Sziasztok,
Gondoltam megosztom veletek egy verset, amelyet valaki olyannak írtam, aki azon a 3 hónapon keresztűl csak hazudott nekem. Ő ezt már nem olvasta, hiszen azóta nem is beszélünk
Hazudj valami szépet
Nézd, hazudnak a képek,
boldogéletről mesélnek,
Nézd az emlékek egyre
köveznek, úgy félek,
Nézd szavaid, mint léptek
rám néznek,
Nézd ólom lett a szívem,
emeld fel,
Kérlek, könyörgök,
hazudj valami szépet,
hazudj valami szépet,
amitől nem félek,
hazudj valami szépet,
amit megértek,
hazudj valami szépet,
mert annyi minden van, amit nem értek,
hazudj valami szépet,
mint amikor régen az életet mesélted,
hazudj valami szépet,
hogy az emberek jók s nem árnyékban élnek,
nem tudom,mennyire ismeritek Makay Ida verseit,en eddig nem nagyon hallottam roluk,de alljon itt most gyetyafenyul nehany a szerelemrol,annak elmulasarol,kicsit szomoruva varazsolva ezt a topicot:
Aldva legy
Legy aldva,kia tefnyled a letet,
ki a zerelem voltal,s visszatersz
az idomelybe,a mult csillagara.
A mindent adtad,s mindent visszakersz.
Erctorvenyed szerint mar elveszel.
Tied minden,mi szuletik es enyesz.
"Aldva legy!"
"Te adtad,Te vetted el."
Pereg a film
Pereg.Miota?Pereg a film.
Orias vaszna megtelik veled.
Minden egtajon Te.Csak Te vagy.
Betoltod mar a teljes teret.
Napok,Holdak,tengerek,korok:
Szemedbol sut fol minden vilag.
minden,mi volt s van.Elet-halal
mar mind rajtad vilaglik at.
Visszahivhatatlan
Nem is Erted mar a gyasz.
Tolem bucsuzik a harang.
Talan mar nem is Te fajsz.
Csak AZ a nyar.Csak AZ a part.
Az a viz csak,es az az eg,
ANNAK az elveszett kekje,
hogy zuhogott rank AZ a feny,
ANNAK az alkonynak a melye,
amelyben alszik mind,mi volt.
S ebreszthetetlen.Mint Te vagy.
Mint nyarunk mely,rothadt avarban.
Szolitja minden percem,hivja.
S hallgat a Visszahivhatatlan.
Junius volt
Junius volt.A nyar hajnala.
Hajnal,mikor meg minden lehet.
Varazslat.Szent Ivan hava.
Ezust szotte at az ejeket.
Junius volt.Szerelemkarneval.
A nyarelo.Es hittuk,hallhatatlan.
Gorogtuz villanasa volt csupan.
Raketatuz.Sziporkazott az ejben.
S a nyar karpitja elsotetult.
Es kilobbant a latomas.
Szerelem magiaja volt.
A pillanat.
Az Isten fenyes tevedese.
Szavaid szerint
Elbocsatottal orok-szent
torvenyed szerint.Ahogy mondtad:
"Szavaid szerint,bekessegben."
Es most mar csond van.Mint a melyben.
Meretlen melyben,amit on
tobbe mar meg nem merhet.
Fekszem mar mozdulatlanul,
kotomb,amely mar nem a test.
Es nem a fennyel rezgo lelek.
Fekszem mozdithatatlanul.
Az ido altato agyan.
Szavaid szerint.
Bekessegben.
Hagyd verezni
Es ne hallgass meg,barhogy is kerlek.
Ne nyisd meg magad,katedralisod.
Oltarhoz,Frigyszekrenyhez ne engedj.
Csillagod zard le,zard le orszagodat.
Ne csillapitsd a szomjamat.
Ne adj vizet,ecetet-epet.
Egesd tovabb a kint-sebet.
Feszitsd szet szamat vallomasra.
Hagyd verezni a verseket.
es vegul:
Sarkig nyitva
Most,most johetnel:
A rozsak
teljes nyilasban varnak.
Sarkig nyitva a junius:
olelni megnyilo karok.
Most johetnel:
Teljes fennyel egnek,
vakitanak az egi villanyok.
Nem tudom volt-e már, de ha igen, akkor bocs.
"...mozdul a fű, szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az hogy létezel,
mozdítja meg itt és most a világot."
ja, és még egy.
" Szerelem. Ahogy a szél meglebbenti a függönyt.
Nem a szél. Nem a függöny. A lebbenés!"
Te amit lopsz elhozod nekem,
A másnak járó órákat, perceket.
Hazudni tanulsz kedves, és csalni is,
Tiszta lelked értem, tolvaj útra visz.
Én meg elfogadom, s mohón elteszem,
Nem törődöm most már senkivel
Mert kell! Nagyon kell e percnyi kincs,
Szemednél fénylőbb ékkövem nincs.
Szívem széfjébe mélyen eldugom
A lopott percet, órát, s nem tudom:
Mi lesz büntetésem? - Orgazda vagyok!
E percekből én vissza mégsem adhatok,
Mert úgy vonzza egyik vétkem a másikat,
Mint futó percek a száguldó órákat.
Jól tudom nekem te, csak ezt adhatod,
De ellened küzdeni, még gyenge vagyok.
Hogy szívem széfjét fosztod ki teljesen,
Hogy szívem széfjét fosztod ki teljesen,
Néma leszek akkor, de nem is szólhatok,
Hisz te csak tolvaj, de én orgazda vagyok...
Hát ilyen nincs! Most meg nem vette be az egészet. Itt az utolsó, remélem, jó verzió. És még egyszer bocs, megéri!!!
WEÖRES SÁNDOR: FAIRY SPRING
Freskók és stukkók egy vidám színházba
I
Ó tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó, röpke labda, lenge táncm
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszika szerelem,
mocorog, ébredni kíván.
Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem,
szénseprő-szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hola toll-bábu üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.
Ó, a hínáros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!
II
Játszótársam s hű követőm fatetőn, keritésen,
mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás,
víg ragyogószemü gömböc - hirtelen átalakult és
kényes karcsu sudárrá nőtt, nézték mosolyogva,
s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög evett meg:
ő gyönyörű nagylány, én kóchaju vad siheder csak.
Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk,
mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott ránk,
másképpen dulakodtam hullámzó derekával,
fű-szagu szőke haját másképp szimatoltam; akár ha
áram-ütést szikrázna feszes sima bőre, az ujjam
szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva.
S ő testvéries egyszerüséggel hagyta: halásszak
száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan,
míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám
ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig,
elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast,
tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam;
vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse haragszik.
Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold
őrváltásakor összefonódó tarka sugárban
bírkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán,
arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben,
kúposodó ruganyos kebelére feszítve a mellem,
lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam
elnyujtózva hanyatt; csúfolt-kacagott, nem ijedt meg:
Mondd, mit akarsz? tüzet oltsak?" Még ahhoz te gyerek vagy."
Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem azonnal
és a tied lesz, füstszemü mint te, aranyhaju mint én,
szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben,
öltöztetni, etetni... Eressz, ne bubolj, te kakaska,
mert megcsípdes a jércéd!" Fickándozva a szénán,
karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át,
fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként,
elsűlyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba,
s gyík-fürgén siklott ki alólam: Mégse való ez -
Mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,
szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál.
Bántottál?" Te vacak, gyere mellém, semmi se történt."
És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad fáj,
hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele boldog,
többet is elveszitettem. Az ép eszemet. Te vigyázol
lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!"
Anyja kiáltott: Hol vagytok, gyerekek? Vacsorázni!"
Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból,
mégis az anyja szemet húnyt, nem szólt; benn a szobában
hozta a gőzölgő vacsorát: Nesztek ti zsiványok,
elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj."
Később - tán kikapott a gyerek? - zokogott a sarokban,
engesztelni akartam s végigmért gyülölettel,
kérdtem, szót se felelt. Csak az ifju csinos mama hívott,
megsimogatta fejem: Most menj haza. Morcos a hölgyed,
holnapig újra kibékül. S eztán jó ha vigyázol,
meg ne kapard a csikót: rúg!" - Más házban, külön ágyban,
éjszaja, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet,
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
III
Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy
adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem
adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen
szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy
szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség,
haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik,
mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja
Ámor.
IV
Hirtelenül felhördül a vén falióra, csörömpöl
mintha marék szeget ejtene szét a sarokban; utána
csend szalad össze a hűvös, függönyös-árnyu szobában,
míg odakinn az esőtlen nyár vörösíti a kertet.
Díványon heverészve a borzas vad kamasz úrfi
szép nevelőnőjét simogatja, hanyatt dül ölében,
álmos pillantással a nagylány-arcba tekint föl
s az leragyog rá holdsugaras-gyengéden, anyásan:
Pólyababám, szuszogó csöppségem, kisfiam! az vagy?"
Rámordúl a suhanc: Áruld el, arany kazal, édes
jószagu szőke takarmány: mért gondolsz te kölyöknek?"
Kacag: Annak örülj, te szamár, ujjadra csavarhatsz,
aztán majd ha nagyobb léssz, nem fekhetsz az ölemben
kiskutya-módra, se csókot nem kapsz, jobb ha vigyázunk,
úgyis túlsokat engedek, ebből még zivatar lesz,
jó szüleid megtudják és kiröpítenek engem,
buksi, magadra maradsz." Ne ijedj meg, hallgat a férfi."
Új kacaj: Ezt a titoktartó férfit bekapom! hamm:
volt-nincs!" Cipp-cupp fergeteget zúdít a gyerekre,
míg az a karjai közt rugdal: Csókod megalázó
lágy puszi mint egy pólyababának." Mílyet akarnál?"
Lassút, csiklandós-harapósat, benne piros kis
kígyó csúszkál." Mennyit tudsz te, biz én nem is értem."
Megmutatom: hajtsd rám fejedet, Vica, tedd ide szádat."
Jaj Gyuri megfojtasz!" Rossz volt?" Dehogy, ennivaló vagy,
csak már túllépünk a határon: azért vagyok itt hogy
nyelvekre s tudományra tanítsalak és nem a tiltott
alma-tudásra. Elég volt, mingyárt kezdjük a leckét."
Féltve helyét, szorosabban túrja fejét a leányba,
forró öl, ruganyos comb, lágy has rejti az arcát,
domboruló feszes emlők közt felpillog a szemre:
két sugaras kékségen a szíve az úrfira árad
mandula-szemhéjból, huncut pillák sürüjéből;
gömbölyded cica-orr és rózsás tejhabos orcák,
lázpiros apró száj, pici fül mely a szőke sörényben
lappang, tündöklő zuhatagban. Dünnyög a fickó:
Hogy bírsz ekkora bájt két talpacskán fuvarozni?
nem szégyelled a szépséged? hisz’ akárki ha meglát,
rögtön a rámádból kikotorna." De Gyurka!" Nem így van?"
Erről nem tehetek." Hogy mersz járkálni az utcán,
megbolygatni akárki nyugalmát? Egy bika rádnéz,
feldöf! vagy kocsi áll meg s ellopnak!" Sose félek,
van nekem egy hős udvarlóm, megvéd a bikától
és a betyároktól: na tudod ki?" S a karcsu finom kéz
szórakozottan lejt a gyerek-lábszár üde bőrén,
hajladozó ügyes ujjak, holdsarlós fejü kígyók
lelnek vékony vérvörös ívre: tövis-kaparásra.
Hol másztál, te majom? Várj, megkenem." Egy mutató-ujj
óvatosan simogatja sebét, kanyarogva továbbfut
combja közé: ott már a rövid nadrág feszülése
hódol a női varázsnak, emelt fejjel, katonásan.
Erre a szép őrjárat megtorpan, hazaröppen.
Mindkettő hallgat kipirultan. Az ifju tanárnő
fényes fürtjei közt töpreng: - Én rontlak el édes?
Kis bütyök, ágaskodsz, csordultig tűzzel irántam,
hát nem félsz, kan-egér, hogy fölfal a macska? de bírnám
térdem kapcsa közé csomagolni az ifjurat! ó hogy
bámulnál bari-szemmel a vágóhídon, imádott
szép szelid istennőd kimeresztett karmai árnyán,
pusztító forró viharomban, meztelenül tárt
sok titkomba temetve! No nem foglak kirabolni.
Csak szédíts boci-pillákkal könyörögve, barátom,
átlátok rajtad. - S Gyuri méláz: - Combod a párnám,
közte a furcsa boszorkányüst hol a kisbaba készül,
átsüt a szoknyádon: tudom, abba merítik a rücskös
üsthabarót a nagyok, kedvenc párnámba lövellnek
undok taknyot, akár rózsára csigák. Tegyem én is? -
Kúszik a mellre, s a nyáriruhás nagylány sima karján
siklik az ajka s a gömbölyü vállba harap. Gyuri, ez fáj!"
Van már itt régibb csunya kék folt." Elpirul Éva
és emlékezik: - Ott ragadott meg a szörnyü szakállas
tegnapelőtt, s röhögött, én sírtam, forrva dühömben:
tűrje szegény fizetett nevelőnő, senki cselédlány. -
Szekrény sarka nyomott meg..." Nyakba fogódzik a lurkó,
dönti hanyatt a kisanyját, ráhasal, összefonódnak.
Éva susog: Bőrödbe se férsz már? bolygat a véred?
mit tegyek én veled, őzike ? Megbánod, Gyuri, baj lesz."
Reszket a kisfiu: Vallj őszintén: már te csináltad?"
Ezt nem kérdi a férfi a nőtől. Hogyha kiváncsi,
megpróbálja: a hölgyike hagyja-e?" Éva, te hagynád?"
Majd ha nagyobb léssz." Azt hittem, tündér-liliom vagy,
álomi szépséged sose adnád durva dologra."
Hát mit akarsz, mit ölelgetsz?" És nem fáj az a nőnek?"
Hogyha szeret s szeretík, nem fáj." Nagyon élvezed Éva?"
Fogd be a szád, ördögfülü, hadd babráljon az ujjam
boglyas barna hajadban. Dugd ide gaz pofikádat,
szikra-szemet, meszelő-szempillát: addsza, cseréljünk...
Csak fiunak lehet ennyire lányosan-angyali képe
mintha zománcból volna; maholnap serked a bajszod,
sért a szakállad, s vége. De máris ritka pimasz vagy.
Kérlek, sós-zsák, szállj le hasamról, vagy legurítlak."
Tört szeme sírósan-nevetősen nézi neveltjét,
félti saját vágyától; most nem ijeszti a botrány
és kidobás: de remeg hogy örökre olyat rabol el, mit
vissza nem adhat. Lázas vagy, Vica, éget a bőröd."
Ő leborul, zokog: Ezt te nem érted! Hagyj egyedül, menj!
Nem volt senkim a föld kerekén, melléd idevettek,
kényeztetlek mint esze-nincs kotlós a csibéjét,
majd bűnhődöm is érte..." Ne bőgj, anyatigris, enyém vagy."
Férfi-fölénnyel, felmérőn végigtapogatja,
fejjel lendül a szoknya alá; zárt térd löki vissza:
Jaj de piszok vagy, mint egy felnőtt! Kedves okos kis
pajtásom hova lett? eltűnt, én megkeresem most,
itthagylak, megyek." Üss szájon, de maradj." Nesze mocskos."
Úgy szeretem pofonod! repülő puha könnyü kezed van."
Kaphatsz még, ha komiszkodsz." Adj csókot." Kifogyott, nincs."
"Nem baj, majd adok én. Légy szállt a füledre, hiába
bújsz tenyeredbe, kisasszony, egész dongó-sereg ott ül
álladon és nyakadon. Ne vihogj!" De a nő alig érti,
másra figyel: lelkében vén banya hangja rikácsol:
- Bestia, szajha, utolsó! ezt a szegény nyomorultat
fölpiszkáItad s cserbehagyod, forduljon a hájas
trampli mosónéhoz, ványadt köhögő szobalányhoz,
vagy könyörüljön rajt egy harcias éjjeli lepke!
Most már törlőrongya legyél, vagy megbetegíted,
aztán bármi csapás ér, szenvedd el: te okoztad. -
Elködösűl a világ a szemében. Fogja az úrfit,
meghömpölygeti, rázuhanó testtel beborítja,
gyűri a lába közé: Jaj pólyababám, ne utálj meg!"
S bimbók közt leszorítva, folyondárral lenyügözve
fekszik az ifju hanyatt a leány eleven lugasában,
megszédülten, ijedten; s Éva nem engedi el már,
földanyaként, ki szivéből szül fiat és vele alszik,
elnyeli síkosan és szorosan gyürüző melegébe,
fürtjez csiklandozzák, hullámozva-lökődve
őrli tapadt öle, könnyű tompora, hinta-csipője.
Lát a fiú dúlt, izzadt, fulladozó, idegen nőt,
lát a leány megszeppent s elpityerült gyerek-ajkat,
édeni létben holtrasebezve kiáltana; csak néz,
összecsapó hullámokon ingó tágrameredt szem.
V
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek
rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik
iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől,
pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más
feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyol-vékony, mégis páncél-erős határ mindörökre;
titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi
késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem
mindent rögtön elhamvasztana, tüzét az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
VI
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyü keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!"
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezűl,
inkább karmolt és harapott, s csókkal boritottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj."
Símogatott szeliden s halk gúnnyal: Uram, kielégült?"
Karba ragadtam a lányt: Fölfalom ezt a rigót."
Arca hevült, pihegett: Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem."
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyü rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szerte-vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiu egy-testté, kétfejü ősi alak,
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyu vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: Jobb neked így, te betyár?"
Kértem súgva: Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosan és kacagón.
VII
Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra ís hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
Bocs, az elõbb kicsit szttörte a levelezõproggy. Ha valaki kinyomtatná, itt van helyesen:
ágyban,
éjszalta, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet,
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
III
Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy
adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem
adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen
szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy
szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség,
haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik,
mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja
Ámor.
IV
Hirtelenül felhördül a vén falióra, csörömpöl
mintha marék szeget ejtene szét a sarokban; utána
csend szalad össze a hűvös, függönyös-árnyu szobában,
míg odakinn az esőtlen nyár vörösíti a kertet.
Díványon heverészve a borzas vad kamasz úrfi
szép nevelőnőjét simogatja, hanyatt dül ölében,
álmos pillantással a nagylány-arcba tekint föl
s az leragyog rá holdsugaras-gyengéden, anyásan:
Pólyababám, szuszogó csöppségem, kisfiam! az vagy?"
Rámordúl a suhanc: Áruld el, arany kazal, édes
jószagu szőke takarmány: mért gondolsz te kölyöknek?"
Kacag: Annak örülj, te szamár, ujjadra csavarhatsz,
aztán majd ha nagyobb léssz, nem fekhetsz az ölemben
kiskutya-módra, se csókot nem kapsz, jobb ha vigyázunk,
úgyis túlsokat engedek, ebből még zivatar lesz,
jó szüleid megtudják és kiröpítenek engem,
buksi, magadra maradsz." Ne ijedj meg, hallgat a férfi."
Új kacaj: Ezt a titoktartó férfit bekapom! hamm:
volt-nincs!" Cipp-cupp fergeteget zúdít a gyerekre,
míg az a karjai közt rugdal: Csókod megalázó
lágy puszi mint egy pólyababának." Mílyet akarnál?"
Lassút, csiklandós-harapósat, benne piros kis
kígyó csúszkál." Mennyit tudsz te, biz én nem is értem."
Megmutatom: hajtsd rám fejedet, Vica, tedd ide szádat."
Jaj Gyuri megfojtasz!" Rossz volt?" Dehogy, ennivaló vagy,
csak már túllépünk a határon: azért vagyok itt hogy
nyelvekre s tudományra tanítsalak és nem a tiltott
alma-tudásra. Elég volt, mingyárt kezdjük a leckét."
Féltve helyét, szorosabban túrja fejét a leányba,
forró öl, ruganyos comb, lágy has rejti az arcát,
domboruló feszes emlők közt felpillog a szemre:
két sugaras kékségen a szíve az úrfira árad
mandula-szemhéjból, huncut pillák sürüjéből;
gömbölyded cica-orr és rózsás tejhabos orcák,
lázpiros apró száj, pici fül mely a szőke sörényben
lappang, tündöklő zuhatagban. Dünnyög a fickó:
Hogy bírsz ekkora bájt két talpacskán fuvarozni?
nem szégyelled a szépséged? hisz’ akárki ha meglát,
rögtön a rámádból kikotorna." De Gyurka!" Nem így van?"
Erről nem tehetek." Hogy mersz járkálni az utcán,
megbolygatni akárki nyugalmát? Egy bika rádnéz,
feldöf! vagy kocsi áll meg s ellopnak!" Sose félek,
van nekem egy hős udvarlóm, megvéd a bikától
és a betyároktól: na tudod ki?" S a karcsu finom kéz
szórakozottan lejt a gyerek-lábszár üde bőrén,
hajladozó ügyes ujjak, holdsarlós fejü kígyók
lelnek vékony vérvörös ívre: tövis-kaparásra.
Hol másztál, te majom? Várj, megkenem." Egy mutató-ujj
óvatosan simogatja sebét, kanyarogva továbbfut
combja közé: ott már a rövid nadrág feszülése
hódol a női varázsnak, emelt fejjel, katonásan.
Erre a szép őrjárat megtorpan, hazaröppen.
Mindkettő hallgat kipirultan. Az ifju tanárnő
fényes fürtjei közt töpreng: - Én rontlak el édes?
Kis bütyök, ágaskodsz, csordultig tűzzel irántam,
hát nem félsz, kan-egér, hogy fölfal a macska? de bírnám
térdem kapcsa közé csomagolni az ifjurat! ó hogy
bámulnál bari-szemmel a vágóhídon, imádott
szép szelid istennőd kimeresztett karmai árnyán,
pusztító forró viharomban, meztelenül tárt
sok titkomba temetve! No nem foglak kirabolni.
Csak szédíts boci-pillákkal könyörögve, barátom,
átlátok rajtad. - S Gyuri méláz: - Combod a párnám,
közte a furcsa boszorkányüst hol a kisbaba készül,
átsüt a szoknyádon: tudom, abba merítik a rücskös
üsthabarót a nagyok, kedvenc párnámba lövellnek
undok taknyot, akár rózsára csigák. Tegyem én is? -
Kúszik a mellre, s a nyáriruhás nagylány sima karján
siklik az ajka s a gömbölyü vállba harap. Gyuri, ez fáj!"
Van már itt régibb csunya kék folt." Elpirul Éva
és emlékezik: - Ott ragadott meg a szörnyü szakállas
tegnapelőtt, s röhögött, én sírtam, forrva dühömben:
tűrje szegény fizetett nevelőnő, senki cselédlány. -
Szekrény sarka nyomott meg..." Nyakba fogódzik a lurkó,
dönti hanyatt a kisanyját, ráhasal, összefonódnak.
Éva susog: Bőrödbe se férsz már? bolygat a véred?
mit tegyek én veled, őzike ? Megbánod, Gyuri, baj lesz."
Reszket a kisfiu: Vallj őszintén: már te csináltad?"
Ezt nem kérdi a férfi a nőtől. Hogyha kiváncsi,
megpróbálja: a hölgyike hagyja-e?" Éva, te hagynád?"
Majd ha nagyobb léssz." Azt hittem, tündér-liliom vagy,
álomi szépséged sose adnád durva dologra."
Hát mit akarsz, mit ölelgetsz?" És nem fáj az a nőnek?"
Hogyha szeret s szeretík, nem fáj." Nagyon élvezed Éva?"
Fogd be a szád, ördögfülü, hadd babráljon az ujjam
boglyas barna hajadban. Dugd ide gaz pofikádat,
szikra-szemet, meszelő-szempillát: addsza, cseréljünk...
Csak fiunak lehet ennyire lányosan-angyali képe
mintha zománcból volna; maholnap serked a bajszod,
sért a szakállad, s vége. De máris ritka pimasz vagy.
Kérlek, sós-zsák, szállj le hasamról, vagy legurítlak."
Tört szeme sírósan-nevetősen nézi neveltjét,
félti saját vágyától; most nem ijeszti a botrány
és kidobás: de remeg hogy örökre olyat rabol el, mit
vissza nem adhat. Lázas vagy, Vica, éget a bőröd."
Ő leborul, zokog: Ezt te nem érted! Hagyj egyedül, menj!
Nem volt senkim a föld kerekén, melléd idevettek,
kényeztetlek mint esze-nincs kotlós a csibéjét,
majd bűnhődöm is érte..." Ne bőgj, anyatigris, enyém vagy."
Férfi-fölénnyel, felmérőn végigtapogatja,
fejjel lendül a szoknya alá; zárt térd löki vissza:
Jaj de piszok vagy, mint egy felnőtt! Kedves okos kis
pajtásom hova lett? eltűnt, én megkeresem most,
itthagylak, megyek." Üss szájon, de maradj." Nesze mocskos."
Úgy szeretem pofonod! repülő puha könnyü kezed van."
Kaphatsz még, ha komiszkodsz." Adj csókot." Kifogyott, nincs."
"Nem baj, majd adok én. Légy szállt a füledre, hiába
bújsz tenyeredbe, kisasszony, egész dongó-sereg ott ül
álladon és nyakadon. Ne vihogj!" De a nő alig érti,
másra figyel: lelkében vén banya hangja rikácsol:
- Bestia, szajha, utolsó! ezt a szegény nyomorultat
fölpiszkáItad s cserbehagyod, forduljon a hájas
trampli mosónéhoz, ványadt köhögő szobalányhoz,
vagy könyörüljön rajt egy harcias éjjeli lepke!
Most már törlőrongya legyél, vagy megbetegíted,
aztán bármi csapás ér, szenvedd el: te okoztad. -
Elködösűl a világ a szemében. Fogja az úrfit,
meghömpölygeti, rázuhanó testtel beborítja,
gyűri a lába közé: Jaj pólyababám, ne utálj meg!"
S bimbók közt leszorítva, folyondárral lenyügözve
fekszik az ifju hanyatt a leány eleven lugasában,
megszédülten, ijedten; s Éva nem engedi el már,
földanyaként, ki szivéből szül fiat és vele alszik,
elnyeli síkosan és szorosan gyürüző melegébe,
fürtjez csiklandozzák, hullámozva-lökődve
őrli tapadt öle, könnyű tompora, hinta-csipője.
Lát a fiú dúlt, izzadt, fulladozó, idegen nőt,
lát a leány megszeppent s elpityerült gyerek-ajkat,
édeni létben holtrasebezve kiáltana; csak néz,
összecsapó hullámokon ingó tágrameredt szem.
V
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek
rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik
iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől,
pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más
feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyol-vékony, mégis páncél-erős határ mindörökre;
titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi
késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem
mindent rögtön elhamvasztana, tüzét az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
VI
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyü keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!"
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezűl,
inkább karmolt és harapott, s csókkal boritottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj."
Símogatott szeliden s halk gúnnyal: Uram, kielégült?"
Karba ragadtam a lányt: Fölfalom ezt a rigót."
Arca hevült, pihegett: Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem."
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyü rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szerte-vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiu egy-testté, kétfejü ősi alak,
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyu vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: Jobb neked így, te betyár?"
Kértem súgva: Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosan és kacagón.
VII
Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra ís hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
Egy gyöngyszem, a magyar irodalom egyik számomra lexebb szerelmes verse:
WEÖRES SÁNDOR: FAIRY SPRING
Freskók és stukkók egy vidám színházba
I
Ó tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó, röpke labda, lenge táncm
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszika szerelem,
mocorog, ébredni kíván.
Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem,
szénseprő-szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hola toll-bábu üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.
Ó, a hínáros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!
II
Játszótársam s hű követőm fatetőn, keritésen,
mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás,
víg ragyogószemü gömböc - hirtelen átalakult és
kényes karcsu sudárrá nőtt, nézték mosolyogva,
s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög
evett meg:
ő gyönyörű nagylány, én kóchaju vad siheder csak.
Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk,
mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott
ránk,
másképpen dulakodtam hullámzó derekával,
fű-szagu szőke haját másképp szimatoltam; akár ha
áram-ütést szikrázna feszes sima bőre, az ujjam
szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva.
S ő testvéries egyszerüséggel hagyta: halásszak
száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan,
míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám
ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig,
elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast,
tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam;
vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse
haragszik.
Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold
őrváltásakor összefonódó tarka sugárban
bírkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán,
arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben,
kúposodó ruganyos kebelére feszítve a mellem,
lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam
elnyujtózva hanyatt; csúfolt-kacagott, nem ijedt
meg:
Mondd, mit akarsz? tüzet oltsak?" Még ahhoz te
gyerek vagy."
Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem
azonnal
és a tied lesz, füstszemü mint te, aranyhaju mint
én,
szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben,
öltöztetni, etetni... Eressz, ne bubolj, te
kakaska,
mert megcsípdes a jércéd!" Fickándozva a szénán,
karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át,
fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként,
elsűlyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba,
s gyík-fürgén siklott ki alólam: Mégse való ez -
Mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,
szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál.
Bántottál?" Te vacak, gyere mellém, semmi se
történt."
És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad
fáj,
hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele
boldog,
többet is elveszitettem. Az ép eszemet. Te
vigyázol
lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!"
Anyja kiáltott: Hol vagytok, gyerekek?
Vacsorázni!"
Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból,
mégis az anyja szemet húnyt, nem szólt; benn a
szobában
hozta a gőzölgő vacsorát: Nesztek ti zsiványok,
elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj."
Később - tán kikapott a gyerek? - zokogott a
sarokban,
engesztelni akartam s végigmért gyülölettel,
kérdtem, szót se felelt. Csak az ifju csinos mama
hívott,
megsimogatta fejem: Most menj haza. Morcos a
hölgyed,
holnapig újra kibékül. S eztán jó ha vigyázol,
meg ne kapard a csikót: rúg!" - Más házban, külön
ágyban,
éjszaka, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet,
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
III
Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy
adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem
adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen
szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy
szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség,
haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik,
mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja
Ámor.
IV
Hirtelenül felhördül a vén falióra, csörömpöl
mintha marék szeget ejtene szét a sarokban; utána
csend szalad össze a hűvös, függönyös-árnyu
szobában,
míg odakinn az esőtlen nyár vörösíti a kertet.
Díványon heverészve a borzas vad kamasz úrfi
szép nevelőnőjét simogatja, hanyatt dül ölében,
álmos pillantással a nagylány-arcba tekint föl
s az leragyog rá holdsugaras-gyengéden, anyásan:
Pólyababám, szuszogó csöppségem, kisfiam! az
vagy?"
Rámordúl a suhanc: Áruld el, arany kazal, édes
jószagu szőke takarmány: mért gondolsz te
kölyöknek?"
Kacag: Annak örülj, te szamár, ujjadra
csavarhatsz,
aztán majd ha nagyobb léssz, nem fekhetsz az
ölemben
kiskutya-módra, se csókot nem kapsz, jobb ha
vigyázunk,
úgyis túlsokat engedek, ebből még zivatar lesz,
jó szüleid megtudják és kiröpítenek engem,
buksi, magadra maradsz." Ne ijedj meg, hallgat a
férfi."
Új kacaj: Ezt a titoktartó férfit bekapom! hamm:
volt-nincs!" Cipp-cupp fergeteget zúdít a
gyerekre,
míg az a karjai közt rugdal: Csókod megalázó
lágy puszi mint egy pólyababának." Mílyet
akarnál?"
Lassút, csiklandós-harapósat, benne piros kis
kígyó csúszkál." Mennyit tudsz te, biz én nem is
értem."
Megmutatom: hajtsd rám fejedet, Vica, tedd ide
szádat."
Jaj Gyuri megfojtasz!" Rossz volt?" Dehogy,
ennivaló vagy,
csak már túllépünk a határon: azért vagyok itt
hogy
nyelvekre s tudományra tanítsalak és nem a tiltott
alma-tudásra. Elég volt, mingyárt kezdjük a
leckét."
Féltve helyét, szorosabban túrja fejét a leányba,
forró öl, ruganyos comb, lágy has rejti az arcát,
domboruló feszes emlők közt felpillog a szemre:
két sugaras kékségen a szíve az úrfira árad
mandula-szemhéjból, huncut pillák sürüjéből;
gömbölyded cica-orr és rózsás tejhabos orcák,
lázpiros apró száj, pici fül mely a szőke
sörényben
lappang, tündöklő zuhatagban. Dünnyög a fickó:
Hogy bírsz ekkora bájt két talpacskán fuvarozni?
nem szégyelled a szépséged? hisz’ akárki ha
meglát,
rögtön a rámádból kikotorna." De Gyurka!" Nem
így van?"
Erről nem tehetek." Hogy mersz járkálni az utcán,
megbolygatni akárki nyugalmát? Egy bika rádnéz,
feldöf! vagy kocsi áll meg s ellopnak!" Sose
félek,
van nekem egy hős udvarlóm, megvéd a bikától
és a betyároktól: na tudod ki?" S a karcsu finom
kéz
szórakozottan lejt a gyerek-lábszár üde bőrén,
hajladozó ügyes ujjak, holdsarlós fejü kígyók
lelnek vékony vérvörös ívre: tövis-kaparásra.
Hol másztál, te majom? Várj, megkenem." Egy
mutató-ujj
óvatosan simogatja sebét, kanyarogva továbbfut
combja közé: ott már a rövid nadrág feszülése
hódol a női varázsnak, emelt fejjel, katonásan.
Erre a szép őrjárat megtorpan, hazaröppen.
Mindkettő hallgat kipirultan. Az ifju tanárnő
fényes fürtjei közt töpreng: - Én rontlak el édes?
Kis bütyök, ágaskodsz, csordultig tűzzel irántam,
hát nem félsz, kan-egér, hogy fölfal a macska? de
bírnám
térdem kapcsa közé csomagolni az ifjurat! ó hogy
bámulnál bari-szemmel a vágóhídon, imádott
szép szelid istennőd kimeresztett karmai árnyán,
pusztító forró viharomban, meztelenül tárt
sok titkomba temetve! No nem foglak kirabolni.
Csak szédíts boci-pillákkal könyörögve, barátom,
átlátok rajtad. - S Gyuri méláz: - Combod a
párnám,
közte a furcsa boszorkányüst hol a kisbaba készül,
átsüt a szoknyádon: tudom, abba merítik a rücskös
üsthabarót a nagyok, kedvenc párnámba lövellnek
undok taknyot, akár rózsára csigák. Tegyem én
is? -
Kúszik a mellre, s a nyáriruhás nagylány sima
karján
siklik az ajka s a gömbölyü vállba harap. Gyuri,
ez fáj!"
Van már itt régibb csunya kék folt." Elpirul Éva
és emlékezik: - Ott ragadott meg a szörnyü
szakállas
tegnapelőtt, s röhögött, én sírtam, forrva
dühömben:
tűrje szegény fizetett nevelőnő, senki
cselédlány. -
Szekrény sarka nyomott meg..." Nyakba fogódzik a
lurkó,
dönti hanyatt a kisanyját, ráhasal, összefonódnak.
Éva susog: Bőrödbe se férsz már? bolygat a véred?
mit tegyek én veled, őzike ? Megbánod, Gyuri, baj
lesz."
Reszket a kisfiu: Vallj őszintén: már te
csináltad?"
„Ezt nem kérdi a férfi a nőtől. Hogyha kiváncsi,
megpróbálja: a hölgyike hagyja-e?" Éva, te
hagynád?
„Majd ha nagyobb léssz." Azt hittem, tündér-
liliom vagy,
álomi szépséged sose adnád durva dologra.”
„Hát mit akarsz, mit ölelgetsz?" És nem fáj az a
nőnek?"
„Hogyha szeret s szeretík, nem fáj." Nagyon
élvezed Éva?"
„Fogd be a szád, ördögfülü, hadd babráljon az
ujjam
boglyas barna hajadban. Dugd ide gaz pofikádat,
szikra-szemet, meszelő-szempillát: addsza,
cseréljünk...
Csak fiunak lehet ennyire lányosan-angyali képe
mintha zománcból volna; maholnap serked a bajszod,
sért a szakállad, s vége. De máris ritka pimasz
vagy.
Kérlek, sós-zsák, szállj le hasamról, vagy
legurítlak."
Tört szeme sírósan-nevetősen nézi neveltjét,
félti saját vágyától; most nem ijeszti a botrány
és kidobás: de remeg hogy örökre olyat rabol el,
mit
vissza nem adhat. „Lázas vagy, Vica, éget a
bőröd."
Ő leborul, zokog: „Ezt te nem érted! Hagyj
egyedül, menj!
Nem volt senkim a föld kerekén, melléd idevettek,
kényeztetlek mint esze-nincs kotlós a csibéjét,
majd bűnhődöm is érte..." Ne bőgj, anyatigris,
enyém vagy."
Férfi-fölénnyel, felmérőn végigtapogatja,
fejjel lendül a szoknya alá; zárt térd löki
vissza:
„Jaj de piszok vagy, mint egy felnőtt! Kedves
okos kis
pajtásom hova lett? eltűnt, én megkeresem most,
itthagylak, megyek." Üss szájon, de maradj."
Nesze mocskos."
„Úgy szeretem pofonod! repülő puha könnyü kezed
van."
„Kaphatsz még, ha komiszkodsz." Adj csókot."
Kifogyott, nincs."
"Nem baj, majd adok én. Légy szállt a füledre,
hiába
bújsz tenyeredbe, kisasszony, egész dongó-sereg
ott ül
álladon és nyakadon. Ne vihogj!" De a nő alig
érti,
másra figyel: lelkében vén banya hangja rikácsol:
- Bestia, szajha, utolsó! ezt a szegény
nyomorultat
fölpiszkáItad s cserbehagyod, forduljon a hájas
trampli mosónéhoz, ványadt köhögő szobalányhoz,
vagy könyörüljön rajt egy harcias éjjeli lepke!
Most már törlőrongya legyél, vagy megbetegíted,
aztán bármi csapás ér, szenvedd el: te okoztad. -
Elködösűl a világ a szemében. Fogja az úrfit,
meghömpölygeti, rázuhanó testtel beborítja,
gyűri a lába közé: Jaj pólyababám, ne utálj meg!"
S bimbók közt leszorítva, folyondárral lenyügözve
fekszik az ifju hanyatt a leány eleven lugasában,
megszédülten, ijedten; s Éva nem engedi el már,
földanyaként, ki szivéből szül fiat és vele
alszik,
elnyeli síkosan és szorosan gyürüző melegébe,
fürtjez csiklandozzák, hullámozva-lökődve
őrli tapadt öle, könnyű tompora, hinta-csipője.
Lát a fiú dúlt, izzadt, fulladozó, idegen nőt,
lát a leány megszeppent s elpityerült gyerek-
ajkat,
édeni létben holtrasebezve kiáltana; csak néz,
összecsapó hullámokon ingó tágrameredt szem.
V
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek
rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik
iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől,
pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más
feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyol-vékony, mégis páncél-erős határ mindörökre;
titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi
késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem
mindent rögtön elhamvasztana, tüzét az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
VI
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyü keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: Mit akarsz, te bolond?
Tréfáltam, eressz el!"
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért
hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezűl,
inkább karmolt és harapott, s csókkal boritottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt
rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt
ne csinálj."
Símogatott szeliden s halk gúnnyal: Uram,
kielégült?"
Karba ragadtam a lányt: Fölfalom ezt a
rigót."
Arca hevült, pihegett: Szétszaggatsz! várj
kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd,
levetem."
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a
szoknya,
néhány könnyü rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szerte-vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiu egy-testté, kétfejü ősi alak,
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyu
vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg
esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult
szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba
gurulva
hátat fordított: Jobb neked így, te
betyár?"
Kértem súgva: Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosan és kacagón.
VII
Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra ís hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és
ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó
párnán.
Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok
fölött
megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
Ne rejtőzz el, úgy is látlak.
Rád csukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
S elsímulsz a tenyeremben.
Elsímulsz az arcom bőrén,
Mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy.
Nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
S öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám! Szólok a szemednek.
Ne fuss el! Nagyon szeretlek.
József Attila
Áldalak búval, vigalommal
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal.
Őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak, és énekellek,
Istennek téged felellek.
Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
Samuel Taylor Coleridge
Válasz a gyermeknek
Hogy mit mond a madár? A rigók, verebek
Gerlék, kenderikék zengik: "Szeretek! Szeretek!"
Télen némák, akkor a szél zúgó szava szól;
Mit mond, nem tudom én - fenyegetve dalol.
Ám a levél, a virág, a tavasz fénylő melege,
Víg ének, szerelem - megjön mind, vissza, ide.
S boldogságtól túláradva csapong a pacsirta,
Dús zöld rétek kék magasába a hangja beírja,
Zengi az égnek, a földnek örökkön-örökre dalát:
"Szerelmem imádom! Szerelmem imád!"
A következő kettőt nem biztos, hogy mindenki szerelmes versnek gondolja, de engem megragadtak.
Lao Ce
Tao Te King
Az út, mely szóba fogható,
nem az öröktől való;
a szó, mely rája mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s Föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de, ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titkok kapuja.
József Attila
Mámor
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szívét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.
É s szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot,
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.
Végül pedig egy olyan vers, amit egy régi szerelmem küldött nekem. Az íróját nem ismerem.( lehet, hogy ő írta :-)))) )
Cantus cantorum
Szeretném, ha úgy folyna össze lelkünk
Mint két folyó
Mint víztükrön rózsák fénye
Mint meleg kabátban a bélés
Mint cipők nyoma a hóban
Mint tó fenekén a homok vagy a sóder
Mint állatok álma
Mint május elején a színek és az árnyak
Mint ostyák a hívők szájában melyeket a pap osztogat
Mint újgazdagéknál a vázában a Csokrok
Mint újgazdagéknál a marcipán a Tortán
Mint egy karéj kenyér emléke melyet sok nyomorult rágott
Mint koldusok szakálla
Mint szilánkokat szedegető vének
Mint hóban a csapdák
Mint pocsolya vize a patak vizével
Mint két égő bokor az erdővel
Mint a földön a szemét és a mocsok
Mint a vér
mikor öregasszony a baromfi nyakát
saját kezével együtt vágja
Mint háború zajai
Mint lángok
SZERETNÉM
Ha
Mindíg
Így
Folyna
Össze
Lelkünk
Örökkön és
Örökké
Emlékeztek még a topicnyitó egyik versére?
Nos Szijártó Péter elkészítette honlapját, ahol többek közt az a vers is olvasható. Elérhetőség:
http://www.extra.hu/szpeet
Ezt a dalszöveget Steve Harley a lockerbie-i repülőgép-katasztrófában meghalt barátjának (és némileg szerelmének) ajánlotta.
SEBASTIAN
Radiate simply, the candle is burning, so low for me
Generate me limply, can't seem to place your name, cherie
To rearrange all these thoughts in a moment is suicide
Come to a strange place, we'll talk over old times we never smile
Somebody called me Sebastian
Somebody called me Sebastian
Work out a rhyme, toss me the time, lay me, you're mine
And we all know, oh yeah!
Your Persian eyes sparkle; your lips, ruby blue, never speak a sound
And you, oh so gay, with Parisian demands, you can run-around
And your view of society screws up my mind like you'll never know
Lead me away, come inside, see my mind in Kaleidoscope
Somebody called me Sebastian
Somebody called me Sebastian
Mangle my mind, love me sublime, do it in style,
So we all know, oh yeah!
You're not gonna run, babe, we only just begun, babe, to compromise
Slagged in a Bowery saloon, love's a story we'll serialize
Pale angel face; green eye-shadow, the glitter is outasight
No courtesan could begin to decipher your beam of light
Somebody called me Sebastian
Somebody called me Sebastian
Dance on my heart, laugh, swoop and dart
Now we all know you, yeah!
Ki küldött, honnan jöttél
Ki küldött és miért vagy itt
A világ nélküled, már semmit nem jelent
A világ nélküled - meghalt a szó és a csend
A mosoly az arcodon mindent elárul
Ne szólj, tudom, a szemed mindent elmesél
Hiába mondod: véget ér
Nem hiszem
Rólad szól minden reggel
Hozzád vezet minden út
A világ Nélküled már semmit nem jelent
Jöjj közel, ne félj, ne várj
Jöjj közel, vagy gondolj csak rám...
**
Bármi jön, hadd legyen
Az életem tiéd lesz
Végtelen
Egyszerre itt, egyszerre ott
Az utca mindkét oldalán ott vagyok
A házak ablakából nézlek mindig, hol jársz most
Nélkülem
A házak ablakából nézlek mindig
El ne tévedj!
Bárcsak bátyám lennél,
ki anyám mellét szopta!
Ha az utcán találkoznánk,
megcsókolhatnálak, s nem szólhatnának meg.
Elvezetnélek, anyám házába vinnélek,
Te tanítgatnál engem,
én meg fűszeres borral itatnálak,
gránátalmamusttal.
Bal karja a fejem alatt,
jobbjával átölel engem.
Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai,
nek keltsétek, ne ébresszétek fel
a szerelmet, amíg nem akarja!
Ki ez a lány, aki a pusztából jön
szerelmesére támaszkodva?
Az almafa alatt költöttelek fel,
ahol anyád vajúdott veled,
ahol vajúdott és megszült téged.
Tégy engem, mint pecsétet a szívedre,
mint pecsétet a karodra!
Bizony, erős a szeretet, mint a halál,
legyőzhetetlen a szenvedély, mint a lobogó tűz,
mint az ÚRnak lángja.
Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet,
folyók sem tudják elsodorni.
De ha valaki háza minden kincsét
kínálná is a szeretetért,
azzal se érne el semmit.
...
Siess hozzám, szerelmesem,
hasonlóan egy gazellához
vagy egy fiatal szarvashoz,
a balzsamillatú hegyeken!
(Biblia, Énekek éneke, 8,1-7, 14)
(Azért ez se semmi, feleim...)
Ha csak a testedet szerettem,
csak a te testedet szerettem.
ha kurvultan beléd romoltam,
a testem volt, én ott se voltam.
Ha csak a testedet szerettem,
a te testedet úgy szerettem,
bőrödön folyóvá bomoltam,
úszhass bennem, mint csönd a holtban.
Ha csak a testedet szerettem,
tested a testedért szerettem,
tájaidban, csillagban, Holdban
remeteként is már te voltam.
-----------------------------
És még egy:
-----------------------------
Vidd innen a szerelmet
„Te rongy,...”
(József Attila)
(sorok szerzője költő
írt nem írt volna verset
s mert volna férfiember
hiányt tud nem keservet
s mert szolga volt csak szolga
akárhová szegődve
szívét agyát az Isten
játéka mind benőtte
Isten játéka volt csak
mint minden ami ember
de kiállt Isten ellen
egy pőre szerelemmel
szeretett élt s ha halna
nem hagyna itt hiányt
mert nem dacolt halállal
és sosem szólt: vivát
s ha egyszer megtér végleg
mert szolga ő csak szolga
egy nőért egy igéért
szervácságát kioltja)
vidd innen a szerelmet
kialszom mint az Isten
szeme a ránk felejtett
míg nézve hogy hagyott el
engem előbb a tested
aztán a magamé is
belehülyült egészen
már Ő maradt magára
a Teremtés a szégyen
vidd innen a szerelmet
nyomaid lepedőmről
barna ízeid vidd el
fényévnyiről se nézz rám
ég-barna szemeiddel
barna hajad ne szórd rám
bimbaid ha míg égnek
öled barna magányát
magaddal oszd meg végleg
vidd innen a szerelmet
szerelmünk pocsolyáit
zuhatagait vidd el
sejtjeim amíg őrzik
pározzak emlékeddel
lepedőnkről nevünk vidd
minket ne lásson Isten
begyakorlott kudarcunk
füstjét salakját vidd el
vidd innen a szerelmet
te rongy, ki sosem voltál
velem mert én voltam csak
kocsmásan koronásan
vértben – te magad csaltad
ha velem is megcsaltál
vidd innen a szerelmet
lehettél volna minden
de szebb voltál és szajhább
hogy magadat se tudtad
szeretni hát ne sajnáld
ha életem fölé nőtt
életed annyit ér csak
mint gyár nélkül a kémény
arcodba hulla szél csap
arcodba kövek ülnek
kövekké romlik házad
házad belakhatatlan
lakhatatlan a bánat
vidd innen a szerelmet
magányom ne kövesd meg
bennem kezes sakálok
ülnek szerelmed álnok
teteméhez – tebenned
rohadjon szét szerelmem
dögöm magzatként hordd ki
forrjon rá szajha méhed
újra hogy ne szülhessen
vidd innen a szerelmet
tőlem tolófájások
kínján se szabadulhass
ellenél árvaságra
lelenc-sorba te juthatsz
velem ha test vér voltál
most voltommal faragjon
öled dögkút-magánya
belőled végleg asszonyt
vidd innen a szerelmet
menj el de aki voltam
viseld örökké fattyad
hozzám ha árván jöttél
most kétszeresen az vagy
adnád a büszke némbert
vagy szöknél vissza szűzzé –
vigyázz e kurva égbolt
most már csak egyikünké
vidd innen a szerelmet
vidd innen a szerelmet
(sorok szerzője férfi
volna kit meg se csaltál
szöktél bár énbelőlem
önmagad foglya voltál
szerelmem ami volt csak
rád mindent elszerettem
akartam lenni házad
de csak szolgád lehettem
szabaddá úgy tehettél
múltam már benned múlik
hibátlan homlokomra
hiányod hava hullik)
(mire emlékszem te mire
évszakaink hűlt helyire
párzásunk díszleteire
örök döntetlenjeire)
tíz év a szájtépésnek
ideje lejárt nem történt
velünk semmi szerettünk én
jó vagyok mert szeretem magam
még jobb mert hagytam hogy
(olyan nehéz így égbe lógva
siralmas ez a szomorú-
játéknak álcázott vurstli
kosztümös magánháború)
nincsen szükségem semmire
virágot nem veszek neked
én jó vagyok mert szeretem magam
nyugodtan véget érhetek
(miket beszélsz te meg)
félek nagyon mert szeretem magam
már csak aludni szeretek
és már csak azt álmodni alszom
s álmomban megtizedelek
magamban minden hülye mámort
álmomban néha te leszek
(miféle bohóc vagyok én
öled izgága kis pihéin
megjuhászodó kan öleb)
olyankor komolyan hiszem
még alánk ágyazza magát
a föld és mint a többi jók
szerethetjük magunkat
(csak néhány kontinens
csámpázott át mirajtunk)
csapásaimon pici szajhák
szimatolnak én jó vagyok
kiváló vérvonalam árát
megkértem mindig
(s kipusztulunk
mint a nászéjszakák)
jó vagyok
hagytam magam szeretni
feszítettem elszabott szerelmekben
s ha meg-megtértem hogy magamat szeressem
kibiceim szeme se rebbent
(jó volna mindig visszatérni
mindig sehonnan mindig innen
a kerge vér számára kérni
menedékjogot köreidben)
igaz a tétet odahagytam
többnyire mégse vesztesen
nem tudtam én kiköltekezni
bennem rekedt a szerelem
én jó voltam én mindig mindenütt
szerettem nagyon magamat
nézz végig színtereimen
mennyi parádés rom maradt
(most itt vagyok
csapódik
hús a húsnak
egymásnak mint magunknak)
megsarcolt téged is dühöm
vitézül ha szerettelek
végül is kudarcaim árát
kan méltóságom kín vehette meg
(tudod a testem mint saját
tested emigráns sejtjeit
ne félj fejtsed meg tagjaim
rejtjelzett üzeneteit)
most itt vagyok csapódik hús a húsnak
csapódom hozzád csak öled
vérrel ágáló kis rügyét
egy csókkal szelídítni meg
csak úgy szakadni beléd mintha fájna
a rám zúduló levegő
csak félelmeim gyarmatán
benned lohadjon le erőm
tested sötét mélytengerében
robbanjanak garázda nedveim
nem tudni meghasadt a tér
és benned van és idekinn
(ne mondd hogy jó beszélni most
olyan volna mint elszaladni
gondolni sem csak lenni hogy szeretlek)
Élek, megint érzem,
mert szenvedek.
Hosszú éjszakákon át
nem láttam mást,
csak a testedet,
a létezésedet.
AZtán találkoztunk.
Valahol pár órát laktunk,
de ott sem középen,
csak egy olyan helyen,
mint a szív: egy ágyban.
Mindössze Szerelem volt.
Azóta a semmivel naponta nézek szembe,
lemeztelenített szívem
nem védi semmi sem.
Bocs! Nem olvastam vegig a topicot, letet, hogy mar volt.
Pilinszky: Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek
Lehunyt szemmel sirok azon, hogy elsz.
De lathatod az Istenek a por meg az ido
Megis oly sulyos buckakat emel kozed kozem,
hogy olykor elfog a szeretet teriszonya
es kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor agyba bujva felek,
Mint a termeszet ejfel idejen.
Azutan ujra hiszem hogy osszetartozunk,
Hogy kezemet kezedbe tettem.
Bocsika ha nem pontos az idezes, de csak igy fejbol ment.
Arcodon pír
Szívemben tűz;
Szép szemed sír
Szerelmünk szűz.
K.A.
Mosolyod
(Egy kékszemű lánykához)
Elemészti a tűz lobogó szivemet,
Ha reám emeled csupa kék szemedet.
Csupa kék, oly szép, belesárgul az ég;
Belenézek e fénybe: a testem elég.
Ha reám mosolyogsz, kicsi kékszemü lány
Eleped hő szívem a csókod után.
Ha az ajkamon égne remegve a szám,
Vele lelkemet is rácsókolnám.
Ifjú szivemen eleven szerelem
Gyere, légy az enyém, gyere légy ma velem;
Gyere, nézz a szemembe, ne félj picinyem;
Ha elégek e képet a mennybe viszem!
K.A.
(p.s. Nemrég írt valaki az After Cryingról. A kedvenc együttesem. Akit érdekel az efféle zene,
szerezze meg a Townscream együttes CD-jét, Vedres Csaba (aki kivált a Cryingból) nagyot alakít rajta. Létre lehetne hozni egy ilyen topicot is.)
A házakban némaság.
Az éj csodás álma boldog.
Zsongva zúg a föld s a lombok:
a szív sejti csak szavát,
ahogy a lágy, ősi bánat
csendes borzongása árad
villámlón a keblen át.
Atjart a csend, de nem felelt, es mind a ketten
Tudjuk, mit jelent
Hogy barmit mondunk, minden tonkrement
Meg jatszanank, de nem kaptunk hitelt
Szinlelni kar, ismerhetsz mar: a szerepem
Megint tuljatszanam
Es szot fogadnek, barmit mondanal
Hisz annyi mindent elhibaztam mar
A csend is kozol sokmindent, ha neman cseng
Es szent igaz: nem mondhatom, hogy konnyen ment
De jobb lesz igy, ezutan - mosolygok tan
Te jol tudod, hogy alarc ez csupan
Magany, mit egy felenk sziv diktal
Buszkeseg egy ferfi arnyekan.
Viszlat...viszlat...
Es neha elbeszelgetunk
Hogy jo volt, mikor penztelenul csavarogtunk meg
Uj szinben uj vilagot latsz
Es holnap mar a napfeny bokol barhol, merre jarsz
Jon szerelem, ha jonni kell
Es biztosan tudom, hogy egyszer boldog is leszel
Vegtelen szalagon
Vegigkiser
Lagy dalod hallgatom
Ajkamon ver
Tukrok a negy falon
A fust, a konny, a nema kin var
A hajnal igy talal
Almod messze jar
Szuz havon kacsint ram
Erzem, eltalal
Foldet er a csok, a szamban sar
Tancolo delibab
Aludni tersz
Arcomat markolom
Uvegliderc
Celtalan imbolyog
Utcalampa nyujtja arnyat
Csendben atolel
Lassan tancra kel
Szurke holgy vigyaz ram
Nyirkos teste tart
Ramborulva, holtan ebreszt fel
- Harmat, csokold arcat
Lagy fu, nyugtasd karjat
Holdfeny, legy a parja
Csillag, pillantasa
Szel, szaritsd fel konnyet
Jo fold, rejtsd el testet -
Sik betonszalagon
Vegigkiser
Hangodat hallgatom
Ajkamon ver
Tukrok az ablakon
Senki nem kovet, nem uz mar
A hajnal nem talal
Nem hivsz
Elnyelt reg
Az ej
Megéneklem a legszebbet,
Ki nekem a legszentebb,
Kinek szőke a haja,
Ívelt puha az ajka,
Kék szemével engem kutat,
Kinek szám kérést súghat,
Ki lágyan átölel szavával,
S versenyez pegazus lovával....
Igen Őróla van szó, ha mondom,
Mióta van, szépre nincs gondom:-)))))))
*off*másikegylány-asszem nem gyözhetek, vagynincs gyözelem de azért.....*on*
WHO KNOWS.......
Ki tehet róla, ha elmulik a szerelem?
Ki mondja meg, meddig jó nekem_?
Ki tudja azt, ami nem tudható?
Ki hallja meg azt ami nem elmondható?
Ki tehet róla? Ki mondaja meg?
Kedvesem fáj, hogy ezt kell mondanom,
tegnap szerettelek, ma már gyáván elfutok.
Ez csak egy levél, szavakba önteni nem tudom,
nem hazudok neked, nincs miért maradnom.
Ki tehet róla? Ki mondja meg?
Elmegyek.Elmegyek.
MORRISON
Fehér az éjszaka a megfagyott könnyektől,
Az álmatlanság ártatlan mosolyától,
Erdőben állsz. Félsz a szellemektől,
A kísértés emésztő szorongásától.
Messze valahol, lelked mély romvárában
Gyertyák égnek és égetnek,
Lehántják rólam a megjátszás fátylát,
Kérlek, de hallgatsz a sötétben.
Ki fogja majd a kezed, ha egyedül vagy?
Ki lesz majd, aki imádni fog?
Ki lesz, aki egyszer még többet adhat,
Ki lesz majd, aki nem hagy ott?
Mit akarsz tőlem? Leoltod a fényeket,
Keresel valamit, de engem eltaposol,
Megölsz, kifacsarod belőlem szeretetem,
Pusztítasz, de nem gondolkozol.
Várod, hogy egy éjen majd én engedek,
Nem én kellek, én csak egy szerep vagyok,
Meglátod az arcod, nincsen mit elvegyek!
Mert ott csak a féktelen űr tátong.
***
Sokáig vártam, hogy meglásd, miért teszem,
Mert nem értetted sok értelmetlen tettem,
Amiért utánad rohantam lélekszakadva,
Hogy elfelejtsem megint, mit akartam.
Megtöltöd szívem örömmel, s csillog szemem,
Mert nem fogok tudni soha betelni veled,
Epedezem és kínlódom, akarom és nem akarom,
Elrejtem magam, és újra neked adom.
Minden te vagy, ami szép és virágzik,
Teérted hullanak a rózsák szirmai,
A nap a te szépségedet aranyozza be,
S dalolnak a madarak gyönyörűségükben.
A tavasz élete, ez vagy te, reggel és este,
Zöldell a rét és bogarak döngicsélnek,
Nem kell arany és ezüst, csak te, önmagad,
Együtt várva az oly messzi holnapra.
***
Hajnalodik már a dermesztő téli hidegben,
Jégvirágok az ablakon, üzeneted a magányból,
Összehúzom a szerelem vékony takaróját magamon,
Másra gondolok. Mikor itt voltál mellettem.
Nyugodt vagyok. Nincs miért sietnem,
Elvesztem, mint letört ág a viharban,
Nem dönthet el az újabb szélroham,
Érdektelenséged fagya megerősített.
Értetlenséged nyomaszt. Más vagy már, süket,
És engem sem zavarnak a kinti világ zajai,
Nem foglalkoztatnak többet más ember bajai.
Megtértem az örök hitetlenséghez.
A kitaszítottak pokla és a szentek mennye
Eltávolodott. Bezártam őket udatom mélyébe,
Ott vergődnek veled, te választasz, melyiket.
Nekem lényegtelen. Én már bevégeztem velük és veled.
