Keresés

Kóbor József

TAVASZ-KEDVESEMHEZ

Tavaszom, Kedvesem,

Szemed szívem hordja.

Tengerszemes kékjét

Vérem pírja oldja.

Vérem pírja oldja,

Eltűnik a testem,

Megfakult álmaim

Újszínűre festem.

Újszínűre festem.

Ösvényére térek.

Nekivágok bátran

A végtelenségnek.

A végtelenségnek

Szabom szabad szárnyam.

Szárnyaláshoz erőt

Szemedben találtam.

Szemedben találtam,

S azóta nem lelem

Helyemet a földön,

Tavaszom, Kedvesem.

Göröngyös úton, 1965 [91-92.]

Kóbor József

TAVASZI CSODÁLKOZÁS

Bugyborékol bennem a kamaszkedv.

Jó reggelt köszönt a víg Hangulat.

Felel rá boldog turbékolással

Egy gerlepár az ablakom alatt.

Itt voltak ők, most is itt tanyájuk,

De létükkel létem csak ma rokon,

És rokon a fénnyel, mely rózsaként

Bontja szirmait át az ablakon.

Zizzen már ezer érző idegem.

Tavaszra pezsdül bennem is a Vér.

Tárt karral és tárt szívvel esengek

Az új Tavasz új sejtelmeiért.

Titkot kínál szememnek az udvar.

Kéjjel nyújtózik a csipkebokor.

Bársonypuhán integet a barka.

Ágain a nap szikrákat csihol.

Feszül a rügy. Zöld színe viháncol

Feszülő burkán buggyan már a Láz.

A fák és bokrok finom húrjain

A szél most mókás nótát citeráz.

Árad a dallam minden sarokból.

A föld zümmög és rikkant a rigó.

Felel rá ezer zaj, zörej, zsivaj,

Tereket kíván a víg ribillió.

Tobzódik már a nagy Összevisszaság,

Egyenként hallom sokszínű szavát.

Mégis hatalmas összhangba olvad,

Amint fújja az Élet ritmusát.

És én nem tudom, hová lett a Föld.

Virágos kedvem fellegekbe nőtt.

Tágra nyílt szemmel, szédülten állok

A tobzódó Megújhodás előtt.

Göröngyös úton, 1965 [90-91.]

Kóbor József

MERENGŐ UTAZÁS

Ringatva zakatol a vonat.

Szépre érleli vágyaimat.

Elém tűzi a kívánt képet,

De benne mindig-mindig Téged.

A vas és gőz tüzes pokolja

Neved ritmusát zakatolja.

Nap-hold szerelme szülte léted

És minden sejted csókra érett.

Hangod búgva, elnyújtott puhán

Ott motoz vágyaim pulzusán.

A gyermeket példázó ajkad

Bús asszonyossá érik Rajtad.

Aranyszállal így szövöm utam.

Gépem mesetájakon suhan,

Mintha álomvonaton ülnék

És csupa csillag közt repülnék.

Göröngyös úton, 1963 [89-90.]

Kóbor József

ÚJRAKEZDÉS

Riadtan szorongok önmagam körül.

Tágult szemekkel nézem a zavart,

melyet a megújulás motorja

féktelen erővel belém kavart.

Bénán állok. Megmozdulni nincs erőm.

Perzselő fénye vakondra vakít.

De belül mágikus erejével

tisztító, pezsdítő tüzeket szít.

Nincs erőm. Eléborít a bíboros láz.

Ereimet zsongítva járja át.

És én mély alázattal befogadom

az újrakezdés nagy pillanatát.

Göröngyös úton, 1962 [88-89.]

Kóbor József

TAVASZI VASÁRNAP

Vasárnap, ünnepi pihenés.

Mégis körötted zsibongva zsong

Egy szorgoskezű világ.

Burkát feszítve duzzad a rügy.

Zümmög a méh.

Rikolt a madár.

E zsongó Titok előtt

Szorongó lelkem,

Kihagyó szívem,

Ünnepi köntösben,

De mély alázatban,

Megnémulva áll.

Göröngyös ú-

ton, 1962 [88.]

Kóbor József

TAVASZI ÜZENET

Szobámba lopva beoson az éj.

Csillagfény vibrál. Balzsamos a csend.

Az újhold hangtalan hahotával

vigyázza titkos álmunk odafent.

Lépni sincs erő. A lélek remeg.

Eláraszt ízével a pillanat.

Te, az éj, az énem eggyé olvad

az ígéretes pillanat alatt.

Érzem, bennem vagy. Veled a tavasz remeg.

Arcomon a szellő selymes hajad.

Eggyé lett a homály, lelked, lelkem.

A fák sóhaja suttogó szavad.

Magam a szétosztott egész vagyok.

Egésszé az én benned lett érett.

Lelkem féltve őrzött akarása

csak számodra igenlő igézet.

Gazdag ez a tömjénes, titkos nász.

A hold csaphat gúnyos hahotát.

Tavasz Nagyúr lesz nálunk a násznagy.

A vén bolond, fűszerezzen lakomát.

Örökké, öröktől fogva élünk.

Nászunknak nyoszolya a végtelen.

Lelkünkben, ölünkben új világok

rejtelmes varázsa dúsan terem.

A Kezdet és Vég határa ledőlt.

Időnk megkövült. A vég megszakadt.

A szellő égi zenét fuvoláz

gyémánttal rakott nászsátor alatt.

Göröngyös úton, 1962 [87-88.]

Kóbor József

SZERELMES HÍVOGATÓ

Kedvesem, az idő tavaszra jár.

Puha melegével vár a fészek.

Vidám manók a szellő húrjain

már pezsdülő dallamot zenélnek.

Neked zenélnek. Téged remélnek.

Neked pattan itt ma minden bimbó.

Neked harsog itt ma minden ének,

diadalmas vagy mesébe ringó.

Te feléd száll ma minden üzenet.

A szellő, mely felettem átsuhan,

szárnyaira kapja. Máris ott terem,

s füledbe zsong a gyöngyöző futam.

Kedvesem, az idő tavaszra jár.

Puha melegével vár a fészek.

Vidám manók a szellő húrjain

már pezsdülő dallamot zenélnek.

Jöjj hát, kincse a tavasz kegyének.

Megtartott a hit, 1962 [94.]

Kóbor József

MI A BOLDOGSÁG?

Szívárványszín nyomoregünkön.

Pehely-zsengéje ott sincs talán.

Rózsa-ligetes puha álom

a fogoly deszkaravatalán.

Bánatunkban gyermekkacagás.

Jövőt mutat és múltunkba néz.

Robotsorsunkba hulló dallam,

mely villan és közönyködbe vész.

Néhány elcsent Titánpillanat,

melyben önmagunkra ismerünk.

Pár oltárra magasztosult nász.

Benne felbomlik kötött körünk.

Egy-két mosoly, mely csupán adott,

s árat az adásban nem kívánt.

Bársonykéz a lázas homlokon:

Érintése lelket adni szánt.

Világcsend magunk létkapuján.

Ritka vendég, végtelen tudás.

Végtelen síkján értelmet nyer

a nagy kérdés: Lét és Elmúlás.

Göröngyös úton, 1962 [81-82.]

Kóbor József

BORULJ RÁNK, KÖDTESTVÉR

Borulj ránk, ködtestvér,

öleld az éjszakát,

bársonyosítsd a fényt,

halkítsd a lét zaját,

takard el a magányt.

Áldd meg együttlétünk

minden pillanatát.

Ösvény a csillag

alatt, 1962 [61.]

Kóbor József

KEDVESEM, MOST MIKOR…

Kedvesem, most mikor ujjaid

Remegve bontják levelem

És szemed remegve futja át

Fáradt kezem ákom-bákomát,

Nyújtsd végre békejobbodat nekem.

Eljöttem. Ugye váratlanul?

Fogadd el köszöntő szavam.

Régi hitem új hangjaival,

Új erővel csendül fel a dal.

Minden sorának jó illata van.

Látod a régi rossz fiúban

Akad néha valami jó.

Igaz, sok tette búsra érett,

De szórt Eléd örömigéket.

Ami elmúlt, nem temetni való.

Ne hidd, hogy csupán játékszerem

És önzésem célja voltál.

Vesd el a megkövült vádat.

Gyarlóságom sokszor hibázhat,

Mégis mindig Te leszel az oltár.

Madonna arcod mosolyával

Bennem él és bennem marad.

Ha tevésem mást is mondana,

Ha szavam kötést is bontana,

Múltam és jövőm csak Hozzád tapad.

Eljöttem tehát, hogy elmondjam:

Bennem a régi fény ragyog.

Emlékeink még most is élnek

És szerényen csak arra kérnek:

Fogadj el engem, amilyen vagyok.

Göröngyös úton, 1960 [74-75.]

Kóbor József

ÜNNEP AZ ERDŐN

Fenyő suhog,

Pletykát susog:

Szép napunk lesz ma, lám.

Két ifjú szív

Lagziba hív.

Nektár lesz asztalán.

Nyulacska jön,

És ránk köszön:

A fenyők árnyain

Ízlik a csók.

Szebb itt a bók,

Kedves pajtásaim.

Illan az őz,

Már nem időz

Az illatos gyepen.

Frigyünk barátja

Most jobbnak látja,

Hogy rejtekén legyen.

Szellő szalad,

Hajunkba kap:

Vidáman, cimborák!

Éljen a tor.

Úgyis komor

A kietlen világ.

Kelyhét nyitja,

Színét szítja

Sok illatos virág.

Nászra készen

Várja éppen

A mámor fátyolát.

Izzik a nap.

Nincs gazdagabb.

Ontja gyémántjait.

Tüze vérünk.

Kél reményünk,

Hogy láza elborít.

Zeng a csalit.

Dallamait

A szívünk fogja fel.

Jöjj, kedvesem,

E szent helyen

Szerelmünk töltsön el.

Megtartott a hit, 1960 [91-92.]

Kóbor József

TÉLI SEJTELEM

A tompa téli este rám borul.

Kísértet órát idéz a homály.

Felfalja agyam véges sejtjét.

Kitárja percem végtelenjét.

Önálló létté lényegült szemem

barna burkából tűzcsóvát dobál.

Nézem magam. Kettősségem teljét.

Jósként mérlegelve kényszercsatát.

A tisztulások hűvös árja

lidérces lázam miként állja?

Miként emészti Vörös-kakasom

az emberfeneség zord magaslatát?

Szétnyílnak a falak. Sötét szárnyon

belibben lágyan a szürke Semmi.

Minden valóst egyszínűre fest.

Lét és viszony hóhéra az est.

Múlt és jövő a jelen. Térein

nem kínoz halálra már a Lenni.

Jó ez a békítő súlytalanság,

ez a súllyal tudatosult Nemlét.

Idő és tér hunytát nem értem,

de ezer idegszállal élem

a sejtést, hogy mit is jelent a Van.

Mintha a Titok küszöbén lennék.

Bogozatlan nyitját most megfogom.

    – Kattan a kapcsoló és a lámpa

       villan. Villan a röpke lét is.

       Feltámad a sok zagyva fétis.

           Fényszülte vigasztalan sötétség,

           visszatérek a realitásba.

Göröngyös úton, 1960 [73-74.]

Kóbor József

RAPELLE-TOI

Az egri minaret

árnyékán lépkedek,

a ködlő szemhatár

mögött valaki vár.

Feltűnik már a múlt,

a széptől ittasult:

tűnt napból friss öröm.

Sorsomhoz kötözöm.

Múljék el bánatom,

szabadjon szállanom,

szállanom szertelen.

Belépnem jeltelen

titkaid kapuján,

te kedves egri lány.

Korlát és nem lehet

ne rontsák kedvemet.

Jelenjek könny gyanánt.

Pattanjon hát a pánt.

Szellőként súgjam el,

mi bennem hangra lel.

Illatként lengjem át

elhagyott kis szobád.

Bús szemed felragyog,

sejted, hogy itt vagyok.

Az idő megáll, lebeg,

megáldom lelkedet…

Hanyatlik már a Nap.

Árnyékunk elszalad.

Bíborszín fellegek

alatt a minaret.

A ködlő horizont

mögött egy lány bolyong,

vállára csillag ül –

ne legyen egyedül.

Ösvény a csillag a-

latt, 1960 [59-60.]

K.D.Hüméér: Kordont...

Kordont bontani gyengeség: 
A törvények erejével vernek, 
s elszáll rólad a kedves ég. 
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más. 
A hõs a kardját ki se rántja, 
bankó a bombarobbanás, 
s mint fillér, száll szét a szilánkja.

Kordonbontó Tavasz!
Árassz tiszta vizet.
Mosd el a hazugságot
Akarjuk az Igazságot:

Wadrépamérge, bürökbúsbogyója
forrjon a torkodra kamatoló genya.
Tisztaforrásvíz csobogását halva,
meredj az égre

cserepes ajkakkal
halva!

Vészi Endre

Farsangi király

Zöld bakkecske az Attila-úton
háromszor szűrt holdfényben megáll
cafrangokkal máslis koronában
üdvözli a Farsangi Király

Postadoboz benne nincs-levél van
homlokán egy keletbélyeg ég
olvasható dátum hetvenhatban
szemben vele leült a Sötét

Szálas posztóköpeny óncsatokkal
benne a test váll- szegy- s bordacsont
mészcsillagok fehér szikrafénye
koponyában üreg-horizont

Áll a király sok zsebe kitömve
nekrológok? dísztáviratok?
homlokán az alkony sara szárad
fenekén a kelő nap ragyog

Barna homály - itt a régi műhely
álmot fúj az álom-fújtató
kék és piros görbék arabeszkek
ablakon túl ugyanaz a hó

Ugyanaz a lány a járdaszélen
fölemeli sodronyos haját
mint aki a szürke égnek adja
havas égnek adja át magát

És az ismeretlenek az utcán
itt vonulnak nők és férfiak
arcukat a halál nem gyalulta
nem vitte el őket a vonat
jaj fekete vonat!

Fölrajzolom matt hólyagpapírra
cérnafonál tollal a napot
amikor a műhelybe beléptem
hátam mögött üveg jégcsapok

Fölrajzolom vastag nemeztollal
vaskályhából kicsapott a láng
Vautier-vésővel megidézem
ébenfában ragyogó anyám

Szerszámaim függenek az éjben
kékre edzi őket majd a fagy
fejem abroncsoló karikáról
papír-cserlevelek hullanak

Pehelytollú hamuban a szájig
mindig pöröl üvölt kiabál
szilánk-szemmel máslis koronában
föltekint a Farsangi Király

Nyitott kezét magasba feszítve
szétosztja igéit szavait
s egy-egy jelző fölrepül az égre
madárrajok törvénye szerint

Hamu arcból két szeme sötéten
vakolatlan téglafalba ég
s onnan tekint majd a Pillanatba
ott festi be a feketeség.

Vészi Endre

Flucht  in  die  arbeit

Egy őz trappol az Attila úton majd
hőkölve torpan vékony finom lába
és körülönti fogyó hold homálya
a Horváth-kertből özönlő levélrajt

Én csukott szemmel látom az egészet
a riadt őzet s falevél-hajókat
és retinámon szikrázik ez oldat
az elképzelt s a létező természet

S hogy mire jó most ez a látomásom?
s a társadalmi érték mennyi benne?
nélkülük életem oly sovány lenne
ha nem vegyülne valóság és álom

Mert álmaimban hétfejű valóság
egy egész ember csodálkozó lénye
az egyszemélyes ember hét idénye
nem bizarr elképzelés nem is jóság

De mozgatása az eszméletemnek
tizenhat órám mivel tölteném el?
telefonokkal rossz beszélgetéssel?
Flucht in die Arbeit mert a lélek retteg

hogy szakadékát kinyitja a Semmi
nem viviszekcióból de beszélni
egy nap térfogatába beleférni
s mint kézműves az asztalomnál lenni

Érveket vésni szókat és formákat
hogy egész szerkezetem dolgoztassam
míg hétszer szitált homokjával lassan
az ókori nap veti meg az ágyat

És így konzervál forró lágy homokban
s szép vonalzású könnyű mosoly árad
arcán az ezüstinges éjszakának
amíg az égen az a csillag robban

Épp az a csillag az a furcsa csillag
mely azt sugallja minden pillanatban
agyad kezed szellemed még jelen van
és elhiteti mégis hatalom vagy

Engem is gyötörnek bizonyos borsinkaféle kétségek...

Másrészt az egész topik helyenként olybá tűnik, mint egy óriási flood...

Kóbor József

MISZTÉRIUM

A fények rendben kihunynak.

Mindennek más értelme van.

A tárgyak éle egyre olvad.

Finom szálakkal árnyakat

sző a képzelet.

Tér és idő, egymást kioltva,

a csend nagy kupolája alatt.

A vér most lágyan dalolni kezd.

Dalától pirosan pezsdül a vágy.

Kar kart keres, száj szájra feszül.

Két test egymásra talál.

Két szellem, két külön akarat.

A Nagy Titok kapuján belépünk.

Az öröklét ízét ígéri

a beteljesülő pillanat.

Sikong a vágy,

jajong az élni akarás.

A lét bódulatba rándul,

és elárad a végtelen.

Üt az óra,

születik a perc.

A lélek megvirrad,

önsúlyára ébred.

A tűnő élet

szárnyait kibontja.

Ösvény a csillag

alatt, 1960 [58.]

Kóbor József

TENGER

Messzibe tűnő tükre

csendes és mozdulatlan.

Vidám fodrait nem öltötte fel.

Szellő sem botlik ma a habban.

Kékje szélesen nyújtózik el.

És tenger az ég is.

És tenger a láthatár.

Az Idő alszik a pillanatban,

és lelkem az Időben szunnyad.

Parányi létem halkan összeolvad

a végtelenség sejtelmeivel.

*

Most csacsog, cseveg,

mint partján a gyereksereg.

Fodrai fehéren pezsegnek,

s víg dallamot remekelnek.

Visszhangja lesz a vidám zsivaj,

zajával, dalával, trilláival.

A szellő felettünk alig rebben.

A bokrok lombja finoman lebben.

Combodra simul a könnyű szoknya.

Fölénk az ég széles áradással

vitorláját kéken kibontja.

*

Zeng, zúg, zajog itt ma minden.

Morajlik a magas és a mély.

Ez nem is a tenger.

Poklából szabadult szörny dühöng.

És mi dideregve összerettenünk.

Gyenge partunkat dühödten vájja.

A zsenge fákat rútul megcibálja.

Torkából piszkos ködpárát lehel.

Mennyköves átkait egyre hányja.

Fölöttünk már zeng fenségesen

az utolsó ítélet orgonája.

Ösvény a csillag alatt, 1960 [55-56.]

Kóbor József

A TAVASZ KÖSZÖNTÉSE

Simogass meg buggyanó Tavasz.

Lágyítsd meg borongó húrjaim.

Csókold hamvas életre bennem

A Végtelenbe rejtett szépet.

Lengjen körül lebegő tánccal

A mézesen csorgó kacagás.

Pattanjon itt ma minden bimbó

Lélegzetfojtó, szédült álmot.

A morcos Tél szülte könnyeket

Csókolja fel aranyló napod.

Lila lepkék, lila orgonák,

És lilán sejtelmes dallamok

Hirdessék a „nagykirályi nászt”.

Szellemét a szerelemével.

Tavaszom. Te légy itt a násznagy.

Légy az oltár, a gyertya lángja,

Szentély, melynek titkába lépek.

Magamhoz vonzlak, Te valóság.

Szorítlak, míg vérző lobogással

Tisztító lángodon elégek.

Göröngyös úton, 1960 [67-68.]

Kóbor József

FÁTYOLFELHŐ

Felhő játszik fenn az égen,

Fátyolfelhő, könnyű, szép.

Elnyúlva a verőfényben

Kíváncsian egyre nézem

Amint vígan táncba lép.

Finom fátylát zárja, bontja.

Belémrója ritmusát.

Kecses ívben leng a fodra.

Odaring a kék habokra

Aztán fürgén fut tovább.

Fátyolfelhő, könnyű lélek,

Pille-táncod nem enyém.

Botladozva, kábán lépek.

Vakon utat keresgélek

Szédült mélység peremén.

Ez a mélység húzza, vonja

Énem minden pórusát,

És a mélység súlyos gondja

Mindennapom gúzsba fonja,

Vad kétséggel szövi át.

Könnyű felhő, játszi lélek,

Mit neked a gondolat!

Sorsod önmagaddal méred.

Könnyűszerrel által léped

Mindazt, ami gondot ad.

Felhő játszik fenn az égen,

Fátyolfelhő, táncot jár.

Elnyúlva a verőfényben,

Dúlt kedéllyel, fázva nézem

Amint vígan tovaszáll.

Göröngyös úton, 1960 [63-64.]

Kóbor József

Ó, HA TUDNÁD…

Ó, ha tudnád, hogy mily erővel

Zavartad meg a szokott közönyt,

Tengerkéken kutató szemed

Gyengeségemet nem ostorozná,

Nem követelne biztos jelet.

Szerelmed mély alázatra int.

Elcsendesül a hatalomvágy.

Ereimben öröm árad szét,

És lelkemből boldogság buggyan.

Fogadd el szemed szerelmesét.

Fogadd úgy, mint adatott Neked.

Szerényen, egyszerűn, hirtelen.

Kösd meg most erős kötelékkel.

Most, mikor érkezésed nyomán

Gyér hitét nem vesztette még el.

Bánatosan kedves emlékét

Vedd magadhoz és vidd Magaddal.

Legyen számodra szent üzenet.

Én is naponta visszavárom

A lágy emléksziluetteket.

Gyűjtöm és oltárra emelem,

Hogy napjaimat szenteljék meg.

Fakadjon rám belőlük áldás.

Fuldokló hangom új dala már

Nem pusztába veszett kiáltás.

Göröngyös úton, 1958 [64-65.]

Kóbor József

MUZSIKÁL AZ OLIWAI ORGONA

Váratlanul leptél meg Uram.

Erőd még most is bennem dohog.

Ujjongva reszket bennem az öröm.

A sípok szava halkan csendült.

Szárnyalt a hang és szárnyalt a lélek.

Az ezer változat finoman ötvözött

Bánatot, örömöt mennyei erővé.

Láncaimat letörte könnyedén

És égre törni gyorsan megtanított.

Erényem lett a merész szárnyalás,

Tisztult öröm, csodálatos tudás.

Erején tapintottam meg az igét.

Erején változott fehérré minden.

Így szökött az égre könnyedén a lélek

És földre törpült a boldog alázat.

Ez nem gyárak koromja, kürtje,

Mely halált rikolt és feketére fest.

Ez nem az anyag gőgös himnusza,

Mely buborékhatalmat ígérve

Dölyfösre dagasztja a parányt.

Színes varázsával elborít az emlék…

Zúg a dallam. Zeng az ének.

Cseng a csengő, kondul a harang.

Harsona harsan. Reszket a lélek.

Énemen égi üzenet fut át.

A súlyos összhangba olvadva

Hittel zengem az alleluját.

Göröngyös úton, 1957 [60.]

Kóbor József

HAJNALI ÖRÖMESŐ

Az erdő mélyén még bújnak az árnyak,

De fény tör át a sűrű lombokon.

Harmóniába olvad fény és árnyék.

A lompos sötét odvába oson.

A pázsit dús harmat-tengerben ázik.

Dermedt-feszülten napcsókjára vár.

Ím mélységes, halálos csókra indul

Milliárd most bomlott tüzes sugár.

Könnyedén szökkensz a vibráló színre,

Zöld erdők hófehér menyasszonya.

Jöttödre koldust koronáz királlyá

A felkelő nap bársonybíbora.

Nesztelen vonulunk a perzsamohán.

Boltívként hajolnak ránk a lombok.

Menyasszonyom, színes szószivárványból

Rád súgva mámorpalástot bontok.

Így érünk erdők szentelt ligetébe.

Keményhúsú tölgy öle az oltár.

Gyertyák a nyírek. Tömjénes fenyők közt

Tör az égnek az erdei zsoltár.

Jó gyermekké csókol puha csókpihéd,

Ahogy csendben az oltárhoz érünk.

Menyasszonyom, borulj rám, hull az áldás.

Szent tüzén a végtelenben égünk.

Göröngyös úton, 1956 [57-58.]

Kóbor József

ÖRÖK IMPRESSZIÓ

Az élet valami tompa zaj.

Bénává zülleszt és felkavar.

Csak néha érzed, amit érzel.

Kívül-belül tömény zavar.

Miért a nyüzsgés? Miért is élsz?

Hogy kiteljesítsed önmagad?

Vagy bősz kánkánt jár a sok ideg.

Tetteid csak megzavart csapat,

melyet a jó szükség összetart,

vagy éppen egymástól eltaszít…

A Véletlen Úr jelez csupán.

Hiába lesed törvényeit.

Úgy. Idegrándulás az egész.

Cikcakkjait gyötrődve nézed.

Bőszen vitázol, ítélsz, remélsz,

s feladsz mindent, mi többre késztet.

Ösvény a csillag alatt, (1948-1980) [45.]

Kóbor József

TAVASZBONTÓ HÍVOGATÓ

Tavaszbontó pirkadatkor

Eljössz hozzám kedvesem?

Gyenge vállad átölelném.

Szólnék Hozzád kedvesen.

Hétköznapi, bús darócod

Reszketve lefejteném,

És a kincset hajnalpírból

Szőtt selymekbe rejteném.

Szöghajadba napból tűznék

Királynői koronát.

Hamvas harmat fátyolozná

Szemed fénylő sugarát.

Hűs ajkadra bíborcsókot

Nyomnék oly figyelmesen,

Hogy az álom el ne tűnjék,

Hogy a perc örök legyen.

Ennyi gazdag, dús csodáért

Eljössz hozzám Kedvesem?

Engedd lelkem lobogását

Széles kedvvel zengenem.

Göröngyös úton, 1954 [54.]

Kóbor József

SZÍNED ELÉ LÉPEK, ATYÁM

Uram, engedd, hogy alázatos szívvel,

Kövült agyam konokságát elhagyva,

Léted értelmét ma végre megtapintsam.

A szégyen perzselő pírját színezi rám

Sok hiú harcom mit hiába vívtam.

Engedd, hogy bölcs szemed sejtsem felettem.

Sejtesd, hogy érted lettem valamivé,

Hogy értelmet leheltél e gyatra porba.

Engedd, hogy rút közönyben ázott utamon

Most megtérjek Hozzád eléd omolva.

Te vagy nekem a miértek Miértje.

Te vagy a Biztonság és Te vagy a Rend,

Kiben minden kérdés feleletbe olvad.

Én, máról-holnapi befejezetlenség,

Megtépem a szennyes ruhájú voltat.

Bűnbánatos hamuba rejtem fejem.

Hiúság köpenyem váltsa fel daróc.

Így lépek színed elé egyszerűn Atyám.

Jó ez a Hófehér béke, csillogó csend.

Hadd, pihenjek áldó karod jóindulatán.

Göröngyös úton, 1954 [53.]

Kóbor József

TAVASZI HARSONA

Pattan a rügy már.

Harsog a lomb.

Új köntösére

büszke a domb.

Bomlik a bimbó.

Csirke csipog.

Zümmög az élet,

ritmust zsibog.

Fenn a magasban

rigó rikolt:

Vége a télnek,

üljük a tort.

Napfény tükrében

nézi magát

a díszbe robbant

részeg világ.

Érezd a szellő

puha neszét:

rád vonja az

Isten kezét.

Megtartott a

hit, 1951 [88.]

Kóbor József

EGY SCHUBERT-DAL NYOMÁN

A hűlt világot arra kérem,

Bocsássa meg ma gyengeségem.

Bocsássa meg ma pergő könnyem.

Nem tárt utat még soha könnyen.

Kiégettségem szürke árnyán

Átvonult egy nem várt szivárvány.

Dúsan zuhogó dallamszárnyon

Régi emlékek útját járom.

Szín, szerelem, a szentelt esték

Kincséből végre nékem teljék.

Zúgó árjában tűnjön a gond.

Űzze el messze a gúnyrokont.

Lebegjen körül finom fátyla.

Lelkemet ma szent tüze járja.

Az emlékezés harmatkönnye

Szent percemet dúsan öntözze.

Míg kezemre hull selymes lágyan,

Kialszik csendben izzó vágyam.

Megtartott a hit, 1950 [65.]

Kóbor József

BETELJESÜLÉS

Én szegénységem rozzant udvarán

Megjelent a királyvérű lány,

Hogy megossza vélem gyatra morzsám

Koldusságom sivár asztalán.

Fény gyulladt ki a dohos sötétben.

Szétfoszlottak a bánatárnyak.

Kék szeméből kopott négyfalamra

Ragyogó lángsugarak szálltak.

Ajkáról dúsan futottak széjjel

Mosoly és vidámság lavinák,

Hogy bevonják biztos ragyogással

A búban megroppant romtanyát.

Koldusköpenyes énbüszkeségem

E megadáson porba hullt.

Térdem is meghajlik szégyenében.

Szemembe az örömkönny tolult.

Saruszíjat oldani nincs erőm.

Nem vagyok méltó, hogy megtegyem.

Az ég kegyelme oly mérhetetlen,

Hihetetlen jót teszen velem.

Királynőm! Nincs hozzád méltó szavam,

Hogy kegyedért pompába lépjek.

Add, hogy gyengeségem erejével

Éljem le szűk napjaim Érted.

Göröngyös úton, 1949 [45-46.]