"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, ha valaki oda akar érni, annak el kell indulni, kitartón kell haladni a célig… s talán egyenes út visz a boldogsághoz is:
hasonlít az a megérkezés egy kerthez, amelyik ültetve tele van szebbnél szebb virágokkal… sok kert van olyan, ami valamikor volt, mint maga a paradicsom, de amit az ember, hibájából, vagy önhibáján kívüli okból megvédeni nem volt képes… ha abban a kertben a helyet elfoglalta lépésről lépésre a gyűlölet élősködő virága, vagy el rajta a félelem uralkodott, vagy, ha egyik se, de az úton lévő átgázolt, hivatkozva a szeretetre egy másik életen, azzal is növelve az ártó növények könnyen szaporodó számát, az bizony gátolja nagyban, hogy a kert legyen megközelítően tökéletes… akkor ott van sok, ami a boldogságot trónra nem engedi… virágai elszaporodni nem képesek, az a kert sohase lesz helye a boldogságnak… néha, a szokatlanul nagy télben megfagy a legcsodálatosabb, a legvirágzóbb kert is, olyankor a féltett boldogság oda, de míg élet van, az ültetést lehet kezdeni újra, s vigyázni, nehogy valami veszélyeztesse azt, hogy a boldogság virágai uralják a kertet, az életet.
S ha százszor becsapnak és ezerszer csalódom abban kinek szívemet, mint álmából a rózsát kitakartam s ha épp az árul el kit életemmel fedeztem én s ha tulajdon fiam tagad meg és ha nem harminc ezüstért de egy rongy garasért adnak el engem barátaim s ha megcsal a reménység s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be - akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Élhettem volna gyönyörűen, megvolt a képességem rá, hogy derűs legyen az estém és utolsó órám teltén se zokogjak. Most hurkot dobnak rám az éjszakák vérereim torkomra csavarodnak.
Ha keserű vagyok, ki keserít? Élem az életemet, kenyér és szerető mindig kerül, bor se hiányzik poharamból. Nem vagyok elhagyatottabb,
mint az izzadtan hadonászók, a bádogtenyerűek, a nyirkos szalmazsákon alvók.
Ha csavargok az országutakon és egy-egy falusi kocsmában rákönyökölök a pultra, nem írják elő törvények, hogy ottmaradjak-e végleg, vagy virradatkor nekivágjak újra.
Élhettem volna gyönyörűen, de a madarak tenyeremben költik ki fiókáikat és az utakat valaki lábamhoz kötözte. Élhettem volna gyönyörűen, de most a házak énbennem épülnek és dübörögve énbennem dőlnek össze. Valaminek az eszköze vagyok, mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet s hányódom erre-arra, pedig élhettem volna gyönyörűen.
Szerelemisten: Te vagy a Szentség ezen a földön. Szerelem-Isten: a szívemet Neked őrzöm.
Te vagy a világ örök meséje. A mi szerelmünknek Te vagy az eleje, Te vagy a vége. Belőled indul minden szépség. Égő oltárod minden reménység. És visszatér hozzád a Halál. Te állsz a bölcsőnél és a ravatalnál.
Mégis az ember megtagad Téged. Bocsásd meg neki, ha ellened vétett. Bocsásd meg neki, hogy törpe a lelke, hogy nem elég szent a szerelemre. Ha a szentséged porig alázza és prófétáidat röhejjel űzi ki a világba, bocsásd meg neki, hogy olyan gyenge, hogy bár szeretne, imádni nem mer: bocsásd meg neki, hogy csak ember.
Szerelemisten: Te vagy a Szentség, Te vagy az Élet. Ő és Én, Két kóbor táltosod, imádunk Téged.
Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog! - - Ily csendről nem tudok.
De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka mult idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, - várni nincs joga, - Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, - - - E csöndet ismerem.
