"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, sokszor az ember nem tud az életével mit kezdeni, mintha ajándékba koloncot kapott volna, káromolja az ajándékozót,
mert hiszi azt, neki romlott hal jutott, pedig az élet talán nem hal, az élet háló, s van sok tó, amibe belé kell meríteni, s ami ott van, attól megtelik hamar de nem mindegy, hogy a sok lehetőség közül melyiket választja, mert ha halat akar szerezni olyanból, amelyikben kígyó-béka van: az kerül a terítékre akkor az is igaz, nem mindenkinek jutott egyforma háló, van, akié kissé lyukas már a kezdeteknél, de talán nem is a milyensége a legfontosabb, hanem az, hogy hova meríti az ember: sok jó háló telt már meg gonoszsággal, de ha a szeretet tavába merítik meg, legyen a háló bármilyen állapotban, meg szeretettel telik.
Tudod arra gondoltam, az épület homlokzata a külső szemlélőnek sok mindent elárul arról, hogy belül mi zajlik,
beszélnek a falak, beszél a bőr, a tartás, a köröm, a haj, és ha megszólal: a száj sok mindent elmondhatnak, vagy kozmetikával eltakarhatnak, egyik se hiteles teljesen, és mind csak a közvetlen felszín alattit láttatja, többre egyik sem képes tőlük arról nem kapni képet, mi van belül, mi van a mélyben, mi van az ember lelkében: odáig látni csak azon a két, az egészhez képest kicsiny ablakon lehet: a szem, az éber megfigyelőnek sok mindent elárul, az az ablak közvetlenül a lélekre nyílik, ott bekukucskálva meglátni, ha a külső, a látszólagos rend mögött uralkodik a káosz, a zűrzavar, vagy esetleg a mérhetetlen szomorúság lakik, ha nyitva van az az ablak a lakóról elárul sok mindent, azt is, ha a belső rendjét elhanyagolja, ha ott zűrzavar van semmiféle külsőség nem segít, akkor az egészen uralkodik az otthontalanság, de csak addig, míg nem varázsol rendet szeretet.
Szemgödreimben vakító sötétség honol, és ott belül, hol korább´ terveim, s álmaim serkentek, elcsendesül már a sok félelem. Állkapcsomból, honnan megannyi vágy, és ígéret kelt útra múlt időn, ott a semmi ordít most némán a lét lemállott rólam már rég.
Bordáim között, hol egykor régen lüktetett az élet, és bölcsője volt megannyi lágy és vad érzésnek most üresség szorong, hogy semmivé válik. * * * Egy világos árny suhan hangtalan kacagva a végtelen homály fele, s pihenni tér az idő
Mért kell, hogy a szó, mi tegnap édes volt, ma, mint az epe, oly keserű legyen? Mért kell, hogy lelkemen száradjon folt, nincs ember, aki számra zárat tegyen? Mert mi tegnap piedesztálra emelt, s mint tollpihe, gyengéden cirógatott, holnap sötét és mély kriptába temet, miután, mint a bűnöst: fellógatott Ugyanez a szó hullajt nagy könnyeket, s térdre hullva szól bűnbánó fohásza, mindőn indul már temetései menet De késő! Megérett az ő kovásza! Itt áll a bakó! Tönkre teszi fejem, az ítélet is csak egy szó, ég velem!
Nesz hallik, egy kihaltnak hitt szó a fagyos szobában, s egy érzés, egy régi, avitt ölt testet a homályban. A múlt, mint néma kísértet lebeg a jelen felett, s a régi, megfakult képek Mind megelevenedett. Hasztalan próba elűzni e lidércet. Ő fog győzni, s hirdeti majd a kopja: Megfojtotta a múltja!
Akartam lenni én csörgedező patak, ami friss vízével oltja szomjadat Akartam lenni én őszinte szerenád, mi zengi érzésem és szívem dallamát Akartam lenni én áldás a holnapon, mi ül majd válladra egy borús alkonyon Akartam lenni én napsugár a télben, hogy reszkető tested átjárja a fényem Akartam lenni én egy megfakult fénykép, mi őrzi emléked fájón mindörökké
S akartam lenni én szivárvány az égen: érzéseid felett büszke diadalív
De Más a szív, más a száj, egyik szól, másik fáj! Más a nap, más az éj, búsong a téli szél, egy megfagyott sóhaj, ami életre kél
Megfáradt arcodon egy kiégett könnycsepp Nem lettem én egyéb!
Álomba merültél az árnyak ölelnek elajándékoztad szívedet az égbolt messze zeng jajongsz az elmúlásban homályos tükörképed áll, az idő, a hiány érted kiált álom-mezőkön bolyongsz, öntudatlan a semmibe hullsz, erős falak zárnak körbe: nyisd ki szíved a szeretetbe
Fazekas Margit /Szomorúfűz/ Kettőnk szíve verte kotta
Életre hívtál, létezni hívtál, megszelídítettél, felmelegítetted a szívemet, a lelkemet fényt gyújtottál nekem, szeretetet adtál. Minden fájdalom, minden kínom elszállt A Nap a Hold a csillag mind Te vagy nekem Itt gyűlik szívemben, s most lásd részletezem A szivárvány ragyogó színeivel jelölted ki utam Tehetetlenül kívánom megadni magam Nappalok, éjszakák, szikrázó fénye nekem csak Te vagy Lelkemhez fonódik lelked, s lám így ölelsz Együtt szárnyal lényünk, mint egy csodálatos dallam, Összecseng és ringva ring, az adagioban halkan Kettőnk szíve verte kotta, melyet együtt zengünk örökkön fogva.
Ajkad keresem vérpiros rózsát, csókod jelenti életem álmát, Szemeid csillogó ragyogását, forró ölelését mindkét karodnak, minden vágyad magába fonja, nektártartó serleg a Te tested kelyhéből szomjúságom vétessen lelkem lelkeddel egyesülve, egy testé válva szeresen téged, minden drága percért a boldogságban, Bíborszínű patakod medrét keresve, Mint űzött vad benned párját meglelte, rohanó léptekkel tépetten zihálva, öled mélyén beteljesült vággyal, Felhorkan a vad megfeszül, mint a húr, s utoljára két ölelő karodba hull.
Lesütött pilládon át nézed az árnyék játékát, amint a Hold fénye testeden jár. Mozdulsz, s az ezüst megbújik a hajlatban, simogatón átölel s csókja a szádé, amit a nap bearanyozott, most az árnyé. Te hozzá simulsz el veszel, halk sóhajod elröppen felé, maradj még ! kiáltod, szeretlek mindenkinél jobban, úrnőm vagy nappal s álmaimban, hajtsd fejed vánkosomra, érezzem forró leheleted, szítsd még tüzem kapjon lángra, ha kell izzó öledben, vagy vezess vad vágtára, hogy majd nálad megpihenjek, zuhanjak párában gőzölgőn ölelő karodba drágám, százszor vagy ezerszer csillogó szemed kékjének fénye legyen lámpásom amikor tested csodálom, édes párom.
Horizont sötét,, felhő,,mint sötét éj,, rátelepszik a tájra,, gomolyog,,alakot ölt,, lelkem is így tombol,, mi jó,,mi rossz,, mit tegyek,,, hogy legyen,? tovább,, válasszon,, szív s a lélek,, vad harcot vív,, fájdalmat,, gyötrődést,, könnyet ír ! az emberi lélek,, még mit bír? választ nem várva,, menni tovább,, új nap,,új feladat,, s a horizonton,, remény fény csík,,,,
Százszor s ezerszer elmondom ott benn, azt az egy szót, mely oly kedves szívemnek. Félek, hogy a csöndben kihallik hangossága, és titkunk talán más is irigyelné és elvágyná,
de jó is lenne a csalfa álmot megregulázni, nem az éj leplén kényére- kedvére várni azt a percet, mikor a fáklyám meggyújtod, hogy bolondultan csípőddel együtt ringjon,
ha a világnak mégannyiszor is fordul kereke, életemnek mindvégig egyedül Te lészen' értelme, mert voltál lány nyíló liliom, de asszonnyá értél, mikor kértem tőled, Te forró csókkal fizettél,
örülj vigadj dalolva csengjen fülembe kacajod, nem adom e dalt másnak, enyémek a sóhajok, törd le büszkeségem kedves, nézz reám s nevess kormányozd viharban vitorlám öblöd legmélyére,
ne engedd, hogy drága rakománya kárba vésszen', gyönyörködj kínomban, mert tied minden érdem, még senki nem nyújtott csuprot ily édes mézzel, minden szemérmed vetkezd' le s oldódj fel vélem.
Valamire várnak, nem mozdulnak a rezzenések Álmot sem sző már a "Senki" egy új világról Tegnap még remélte, hogy távolban érik a jó A bamba tömegben még néhányan éljeneznek Az emberek arca komor, eltűnt a mosoly Megnyúzták, nyolcba vágták, ez volt az utolsó
Az Ő vállukról leperegnek az értelmes szavak Hazugságból font hálójukba belekeverednek A kilátástalanság ordít a süket füleknek Már egyre többen a híd alatt vetnek ágyat Gyűlölet és harag, fékezhetetlen szárnyra kap Már csak pár lépésre vannak a szakadéktól Az utolsót is felmarkolva, még nagyot harapnak Nem reszketnek, nem félnek a népharagtól, Mert kiveszett a hataloméhes emberből az EMBER!
Sártestem visszavágyik a földbe Szellő lelkem a magas egekbe Hazájától messze szakadt vándor Atyjához tér, már pihenni vágyott Ott várnak, mert mennyben van otthonom Csak elvégzem van itt néhány dolgom
Számon kérik,hogy mindent megtettem, Szeretettel, hittel cselekedtem? Vissza kell jönnöm az iskolába Végleg hazatérek, ha kijártam Lelkem, mint pille leszáll a Földre Újabb sorssal, más test ruhát öltve
Megállt az idő, nem mozdul semmi sem, A sárgult mező tikkadtan pihen. Fáradt a levegő, a csönd remeg.., A légből néz le rám tengerkék szemed.
Itt, ott piros pipacs virít a búza közt, Mint az égő ajkad, hamvas és tűzvörös. Távolban dűlőút és akácos szegély, Porfelhőben halad egy abroncsos szekér.
Forró nyári nap van, a dél közeleg, Minden ünnepélyes, lassú, réveteg... A nagy búzamező, szőke, mint hajad, Az érett kalászok merengőn állanak...
Egy dongó jön szemközt, s ahogy közeleg, Egyre hangosabb lesz, majd egyre csöndesebb. A nap fenn az égen fehéren ragyog..., Ilyen szép nincs semmi, csak a mosolyod.
Lebeg egy pillangó a búzaföld felett, Színes lepkeszárnya énreám nevet. Élvezi a napot, a boldog nyarat, Távolban még villan -, aztán elmarad...
Képzeletben látom lepke-termeted, Szemed szép pilláit, hűs tekinteted. Összefolyik bennem való, s képzelet, Mindenben ami szép, reád ismerek.
Megállt az idő, nem mozdul semmi sem, A sárgult mező tikkadtan pihen..., Fáradt a levegő, a csönd remeg, Lenéz rám az égből tengerkék szemed.
"Kezedbe teszem a Könyvet, hogy vezessen a sűrű ködben. Kezedbe teszem az átlátszó kristályt, hogy lásd a szépet, keresd a tisztát. Kezedbe teszem a gyertyalángot, világíts annak, aki bántott! Kezedbe teszem a szőtt takarót, takard be az árván fázót! Kezedbe teszem a fénylő kulcsot, hogy meleg legyen, és várjon az otthon. Indulj hát, s hívd magaddal a gyerekeket, hogy kezükbe tehesd a szeretetet. "(Róth Márta: Kezedbe teszem a könyvet)
