megjelenések nagyon nagy részére rá lehet húzni a vizes lepedőt. De pl. az új Wiegedood minden csak nem unalmas normie fos :) Szerintem nagyot váltottak, legalábbis az emlékeimhez képest. Sokkal direktebb és durvább lett a zene.
Mondjuk az első WOTR teljesen olyan volt, mint a Weakling.
De ilyen alapon 2000 után a norvég black metalt is be lehetett volna szüntetni. 2001-2002-ben megjelent még a Thorns, az utolsó értékelhető Limbonic Art, Immortal, és viszont látásra.
Ott folytatják, ahol két éve abbahagyták. Én elsőre nem dőltem el tőle, rengeteg az áthallás az előző lemezzel, van olyan dal, aminek gyakorlatilag az ikertestvére született meg ezúttal. Aztán ki tudja, lehet, hogy már a 80-as években is ezeket a témákat nyűtték, nem vagyok a Magnum-diszkográfia nagy tudora. Kellemes, dalközpontú, fogós, mégsem hiszem, hogy akkora közös topikkedvenc lesz belőle, majd kiderül.
Miféle black metalról beszélnek itt kérem szépen?! Ez bizony egy kiváló dallamos death lemez lenne (vokális szempontból is), aminek kifejezetten jól állnak a folk részek, különösen a hegedű. Csak azt a nyavalyás "lenne"-t ne kellett volna beletenni most az ítéletembe... mert a hangzás (nemcsak a dob, az csak a legkirívóbb) súlyos mértékben ront az élvezeti értékén. Miért, miért? Ezért volna black, hogy a jó tönkregyalázása is az antiművészkedés része? Vagy az egyszemélyes produkció a házi stúdiózást is magában foglalja? Érdekes viszont, hogy a bluegrass -- aminek ugyan nem tudom, mi köze Norvégiához :-) - nem lesz blackgrass (az Iron Horse Metallica-feldolgozásait szoktam néhanapján hallgatni így nem ugatom ezt a stílust), és az jól szólal meg, a metal rész miért nem?! Ami viszont jó, az a szaron keresztül is utat tud törni, így 10/7,25... de normális megszólalással lehetett volna 8 vagy több is.
ennyire lényegre törően sosem tudtam megfogalmazni, de fején találtad a szöget; tényleg ez a bajom az egész usbm/blackgaze színtérrel. illetve még emlékszem a régi In the Woods… lemezekre, a korai Opethre és Katatoniára. ezek után abszolút felesleges ez az irányzat.
Thorcsihoz hasonlóan értékelhetetlennek látom az elejét. Aztán a lassúlások valóban teremtették később némi atmoszférát, de azért ez még édes kevés. Szóval összességében a távoli déltengeri szigetlakók bömböltek egy jóízűt, de nálam ez még nem elég a közepeshez.
4/10
Panopticon - The Road to North
És akkor ismét egy kellően változatos, zeneileg még számomra is értelmezhető black környéki metal, mindenféle zenei irányokba történő határozott kikacsintásokkal. - Hurrá!
Na, az ilyenek miatt kellett volna befejezni a Weakling után az USBM-et. Semmi baja nincs egyébként, kompetens alkotás, csak ugyanakkor egy unalmas normie fos, és a black metalban ez már nekifutásból totálkár, hiába szép a karosszéria, meg minden. Ha már szépelgő posztrockos black metalt akarok, a Deafheaven legalább bátran, teljes mellszélességgel szépeleg, ha meg kifejezetten természetimádó szépelgést akarok, akkor pedig tavalyi Empyrium pl. milliószor jobb és eredetibb választás. És így tovább. Nincs olyan aspektusa a Panopticon zenéjének, amit más ne hozott volna ki erőteljesebben, esszenciálisabban. A bendzsós részek egyébként meglepően rendben levőek, de nem fedezek fel sok koherenciát a lemez többi részével, tartok tőle, hogy inkább az eredetiség hiányának elfedését szolgálják. "Ilyet más még nem csinált" - hurrá!
Változatos(nak mondható) stoner, magyarán ritka jószág. Némi pszichót, meg egyebet is belenyomtak, nem beszélve a Pink Floyd szelleméről a 20 perces track-ben. Azt az őrületes jóságot messze nem érzem benne, mint a Rozsdagyárosok, sőt még a kiforrási lehetőséget sem túlzottan, de az ideiek közül ez az első, ami aránylag jó érzéseket keltett.
Itt nem a lemezzel van a baj, hanem velem. Újabban rettentően unom ezt a stílust és ezen az sem segített, hogy csempésztek egy kis redneck hillbilly stílust az egyik szerzeménybe. 100/53.
Még a lemez nagy részét beborító kásahegy alatt is kellőképp zenei marad, a károgás is inkább a bömbölés felé hajlik, ami nálam mindenképp pozitívum, a blastbeatet kevésbé erőltető dalok (pl. The Long Road Pt.2) tetszettek a legjobban. Mondjuk a country/bluegrass résznél csak néztem ki a fejemből, hogy mégis hogy jön ez ide, nem mintha annyira zavart volna. Van egy fasza hangulata az egésznek, olyan, mint a borítója. Vannak tetszetős megoldások, fordulatok, tulajdonképpen egész jó volt. Pozitívum még, hogy hosszú ugyan, de nem fullad unalomba. A 7-et túlzásnak érzem, de nem jár messze tőle. 6,5/10
(az akusztikus gitáros részeknél csak nekem volt olyan érzésem, mintha icipicit hamisan lenne behangolva?)
Az első gondolatom az volt, hogy végre megint egy lemez, ami tőlem van, aztán láttam, hogy csak Tibcsy listázta. A jegyzeteim szerint a 26. helyen áll 2014-ben, én top 25-öt írtam, pech. Mindegy, ettől még szeretem. A Panopticon is próbálta feszegetni a stílushatárokat, érdekes próbálkozás volt a black metalt countryval, utóbb inkább már dark folkkal megbolondítani. Azóta persze már ők is, illetve ő, mert egyszemélyes zenekar, belemerevedett a sémáiba, ami nem baj, mindenkivel megesik. Szerintem a Roads , Autumn , The Scars hármas a csúcspont a diszkográfiában, mindenesetre a Kentucky óta nincs tévedés, a tavalyi lemezt is majdnem listáztam, csak az kicsit már tényleg panelesnek tűnik. Ez viszont még mindig nagyon tetszik. 10/8
Tényleg újkori hetvenes évek feeling, de elég hullámzó érzéseim támadtak tőle. Hol unalmasnak hatott, hol átlag kellemesnek és még olyan részei is voltak melyek kifejezetten tetszettek. Összességében azonban sajnos a pozitív részek nem váltak meghatározóvá.
Nem neked szólt, ne légy mimóza! Csak igyekszem pótolni az esetleges lemaradásaimat, hátha belefutok valami igazán jóba. Amúgy már most kicsit másképp nézne ki a 2021-es listám, de hát ez egy ilyen játék.
Ahogy anno valahol olvastam: "egy extrémebb Immolation" és máris meglágyult a szívem. A 2011-es lemezük óta követem a pályafutásukat és mondhattok bármit, számomra ez a legjobb és leginkább élvezhető lemezük. 10/8,5
A lemez első fele számomra értékelhetetlen, aztán a közepétől, amikortól sokszor lelassulnak, hirtelen megjelenik a hangulat, a címadó dal konkrétan tetszik is. Amúgy Új-Zélandon miért deathmetalkodik bárki is? Tök cuki, nyugis ország, naphosszat simogathatják a kiviket meg minden. 10/5
Elképzeltem. A műsor felénél Tamás odaáll a mikrofonhoz és azt mondja: "Tegyék fel a kezüket az indexmetálos hammertopic iszapszemű kövületei. Oké, most már ismetitek egymást, Nektek szóljon a Csillagkohó"
baszki, hát a kátai mester mondja be a mikrofonba, hogy vannak itt a határainkon túlól az index metal hammer topicjából?? és akkor felteszitek a kezeteket.
Hogyne lehetne, legfeljebb a zenész szól le a színpadról, hogy a koncert közben egymással üvöltözve beszélgetők vagy fogják be a pofájukat most már, vagy takarodjanak haza. Nem ez lenne az első eset. :D
Akkor egyszerű lesz felismerni az indexmetálosokat: akik hangosan kacarásznak a szitun, és nézegetnek körbe, hogy ki kacarászik hasonlóképpen, na azok lesznek azok.
Jó lenne az alapkoncepciója ennek a lehangoló (és egyben lehangolt) zenének, akár a doom felé hajladoznak, akár az Opeth progresszivitását próbálják felhasználni - néha azért túlzottan 1:1-ben - csak az a baj, hogy közben folyton a konyhába és a fürdőszobába járnak ihletet meríteni. Paci nem mondta, hogy milyen gépre gondolt, de nekem csak az ott található példányok tudnak eszembe jutni. Így már túl tömény és túl fájdalmas, és kevesebb lassú dologgal enyhítik. Ha ilyenre odafigyelnének, tök jó hangulatzene lenne nekem a death/doom vonalon, ehelyett azonban csak 10/4,75.
Vicces lesz, ott fog álldogálni TC-n 8-10 indexmetálos, egy indexmetálos zenél a színpadon, és senki nem ismer majd senkit, vagy legalábbis kevesen keveseket.
Amúgy friss hír, hogy a jegyek 90%-a elfogyott, tehát tényleg nem árt sietni.
Ez a banda, főleg az utolsó lemeze okán eléggé szét lett szopkodva. Amúgy tényleg van bennük némi eredetiség, a fenyegető hangulat valóban tetten érhető ezen a lemezen is. Ez azonban nem ad felmentést az alól, hogy én úgy éreztem, mintha ugyanazt az egymásra baszott hangjegyekből álló számot hallgattam volna meg 8-szor. Ha tudna a gép zenét írni, akkor biztos vagyok benne, hogy ezt a stílust hozná a legkönnyebben. 100/55.
Ugyan nem vagyok zenész, de azért fogtam már hangszert a kezembe, szóval engedtessék meg egy-két észrevétel: már rögtön a második nótában 1:39-nél ha fognak egy Bm7-et, az sokat dobott volna rajta, a hetedik tételben pedig a G5# gyakoribb alkalmazása tette volna sokkal kellemesebbé a harmóniákat, arról nem is beszélve, hogy itt-ott bizony-bizony hamiskás hangok is becsúsztak az énekbe, ez így az ötödik nagylemeznél már a ciki kategória…
Jójó, nagyon sápatag kifigurázás ez, inkább maradok a terepemen: FINGLAVINA. 1,39/10
Jó nekik, én még bőven 2021-ben turkálok. Este tudatosult, hogy tavaly volt új Kayo Dot és Philm lemez is többek között, mindkettőnek adnék pár meghallgatást.
TC jegyekért amúgy szép kis virtuális sorbanállás volt 11-kor, de azért csak behúztam hármat :)
Külső szerver? Létezhet. Én ha VPN-nel kapcsolódok a céges szerverhez, meghal az itthoni netes kapcsolatom, de teljesen :) Ha pedig szétkapcsolok, azonnal feléled. Mivel igazából nem zavar munka közben, még nem kezdtem el foglalkozni vele, gondolom, csak beállítási probléma.
Te figyelj már, az lehet, hogy a homeoffice-hoz szükséges VPN kliens kavar be nálam az oldaladnak? Úgy tűnik, hogy ha az konnektálva van, meghal az oldal, ha meg szétkapcsolok, rendbejön. Létezhet ilyen? Mi köze lenne a kettőnek egymáshoz?
