Kicsit keresgéltem a témában és ezt találtam:
Gombfoci
- Rohadt ez az élet. - Így dühöngött Kaffer, ha nem volt hol gombfocizzunk. Mert előfordul az életben, hogy nincs hol gombfocizni.
Irtózatos csatákat vívtunk, leginkább Kafferéknél és Locsainál. A mi szobaasztalunk kerek volt, a lába meg olyan görbe, mint Locsainak. A konyhaasztalt pedig hagyjuk, arról ne beszéljünk!
- Na mindegy - sóhajtott Kaffer -, ha nincs hol játsszon az ember, olyankor már minden mindegy.
Én voltam a Fradi.
- Tehetek én arról, amiről nem tehetek? - tártam szét a karom, mert szemrehányóan néztek rám.
A konyhaasztalon kisimítottuk a viaszosvásznat, és Deák megadta a kezdőrúgást. A többiek is nekiszaladtak, nagy lendülettel, átugrották a labdát, és vitték magukkal a kaput a kecsketűzhely alá. Ilyen volt a konyhaasztalunk.
Locsai még így is játszott volna.
Nagy családi gyufásdobozokba söpörtük a csapatokat, és elmentünk csavarogni. A Várkertbe mentünk, leheveredtünk a fenyves mellett a gyepre, kavicsokat kerestünk, és egymás fejét céloztuk.
Én a családi gyufásdoboz SZIKRA feliratára zöld és fehér papírcsíkot ragasztottam. Amióta az eszemet tudom, én mindig Fradi voltam. Talán mert a Marton Gyula sógora lejött Pestről. Vasárnap délután belebújt a rádióba, és ha a Fradi gólt rúgott, diadalmasan üvöltött és csillogott a szeme. Azt hiszem, ezért voltam én a Fradi.
Vékony csíkokat vágtam ragasztószalagból, rájuk írtam: Henri, Rudas, Szabó, Kéri, Csanádi, Lakat... Deák...
A csíkokat aztán benyálaztam, és rányomtam a gombok hátára.
Volt néhány egészen kiváló képességű gombom. Például a középcsatár Deák. Legszebb lövései a kapufa alatt vágódtak a hálóba. Ilyenkor gyakran még a cédula is lerepült a hátáról. Marton Gyulától kaptam.
Marton Gyula a textilgyárban dolgozott, rendes ember volt, sokszor télen is derékig meztelenül jött hátra a vécére. A vécé az udvaron ugyanis a szobaablakunknál volt. Bözsi néninek többször mondtam, nézzen már gomb után, míg aztán egyszer Marton Gyula kihozta az egész varrósdobozt.
- Nesze - mondta -, edd meg! - és röhögött.
Egy alattomos gombostű megszúrta az ujjamat, tudom, amikor ráakadtam Deákra.
A védelem pedig keménységéről volt híres. Egyforma nagy fekete gombok voltak, a szobaszekrényünk fiókjából. Ha megindultak, lesöpörték a pályáról az ellenfelet. Még a kapusok is megbicsaklottak tőlük.
- Szép fekete, göndörszőrű télikabát volt - mondta anyám. Fájt neki, hogy reszelem a gombjait. - Apádtól kaptam, nem sokkal az esküvő után. Olyan kabátja nem volt senkinek Hétfaluban.
Volt, nem volt, ezeknek vége - gondoltam, és kidugtam a nyelvem. Mindig kidugom a nyelvem, ha nagy munkában vagyok.
Négy csatárt a rőföstől vettem, egyenként, ahogy a pénzem engedte. Fényes üzlete volt a Kossuth utcában, a Szent László utcával szemben, hatalmas csengő szólalt meg az ajtónyitásra.
- Ez, meg ez, meg ez, mennyibe kerül?
- Önnek fiatalúr forint darabja.
- Jaj!
Félkiló húsokért délelőttöket álltam sorban, a hentes "mindig többet mért". Anyám a fejét csóválta, szidta a hentest.
Apám akkortájt Szóláshoz járt dolgozni, kora reggeltől késő estig javította a cipőket, a bakancsokat. Én meg reszeltem a gombjaimat, apám szerszámaival. Megkerestem saját, otthoni fándlijában a beretvaéles acél talpvágó késeit és a kemény reszelőit. De használtam a durvább-finomabb csiszolópapírjait is. Az volt a titkom, hogy reszeltem a gombjaimat.
Sorra vertem a csapatokat. Kaffer méltó ellenfélnek bizonyult, Döme volt a leggyengébb. A védők kevésbé emelték meg a labdát, a csatárok jobban, Deák pontosan annyira, hogy a kapus és a felső léc között süvítsen a hálóba. Persze, ehhez megfelelő erővel kellett a játékosokat megpöckölnöm. Jobb kezem hüvelykujját beakasztottam begörbített mutatóujjamba, aztán patt! Gól!! Patt - nem gól. Mert olyan is előfordul, hogy nem lő az ember gólt, az Isten verje meg!
- Tomi gyere ki, megjött a Boda - kiabált be a szobába Kaffer-mama.
- Szevasz, játsszunk
- Ühöm.
Biztosan megint olvasott. Zolát. A Nanát egyszer kölcsönadta nekem, csuda remek dolgok vannak benne.
A cselédszobába vonultunk. A nagycsöcsű Margit rohant utánunk, letakarta a vasalásra kikészített ágyneműt.
Locsai egyszer megjegyezte Kaffernek:
- Francos jó dolgod lehet - Margitra célzott, kacsintott, de Kaffer azt mondta: - Hülye.
Sima asztaláért szerettük a cselédszobát, ez sokat ért, s azt se bántuk, hogy nappal is égetni kellett a villanyt. Ósdi szekrény alá pattantak a fehér inggombok, a labdák, utánuk másztunk, és poros nadrággal ráültünk Margit ágyára.
- Nem számít - legyintett Kaffer.
Kaffert az édesanyja előtt Tominak szólítottuk, aztán, amikor már nem hallotta, még hozzátettük: Tomika.
Locsai a vége felé, ha három, négy nullra vezettünk, idegeskedett, csalt. Úgy csalt, hogy nem pöckölte játékosait, hanem tolta. Ilyenkor Kaffer megesküdött, hogy ezzel a hülyével többet nem játszik, de aztán csak játszott.
Én szívesen mérkőztem Locsaival, főleg náluk. A háromméteres gyúróasztalon igazán érvényesültek a bekkjeim. Rudas például végigsöpörte a pályát. Vitte a kaput is, le a fal tövébe, a liszthulladékba. Ott aztán a svábbogarak pánikba estek.
- Jönne rájuk a szívbaj.
Locsai húga is görbe lábú volt. Mindig megbámult. Kaffer és Döme soha nem jött el Locsaihoz.
Locsai nem szólt, hogy durvák a bekkjeim, mert félt, hogy akkor én se megyek el hozzá játszani.
Kaffer apja gabona-nagykereskedő volt. Döméé ügyvéd, s csak azért barátkoztak velem, mert én voltam a gombfociban a legjobb. Locsaival meg azért, mert őt meg lehetett verni. Mégis, a városban Márton Ferinek nagyobb híre volt, mint nekem.
Néha láttam az utcán, sötét ruhában, fehér ingben és nyakkendőben. Lehet, hogy ő is tudta rólam, ki vagyok, de nem köszöntünk egymásnak. A Zimmermann utcai iskolába járt, két évvel feljebb.
- Te talán még a Márton Ferit is megvernéd - mondta egyszer Locsai náluk, amikor 9:0-ra vezettem.
- Á, nem hiszem - szerénykedtem, de jólesett Locsai elismerése. Gyakran gondoltam arra, hogy jó lenne egyszer Márton Ferivel összemérni az erőmet. De távoli, idegen világban élt Márton Feri. Mérnökgyerek volt, kinn lakott a vasút mellett a pavilonokban, és a barátai is mérnökgyerekek voltak.
- Különben lehet, hogy megverném - mondtam Locsainak.
Aztán - a III. számú iskola és a Zimmermann utcai iskola focirangadóján odajött hozzám Márton Feri. Én szurkoltam. Délutánonként bejártam az iskola udvarára focizni, edzeni, de a rangadókon mindig kihagytak a csapatból. Kaffer játszott, a védelemben.
- Szevasz. Te vagy a...
- Szevasz. Boda... Boda...
- Hallom, jól tudsz gombfocizni...
- Jól - húztam el lekicsinylően a szám, de örültem, hogy ezt mondta. Most is sötét ruhában volt, láttam, amikor a barátaival odaért a pálya mellé, mondott valamit a kapusuknak.
- Nem jönnél el egyik délután hozzám?
- Dehogynem!
Kihúztam magam, s körülnéztem. Tekintélye volt Márton Ferinek, olyan tekintélye... S most íme, idejött hozzám! Nyilván hallotta a híremet. Hát persze, hisz mondta is, hogy "hallom, jól tudsz gombfocizni.".
- Mi van? - Kaffer integetett, s elindult felénk. Még nem kezdődött el a mérkőzés, csak melegítettek a fiúk.
- Elmegyek, természetesen - mondtam -, csak... tudod..., a srácok...
- Természetesen - bólintott -, hányan vagytok? - Kaffer közben odaért.
- Ismeritek egymást?
- Látásból. - Kezet fogtak.
- Miről van szó? - gőzölgött Kaffer teste, mint egy gőzkazán. Mutattam, várjon, gondolkodom, s ez nagy szó.
- Azt kérded hányan vagyunk? Na - s kezdtem az ujjaimon számbavenni - itt vagy te, az egy - néztem Kafferre -, én, az kettő, Döme és Locsai, az négy.
- Á, Locsai nem tud játszani.
- Ki az a Locsai ? - kérdezte Márton Feri. Hívták a barátai.
- Biztosan ismered - magyaráztam -, a pék fia a Vak Bottyán utcából.
- Van jó csapata?
- Az lenne, de ő . . .
- Nem számít! Jöjjön! Beindítom az enbéegyes bajnokságot.
Mentünk, s beindítottuk az enbéegyes bajnokságot. Pontosabban: Döme nem jött. Az anyja kisöpörte a gombjait, meg különben is, ezután fotózni fog a Tüdivel. Az is lehet, hogy meztelen nőket fényképeznek nyugati képesújságokból. Locsai érdeklődést mutatott.
- Hol?!
Mi voltunk hárman s Márton Feri két barátjával.
Tőlük is lemaradt egy.
- Az az ipse eladta a csapatát - mondta Kalmár.
- Képzeljetek el - magyarázta Márton Feri - egy remek csapatot és hozzá egy kétbalkezes kapitányt.
Koroknay bólintott:
- Úgy van.
- Az az ipse eladta a csapatát Márton Ferinek - mondta Kalmár.
- Pontosan úgy van - bólintott Koroknay.
Megállapodtunk néhány alapvető dologban. A bajnokság novemberben kezdődik, s február végén befejeződik. Hetente kétszer forduló. A mérkőzéseket bíró vezeti, kétszer húsz percig tartanak, s a félidők között öt perc kötelező szünetet kell tartani. Les, tizenegyes, korner van. Csere csak sérülés esetén eszközölhető. Egy játékos két csapatban nem szerepelhet.
- A Döme nem jött el - így Locsai -, ezután fotózni fog. Az is lehet, hogy meztelen nőket fényképeznek, a Tüdivel.
- Ó, te magasságos!
- No, mi maradt még ki...
- Majd eszünkbe jut.
- Megvan! Ha valamelyik csapat igazolatlanul távol marad, a két pontot 0:0-ás gólaránnyal az ellenfél kapja.
- A gólarány számít?
- Jézus, hát persze hogy számít!
Sorsoltunk, és a bajnokság kezdetéig edző jellegű mérkőzéseket játszottunk.
- Nekem is két csapatom volt ám - dicsekedett Kalmár.
- Hihetetlen...
- De bizony.
Ennek a Kalmárnak akkora feje volt, mint egy vásári léggömb, s mindig zöld pulóverben jött. Most persze azt várja, hogy kérdezzem meg tőle, hová lett az a bizonyos másik csapata.
- Hová lett a másik csapatod?
Ennek a Kalmárnak olyan ujjai voltak, mint a virsli. Egy ilyen virslivel Márton Ferire mutatott.
- Megvette?
- Meg. Tudniillik üveggolyókért. Tudniillik gyűjtöm az üveggolyókat. Érdekes, mi? - Hallgattam.
- Most miért hallgatsz, mint egy sülthal?
- Nem hallgatok.
- Mire gondolsz?
- Semmire.
Dehogynem, gondoltam valamire. Arra, hogy valószínűleg minden társaságban van egy Locsai. Valóban arra gondoltam.
Az Újpest volt Márton Feri legjobb csapata. Egyforma, fényes, fekete játékosokból állt, előkelő, könnyed gombokból. Domború hátúak voltak, két-két rugalmas télikabátgombot ragasztott egymásra szurokkal, s ő is megcsiszolta megfelelő szögben őket. Keskeny lila-fehér mezt viseltek, számmal.
Márton Feri úgy gombozott, hogy összeillesztette a hüvelyk- és a mutatóujját s mutatóujja körmével nyomta a játékosait, illetve a hátukat. Mesterien játszott, kétségtelen. A játékosok milliméter pontosan passzolták egymáshoz a labdát, lövéseik erősek, pergőek, kiszámíthatatlanok voltak.
Távolról, igaz, ritkán lőttek kapura, de bejátszották a teljes pályát, és kidolgozták helyzeteiket.
A kornerjeit tanítani lehetett volna. Csatárait beállította a kapu elé, és a beívelt labdákat azok egyből rúgták a hálóba. A kapus csak nézett.
- Szereztem három üveggolyót, add el a MATEOSZ-t!
- Háromért? Háromért nem adom. Négyért...- Márton Feri erre csak vállat vont.
Az öregasszony nyitott ajtót, a hatalmas, tágas szobába vezetett minket, s azt mondta, foglaljunk helyet, Ferike azonnal jön, tárgyal. Áthallatszott a hangjuk a kisszobából.
Süppedős szőnyegek borították a padlót, és a falakon egymásba értek az aranyrámás olajfestmények. Locsai és én leültünk a bársonyfotelokba, Kaffer a festményeket nézegette.
- Ez Rudnay.
Jól van, ha Rudnay.
- Ez meg Paál László.
- Sokat érnek - vizsgálódott Kaffer.
Egyik alkalommal rá vártam, náluk, s Kaffer-mama azt mondta, ott vannak az ablakpárkányon könyvek, olvassak. Volt köztük egy, tele színes képpel, Rembrandt.
- Te. Rembrandt nincs?
- Hülye vagy! - aztán észrevette, hogy nem Locsaival beszél, és magyarázkodni kezdett. - Egy Rembrandt százezer forintot is megér. Nem, nincs itt Rembrandt.
Akkor jött be a kisszobából frissen Márton Feri, az ajtókeretben meg ott világított Kalmár holdvilágképe.
- Ne haragudjatok, megbeszélésem volt, fontos ügyben. Rembrandt? Az nincs, bár már egyszer majdnem sikerült... Gyertek!
Átmentünk a kisszobába, a tükörsima, szétnyitott vasalóasztal már várt ránk.
Az öregasszony öblös tálcán forró kakaót hozott be, mint mindig. Kaffer soha nem fogadta el, Locsainak adta.
- Ezt a zsemlyét mi sütöttük - mondta Locsai -, pikkelyes.
- Na, ha pikkelyes, akkor kezdjük! - mondta Márton Feri, s elővette a faliszekrényből a gombjait.
"Az 1953-1954-es bajnokság első fordulója vérremenő bajnokság volt. Jó képességű és jól felkészített csapatokkal. Igazi rangadóhangulat jellemezte szinte mindegyik összecsapást, a játékosok teljes erőbedobással és szívvel játszottak. Betartották az edzők instrukcióit, s nyugodtan lehet mondani: képességeiknek megfelelő teljesítményt nyújtottak..." - így írt a karácsonyi szünet előtt két nappal a GOMBFOCISOK HÍRADÓJA. A lapot a szerkesztő bizottság szerkesztette, amelynek valamennyien tagjai voltunk, kivéve Kalmárt és Locsait. A felelős szerkesztő funkcióját Márton Feri vállalta, az apja írógépén nyomta a lapot ő maga.
Valóban izgalmasak voltak a meccsek. Locsait mindannyian megvertük, egyedül Kalmár nem. Kalmár további tárgyalásokat folytatott üzleti ügyben Márton Ferivel, nem vette komolyan a küzdelmeket. Természetesen Kalmárt is vertük, ezek a meccsek sokat javítottak gólarányainkon.
Koroknay és Kaffer egyenlő erőt képviselt, Márton Feri és én szintén. Érdekes volt, hogy Koroknay rendre megverte Kaffert, Kaffer engem, én Koroknayt. Én azonkívül legyőztem Márton Feri csapatait (négy csapattal indult), kivéve az Újpestet. Az FTC-Újpest rangadó még hátra volt. Koroknay és Kaffer is győzött vagy kétszer, háromszor Márton Feri ellen, az Újpesttől azonban kikaptak.
Márton Feri - a sorsolás szerint - többször is maga ellen játszott. Egyszer jobbra támadott, egyszer balra. Ön-rangadó - így nevezte ő ezeket a meccseket, s mindig az Újpest győzött. Két ilyen ön-rangadón voltam jelen. Az elsőn kíváncsiságból, a másodikon kötelességből, én voltam a bíró.
- Mondd, te nem unod ezeket? - kérdeztem egyszer tőle. Láttam, rosszul esett neki a kérdésem, pár napig keresztülnézett rajtam. Az FTC-Újpest rangadóra azonban levetette sötétkék kabátját, meglazította nyakkendőjét és amit még sohasem tett, beleköpött a markába. Ezt Locsaitól tanulhatta, ő minden mérkőzése előtt így tett. Úgy látszik, a hülyeség ragadós.
Deák indított, Kocsis elé pöccintette a labdát, Budai II. előreszaladt, az újpesti balbekk azonban közbelépett, Locsai bújt be a barokkszekrény alá.
- Kösz - mondtam neki. Ott álltak körülöttünk, halálos csendben. Kivéve Locsait, ő féllábon ugrált, tapsolt a levegőbe, és engem buzdított.
- Hajrá Fradi!
Taccs. Közvetlen a partvonal mellé dobtam a labdát, tudtam miért. Az újpesti bekk elől maradt, csak a centerhalf mehetett rá, ő pedig messze állt. Márton Feri hosszan szemlélte a helyzetet, de nem tehetett mást. A centerhalf nekiszaladt - a labda helyett a jobbhátvédemnek, Csanádinak.
Füttyszó, szabadrúgás a kaputól mintegy huszonöt méterre. Ketten álltak a labda mögé, Deák és Rudas. Deák lő - góóól!!
- Hajrá Fradi!
- Ne kiabálj! Alszik a nagyanyám.
Az Újpest indított, Szusza Tárnaihoz továbbított, Rudas szerelt. A jobboldalra került a labda, átkozottul veszélyesek voltak a szélsői. Különösen beadásaikra kellett vigyáznom, Szusza éles lövéseire és fejeseire...
- Gyenge ez a körte - mondta Márton Feri a szünetben -, kicserélem. - Akkor 2: 1-re állt a mérkőzés, a javamra. Százas égőt csavart a foglalatba, aztán megtörölte a homlokát. Az öregasszony forró kakaót hozott, Márton Feri nem kért, én sem.
- Nem is alszik - mondta Locsai.
- Akkor sem kell kiabálni! Micsoda dolog az!
Az Újpest szándékosan lassította a játékot. A halfok a csatárok mögé adták a labdát, hogy az én gombjaim ne férjenek hozzá. A célt elérték, viszont gólt nem lőttek... Czibor rárajtolt, messziről, nagyon messziről, kapura csavarta - fölé szállt. Ez az. Szóval így gondoltam valahogy... Messziről rárajtolni a labdára, messziről lőni.
Rudas és Kispéter minden megmozdulását lefújta a bíró. Koroknay. Nyomta az FTC-t. Maradt az eredmény 2:1, a javamra.
- Ne haragudjatok, fáradt vagyok - mondta Márton Feri a mérkőzés után. Eljöttünk.
A bajnokság második fordulójáról nem sok jót írt a GOMBFOCISOK HÍRADÓJA. Nem is írt semmit. Meg sem jelent. A bajnokság félbeszakadt.
Kezdődött azzal, hogy Koroknayék elköltöztek. Aztán: Márton Ferinek sikerült valahonnan egy negyedik üveggolyót szerezni, megkötötte az üzletet Kalmárral. Kalmár nem jött többet, még a bíróságot sem vállalta. Márton Ferinek így már öt csapata szerepelt a bajnokságban. Voltak olyan napok, amikor csak önmagával játszott. Folytatódott azzal, hogy a második FTC-Újpest rangadón a befejezés előtt két perccel 5:4-re én vezettem. Akkor Rudas beleszaladt az újpesti Várnaiba. Várnai lecsorbult, Márton Feri levonultatta a csapatot.
- Óvok. Hülye a bíró - mondta.
Óvott. Locsai átadta a sípot Kaffernek. Kaffer az ujjaival fütyörészett.
- Ezt a nyálas szart a számba nem veszem! - mutatott a sípra, és Locsaira nézett. A megismételt rangadó 4:4 lett.
- Kaffer elég igazságosan bíráskodott. Lényegében elégedett voltam a csapattal.
- Hát azon lehetne vitatkozni.
Kaffert ez a megjegyzés mellbevágta.
- Rohadt ez az élet - mondta hazafelé.
Két nap múlva Márton Feri megkért, menjek ki előbb hozzájuk. Tárgyalni szeretne velem négyszemközt.
- Mit kérsz a Deákért? Meg Rudasért. - Likőrt töltött, koccintottunk.
- Nem eladók.
- Meg Kispéterért.
- Viccelsz te Feri. Hát hogy adnám el őket...
- Tíz forint darabja. Ez az ajánlatom.
- Darabja?! - Tíz forint valóságos vagyon.
- Darabja.
- Á! Nem lehet. Meg aztán mivel is játszanék! Nincs másik csapatom. Nem is kellene. Tudod, én úgy vagyok, hogy egy csapatom legyen, de az aztán olyan! - s mutattam a kezemmel, hogy milyen.
- Száz forintot adok az egész csapatért - mondta Márton Feri, s ezzel felállt, jelezve, hogy részéről befejezte az alkudozást.
- Mennyit!?
- Száz forintot. - Kígyóbőr irattárcát vett elő a belső zsebéből, és vékony ujjaival kivett belőle egy százforintost.
- Száz forintot.
- Hiszen ezen akár tíz csapatot is vehetek!
- Adod vagy nem?
Adtam. Persze hogy adtam. Száz forintért?!
Aztán Döméhez jártunk. Azt mondta, hogy majd csak tavaszra kezdik a fotózást a Tüdivel, mert még nincs gép.
