"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
az egészségüket felelőtlenül éheztetik, nem tartják karban, halni hagyják éhen, s ha az egészség meghal, nélküle élni nehezebb sokkal… ezért a beteget senki nem hibáztatja, felesleges is lenne, úgysem segítene, nem lehet visszahozni az eredeti állapotot, a múltat kéne eltörölni ahhoz, ami lehetetlen, marad a gyógyszer, a méregnek is beváló … de még nehezebb a lelket tartani jól, ő ki van szolgáltatva másoknak, hogy lélegzethez jusson valakinek folyton olajozni kellene szeretettel, egészségesen, hogy működjön, képes legyen a szeretetre, berozsdásodik különben, (hol találni manapság erre ráérőt, jól képzett karbantartót) így aztán nem képes ellátni a feladatát jól… s ha visszakerülne a „gyártóhoz”, az egy nagy adag természetes szeretettel könnyen helyrehozná a bajt, nem kerülne az neki semmibe, de így, hogy reklamációnak nincs helye, méreggel még rövid ideig se helyrehozható, a lélek végkép elromlik, s az ilyet, mert az ember nem találja a gyógyszerét, azért számkiveti inkább, mint valamikor a leprást, a gyógyíthatatlant.
hányan gondolják hogy különbek többek vagy fontosabbak mint mások ez a hitük mint fejre olvasott átok kíséri őket útjukon és foltot hagy a múltjukon minden gőgös pillanat
vajon mi az mi belőlük megmarad hová lesznek a vágyakkal teli percek hová a gazdagság kincsei hová tűnnek a színes valóság szépnek hazudott percei
eloszlik eltűnik mind és nem marad semmi valami mást kellene tenni valami többet
Bársonyos paplanát felhúzta az éj, Moccanó, pattanó csend ami beszél. Erős Telehold vánkosán megpihen, Tengereknek vizét sziklás parthoz ver. Pulzálnak az égen: gyémántcsillagok, Ontják fényüket, az esthajnal ragyog. A hajnal hozza a tájnak színeit, Felfeslik a zöld, kék, új nap van megint. Halk szellő játszik eolhár húrjain, Mozdul az élet lelkek szólamain.
Arcodon lopakodó könnycsepp alásuhan, s gyöngyözve lehull. A kérges talaj meglágyul, meghajlik talpad alatt. Bársony leplet bocsát rád az éj, s te megbocsátod tűnő titkait. Tündöklő álom ragyog fel a múlt tünékeny párájából. Párnád telesírtad, s mégsem jött a megváltó élet. Élsz még, kedves arc, harcod hol tart épp? Képek jönnek és mennek, s az idő újabb árkokat váj arcomra a készülő újabb könnycseppeknek
Vihogva játszik a porral a nyári szél, Kis tölcsért formáz, csigát karikáz. Susog a csibész, szoknyák alá néz, Fellibbenti, s lágy, rezgő combokat simít, Majd elunva csábjátékát tovasuhan, Csiklandva kerget egy falevelet
Nézi egy öreg: elvan a gyerek, Ha játszik s ráncos arca cinkosan ragyog.
Kislánykoromban volt egy fadobozom abban őriztem kincseim kavicsok piros szíves könyvjelzők szerelmem nyála áztatta levélbélyeg farsangi ruháról lehullott flitter elmaszatolódott titkos üzenetek ma már nem elég a doboz egy egész ház kell egy város a sok titok között lopakodva járok hogy rám ne ismerjenek A város egyszer csak elsüllyed egy kapaszkodó kéz marad és riadt tekintet és egy fadoboz benne lapulva én.
olyan furcsák ma a felhők arcok és alakok oszló napjaim fölött kék égről álmodom mikor tetőkre dőlnek az ébredő alkonyok arany fogaikkal hűs arcomba marnak s kalapot emelve szemembe nevetnek a házfalakon kúszó boldogság sikolyok
olyan furcsák itt a felhők betűk és számok hetedhét izzó létrán reszketve mászok
olyan furcsák most a felhők már nem tudom hol vagyok nékem nem jár itt több élet csak nyújtsd kezed, zuhanok
Gyászbaborult nap hull a harangokból, mint bolyongó özvegy reszketeg fátyla, színe és álma ez földbe süppedt cseresznyéknek, füstkígyó, mely szüntelen árad, hogy színét váltsa a víznek és a csóknak.
Nem tudom, értenek-e: mikor a magasból közeleg az éj, mikor a magányos költő ablakánál hallja robogni az ősz paripáját, és a megtiport félelem levelei zizegni kezdenek erében, valami van az égen és a levegő kétségeiben.
Helyükre térnek a dolgok, a nélkülözhetetlen ügyvéd, a kéz, az olaj, a palackok, az élet minden jele: az ágyak, legfőképp, megtelnek véres folyadékkal, az emberek szutykos fülekre bízzák titkaikat, a gyilkosok lejönnek a lépcsőn, de nem ez, hanem az ősi patarobaj, az öreg ősz lova reszket és időz itt.
Az öreg ősz lovának vörös a szakálla, és a félelem tajtéka üt ki pofáján, és a nyomába tóduló levegő óceánra formáz, és elhantolt tétova rothadás illatára.
Minden nap hamu színe hull az égből, és a galambok osztják szét a földön, a kötél, mit könny s a feledés fon, az idő, mely a harangokban hosszú éveket aludt át, minden, a kopott öreg ruhák, a szállongó havat leső asszonyok, a fekete pipacsok, akiket senki se láthat, hogy bele ne halna, mind az esőbe felnyújtott kezeimbe hullnak.
A jelen perc oly sima, mint egy asztal, e mai óra, e mai nap oly üde, tiszta, mint az új poharak, mikre a múltnak pókhálója sem tapad, vegyük hát finoman ujjaink közé a percet, ok faragják ki alakját, vezessék növését, oly új és oly eleven, semmit sem oriz a menthetetlen tegnapokból a múltból, a letűntből, a mi édes gyermekünk ő, e percben is, nézd, velünk nő, homokot hord s eszik a tenyerünkből, ragadd meg, hogy ki ne csússzon, álomba vagy szavakba ne fúljon, fogd jó erősen, kösd a kezedhez, parancsold, hogy legyen engedelmes, köveztesd úttá és öntsd haranggá, géppé, könyvvé, csókká, simogatássá, vágd ki gyönyörűséges illatát a fából, ácsolj belőle széket, és fond ki nádból a karját, s nézd meg, vagy inkább csinálj belőle lépcsőt! Lépcsőt, hogy fokról fokra hághass a jelenben, feszítsd a lábad a jelen grádicsának, s menj feljebb, egyre feljebb, azért ne túl magasra, csak addig, hogy megjavíthasd a tetőn a csatornát, ne túl magasra, ne fel az éghez, csak addig, hogy az almát elérhesd, nem a felhőket, őket hagyd lengni fel az égig és szállani a múltba. Te a jelen vagy, az alma, nyúlj érte fel a fádig, fogd kezedbe, sugárzik, mint valami csillag, no. tépd le, harapj belé és vágj fütyörészve további útjaidnak.
Somlyó György fordítása
Pablo Neruda
Tetszel nekem, ha hallgatsz...
Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor, és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza. Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek, s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.
Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem, s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem, és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.
Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál. Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben. És messziről figyelsz rám, és hangod nem ér el hozzám. Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.
Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak, mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa. Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes. Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.
Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor, oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál. Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő. S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.
Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór: úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.
Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik, és virágai fényét magába rejtve hordja, szerelmed tette, hogy testemben él sötéten a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.
Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre, gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek, így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni, csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én, oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen, oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.
