Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Egy egész évet múlttá éltem S ma megbocsátom minden vétkem. Ma megbocsátom a szívemnek, Hogy lanyha volt s nem verte végig Sohsem a nótát könnyig, vérig. - Még vannak holnapok és évek - A sok letűnt perc tetemére Erős inakkal hágva lépek. Jó hogy olyan nyomtalan halnak Hangjai a csírátlan dalnak, Hogy vézna örömek eldőlnek Tág utat tárva a jövőnek.
Újév reggel azt hinném, a létezés kitárul, mint a liliom tölcsére. Csak a kopár hegyet látom. Jönnél felém, ezüst árnyakkal, és mégse.
Hozzád beszélek és hallgatom, ahogy süvít a szél. Szemedben a láng régóta takarékon ég. A hüvelykujjadon rövidre kerekített köröm. Te hallgatsz, én dadogok, így telnek hónapok. Talán megtagadlak, vagy inkább elnémulok.
Mi az, hogy szabadság – akkora, mint egy ország, vagy valami apró és tömör, mint egy borsó? Igazi vagy képzeletbeli? Ismerek én valakit, aki ott él, vagy az egy lakatlan, rideg hely?
Óránként harang kondul a templomtoronyban. És sétálok a tengerparti homokos ösvényen. Kék ég, ezt szeretem, de a szürke sem zavar. Nem börtönben élek.
A járdák nem síkosak. A levegőt jólesik tüdőre szívni. Nem egy magas párkány szélén állok. A föld nem engem kerülget. Próbálom kitalálni, az életemben mi zavar. Tegnap mutatták a televízióban. Kikapcsoltam.
Szabadság, szabadság, szabadság. Igyekszem nem ismételni magam, de egyes szavak olyan jól hangzanak, hogy nem tudok ellenállni nekik, annyira befogadóak, be tudnék költözni, és élni bennük.
Szabadság – jó, legyen egy borsószem, képzeletbeli, ott magam is idegen vagyok.
Meszelni kéne, Anya, a falakat, az ereket. Mindent fertőtleníteni. Lemosni a pohárról a keserű szájfoltot. Az ujjlenyomatokat eltüntetni a falról, amik kapaszkodás közben kerültek oda, tudod, amikor a fejemet verted a falba. Ne sírj, belepotyog a bánat a festékbe, a megbocsátás beköltöztethető. Csak meszeljünk már, Anya. Az ecsetet végighúzom a melleden, eltakarom a tumor szürkületét a szív felett.
Most szűkebb a tér, az öröm apróbb, bár sokkal fényesebb. Mintha az álmokat vinni lehetne és mélyükön a fényt látni meg. Egy elfelejtett érzés, meg egy újra megtanult. Ami nem jön vissza, az lehet már a múlt, azt elengedem… mint arcomba csapott hibákat, ha fájnak, nem szeret, aki így mondja el, vagy épp csak elhiszi másnak. Kint eső hull, ónos szitálás, apró, hideg észlelések. Valami készül, de ha felemelsz gyorsan, tudom, a karácsonyunk szép lesz.
Kinek az emlékezete őriz majd meg bennünket, hangunkat és szavunkat rácsok mögött az elnyújtott kiáltást, amit rémült csend követ. Ki őriz meg annyi mulandóságot, kibelezett alakunkat, kosztümjeinket, amikben egy vélt életet találtunk ki. Mily gyorsan gombolyítódott le mindez a gyermekcipőktől a celluloidon, keskeny nyomtáv, elfeledett negatívok a tegnap és az azelőtt sötétkamráiban. Ki is szeretne erről tudni. Ki tudja.
Ez már a sokadik levél, melyben papírra vetett hangoktól leszek meztelen. Szavakból szőtt szövetdarabok peregnek rólam egy mosdatlan, koszos világ elé, s mosnak tisztára engem. De akik értenek... ... csak ők. Már csak azok találnak otthonra bennem.
ezzel a verssel búcsúzom tőletek, mert ezentúl sötétben élek mint a gyűlölet, nem, nem adtam el magam, kinek is fájna, ha nekem nincs, másnak még lehet kabátja, de minek a lélekfojtogató forró láz, mikor úgy érzem minden szó engem gyaláz, úgy érzem a most, olyan akár a gyerekkorom, szíjjal, botokkal, bántó szavakkal álmodom.
sosem kértem, és sosem ígértem semmit, próbáltam az emberek között emberebb lenni, de ha köptek, bizony nem töröltem, toroltam, nincs ház, akkor is ha van, hát tovább vándoroltam, ahogy öregedtem úgy gyűltek köröttem a dombok, apám, sok ősöm már vadgesztenyelombok, és láttam nevem fakuló arannyal a kövekbe vésve, virág helyett köveket hoztam, követ a kőre téve.
Egyes és Kettes közös padban ülnek az iskolában Egyes szerelmes Kettesbe Kettes sejti ezt de úgy tesz mintha... Egyes mindig próbál Kettes kedvére tenni például kihegyezi Kettes színes ceruzáit és gondosan visszahelyezi őket a helyükre mindig ugyanúgy hosszúság szerint és olyankor talán arra gondol ahogy kinéz a csipke függönyön keresztül az udvarra hogy ez vajon mi szerelem talán valami más biztos hogy az de mi van ha még sem néha olyan furcsa minden... közben kereste a fát azon pedig azt madáretetőt amit technika órán készítettek közösen csapat munkában Hármassal és Négyessel őket is szereti de Kettest másként őt a fejében is Hármas magokat szórt egészen belülre az etető aljára hogy még véletlenül se ázzanak meg mert úgy nem esztétikus és idővel meg is penészedik úgy pedig ehetetlen és talán a madarak meg sem ennék vagy ha igen akkor biztos meghalnának szalonnát is lógattak be egy madzagon Négyes nagyon okosnak tartja magát ő már nem prím nem csak egy egyszerű szám a többieket persze ez egyáltalán nem érdekli szerintük nem nagy szám... Kettes megvárja Egyest tanítás után az iskola sarkánál az uzsonnáját szorongatva fújja ki szinte ütemre a hideg levegőt tetszik neki ahogy látszik a lehelete el is kalandozik kicsit gyárkémény valahol messze Kínában aztán egy öreg gőzmozdony Londonhoz közel szénnel roskadásig rakva ami már csak az indulásra vár de sehol az a buggyant masiniszta akinek meg kellene fújni a sípot s közben a táblával jelezni hogy végre indulhat... Egyes pillanatok múlva oda ér a sarokhoz ahol Kettes vár rá teljesen alfa állapotban Egyesnek most egy kicsit jobban kalapál a szíve mint általában ó hát itt van és őt várja csak meg ne hallja hogy így dobolnak benn a mellkasában Kettes oda adja Egyesnek az uzsonna felét Egyes boldog ó még ez is -micsoda úriember- ebből is látszik hogy szeret mennek egymás mellett az utcán a cipőik velük kopognak a templomnál balra kanyarodnak oda futnak az emlékműhöz a vajas kenyérből nagyot harapnak és mosolyognak mosolyognak ha jön egy busz mosolyognak ha veréb száll az akác pucér ágára mosolyognak a mindenen és a semmin egyfolytában szaladnak a cukrászdáig velük kong a szürkület az utca némasága végre bekukkantanak a kirakaton orrukat a hideg üvegnek nyomják számolják a marcipán figurákat lajstromba veszik mindahányat tegnap még a kacsás is ott volt ma nincs... érthetetlen... Egyes szerint valakinek biztos boldog szülinapja lehet és egy torta tetején landolt a kis sárga kedvenc szomorú dolog nincs többé nem láthatom pedig milyen édes kis piros csőre volt és azok a szemek... Kettes előkotor egy darab táblakrétát a zsebéből kockát rajzol a betonra próbálja Egyest kizökkenteni a kacsa iránt érzett gyászából Egyes már vidám kipirult arccal ugrál egyik négyzetből a másikba aztán kezdi elölről újra és újra amíg csak bírja haja az arcában s közben dúdol és mondókázik az igaz szerelemről...
Játszhattunk volna fáradt történetet. Megszokott ölelés lehetnék neked. Ismerős betűkkel írnánk át sokezer lapot, mesélnének rólunk ócska hétköznapok. De nem hívtál és én nem mentem veled. Feltételes mondat lettél a reggeli kávém felett. Állóképpé meredt az első pillanat. Vágyat nem koptat elképzelt mozdulat. Eltettük magunknak az örök kezdetet, így maradtunk érintetlenek. Lennék tévedés, hogy már ne őrizzelek.
Apa üdvözöl Anya kórházban Anya jobban van Vittem neki süteményt Tiszta ruhát adtam rá Ma felment a láza Apa üdvözöl Anya jobban van Ma kérdezett utánad A pénzt megkaptuk Anya este rosszul lett Az utolsó órában is kérdezett utánad
A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ott maradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és ködöt leheltek maguk fölé, de a ködöt elcsapta a szél, és a dermedt December hártyás jégüveget simított fodrozó hátukra. – Aludjatok! – mondta, és elkopogott az erdő felé. Lerázta a fákról a maradék leveleket. Letördelte a korhadt gallyakat, és rá sem nézett a fenyőkre, melyek zöldek voltak, mint a fű a tavalyi pásztortüzek helyén. A fenyőknek nem parancsolt December, nem is szerette őket. Kemény léptekkel ment el mellettük, és nem tehetett semmit, ha zsongó susogással nevettek össze a háta mögött… Fogcsikorgatva állt meg az erdőszélen. Körülötte jeges szél perdült, és a messze, ködös határ hangtalanul borult patkós csizmája alá. Csak a patakparton volt valami mozgás. A kiöntéseken csúszkáltak a gyerekek. Nekifutottak a réten, és a jégen könnyű lett egyszerre a csizma, mintha elszakadtak volna a földtől. Már akinek volt csizmája. Borsos Jóskának csak cipője volt. Bár ez a cipő! Madzag itt, madzag ott. Egy kis rongy is lóg ki belőle. De csúszik, és ez a fő. Jóska szinte repül. Mindig messzebb, mint a többiek. Jó kis cipők ezek, és nem cserélne semmiféle csizmával. Meleg, meleg az a csizma, de nem lehet benne futni… A kiöntés közepén sás van. Jóska odáig szeretne elcsúszni. – Ha akarnék, el is csúsznék… – Hát akarj! – mondta irigyen a bíró fia, akinek csizmája szépen nyikorgott ugyan az utcán – misére menet –, de itt hasznavehetetlen volt. Jóska nekilendült. Vékony lábai dobogva rohantak a jégre, és csúszott, csúszott, egész a sásig. Ott azonban vékonyabb volt a jég, roppant egyet, és Jóska derékig benne volt a jeges vízben. Hamar kikapaszkodott, és nevetve rázta le a vizet. – Hát ugye elcsúsztam?… – El, de most mehetsz haza… – Semmi ez – mondta, pedig nagyon fázott. – Megszárad… És csúszkált tovább. Rajta ne nevessen a bíró fia. Amikor a vacsorafüstök kiszálltak a rétre, Jóskán már zörgött a vékony nadrág. Jég volt az egész. Másnap reggel kilelte a hideg, és Jóskát valami ismeretlen bágyadtság fogta alélt karjaiba. Harmadnap doktorért kellett menni. – Megfizetni csak a tavasszal tudom – mondta anyja párás szemmel, és megigazította kendőjét, melyet még ura temetésére vett, és fakón zöldes volt, mint a falusi özvegyeké általában. A doktor nem sokat vizsgált. – Tüdőgyulladás – mondta, és kinézett az ablakon, melyen túl köd volt és szomorú, hideg bizonytalanság. – Nagyon gondosan tartsa be, Borsosné, amit mondok. Nagyon gondosan… Orvosságot küldök. Jóska ezekről a dolgokról már nem tudott semmit. Néha a forróság verejtékében főtt, néha hideg ölelésbe fordult, ha anyja vizes lepedőbe csavarta. Ilyenkor kinyílt a szeme, de olyan rettentő messzeségbe néz, hogy anyja elsírta magát. Így jött el a karácsonyeste. Délután nagy lett a csend, mert hullt a hó, és az ünnep már a faluvégen volt, és csak arra várt, hogy az ablakszemek hívogatóan kinyíljanak. Néha csengő csendült az utcán, néha kinyílt egy ajtó, s ilyenkor a fény kisurrant a hóra, mely tiszta volt, puha, mint nagy ünnep arca. Amikor elsőt harangoztak éjféli misére, elállt a hó. A harangszó halkan megverte az ablakokat, aztán kiszállt a határba. Végiglengett az utakon, megsimogatta a sóhajtó nádast, és sokáig kerengett az erdő felett, hol fehér pompában álltak a fenyők, és hócukros tobozkáikat szívesen odaadták volna valakinek. Második harangszókor a falu már mozgolódni kezdett. A templom ablakaiban meleg derengés lobogott, és az öregebbek már elindultak éjféli misére. Borsosék háza előtt halkították a szót, mert a Jóska gyerek, Isten tudja, megéri-e a reggelt… A falu gondolatai puhán léptek Jóska mellé, és megsimogatták. De Jóska ezt nem érezte. Aszott kis kezei fuldokolva verték a levegőt, szíve ijedten kapálódzott valami rém szorításában, és szája cserepes részében izzó lélegzet repkedett. A harmadik harangszóra kitárult a templomajtó. Az öreg boltívek alatt az orgona búgni kezdett. A gyertyák lobogó fénye kavarogva szállt szét az ének szárnyán, aztán kitódult az ajtón, és a szelíd, meleg világosság szétáradt az éjszakában. Ránevettek a csillagok, fellobbantak érintésére a házi tűzhelyek, és az erdő szélén üldögélő zúzmarás december is felkapta a fejét. A fény már a réten közeledett az erdő felé. – Erre tart! – ugrott fel, és amikor felállt, már körülvette a derengő fény. Mélyen meghajtotta fehér, havas fejét, és arca olyan volt, amilyennek sohase látták a didergő fák, cserjék és madarak. A fény aztán szétlobbant az éjszakában, és csak a csillagok sugároztak azután erősebben. December pedig odalépett a legközelebbi kis fenyőfa mellé. – Készülj, fiam! Szedd össze magad. Vendégségbe megyünk. A kis fenyő boldogan mocorgott. – A hó rajtam marad? – Persze hogy rajtad! Ki látott karácsonykor fenyőt csupaszon?… Mindjárt jövök, mert nem mehetünk csak úgy üresen… És az öreg December fürgén lépett el az erdőben. De mint a gondolat, már újra ott volt megint. Mögötte egy kis őz, egy nyúl, egy róka, feje felett pedig röpködő madarak. A madarak a fenyőre szálltak. – Mehetünk. – És a lábam? – topogott a kis fenyő. – Hogy menjek így? Bele van fagyva a földbe. – Elfelejtettem – dörmögött az öregember. – De azért nem muszáj mindjárt siránkozni… Talpra állította a kis fát, és elindultak a falu felé. A fenyőn pirókok ültek, piros mellénykében, kékcinkék, királykák és egy kis ökörszem, mely még itt is fürgén ugrált az ágak között. – Leveri rólam a havat – panaszkodott a fenyő –, még ilyenkor se tud veszteg maradni… – Csend! – mordult rájuk az öregember. – Csak nem veszekedtek ilyenkor… És attól kezdve csend lett. Csak a róka szólalt meg a faluvégen, hogy ő már ismeri erre az utat… de a többiek olyan szemrehányóan néztek rá, hogy lehajtotta fejét, és látszott rajta, súlyos lelkiismeretfurdalások gyötrik… A falu üres volt. A házak fáradt szeme már lecsukódott, és a havon nagy békesség hallgatott. Csak Borsosék háza nézett virrasztó vörös szemével az éjszakába, de már álmos volt ez is, és észre sem vette, hogy nyílik a kis ajtó, és vendégség érkezett. – Csendesen – susogta a havas szakállú öregember, és amikor mindnyájan bent voltak, betette az ajtót. Borsosné aludt, Jóska pedig égő szemekkel kínlódott. Arcára már odaszáradt a tűz, szája cserepesen suttogott, és a Láz már csak játszott vele, mert tudta, hogy Jóska az övé… – Kifelé! – mordult rá az öreg December, de olyan hangon, hogy még a kis fenyő is megreszketett… A Láz ötölt-hatolt, hogy ez az ő dolga… – Kifelé!… És a Láz ész nélkül kapta bundáját. – No, most aztán játszogassatok! Jóska szeme álmosan kinyílt. Hűvös fenyőillatban úszott a szoba. Anyja mélyen aludt. Az ajtónál szikrázó ragyogásban állt a fenyő, és rajta piros, kék ruhájú kis madarak… Alatta pedig – ó ez nem is igaz! – nyúl, őz, róka… – Hogy vagy, fiam? – nézett az öregember Jóskára. Jóska csak gondolataival felelt. – Jól… Istenem… jól, de nem álmodom? – Dehogy álmodol. Játssz egy kicsit velünk… Csak meg ne szorítsd őket… És Jóska megsimogatta a pirók piros mellénykéjét, a cinkék kék kabátkáját, és nem tudta megfogni a kis ökörszemet, mert az mindig kibújt a markából, és Jóska fáradt volt egy kicsit… Az öregember rá is szólt az ugrabugra ökörszemre: – Ne fáraszd a gyereket! A nyúl felugrott a székre, az őz odatette a fejét Jóska párnájára. A róka felágaskodott, és hűvös nyelvével megnyalta Jóska kezét. – Nem harap?… – Dehogy harap, fiam. Szeret téged – és szigorúan nézett a rókára, mintha azt mondta volna: – Látod, milyen híred van?… Jóska boldogan simogatta a róka fejét, és úgy elaludt, észre se vette. Az öregember eltette pápaszemét – mert eddig az asszony imakönyvét lapozgatta –, és intett. – Elaludt. Kinyitotta az ajtót, és kisurrantak az éjszakába.
*
A párnás, puha hó aztán megroskadt. A szántások párás földjén okos szemű csókák jártak, és amikor az első fecske benyilallt régi fészkébe az eresz alá, Jóska már alig emlékezett a nagy betegségre. Tudta, hogy akkor éjjel csak álmodott… Eljött a húsvét is. Jóskában széles öröm volt és napsugár. Kiszaladt a rétre, hol a tétova kis vadvizeket benőtte már a sás, onnét az erdő alá, hol sárgult már a kankalin, és a fenyők susogva nyújtózkodtak a napsugárban. Egy kis fenyőfa távolabb állt a többitől, és Jóska csodálkozva nézte. Az erdő alján áldó lángolásban úszott a nap, és nagy lett a csend. A fenyő ágai közt egy kis cinke bujkált, és fényes szemével Jóskára nevetett, aki körüljárta a kis fát. Kezét összecsapta a nagy ámulattól, és úgy suttogta: – Istenem, milyen ismerős…
nem ne menjetek még bűnünkben elfáradt hótiszta angyalok itt nagy a sár tudom a szárnyak így nem nyílnak széjjel de mi van ha lyukas takaró csak az ég s a csillagok is fáznak néha éjjel
Lehettem én is hibás, ahogy feszített annyi évig. Emésztve éjszakánként, a tűréspont szintjéig. Régi pillanatok, remegő képek, két kisfiú, könnyek a párnán. Még üzen valamit, valami régit, szemekből hullik, koszosan, sárgán.
Elméletileg sincsen semmi másom, ami hozzám tartozna ezen a világon, mint ez a mindenhonnan előbúvó gondolat, ismerek egy embert… - mesélem, és nem mondom el senkinek, hogy ebben is te vagy. A valóság megfoghatatlan, mint az idő, mint a hiány lüktetése, ami nincsből van, és mindent eltakarva nagyra nő. Nyakában lánccal fel-alá szaladva múlik nap, félelemtől reszkető, zavart kutya, mi falatért cserébe szíven harap. Vastagon fog minden, mi rajzol vagy ír, ha áldás, ha átok. Nálam hazatalál, mint a párna alá rejtett idétlen talizmánok, levágott csavarvég, összegyűrt papír, kicsi űrhajóra emlékeztető kacat, dolgok, amiket felvettem játszani, nálam maradt és zsebre tettem, mint tudatlan gyerek a katicabogarat.
Esténként kis álmoknak mesélek, az asztal szélén ülnek, apró lábuk lóg, mint sok pici megnémult harang, gyöngyszemükben hintázva görnyedek, míg piros pokróccal vállamon kieresztem homlokom mögül az ott rekedt ordító szörnyeket, hogy hol van az isten és miért, hogy engem itt hagyott. Csak érintesz, de nem nyúlsz értem, füstölőt, mécsest gyújtottam, és a lángba néztem: hajamba tévedt lélegzeteddel egy percre még szép vagyok, érintéseddel a karomon mellé beszélek, te nevetsz, én szeretlek, s mert te mindig szép vagy, rajzolok. Aztán éjszaka jön, hideg űr, ahol a fekete messzeségben csak égitestek forognak végtelen hitetlenül.
Feléd megyek, hogy magamhoz érjek. Felém indulsz, hogy magadra lelj. Betakarlak, mint fa törzsét a kéreg, ahhoz, hogy láss nem kell, hogy figyelj.
Téged nézlek, önmagamat látom. Te bennem talán saját képedet. Észrevétlen léptünk át a gáton, áradást táplál a zúgó képzelet.
Hallgatom, ahogy szavad szól. Vidáman, mint a hajnalmadarak. Várat építünk őszinte szavakból, érzéseinknek védővonalat.
Nem rejtőzködünk, nincsenek miértek. Ahhoz, hogy láss nem kell, hogy figyelj. Feléd megyek, hogy magamhoz érjek, s te felém indulsz, hogy magadra lelj.
Hajnalban hazafelé, Akár hozzád is mehetnék. Az udvaron Faluvégi nénik temetővirág-illata. Pajzán erdészek mohaszaga. Pedig város ez. A szédítően rókahugyos utca. A bűn mézes párája. Hajléktalan cipőben jár a tavasz. Behúználak csókolózni Az alagútba. Én nem lakást, csak szobát bérlek. Magát nem szerető ember fészke. Gyere, madárka. És vagy soha többet nem jössz, Vagy káoszomban a rend leszel.
"Három hónap, ennyi még az élet. Adjon meg neki mindent, amit csak kér. Megérdemli, Gyuri bácsi jó ember volt" - mondta kimérten az orvos, a mosoly arcomra fagyott. Kitámolyogtam a rendelőből, zsebre gyűrtem a papírokat. Apám, a váróteremben szelíden ült egy széken, s újságpapírból gondosan, egy aprócska hajót hajtogatott. Mellére bújtam, mint kislány koromban, nem ütött meg sosem, igen, jó lélek volt, embert sem ölt, s a gyilkos háborúban lövészárkokban bujdokolt. Mikor utolszor láttam élve megadón feküdt a hordágyon, mint Jézus a kereszten, ártatlan szemében rémület. "Aztán légy férfi!"- súgtam bátorításként fülébe, s ahogy néztem meztelen talpát, egymáson keresztbe tett lábfejét, a több ezer éves szögek helyét kerestem, s tudtam, bevégeztetett. Apám úgy szenderült a halálba, ahogyan élt, észrevétlen. S kénköves tűzként sajgott bennem a fájás... apám, nem támad fel a harmadik napon.
ez a második hullám vagy ki tudja marhaság hogy a vírus kizárólag este nyolctól hajnal ötig garázdálkodik egy barom vagy ostoba felelőtlen fajankó kit érdekel hogy magaddal nem törődsz de ne veszélyeztesd az életemet ne álljon már a nyakamra nagyokos jön a harmadik a negyedik hullám minden politika kívülről fújjuk a maradj otthon hangzatos ukázt nem kötünk szerződést határozatlan idejű bezárásra kiszökünk rendre szeretteinkhez egy ölelésre szeretőnkhöz egy gyors menetre akit elkap a rendőr az hülye játsszunk fuss az életedért száz-ezer forintos helyszíni bírságot neki kellett nektek denevért enni idióták ugyan már egy kínai laborból szabadították a világra ezt a szart minden politika majd meglátjátok ha beindul a vakcina- háború itt mindenki virológus majd a doktor Bubó megmondja a valódit ki a fasza gyerek aki nem hord maszkot akin se kard se golyó nem fog ezerrel megy a vakcinairigység gyűlölsz mert Pfizert kaptam gyűlölsz mert később oltottak mint engem bi-bi-bí nekem több krónikus betegségem van gyűlölsz mert öreg vagyok gyűlölsz mert nem tudod megéred-e az aggkort mindennap szépen felöltözöm kifestem magam mi a fenének karantén-est lesz néhány főkolompos röhög rajtunk a nagyvilágban ide-oda röpködnek nekik senki nem parancsol te analfabéla érted lobbiznak hogy legyen mivel beoltani téged bár döglenél meg akkor jutna másnak védelem tanulj meg írni aztán böfögj nem látjátok hogy packáznak az életünkkel azt tesznek amit akarnak nem szólalunk fel ellenük miért a tavasz késése ellen tudsz tenni valamit be vannak ezek betonozva a hatalomba minden politika jó fotelforradalmárok dohogjatok nekünk még van mit ennünk felszeleteljük a karatén-étkező asztal lábát csipsznek legalább lelappad a derekunkról az úszógumi bár lenne némi eredménye raboskodásunknak Táncsics nem szívott ennyit mindenki nyugodjon le a pihébe a foci ebére kinyitnak mindent óriási felelőtlenség olvass híreket elsők vagyunk Európában a halálozási listán micsoda dicsőség eddig mindig utolsók a haladásban a tisztességes tájékoztatásban a fizetésekben a nyögdíjakban a szociális háló szövésében az életszínvonalban a szólásszabadságban a biztonságban minden politika
Ne engedj el. Ahogy a szobrász álmától lázasan töri, csiszolja tökéletességig az ívet, míg keze alatt megdobban, virágokra bomlik és kelmét gyűr a márvány, úgy alakítom magaméhoz a szíved. Akárhány mozdulat, akárhány félszeg óra, véges időmből végtelent szakít a nem alkuvó, elkészülünk egyszer. S akkor megdobban, virágokra bomlik és kelmét gyűr a márvány. Csak ne engedj el. S ha elmennék, hívj vissza. Magadhoz, magadba, ahogy a folyó vizét issza mohón a part, mondd, hogy jó nekünk ez a sok színes kavics, mit élénkre mostunk, mondd, hogy dolgom van itt, hogy dolgom van nálad, törjelek akár, ha válladra sodorja hajam a szél, rendben vagyunk. S elkészülünk egyszer. S akkor majd megdobban, bomlik és gyűr. Csak maradjak még. Vagy jöjjek vissza. Ha kell, kelletlenül, de mindig és mindig. Hívj. Mondd. Nekem már hallgatni kell. Téged hallgatlak. Mindig és mindig. Ne engedj el.
Most olyan az életed, hogy bár ébreszt a reggel, de a holnapod féltheted. Ma vetsz, és tán aratni is fogsz valami keserű étket, ha mérgező magodban valahogy mégis, mégis sarjadni bírna az élet.
Remélj hát ahogy én is remélek. Hogy az Isten akkor másfelé nézett - talán a jót simította épp szelíd kezével -, mikor a félelmet vetetted sokágú ekéddel.
S ha látta mégis minden vétkedet, reméld, hogy szelíd földjébe ő mindig, mindig csak irgalmat vetett.
…parafrázis József Attila A város peremén című verséhez, 2020 karácsonyán.
Európa peremén, ahol élek, ködös alkonyokon, apró vírusokat köhög ránk egy ördögi, sötét mammon, ami tüdőnkre rakódik, koronásan, vastagon.
Lelkünkre így ül ez a kor. És mint józan kétkedés, mi átjárja elménk zugait, valós választ hiába remél – e kétely szívünkben marad, a média hiába beszél.
Moshatja az agyunk – ilyenek vagyunk. Elbolondított a sok zaj. Helytelenül mondjuk a szót s fejünkön borzas a szivárványos haj. Elfeledtük ki teremtett, de érezzük, hogy a szén, vas és olaj,
biorobotokká alakít minket, a szörnyű mammon öntőformáiba löttyintve korán, fiatalon, hogy talpon maradjunk az örök piacon.
A befolyásos elöljárókon kívül, így maradtunk csak mi, hű betartói a rossz törvényeknek; pedig sok emberi mű értelme még lelkünkben búg, mint a mélyhegedű.
A Föld-anyát annyian, mióta kialakult a világegyetem, nem pusztították eddig, bár távoli a régmúlt: a világban sok éhínség, fegyver, vakhit és vírus dúlt.
Élni kell! Senki, még annyira meg nem gyalázott, amennyire a csillagok alatt, a pénz megalázott: a földre sütjük a szemünk. Felnyílhat a titok, mit a földön az ég megáldott.
Csak nézzétek, a drága jószág hogy elvadult, a pénz! Törékeny falvak reccsennek össze, mint tócsán a vékonyabb jég, városok vakolata omlik zuhanó árfolyamnál, a tőzsde, ha lép.
Ki inti le – talán a politikum? – a bankok vad ebét? Már rég megszületett a pénz, Gyerekkora a ködbe vész. Százlábú állat. No, kiáltsatok rá! Mindenki tudja a nevét.
És itt van már, hogy oltárainál mind térdre omlunk s imádkozunk hozzá, mi pusztán a tulajdonunk. De a pénz, csak a pénzhez húz, ez a mi nagy gondunk…
Itt állunk, gyanakvón és együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek föl bérünket! Azé a szívünk, aki fölemeli. Mert erős, ma csak az lehet, ki pénzzel van teli.
Föl a szívvel, az anyagi fölé! Ennyi bánatos, nagy szívet csak az látott, aki napot látott a fogyatkozáskor fogyni el, aki megismerkedett a pokol bugyros mélységeivel!
Föl, föl! … E tönkretett földön sír, szédül és dühöng rövid pórázon az ember s elkábítva dülöng. Leheljünk rá! Föl a fejjel, ragadjuk üstökön!
Míg megvalósul gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi, hogy a teremtés szent s a család, férfi és nő esküje odakint s a szerelem ösztön, idebent…
Európa peremén, hiába zeng e dal. A költő, a rokon, csak bámulja bambán, ahogy hull a sötét, puha korom, s lerakódik, mint a guanó, vastagon, az agyakon.
A költő – ajkán hiába szép a szó, mert ő, (egy rossz világ, jó varázsainak a mérnöke), fájón a jövőbe is lát, de süket füleknek hiába zengi az eljövendő diszharmóniát.
