"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, hasonlít az ember egy új korában szép, vagy kevésbé mutatós ládára, amiben először még nincsen semmi, (ajándékba kapta valaki)
és ami szépen lassan, az idő múlásával kezd megtelni, s ahogy telik, úgy kopik, kevésbé siet, ki jobb anyagból készült, kit jobban megóvtak, ki a viharba kevesebbszer került… de idővel, akár így, akár úgy, ha másért nem, mert kimegy a divatból, a padlásra felkerül, vagy a szobának, mint régiség lesz a dísze… fiatalságát vissza fájó szívvel siratja, amikor még volt szemet gyönyörködtető, mikor még nem nyikorgott, amikor, mint doboz, még tökéletes volt… s ha egyszer nem a tükörbe, hanem önmagába tekintene, ott bizony találna sok mindent: kidobni való kacatot, és már-már elfelejtett értéket, s ha kezébe kerül egy nehezen, fájdalmak közt megszületett szeretet, kívülről legyen bármilyen ütött kopott, nem cserélne semmiféle díszes, még üres dobozzal, se senki mással, mert az a szeretet a legkülönb, az a szeretet a saját gyermeke.
megtanultam, hogyan kell rálépni az útra; úgy, mintha először látnám az ösvényt de mégis tudva: örökké fog tartani a túra úgy, mintha utoljára pislákolna lámpásom és soha nem lesz esélyem meggyújtani újra
szürkecsoda és egyszerűrejtély minden pillanat mozdulat születik, majd eltűnik de mégis itt marad balga gyűrődések kővé válnak szerény álmok bilincsben szállnak fakó szobrok repülni vágynak langyos forróságban sokan fáznak
egyszerűcsoda és szürkerejtély minden pillanat sziklába van vésve minden sóhaj és minden gondolat egyszer láttam, most már örökre látom először látom utoljára látom így nézem értem és nem értem
Tudod arra gondoltam, amikor sokan nagyon szomjaznak, egy-két kortyáért az éltető víznek állnak kanyargó hosszú sorban, olyankor lehetetlen azt elvárni,
hogy maga elé engedjen mást valaki, s ha kevesen akadnak is, akik ezt emberségből megteszik, azok előbb utóbb kiszáradnak… sokan szomjaznak a megértésre is, nem csak a friss vízre, s kevesen vannak a tömegekben, akik a megértésről lemondva próbálják érteni az embert, de kis számuk miatt ők se képesek figyelni egy-egyre… s talán jól is van ez így, ha mindenki mindenkinek érthető lenne könnyen, ha nem kellene a megértésre fordítani energiát, akkor értéke sem lenne, s ha mindenki értene mindenkit, a másikra figyelni se kellene: de ha egyszer a sok közül ketten lesznek egymásnak kiválasztottak, akik figyelik a másik minden rezdülését, akik a másikat betűről betűre megtanulják, hogy szinte értik már, akik egymásnak oltják a szomját, nem udvariasságból, nem megszokásból, s nem azért, mert a lecke oly egyszerű lenne, hanem a másik iránt érzett nagy szeretetből, akkor az már kíváncsiság, fontosabb a saját szomjnál... megtalálni a szénakazalban a tűt, a tömegben azt az egyet, az értőt, az értetett, az ajándék, megfizethetetlen.
Hunytszemű, kicsi pintyőkemadár te, Hója, hahója! Neked édes az álom! A könny, ha lehull rád, elszenderít jobban, Nem érzed, hogy éget, úgy-e, virágom! Nem tudod, úgy-e, hogy vergődve, sikoltva Vágyna leborulni reád, Hogy hazajött, hazajött nagy messze utakról, Csodás, vad, idegen utakról A te rossz, a te hűtlen, a te céda anyád.
Hója-hajója! Már zakatolhat a szívem, A tiednek külön ere, élete van. Már zúghat az átok, nem félek, hogy benned A kárhozatom új életre fogan. Én csendesen alvóm! A pillád se rezzen, Míg őrület suhog az agyamon át, Valami angyal itt tartja kezét, itt, Vigyázza a torkod apró pihegésit, Mert forró zivatart lehel az anyád.
Hója - hahója! Ébren vagy-e, Isten? Halld meg az átkomat az éjszakában! Ha egyszer, csak egyszer még vad álmok után űz Illatlelkek serege, kósza bűbáj, lidérctűz, Vánkosait üresen, hidegedve találjam! Úgy! Halottmerev legyen csöpp fülemile-lábad, Fakó, szederjes a te szád, üde szád, Ha még egyszer megindul a nagy, viharos úton, Csodás, gyönyörű, idegen úton A te anyád, a te édesanyád.
Tudod arra gondoltam, hogy vannak, akik nagy energiával, sok-sok gyakorlással, óriási akarattal, jó füllel, jó hallással
zenélni megtanulnak, ámul csak, aki őket hallja azt gondolhatja, nincs is nagyobb csoda… de a zene az van, nem halandó ember találmánya, s mert létező, a természetben előforduló: időnként, különleges csodaként a lélekkel kézen fogva költözik be a testbe, megismételhetetlen, valódi csoda az, amikor kihallatszik a tanulatlan kisgyerekből, a benne élő égi zene... (különben honnan lenne?) amihez fogható nincs, kik a zenéről minden lehetségest tudnak, nem ismerik azt a lehetetlennek tűnőt, amikor nem az ember költözik a zene világába, a zene lakik az emberben … és talán, mint az ember és a zene kapcsolata, olyan, az ember és az ölelés viszonya: valaki sokat gyakorolva, bele nagy energiát fektetve megtanulhatja minden tanulható csínját-bínját, híre messzire terjedhet, de a legügyesebb se képes versenyre kelni azzal, akiben születik az ölelés
Tudod arra gondoltam, ha valaki oda akar érni, annak el kell indulni, kitartón kell haladni a célig… s talán egyenes út visz a boldogsághoz is:
hasonlít az a megérkezés egy kerthez, amelyik ültetve tele van szebbnél szebb virágokkal… sok kert van olyan, ami valamikor volt, mint maga a paradicsom, de amit az ember, hibájából, vagy önhibáján kívüli okból megvédeni nem volt képes… ha abban a kertben a helyet elfoglalta lépésről lépésre a gyűlölet élősködő virága, vagy el rajta a félelem uralkodott, vagy, ha egyik se, de az úton lévő átgázolt, hivatkozva a szeretetre egy másik életen, azzal is növelve az ártó növények könnyen szaporodó számát, az bizony gátolja nagyban, hogy a kert legyen megközelítően tökéletes… akkor ott van sok, ami a boldogságot trónra nem engedi… virágai elszaporodni nem képesek, az a kert sohase lesz helye a boldogságnak… néha, a szokatlanul nagy télben megfagy a legcsodálatosabb, a legvirágzóbb kert is, olyankor a féltett boldogság oda, de míg élet van, az ültetést lehet kezdeni újra, s vigyázni, nehogy valami veszélyeztesse azt, hogy a boldogság virágai uralják a kertet, az életet.
S ha százszor becsapnak és ezerszer csalódom abban kinek szívemet, mint álmából a rózsát kitakartam s ha épp az árul el kit életemmel fedeztem én s ha tulajdon fiam tagad meg és ha nem harminc ezüstért de egy rongy garasért adnak el engem barátaim s ha megcsal a reménység s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be - akkor se mondom, hogy nem érdemes!
