Én a lágytojást (amit nagyon lágyan, szinte folyósan szeretek) mindig mikróban csinálom kisebb teljesítménnyel, csak nagyon kell vigyázni, mert ha egy picit is tovább bentmarad, mint kell, gumiállagúra szilárdul. :-) A kemény- vagy viaszos tojást persze mindig főzöm. (A németek hívják viaszlágynak a puha, kissé még folyós sárgájú, 6-7 perces tojást, és mivel magyar neve nincs, a családban viaszosnak hívjuk.)
ez jol hangzik, es biztos jol is nez ki.:-) Nekem a serpenyos megoldas kenyelmesebb, mar kitapasztaltam hogy kell a legjobb tukortojast csinalni benne. Ugy szeretem en is hogy a sargaja folyik, a feherje meg feher.:-)
Kell a segitseg... es nem konnyu ugy adni, hogy el is tudjak fogadni. Mert ott a gyerekek szukseglete, ahogy ok szeretnek, ami nekik kell, es a tapasztalatlansaguk, es ott a mi segiteni akarasunk, a mi szuksegletunk, amit mi akarunk adni, es a tapasztalatunk.
Azt szoktam tenni kicsi korukban is, hogy elmondom, ha igy - akkor ez az eredmeny. Ha ugy - akkor az. A valasztas az oveke. Most is ezt teszem, ha kerik a velemenyem, meg ha nem is :)). A dontes az oveke. En tamogatom oket akarmi is a dontesuk.
Utalok tojast hamozni :)). Mostanaban ugy csinalom a tojast, hogy egy porcelan cseszet kivajazok/olajozok, es bele utom a tojasokat. A cseszet lassan forro vizbe teszem, fedot ra - mar csak az idot kell pontositani. Ma - veletlenul - pontosan ugy sikerult ahogy szeretem, a sargaja kicsit laza a kozepen... :)) Es nincs tojashej...
Akkor jó, mert én nem akarok mártír lenni a nagymamaság oltárán, csak élvezni szeretném az előnyeit (előny az is, ha segíthetek, ha szükség van rá!), de élni a saját "szűklátókörű! életemet tovább:-)
Semmi sem hátrány..., bár most elgondolkoztam azon, hogy talán az élet egyetlen területe a nagymamaság, ahol előny a lánygyerek, hiszen a gyermekgondozással kapcsolatos dolgok többnyire női dolgok, és nagyon ritka eset lehet az, amikor anyós és menye között olyan jó a kapcsolat, mint anya és lánya között..., de ebben nem vagyok kompetens, csak a könyvekből ismerem ezt a helyzetet, hisz fiam sose volt, bármennyire szerettem volna. Azt szokták mondani, az anyósok féltékenyek a menyükre..., itt belül titkon azt hiszem, én is az lennék!:-( De persze a vejemet sem szeretném annyira, ha bántaná a lányom. Na, hagyjuk, nincs két egyforma eset, csak általánosságokban lehet gondolkozni, mindenre vannak példák és ellenpéldák.
Remélem, hogy ez a helyes hozzáállás, sokan feláldoznak mindent (vagy legalábbis azt hangoztatják) a nagymamaság oltárán, én is mindent megteszek, de egyrészt nekem is van életem, másrészt tolakodni sem akarok, segítek annyit, amennyit kérnek. Most egy kicsit én is gyengélkedem, amihez nagyon nem vagyok hozzászokva, és teszek is ellene, mert azért lesz dolgom nagymama frontos, hisz három éven belül meglesz a lányom harmadik babája is (és a jelek szerint ez is kisfiú lesz), szegény igencsak le lesz terhelve, így biztos kell majd a segítség, és kell, hogy tudja, számíthat rám mindenben.
Fiús mamáknál biztos nehezebb "jó" anyósnak lenni, hiszen a közös platform a háztartás, ami minden fiatalnak újdonság..., dehát engem ilyen veszély nem fenyeget. Jóban vagyok a vejemmel, imádja a lányomat, és ez nekem bőven elég ahhoz, hogy jóban legyünk!!! És ő is tudja, hogy mindenben számíthat rám, még egy házassági válságban is inkább voltam az ő pártján..., de ha együtt laknánk, az biztos nem tenne jót a kapcsolatunknak, mert óhatatlan, hogy néha a tapasztalt bele ne szóljon -még ha csupa jó szándékkal teszi is azt- a fiatalok dolgába.
Egyetertek a ferjeddel. En is koran lettem anya - es bar imadom a gyerekeimet, nem tudam magamat feladni teljesen a "csalad oltaran" meg most sem! Pedig mar felnottek ugyancsak.
Annyi minden belefer az eletbe - miert kellene lemondani valamirol amikor elvezheto az is kis szervezessel??? :))
Van egy olyan pelda, hogy vegyel egy ures uveget... az az eleted... tegyel bele fontos dolgokat (nagyobb kavicsokat), azok a fontos, elsodleges dolgok az eletedben. Az uveg ezzel tele van.
Aztan vegyel kozepes kavicsokat. Ezek a kozepesen fontos dolgok az eletedben... toltsd meg az uveget vele - a kavicsok szepen a nagyok kozott elfernek...
Aztan vegyel apro kavicsokat... Ezek a kevesbe fontos dolgok az eletedben.., es toltsd oket az uvegedbe... belefernek, feltoltik az uresen maradt helyet...
...es meg ott a hely a feleslegeseknek is az eletedben - a homok...
Oh, en is vagyok foszerepre - de nem unoka nevelesben. Lattam a baratnomtol, o kenyszerult ra mikor a lanya nagyon beteg volt - hat nem elvezte o sem...58 evesen ujszulottel...
Szoval en majd mashol leszek foszereplo, de egy ertekes mellekszerepnek nagyon orulnek! :))
Jo ha az anyosoddal joban vagytok-azt hiszem ez a legfontosabb a csalad eleteben, a jo kapcsolat.
Mikor anyos voltam, szerettuk egymast a menyemmel - igaz, nem eltunk kozel egymashoz.
Én lelkesen neveltem a saját 3 lányomat, de bizony alig vártam, hogy saját lábra álljanak. Hogy ennyire nagyon álltak (kettő külföldön él) azt már nehezebben viselem. A skype azért nagyon sokat segít.
Az unokák léte nagy öröm, de valahogy örülök, hogy a felelősség nagy része már nem az enyém. Szivesen segítek, ha kell, de pár nap szülők nélkül csak velünk már elég az én koromban, kicsit félek is 3 gyereket elvállalni, a legkisebb épp 1 éves. A férjem is lelkes nagyapa, türelemmel olvas nekik, játszik velük, a lányok szerint több türelme van hozzájuk, mint 30-35 évvel ezelőtt volt a sajátjaihoz. Az, hogy legalább 1 lányom itt él a városban 3 unokával nagyon jó, néha sajnálom, hogy a város másik végére költöztek, ami több mint 10 kilométer, biciklivel nekem messze van. Néha elképzelem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha itt lenne 20-25 percnyire. De ez azért mégse 1400 kilométer amennyire a másik két unoka van.
A férjem nagyon szeretett volna anno gyereket, és 22 éves korában már apa is volt, sőt, gyesen is volt a fiával :-). Ennek ellenére azt mesélte az előző házasságáról, hogy az exe már berendezkedett arra, hogy reméhetően hamarosan nagyszülők lesznek, és ez lesz az életük, ő meg nem vágyott rá egyáltalán, csak azt gondolta, hogy ennyi lenne / lett volna az élete? Azt mondja, azért persze örült volna, meg szerette volna őket, csak magától nem forszírozta volna az ügyet. (Még mindig nincs neki, igaz, még a nagyobbik is csak most lesz 30.)
Hát igen, de az csak "mellékszerep", és ki az, aki nem főszerepre vágyik az életben?:-) De persze nem vágyunk arra a hatvanas éveinkben, mert már fizikailag nem menne (persze ha valami miatt muszáj, az más!), vagyis szerintem nem jobb nagyszülőnek lenni, mint szülőnek. Csupán ez volt az eszmefuttatásom lényege:-)
Tudod van olyan gondolat, hogy anyós nem lakhat olyan közel, hogy pongyolában bármikor átmehet a gyerekekhez..., én sem szerettem volna, ha anyósom bármikor belenézhetett volna a fazekamba. Hetente egy napot itt vannak, ez így jónak tűnik, de épp tegnap fejtettem ki, hogy azért néha itt alhatna a nagyobb minden különösebb szükséges ok nélkül. Az én szobámban van az ágya, nagyon jó, amikor együtt alszunk. Délután is mindig kéri, hogy feküdjek le vele, és olykor meg is teszem, pl. tegnap nagyon jó volt aludni pár percet. Általában ő még nem alszik, mire én felébredek, de nem bánja, ha elmegyek, megelégszik azzal a kevés ottlétemmel, de sokkal jobb kedvvel fekszik le így:-) Apró boldogságmorzsák:-)
Felreetheto voltam... nem egy lakasban, egy hazban... az egyutt nevelest nem igy kepzeltem el.
A kozelben elo nagyszulore gondoltam, nem az egy fedel alattira.
A masik - a nagyszulo nem veheti at a szulo szerepet (ha van szulo aki kepes nevelni), hanem marad a nagyszulo szerepben. Ad egy masik "reteget" a gyereknek - amit nagyszulo tud adni, nem a szulo.
Azt gondolom ebben a kérdésben sincs egy igazság, mert nagyon, de nagyon összetett dolog az együttélés. Merthogy minden ember és minden gyerek más. Az én lányaim pl. jók voltak, soha semmi hiszti (félreértés ne essék, nem vagyok benne biztos, hogy ez jó, talán messze nem olyan erősek, mint lehettek volna!), ha ők éltek volna nagymamával, az biztos jó lett volna a nagymamáknak. A sógornőmnek is három lánya van, ördögfióka volt a legnagyobb, ezért aztán állandó cirkusz volt, anyósomnál laktak..., hát nem irigyeltem szegény!!! Sajnos a mi legnagyobb unokánk is tud hisztis lenni, pedig a lányom nagyon hitt magában, a részben tőlünk hozott nevelési elveiben. Nem hiszem, hogy szeretnék velük élni, bármennyire is szeretem őket, nem hiszem, hogy kibírnám, hogy néha ne avatkozzak be a dolgok menetébe. Amúgy alapvetően nem vagyok híve a több generáció együttélésének, elvem az, hogy mindenkinek kell saját élet-tér, saját otthon. Mondjuk egy nagy kertben két vagy több házzal..., emlékszem, sokszor álmodoztunk ilyenről, dehát mindjárt felmerült a probléma, miért éppen én lakhatnék egy telken a lányommal, miért nem az anyósáék, hisz a férjnek is vannak jogai:-) Mert vagyok bármíly jó viszonyban a vejemmel, mégiscsak nyílván szívesebben élne a saját szülei közelében, mint az anyósával, apósával. Persze alakíthatnánk egy egész kolóniát:-)
Mondjuk ezt a házat úgy építettük, ahogy a felső szint önállóan is működhetne, de nem haragszom a lányokra, amiért nem ezt a lehetőséget választották. Mondjuk a kicsi még itt van, de őszintén remélem, hogy lesz majd saját otthona, saját élete..., és, bár a szívem meg fog szakadni, de ha itt nem találja, kibírom azt is, ha külföldre megy élni, mert az ő élete.
