"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Édenkertbe vágytál fehér felhők felett, Elárult mindent az igéző, szép szemed. Szálljak én is veled, ezt dúdolta ajkad, Vár ránk a végtelen, halkan így folytattad.
Egymást átölelve, minden zug bejárva, Felfedezve újra, természet csodája. Völgy öléből hegyre, feljebb csak egyre fel, Sziklacsúcsra érünk, hol a visszhang felel.
Bárányfelhők szelik ott a mélykék eget, Szellők szárnyán szállunk, virágos rét felett, Lebegünk könnyeden, mint kicsiny tollpihék, Együtt suttogjuk a kékmadár énekét.
Megtérve édenből, így aléltan, némán, Csillogó szempárnak a bársonya néz rám. Selymes pilláidra ólompaplan terül, Varázslatos létünk álomba szenderül.
Behunyt szemmel a csendet hallgatom, Lapozom tengernyi gondolatom. Illatos hálóköntösben a vágy, Miközben álmodni készül velem az ágy, Fölibém hajol, lágyan átkarol, Orcáján kihívó, cinkos mosoly.
Kívánlak édes! Oly mézes a csókja, Mivel ajkam és testem halmozza. Hullámzásba kezd a néma tenger, Csapkodja partját bőszült erővel, Zúgó szökőárként magasba hág, Majd csendben nyaldossa sziklák falát.
Cseppfolyós mámorban úszik a kéj, Miközben elcsitul a szenvedély, Csillogó szempár, éledő tudat, Gyűrt takarón ásít a kábulat. Alábbhagy a vágy és elszenderül, Záródó pillámra éj leple terül.
Milyen nehéz valamit írni arról, ami csak fáj belül, egész a mélyben, mint a nyári estén a tücsök húrja hegedül egy kicsi lyukból, valahonnan, és valahonnan sír a szú -- milyen nehéz valami írni, mikor az ember szomorú!
Figyelem… Egy esőcsepp lassú útját, oly hideg a fénye. Érzem… Forró bőrömön karcos érintését, jelet hagy. Hallom… Miként csobban halkan a földre, utolsó sóhaj.
Figyeltem… Egy leány arcát, ki az esőben állt, testvéreim simogatták. Éreztem… Forró bőrét, ahogy utat kerestem lefelé teste vonalán. Hallottam… Miként jajdul föl, földbecsapódásom nyomán… Hát láttál engem?
Igen, láttalak és hallottam sóhajod, s egyszer majd… én is veled együtt zuhanok.
Mert így olvadunk egybe mind, hisz minden körbejár…
Miért nem tudsz gyógyítani te kéz? Miért csak fogni, simítani, dolgozni… összetörni? Hogyan tudnám megszüntetni ezt a fájdalmat benned,
drága édesanyám, hogyan?
Karistol a kín, repeszti a csontot, ropog a fájdalom a mélyben, s te nem mozdulsz, tűröd csendes szelídségben… de meddig? Mikor robban ki az üvöltés, mikor csordul a könny… … ó ha tudnád, hogy könyörgök, s miként szorítja szívem a féltés! Tehetetlen vagyok és megőrjít ez az érzés! Segítsen valaki… akárki, kérem. Múljon a fájdalom… Kérem… figyel ránk valaki?
Csak csendben nézem, törékeny kezem, és álmodozom róla, hogy a kékes fény rajta feldereng… Miért nem tudsz gyógyítani te kéz… miért nem?
Hihetetlen ez a világ! Merengve nézem a távolt, az élet kérdéseit pörgetem újra és újra megállva egy résznél… … és kérdezek, egyre csak kutatva válaszok után akár egy elszánt nyomozó. Míg eközben valahol, kihuny egy lélek szikrája… és csend lesz. Törhetetlen csend… válaszok nélkül. Hideggé válik minden, sötét lesz és minden érzés egybe olvad bele, a fájdalomba. Nincs többé kérdés, nincs többé kutatás… lefagy a mosoly minden arcról, és jönnek az itt maradtak kérdései…Miért? Nem fognak választ kapni… nem fogok én se. Nincs mit mondani… vége, egy élet kihunyt nincs több kérdése. Nem ismertem jól, mégis megrázott halálának híre!
Sejtelmes lebegés, fájdalmas mámor, tünékeny pillanat, tündöklő zápor. Könnyező játék, röpködő fények, kavargó álmok, éhező lélek. A ma is nehéz volt, s hiába a könnyek, hiába törlöm le, holnap sem lesz könnyebb.
Ladányi Mihály :
Az este harangszavában
Nagyanyó, szelíd, drága öregasszony, ki hosszú szoknyád összefogva ballagsz a csatakos mennybolt szürke sarában, unokád küldi utánad e sóhajt.
Otthonunk harcos őre, hogy elmentél, már széthullott a jó családi fészek. Ki sem süt már nekem apró cipócskát, ki sem ijeszt már engem a manókkal.
A kávéházban néhány öregasszony, tollakkal és csipkékkel cicomázva... Hottentotta jelmezük nem idézi bazsalikom-szagú fekete szoknyád.
De lásd, szemem máig sem feledett el. Hajlott háttal indulsz ma is az este harangszavában, hogy a csillagok közt megvesd az isten ágyát.
- Ezek a tévedéseim - mondom, és felmutatom erényeimet. - Ezért aztán érdemes volt - mondom, és felmutatom elégett életemet. - Mindvégig gyönyörű volt! - lihegem, hisz nem számolom, hányszor nem ettem. - Ó, ezek az édes nők! - kiáltok fel, s lehajtott fejjel távozom mindegyik szerelemben. - Mindenki megbecsült...- mosolygom, no igen, hivatali előszobákban ácsorogtam. Ki, ha én sem? - De azért szerettek engem itt! - bizonygatom - s idővel nekem is lesz dísztemetésem!
Mért félek az erdőn? Állítólag már volt olyan, aki az erdei úton magával találkozott szembe. Hajlott hátú remete jött, fölemelte tekintetét, ismerd meg önmagad, mondta, de sokáig nem ismert rá. Te még mindig itt vagy? Feléje suhintott botjával és mindketten futásnak eredtek.
Állítólag már volt olyan, aki az erdei úton magával a tökéletesen mással találkozott. Épp annyi idős volt, mint ő. A haja, a szakálla, a szemüvege azonos. A szíve jobb oldalon található. A mája balra. Micsoda rend.
Mért félek az erdőn? A vadászlesben szarvas ül. Távcsöves puskán át követi utam. A felszálló légáramban kitárt szárnnyal keringenek a barátaim. Árpád héja, István sólyom, János holló. És Zoltán és Tibor és Krisztián és Gábor. És mind a többi madárfajta. És Zsófi és Laci és Vera és Judit. Galambok, fecskék, rigók. Minek soroljam? Őrök jöttek értük. Égi börtönőrök, fekete angyalok szájkosárban. Mért félek az erdőn? Hogy olyasmit is elveszthetek, ami nem is az enyém.
*
Vörös István: Hagyjatok
Hagyjatok
fehér csészéből szelíden fehér tejet inni, piros pohárból borzongva piros szörpöt inni, kék tányérból jó étvággyal égdarabkát venni, zöld abrosz fölé hajolva egy ananászt nézni.
Elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt.
*
Tiszta és nagy dolgokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni.
*
Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnan jöttek.
*
