antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
– Nem számít – sóhajtotta a kapitány. – Én is álmodtam. Életem ötven éve alatt egyszer sem fordult elő velem ilyesmi, egészen egy héttel azelőttig, hogy elindultunk a Földről. Akkor minden éjjel azt álmodtam, hogy fehér farkas vagyok. Elkaptak egy behavazott hegyoldalban. Ezüstgolyóval öltek meg. Karóval a szívemben temettek el. – A fejével a Mars felé bökött. – Mit gondol, Smith, tudják, hogy jövünk?
– Azt sem tudjuk, uram, léteznek-e marslakók.
– Valóban? Nyolc hete, még indulás előtt kezdtek el riogatni minket. Mostanra végeztek Perse-szel és Reynoldsszal. Tegnap megvakították Crenville-t. Hogyan? Nem tudom. Denevérek, tűk, álmok, ok nélkül elhunyt emberek. Más korban boszorkányságnak neveztem volna. De 2120-at írunk, Smith. Racionálisan gondolkodunk. Ennek nem szabadna megtörténnie. Mégis megtörténik! Bárkik is legyenek, bármit is ügyködjenek azokkal a tűkkel és a denevérekkel, végezni akarnak velünk. – Hátat fordított az ablaknak. – Smith, hozza elő nekem azokat a könyveket az irattárból. Kéznél legyenek, mire leszállunk.
Kétszáz könyv hevert hatalmas kupacban az űrhajó fedélzetén.
– Köszönöm, Smith. Belepillantott már valamelyikbe? Azt hiszi, megbolondultam? Meglehet. Őrült megérzésem támadt. Az utolsó pillanatban rendeltem meg a könyveket a Történelmi Múzeumból. Az álmaim miatt. Húsz éjszakán át kellett átélnem, hogy leszúrtak, megcsonkítottak, rikoltozó denevérként feszítettek laborasztalra, vagy fekete ládába zárva rothadtam el a föld mélyén. Ocsmány rémálmok voltak. Az egész legénység boszorkányokról és alakváltó bestiákról álmodott, vámpírokról és lidércekről, csupa olyasmiről, amiről nem is tudhatnának. Miért? Mert az ilyesfajta hátborzongató könyveket egy évszázada megsemmisítették. Így szólt a törvény. Többé senki sem birtokolhat ijesztő történeteket. Ezek a könyvek az utolsó ilyen példányok a világon, egyenesen az eddig lezárt múzeumi pinceraktárakból érkeztek, ahol kultúrtörténeti okokból őrizték mindet.
Smith a kupachoz hajolt, és a poros borítók címeit böngészte. – Edgar Allan Poe: Rejtelmes történetek. Bram Stoker: Drakula. Mary Shelley: Frankenstein. Henry James: A csavar fordul egyet. Washington Iving: Az Álmosvölgy legendája. Nathaniel Hawthorne: Rapaccini lánya. Ambrose Bierce: A Bagoly-folyó. Lewis Carroll: Alice Csodaországban. Algernon Blackwood: A fűzfák. L. Frank Baum: Óz, a nagy varázsló. H. P. Lovecraft: Árnyak Innsmouth felett. És mennyi más! Walter de la Mare, Wakefield, Harvey, Wells, Asquith, Huxley… csupa betiltott szerző. Ugyanabban az évben égették el a műveiket, amikor törvényen kívül helyezték a halloweent és a karácsonyt. De uram, mi hasznát láthatjuk ezeknek itt a hajón? – Nem tudom – felelte a kapitány sóhajtva. – Még nem.
A három szipirtyó felemelte a kristályt, amelyben a kapitány képmása villódzott. Éppen vékonyka hangon beszélt:
– Nem tudom – mondta a férfi sóhajtva. – Még nem.
A három boszorka sokatmondó pillantással egymásra nézett.
– Nincs sok időnk – mondta az egyik.
– Figyelmeztetnünk kellene őket a Városban.
– Tudni akarnak majd a könyvekről. Ez nem sok jót jelent. Az a sültbolond kapitány!
– Egy órán belül leszáll a hajójuk.
A három csoroszlya megborzongott, és a kiszáradt marsi tenger partján álló Smaragdváros felé pislantott. A legmagasabb épület ablakában egy apró alak éppen félrehúzta a vérvörös függönyt. Kinézett a sivár pusztaságra, ahol a három boszorkány az üstöt kavargatta és viaszbábokat formázott. Távolabb tízezer hasonlóan kék tűz lobogott még odalent, babér és fekete dohány, fenyőtüske, fahéj és finomra őrölt csont füstje szállt a marsi éjszakában, lágyan, mint a pillék. A férfi a haragos varázstüzeket számolta. Amikor észrevette a három boszorka vizslató pillantását, elfordult. A karmazsinszín brokát visszahullott a helyére, és a távoli ablak mintha kacsintott volna, akár egy sárga szem.
Illusztráció L. Frank Baum :Óz, a csodák csodája című művéhez
Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen. A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek A bádjadt Zephyrek lengedezési között. Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti; A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl. A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le, S tsendes habjaival pázitos hantot öblít. Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő, Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet. Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered. Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá, A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat, Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.
Szia Parsifal Hendrix, jó reggelt, szép napot, kellemes hetet Neked!:-)
Aranyos sztori volt, jót mosolyogtam!:)) Elhiszem, hogy a fagyi volt a fő célpont, hisz nálunk, ha jól tudom, a nyolcvanas évek elején jelent meg az ún. "olasz" fagyi.
Carmen - Pécsi Balett
Juhász Gyula
Carmen
Szamosi Elzának
Mit Nietzsche és Weininger vallanak Bús férfifejjel, mint hűs bölcsességet - Ó bölcsesség, hunyt parazsad alatt Milyen pokol tündöklik, hevít, éget! -
A némber forrón és fájón kegyetlen Teremtő, rontó ösztönét, te Asszony Elénk döbbented dús művészetedben, Pajkos játékosan, véres viharzón.
Szemedben tikkadt spanyol nyárnak éje, Véredben a Bizet bizarr zenéje És ajkadon a Mérimée igéi.
S tarantelládnál a szívünk megérti: Hiába bölcsesség, mihaszna törvény, Gyönyörbe, gyászba szédít itt az örvény.
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot, kellemes hetet Neked!:-)
Reviczky Gyula
Május
Az ifjuság bájos vidéke Tele van napfénynyel, virággal, Himbálják illatos fuvalmak, Bezengi csattogó madárdal. Derűs ábránd, álom, reménység Szór pazarul fényt, illatot. Nem látni ottan ködöt, árnyat, Csak a bimbófejtő napot.
Te, ki megújulsz minden évben, Természet ékes ifjusága, S egyforma bűbájjal mosolygasz Bíborra és daróc-gunyára: Gyönyörü május, szívdobogva, Vidáman hadd köszöntselek! Nekem is illatoz' virágod, Rám is sugárzik kék eged.
Napodnak hulló tiszta fénye Hevíti az egész világot. A mi csak kedves, a mi bűvös, Pajkos szeszéllyel mind kitárod. Minek zománczot nem te adtál, Elveszti illatát, szinét. Te vagy a művészek művésze, Te az örök költői szép.
Virágokat hullatsz a földre, Ha tomboló vihar megingat; És hogyha sóhaj kél szivedből: Az is csak édes, langyos illat. Emelt homlokkal, könnyü szívvel Vivhatja az a lét-tusát, Kinek harczára te mosolygasz, Gyönyörü május - ifjuság.
Jó reggelt, szép napot. kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Tegnap estefelé Pestről hazafelé autózva gyönyörű látvány volt a zöldellő fák, a virágzó akác és bodza. hazaérve a ház előtt pedig az isteni hársillat fogadott!:-)
Komjáthy Jenő
MÁJUSI REG
Nézd, kedvesem, a rét, az erdő Milyen bübájban ég, A táj milyen gyönyört lehellő, S mily mámoros a lég!
Mily harmatos, mily friss a rózsa, Hogy csattog a madár, S mily pajkosan lejt a sióra A fürge napsugár.
Mily puha, bársonyos a pázsit, Mily enyhadó a lomb, A léglakó hogyan cikázik, Hogy ömleng és csapong.
Hogy zümmög, zsong, zeneg a légkör, A föld mi dús, pazér! A szem kigyúl a büszke kéjtől, S a szív imára kél.
Mily balzsamot lehel a szellő, Ah, milyen illatár! Ott keleten a kósza felhő Biborruhába jár.
És milyen új, mily üde minden, Mily ifjan ragyogó! Mit érezek, mit látok itten, Az ki se mondható.
Oly bűvös reg, oly szent tökélet, Milyen még nem vala; Az éden ez talán, az élet Legelső hajnala.
Ez nem a tegnap, nem a régi, Elkoptatott alak: Mostan születtünk, most jövénk mi E fényes színre csak.
Nincs múlt, sötét idő mögöttünk, Itt minden dús jelen; Az élet ormán, ott fölöttünk Virraszt a Végtelen.
Ó, hallga, hallga! Milyen érzés, Mily bűvölő zene! Mintha szivünkkel a teremtés Összhangban zengene.
Milyen jóságos, nézd, a napnak S fönséges arca ma! Milyen csodás vágyak ragadnak El minket, Éloa?
Ily bűvös reg, ily szent tökélet Még sohasem vala; Az éden ez, bizony, az élet Legelső hajnala.
Ugy érzem, hogy minden, de minden E percben születék - És e dicső világot Isten Mostan teremti épp.
Amikor nem simogatnak a napsugarak, mert lustábban kel fel a nap, Amikor nem hallatszik tücsökhegedű, mert fakóbban zöldell a fű, Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan! Segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor nem csengetnek rád a barátok, mert kihűltek már a régi álmok, Amikor ürességtől hideg az ágyad, mert ellustultak benned a vágyak, Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan! Segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor hiába vársz egy őszinte szóra, mert por rakódott rá a jóra, Amikor eleged van magad körül mindenből, mert csak a neheze jut az életből, Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan! Segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor már csak feledés az élet, s nem férnek bele lázadó remények, Mikor mindenki mást mond, mint amit gondol, s lelkedben a meg nem értés tombol, Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan! Segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor nem nézel körbe, mert körbe nézni fáj, mert fáradt, sápadt, s kiégett a táj, Amikor nem férsz bele abba a körbe, ahonnan rád néznek utálva, s röhögve, Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan! Segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor csak vagy, mintha nem is lennél, s már reggel az esti gondokkal keltél, Amikor már nem emlékszel arra a napra, mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra, Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan! Segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor igaznak festi arcát a hazugság, szégyenlős szemüket az égiek is lehunyják, Amikor hűvös fuvallattal készül a vihar, testedből, lelkedből minden érzést kicsavar, Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan! Segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor ostoba törvények ostroma ver nyakon, elítélnek, megítélnek gőgösen, s vakon, Amikor magadra maradsz a magad igazával, s nem rendelkezel már sem házzal, sem hazával, Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan! Segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Játssz el egy dalt csak úgy magadnak, halkan, játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban! Játszd azt, hogy mosolyogsz, s nem érdekel semmi, Játszd, hogy érdemes mindennap embernek lenni! Játssz koldust vagy királyfit, játszd, hogy nem ördög, de Isten irányít! Játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik, Játszd, hogy fárad az Isten, de még bízik! Játszd, hogy jobb lesz, játszd, hogy szebb lesz, játszd, hogy még lesz! Játssz el egy dalt, csak úgy csendben, magadnak! Játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!
Szia Parsifal Hendrix, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Az öcsém is a Katona Gimibe járt, '73 nyarán a tüzépen dolgozott, hogy a nyári jugoszláviai osztálykirándulásra legyen plusz zsebpénze. Hol szenet, hol meszet pakolt ki a vasútállomáson, s vitték lovaskocsin a tüzépre. A vállig érő haját naponta mosta!:)) Ő is akkor vette meg az első farmerjét az Ecserin. Nekem nem volt ekkor még farmeren, de harminc centis szárbőségű trapéznadrágom igen!:)
Márai Sándor
Halotti beszéd
Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ” Az ohioi bányában megbicsaklik kezed A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon A tested is emlékezik, mint távoli rokon Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...” De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét - Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? „ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...” Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...” S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...” Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.” Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t? Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess. Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet A radioaktív hamu mindent betemet Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt - Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet, És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk Íme, por és hamu vagyunk.
Most, hogy szobámban ér az est setétje, te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje, s ajkad, melyről az esti fák alól először szólt az ének magyarul. Arcod tatár emléke már ködös, de titkunk itt e földön még közös s a te dalod zsong minden idegemben itt, idegenben.
Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm, sértett gőgömben értőm és kísértőm, kínok közt, gondjaimtól részegen, örökzöld földem és egész egem, bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom és soraimmal sorsom túl a síron, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász.
Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán vont hangszerén lázam, házam, hazám, almom-álmom, lovacskám, csengős szánom, és dal a számon, mit kérnek majd számon: - nincs vasvértem, páncélom, mellvasom, de Berzsenyivel zeng a mellkasom s nem győz le ellenség , rangomra törvén, sem haditörvény.
Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel, de én itt állok az ikes igékkel. Árkon-bokron kergethetsz hét világnak: a hangutánzó szók utánam szállnak, mint sustorgó füzesbe font utak fölött alkonyatkor krúgató ludak, s minden szavadban százszor látom orcád, bús Magyarország.
Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek, ahol a fák, mint holt igék, kiégtek. Ős szók: a szemhatárról századok ködéből még derengő nádasok, gyepüs vápákon elhullt katonák, ti bíbicek, bölények, battonyák, miket vadásztak vén csillyehajókról lápos aszókon.
Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje, mély hangok: alkony violasötétje, káromlások veszejtő vadona, mondatszerkesztés pogány pagonya, kötőszók: sok-sok illanó fodor, s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor, lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép s búzavirágkék.
Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya, karók, keresztek és bitófák árnya, s melléknevek, gazdag virágbarázdák, busák, buják, burjánzók és garázdák, melyik vidám faeke nyomtatott? S ti mellérendelt, kurta mondatok mint paprika, ha füzére vereslőn lóg az ereszről.
Ragok: szegények szurtos csecsemői, kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni, és E-betűk serege: fekete mezőn zsellérek koldus menete, s ti kongó-bongó helyhatározók, kukoricásban jó irányt hozók, ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó könnyű harangszó.
Jelentőmód. Az aszály mindörökre ráült a szürke, megrepedt rögökre. Magánhangzó-illeszkedés! Kaján törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán? Mi vagy? Fülledt ötödfél százada robotba tört paraszt alázata, vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra messze mutatna?
És főnevek, ti szikárak és szépek, ti birtokos ragokkal úri népek, országvesztők, elmozdíthatlanok, s ti elsikkadt, felőrölt alanyok, megölt vagy messze bujdosó fiak, Hajnóczyk, Dózsák meg Rákóczik - ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal és a hazánkkal?
Parasztok nyelve, nem urak latinja, nem grófok rangja, de jobbágyok kínja, magyar nyelv! fergetegben álló fácska, hajlongasz szélcibáltan, megalázva - s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani? Te vagy jelenünk és a hajdani arcunkat rejtő Veronika-kendő és a jövendő.
Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk és forró, mint forrongó szellemünk. Nem teljesült vágy, de égő ígéret, közös jövő és felzengő ítélet, nem hűs palackok tiszta óbora, nem billentyűre járó zongora, de erjedő must, könnyeinkben úszó tárogatószó.
– Elkészült a bábu? – Gyúró, zöld kezükön melaszként csorgott végig a forró viasz.
– Szúrd a szívébe a tűt!
– A kristály! A kristály! Hozd ide a tarot-zacskóból! Törölgesd le… nézzünk bele!
Három sápatag arc hajolt a kristály fölé.
– Láss, láss, láss…
A rakéta alakú űrhajó a Földről indult, és a semmin át a Marsra tartott.
A fedélzetén emberek haldokoltak.
A kapitány kimerülten felpillantott.
– Muszáj lesz morfiumot adni neki.
– De kapitány…
– Látja, milyen állapotban van ez az ember. – A kapitány felrántotta a takarót, mire az átizzadt szövet alatt heverő, leszíjazott férfi megvonaglott és felnyögött. A levegőben villámok kénköves szaga terjengett.
– Láttam… láttam! – A férfi szeme felpattant, és a hajóablakra meredt, ahol a feketeségben lassan kavarogtak a csillagok, a nagyon távoli Föld és az egyre hatalmasabb, vöröslő Mars. – Láttam! Denevér volt, hatalmas, emberarcú denevér! Az elülső ablakra tapadt, és csak csapkodott, csapkodott, csapkodott, csapkodott a szárnyával!
– Pulzus? – kérdezte a kapitány.
A tisztiszolga megmérte.
– Százharminc.
– Így nem bírja sokáig. Adja be neki a morfiumot. Jöjjön velem, Smith.
Távoztak. A padlólapokra hirtelen csontok nőttek és hófehér koponyák sikoltoztak. A kapitány nem mert lepillantani, és inkább megpróbálta túlharsogni a sikoltozást.
– Végül ide hozták Perse-t? – kérdezte, és átlépett egy zsilipkapun.
Odabent egy fehér műtősruhát viselő sebész éppen elfordult egy testtől.
– Egyszerűen nem értem!
– Hogyan halt meg Perse?
– Nem tudjuk, kapitány. Nem a szíve, nem az agya, nem trauma okozta. Egyszerűen csak… meghalt.
A kapitány megmarkolta az orvos csuklóját, de az sziszegő kígyóvá változott, és megmarta. A férfi meg sem rezzent.
– Csak óvatosan. Magának is van még pulzusa.
Az orvos bólintott.
– Perse szúró fájdalomra panaszkodott a csuklójában és a lábában. Azt mondta, tűszúrásokat érez. Mintha olvadó viaszból lett volna a teste, mondta. Felbukott. Felsegítettem. Úgy sírt, mint egy kisgyerek. Azt mondta, ezüsttű fúródott a szívébe. Aztán meghalt. Itt van. Ha akarja, megismételhetjük a boncolást. A szerveivel nincs semmi eltérés.
– Ez lehetetlen! Valamibe bele kellett halnia!
A kapitány a hajóablakhoz lépett. Manikűrözött, tisztára súrolt kezéről mentol, jód és szappan illata áradt. Fogsora hófehéren ragyogott a fogpasztától, füle rózsaszín volt az alapos suvickolástól, akárcsak az arca. Egyenruhája színe akár a frissen őrölt só, fekete csizmája tükörfényesen csillogott. Rövidre nyírt frizurája hajszesztől szaglott szúrósan. Még a lélegzete is frissnek, újnak és tisztának tűnt. Teljesen makulátlan volt, mint egy kifent, használatra kész új szike, amelyet most vettek elő a sebész fertőtlenítőkemencéjéből.
A legénységét mintha ugyanabból a fából faragták volna, mint őt. Az sem lett volna meglepő, ha hatalmas rézkulcsok forogtak volna lassan a hátukban. Drága, tehetséges, gondosan megolajozott játékszerek voltak mind, engedelmesek és fürgék.
A kapitány az űrben lebegő, egyre növekvő Marsot nézte.
– Egy órán belül leszállunk azon az átkozott helyen. Smith, maga látott denevért vagy bármilyen rémálmot?
– Igen, uram. Egy hónappal azelőtt, hogy az űrhajó felszállt New Yorkból, uram. Albínó patkányok rágcsálták a nyakamat, és a véremet szívták. Nem szóltam róla. Féltem, hogy eltiltana az úttól.
Május. Szív és torok hogy fuldokol. Isten fölöttem és az ég s lenn a fényes pokol.
Egy éneket, hatalmasat és lüktető-vadat, neked.
Térdig rózsában és övig a fűben kacagni, egészségesen, egyszerűen.
Szeszélyt dadog a szájam, és ifjú foggal harapnám a vad veszélyt.
Nem félek én, mert hogyha meghalok, ezerszer élek én, és szép a sorsom, és szép, ezerszer szép az én koporsóm.
Én. Hazug a rím, nem leszek soha vén.
Ettem. Virágot, mézet, lángokat. Szerettem.
Úsztam. Az elmúló folyón örök barázdát húztam s fülem körül - még egyre hallani - csörgött a hajnali folyó.
Vizes hajamra lángoló csókot dobott a nyár, és - hallali - nem múl el soha már.
Hallod? Hogy zengenek a messze-messze halmok, s a szép és mély zenét, mely csöndbe símul szívünk láza mellé, mint hogyha benne most is hullám csobogna s a nyugtalan folyó emelné.
A parton a boldogságomat magasba tartom atléta-kézzel és fejem könnyű ábrándra fektetem. Így dalolok, egészen és betelten, amíg az élet záporozva hull rám, s a lelkem viszi a hullám.
A májusi eső aranyat ér, de néhol már kicsit sok volt belőle...
Tóth Árpád
ÖRÖK TAVASZBAN JÁRNÉK...
Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna Puháján új levél görbül már szeliden, Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen, S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...
Tavaszban, amikor a hősugár se karmol, Csak mintha illatos közelü szűzkisasszony Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom: A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...
Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék, Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dudolgat, Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat, S kék csipkével beszegné az útakat az árnyék...
Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom, Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét, Ballagó bogarat kék párjához terelnék, S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...
Olvasnék eltünődve, mily titkos, furcsa műszer A költők tolla, mely amíg betűket rajzol, A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól: Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...
S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgü vegyszer, Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit, S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit, Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer...
S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra, Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan? Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam, Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?
Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor, Be keserű utánad az árva lélek íze, Elég már... csak aranyfüst az álmok dőre dísze, S a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol...
Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény, A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény...
Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat, Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, - Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...
– Pont úgy néz ki, mint Marguerite – jegyezte meg Smith.
Drew szája megvonaglott. – Marguerite? – Habozott egy kicsit. – Igen. I-igen, azt hiszem, így van. – Megcsóválta a fejét. – Attól függ, honnan nézzük. Az előbb pont arra gondoltam…
– Mire?
– Mindegy. Hadd feküdjön itt. Hagyjuk itt. Most viszont sietnünk kell. Vissza kell érnünk a hajóra.
– Vajon ki lehetett?
– Soha nem fogjuk megtudni. Talán egy hercegnő. Vagy írnok egy ősrégi városban, táncosnő? Gyere, Smith.
Fél óra kellett ahhoz, hogy lassan, fájdalmasan visszaküzdjék magukat a rakétához.
– De nem vagyunk bolondok? Igazi, címeres bolondok?
A rakéta ajtaja becsapódott.
A rakéta vörös és kék tűzcsóvák hátán a levegőbe szállt.
Odalent a homok felkavarodott, szétrobbant és szétfúvódott. Tízezer éve most először dúlta fel bármi azokat a lábnyomokat. Apró szemcséik szétszóródtak. Mire a tűz szele elállt, a nyomok eltűntek.
Fordította: Farkas Veronika
A száműzöttek
A boszorkányok szeme parázslott, lélegzetük lángnyelvként csapott elő a szájukból. Zsíros botokkal és csontos ujjakkal kóstolgatták az üstben a főzetet.
Új találkánk vészjele
Zápor lesz vagy ég tüze?
Részegen táncoltak a kiszáradt tenger partján. Három nyelv mérgezte a levegőt, gonoszul csillogó macskaszemük szinte perzselt.
Fénynek, melegnek újulása van, Virág a földön, új remény a szívben, Elhagyja ágyát a nehéz beteg, Hogy e szép földön még körültekintsen. Eldobja mankóját a csüggedés, Megszünnek a bajok, a veszteségek, Mikor a gyönyörű május van itt, Mikor a békák brekkekéznek.
Erdő, mező, ég, föld ugy csalogat, Mint nevető lány ünneplő ruhában. Oh mennyi kéj van, inger és gyönyör Pacsirtadalban, illatos virágban. Tavasz! Tavasz! Te földünk mosolya, Ki az egész világot megigézed!... S mégis van büzhödt, piszkos pocsolya, Ahol a békák brekkekéznek.
