"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ó Édesem, én már nem vártalak, Te megkerested árva álmom Tünde vendég, kecses, szelid alak Ismerős utcán, ismerős ruhában Szöszke fejecskéden bársonykalap Hamvas galambom, piros bóbitával Mint régen, sokszor láttalak.
Tán sirni kezdesz? Kérdeztem szivem, Most sirni, sirni, ó milyen jó lenne, Szerelmesed álmodban szeliden Két keze közé fogta fejedet S kérdett: az én barátom mit izen Szerettének?... De mért oly szótalan? Vagy énhozzám mindég ilyen?
Ám én nem szóltam, csak méláztam ott. Eltünt az utca és más lett a táj. Vadon... tető... A szivem zokogott, Rámordultam: csitt! én őt elfeledtem, Szomorú drágám akkor elhagyott, Mért hallgat úgy? Esengett távozóban, De hallgattam... S felébredtem legott.
Jaj hol vagyok?... Lőrésem ürege Setét odumba már fehéren kandit Fenyvek sudárján zimankó zene Fázó, fájó, beteg a virradat Hó fútta égnek hasadt pereme Rajt órjás felhő pilla hamuszin Mint kékülő halott kinyilt szeme?
Nem rossz álom-é ez, hogy itt vagyok? Nedves lövőárokban fekszem én S a szalmám üveg alommá fagyott Hess rossz igézet! Hess gonosz kárpázat! Sétálni mentem s találkoztam ott... Megsúgjam-e?... Soha se várt szivem Édesbb szorongással pillanatot.
Szöszke galambom hadd szólok neked: Rég rejti lelkem égkék szemeid Mint szelence a drágaköveket, Ó én mosolygó kék gyémántjaim! Sétámról mint a fösvény sietek Hogy elvigyen szelenceként a lelkem Mosolygó égkék drágaköveket.
Sohsem mondtam meg ezt tenéked drágám, Száznak másnak. Néked miért nem? Száz bece, csók közt mért maradtam árván? Láttad sötét viskómat? nedves szalmám? És bánatom? az éjjel erre járván S hogy nevetek magam hallottad-e? Hát sziszegni a sok röpke halált rám?
Én drágám, bánatom oly messzi tőled Meleg szivecskédtől, meleg szobádtól, Halál vigyáz rám, máma is megölhet. Piha kaszás, nem láttál szembehúnyva, Ám tégy emlékké pár szivben legföljebb Álomtestvéred kérlek, küld egy éjen Hadd nyisson fel egy szép csukott szemöldet:
Velem sétál ő s így szólok neki: Mint szelence a drágaköveket Szemeid lelkem úgy rejtegeti...
Tehetséges, ügyes ember morálja egyetlen lehető: tisztelni a törvényt, ameddig ésszerű, és fölrúgni, ahol ostoba!
Aki tisztában van azzal, milyen keveset kaphat valaki ettől az élettől, ha csak azért éli, hogy élje éppen, nem egy egészséges ábrándjától, de egy hóbortjától is kegyetlenség megfosztani valakit.
"Amit egyszer leírtál, kitörölni nem lehet, Ha valamit elhibáztál, be kell látnod bűnödet. Ellenben egy tollvonással, barátom nem fog a radir, Barátod, ha megbántottad, az öszinteség a gyógyír.
A barátság nem játékszer, féltve őrzött drága kincs, És két szempár haragjánál, nincs szorítóbb bilincs. Többet ér egy igaz barát, mint sok ezernyi pénz, Mert ha van egy jó barátod, megtartani is nehéz"
Elmúlt a régi, tiszta vágy, Amellyel egykor környezélek, Epesztő, forró, balga láz Égető lángja sorvaszt érted, Egy csókodért mindent od'adnék Egy csókodért nem kell az élet!
Egy forró csók, egy ölelés... Lázas szivünk összedobogna... Aztán jöhet, mit bánom én, A kárhozatnak égő pokla! ...Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre Eléggé gyötrő, kínos volna!
"A léleknek nem kell pénz, A lélek mindig valami szépet remél. Kell neki mindennap a pillanat, Amikor valami szépet befogad, És felerősítve sugározza tovább, Hogy szebb legyen tőle a világ."
Sok szeretettel köszöntelek kedves Mindannyiótokat!
Köszönjük a szép verseket, zenéket, amelyet hoztatok!
Legyen kellemes, szép napotok!
"Ragyogja be napodat a boldogság, Ébredéskor arcodat a fénysugár. Csillogása borítsa be testedet, Lágyan simogassa lelkedet. Legyen béke és szeretet szívedben, Boldogságod sose érjen véget. Legyen mindennapod áldott végre, Örülj minden jónak és szépnek. Így kívánok szép napot Tinéktek!"
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend – Széthúzó erők erős egyensúlya, Mély belső bizonyosság idebent – Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép – S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezdődik. Bent: Csend. Isten hozott.
Tudod arra gondoltam, hasonlít az ember egy új korában szép, vagy kevésbé mutatós ládára, amiben először még nincsen semmi, (ajándékba kapta valaki)
és ami szépen lassan, az idő múlásával kezd megtelni, s ahogy telik, úgy kopik, kevésbé siet, ki jobb anyagból készült, kit jobban megóvtak, ki a viharba kevesebbszer került… de idővel, akár így, akár úgy, ha másért nem, mert kimegy a divatból, a padlásra felkerül, vagy a szobának, mint régiség lesz a dísze… fiatalságát vissza fájó szívvel siratja, amikor még volt szemet gyönyörködtető, mikor még nem nyikorgott, amikor, mint doboz, még tökéletes volt… s ha egyszer nem a tükörbe, hanem önmagába tekintene, ott bizony találna sok mindent: kidobni való kacatot, és már-már elfelejtett értéket, s ha kezébe kerül egy nehezen, fájdalmak közt megszületett szeretet, kívülről legyen bármilyen ütött kopott, nem cserélne semmiféle díszes, még üres dobozzal, se senki mással, mert az a szeretet a legkülönb, az a szeretet a saját gyermeke.
megtanultam, hogyan kell rálépni az útra; úgy, mintha először látnám az ösvényt de mégis tudva: örökké fog tartani a túra úgy, mintha utoljára pislákolna lámpásom és soha nem lesz esélyem meggyújtani újra
szürkecsoda és egyszerűrejtély minden pillanat mozdulat születik, majd eltűnik de mégis itt marad balga gyűrődések kővé válnak szerény álmok bilincsben szállnak fakó szobrok repülni vágynak langyos forróságban sokan fáznak
egyszerűcsoda és szürkerejtély minden pillanat sziklába van vésve minden sóhaj és minden gondolat egyszer láttam, most már örökre látom először látom utoljára látom így nézem értem és nem értem
Tudod arra gondoltam, amikor sokan nagyon szomjaznak, egy-két kortyáért az éltető víznek állnak kanyargó hosszú sorban, olyankor lehetetlen azt elvárni,
hogy maga elé engedjen mást valaki, s ha kevesen akadnak is, akik ezt emberségből megteszik, azok előbb utóbb kiszáradnak… sokan szomjaznak a megértésre is, nem csak a friss vízre, s kevesen vannak a tömegekben, akik a megértésről lemondva próbálják érteni az embert, de kis számuk miatt ők se képesek figyelni egy-egyre… s talán jól is van ez így, ha mindenki mindenkinek érthető lenne könnyen, ha nem kellene a megértésre fordítani energiát, akkor értéke sem lenne, s ha mindenki értene mindenkit, a másikra figyelni se kellene: de ha egyszer a sok közül ketten lesznek egymásnak kiválasztottak, akik figyelik a másik minden rezdülését, akik a másikat betűről betűre megtanulják, hogy szinte értik már, akik egymásnak oltják a szomját, nem udvariasságból, nem megszokásból, s nem azért, mert a lecke oly egyszerű lenne, hanem a másik iránt érzett nagy szeretetből, akkor az már kíváncsiság, fontosabb a saját szomjnál... megtalálni a szénakazalban a tűt, a tömegben azt az egyet, az értőt, az értetett, az ajándék, megfizethetetlen.
Hunytszemű, kicsi pintyőkemadár te, Hója, hahója! Neked édes az álom! A könny, ha lehull rád, elszenderít jobban, Nem érzed, hogy éget, úgy-e, virágom! Nem tudod, úgy-e, hogy vergődve, sikoltva Vágyna leborulni reád, Hogy hazajött, hazajött nagy messze utakról, Csodás, vad, idegen utakról A te rossz, a te hűtlen, a te céda anyád.
Hója-hajója! Már zakatolhat a szívem, A tiednek külön ere, élete van. Már zúghat az átok, nem félek, hogy benned A kárhozatom új életre fogan. Én csendesen alvóm! A pillád se rezzen, Míg őrület suhog az agyamon át, Valami angyal itt tartja kezét, itt, Vigyázza a torkod apró pihegésit, Mert forró zivatart lehel az anyád.
Hója - hahója! Ébren vagy-e, Isten? Halld meg az átkomat az éjszakában! Ha egyszer, csak egyszer még vad álmok után űz Illatlelkek serege, kósza bűbáj, lidérctűz, Vánkosait üresen, hidegedve találjam! Úgy! Halottmerev legyen csöpp fülemile-lábad, Fakó, szederjes a te szád, üde szád, Ha még egyszer megindul a nagy, viharos úton, Csodás, gyönyörű, idegen úton A te anyád, a te édesanyád.
Tudod arra gondoltam, hogy vannak, akik nagy energiával, sok-sok gyakorlással, óriási akarattal, jó füllel, jó hallással
zenélni megtanulnak, ámul csak, aki őket hallja azt gondolhatja, nincs is nagyobb csoda… de a zene az van, nem halandó ember találmánya, s mert létező, a természetben előforduló: időnként, különleges csodaként a lélekkel kézen fogva költözik be a testbe, megismételhetetlen, valódi csoda az, amikor kihallatszik a tanulatlan kisgyerekből, a benne élő égi zene... (különben honnan lenne?) amihez fogható nincs, kik a zenéről minden lehetségest tudnak, nem ismerik azt a lehetetlennek tűnőt, amikor nem az ember költözik a zene világába, a zene lakik az emberben … és talán, mint az ember és a zene kapcsolata, olyan, az ember és az ölelés viszonya: valaki sokat gyakorolva, bele nagy energiát fektetve megtanulhatja minden tanulható csínját-bínját, híre messzire terjedhet, de a legügyesebb se képes versenyre kelni azzal, akiben születik az ölelés
