A thousand years, a thousand more
A thousand times a million doors to eternity
I may have lived a thousand lives, a thousand times
An endless turning stairway climbs
To a tower of souls
If it takes another thousand years, a thousand wars
The towers rise to numberless floors in space
I could shed another million tears, a million breaths
A million names but only one truth to face
A million roads, a million fears
A million suns, ten million years of uncertainty
I could speak a million lies, a million wrongs in this balance of time
But if there was a single truth, a single light
A single thought, a singular touch of grace
Then following this single point this single flame
This single haunted memory of your face
I still love you
I still want you
A thousand times the mysteries unfold themselves
Like galaxies in my head
I maybe numberless, I may be innocent
I may know many things, I may be ignorant
Or I could ride with kings and conquer many lands
Or win this world at cards and let it slip my hands
I could be cannon food destroyed a thousand times
Reborn as fortune's child to judge another's crimes
Or wear this pilgrim's cloak, or be a common thief
I've kept this single faith, I have but one belief
I still love you
I still want you
A thousand times these mysteries unfold themselves
Like galaxies in my head
On and on the mysteries unwind themselves
Eterneties still unsaid
'Til you love me
"Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát --
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő"
-- a nevetésed is ílyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond."
Weöres Sándor: Az éjszaka csodái
(most csak ennyi, az egész megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban: www.mek.iif.hu)
Before you kissed me only winds of heaven
had kissed me, and the tenderness of rain-
Now you have come, how can I care for kisses
Like theirs again?
I sought the sea, she sent her winds to meet me,
They surged about me singing of the south-
I turned my head away to keep still holy
Your kiss upon my mouth.
And swift sweet snow of dark December
Found not my lips where living kisses are;
I bowed my head lest they put out my glory
As rain puts out a star.
I am my love's and she is mine forever,
Sealed with a seal and safe forevermore-
Think you that I could let a beggar enter
Where a queen stood before.
(Neruda)
Sonnet 46
by Pablo Neruda - 1960
Of all the stars I admired, drenched
in various rivers and mists,
I chose only the one I love.
Since then I sleep with the night.
Of all the waves, one wave and another wave,
green sea, green chill, branchings of green,
I chose only the one wave,
the indivisible wave of your body.
All the waterdrops, all the roots,
all the threads of light gathered to me here;
they came to me sooner or later.
I wanted your hair, all for myself
From all the graces my homeland offered
I chose only your savage heart
William Shakespeare
Az vagy nekem...
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
Amikor még kicsik voltunk,együtt játszottunk
a levélbe borult nyári fák alatt,pitypangot szedtünk a
mezon,hogy hazavigyük,egész nap rúgtuk
a port az árnyas ösvényeken,dagasztottuk
a sarat,élvezettel szórtuk egymásra
az oszi leveleket.
A kor nem aggasztott bennünket.
Az évszakok rendre elhozták
ajándékaikat és nem éreztették velünk,
hogy az ido nem múlik nyomtalanul felettünk.
Ám a fák közben kidoltek, a mezok és
a poros ösvények nyomtalanul eltuntek.És mi lassan
elérkeztünk életünk deléhez.
Sétálj velem egyet és beszélgessünk
el az elveszett idokrol-melyek oly élénken élnek
emlékeinkben.Melyeket szívünk mélyén orzünk.
Az élet most is szép-csak immár más világban élünk.
És felismerjük egymás szemében a
még mindig bennünk lakozó gyermeket.
És elmosolyodunk- mert tudjuk,
hogy semmi fontosat nem veszítettünk
el útjaink során.
Nekem ez az abszolút kedvencem, egy bizonyos Dannemann írta, akiről nagyon nem t'om, hogy kicsoda...
WE'LL BURN THE SKY
I'm in love with the sunshine
I'm in love with the fallin' rain
Everything seems to call your name
Yesterday you were leavin'
Leavin' life and all your pain
Everything wants you back again
Wants you back again
Wants you back again
I found myself through you
And there was love in my life
I felt always naturally high
And my love had a home
But now my mind has started to roam
You're my life giving fire
And you carry all my love
Through you I was so inspired
You're engraved deep in my heart
My dreams recall us being one
I've searched for you to be free
The force of life you have always been
I feel blue since you're gone
You're breath of life surrounded me
When can I join you to be free
Join you to be free
Join you to be free
Wait, can this be a dream
There is a voice in my head
It belongs to you, it says
Don't cry, no need to be sad
There's a way to stay with you again
It's more than you ever had
And no death brings us apart
Our timeless love always grows
Because you are my other part
I know we've never been apart
Your love sets fire to my heart
We'll burn the sky
When it's time for me to die
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg-
még egy kicsit világon kívül élni
még egy kicsit sírni a szerelemtol
járni szemetes utcán mint virágon
gépzuhogást hallani muzsikának
telefonvárás pórázán szukölni
ígézni az utcát a kerti ajtót
eszelosen ráolvasót susogni
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
kifaggatni reménykedon a tükröt
makacsul hajtogatni hogy nem és nem
s igen igen mondani rá a rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg-
édességes életveszélyben élni
sínek közt várni be hetykén a mozdonyt
tudva hogy félkezemmel visszalökném
tépdesni bután margarétaszirmot
lépéseket számolni hátha páros
és mosogatás közben énekelni
mint kiscseléd és nem szégyelni semmit
és aztán persze sírni néha este
üresen hagyni félhelyet a párnán
s mint olvasót átkot morzsolni áldást
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
és reggel ujrakezdeni a semmit
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg-
állni az ablakban mint dédanyáink
ígézni a kerti ajtót az utcát
ráolvasót susogni eszelosen
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
Közben ügyek emberek tárgyalások
szerzodések kérdoívek satöbbi
elrendezni félkézzel az egészet
aztán tovább világon kívül élni
aztán tovább sírni a szerelemtol
járni szemetes utcán mint virágon
elmondani ezerszer hogy nem és nem
mégis mégis felelni rá a rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg-
S ha megadod ne büntess majd utána.
I thought of you tonight, in simple twists and turns
Incarcerated here, I'm handcuffed to your world
Your innocence is cruel, coquettish and arcane
But I need it all the same
I thought of you tonight, in silent seething heat
Through charred and damned desire, dark Eros wounding me
Your innocence is cruel, and your ass like Jesus feet
Worth kissing, worth kissing
Give yourself to me, I share your need
Give yourself to me and come to me
Give yourself to me, I share your need
Give yourself to me, I share your need
I thought of you tonight, through blank and starving eyes
In this one moment of clarity, blink the darkness in my eyes
Your lips like bruised vulva, your ass like Jesus feet
Worth kissing, give yourself to me
I thought of you tonight, in silent seething heat
Through charred and damned desire, dark Eros killing me
Your lips like bruised vulva, your ass like Jesus feet
Worth kissing, worth kissing
Give yourself to me, I share your need
Give yourself to me, I share your need
Give yourself to me, I share your need
Give yourself to me, I share your need
Kiss me through your warming darkness, kiss me now so I can breathe
Kiss me once then I am leaving, kiss me once then kiss yourself goodbye
I thought of you tonight, in simple twists and turns
Incarcerated here, I'm handcuffed to this world
Az alkonyóra jön ... remegve gyönge száron
Tömjénez a virág, lágy illatot lehel;
Hang száll és illat is az alkonyégbe fel;
Borús melódia, szédítő kéjes álom!
Tömjénez a virág, lágy illatot lehel;
Zokogva sír a húr, a szív, mit bánatár nyom,
Borús melódia, szédítő kéjes álom!
Oly bús és szép a menny, az Úr-szentelte hely.
Zokogva sír a húr, a szív, mit bánatár nyom,
A lágy szív, mit az éj haraggal tölthet el!
Oly bús és szép a menny, az Úr-szentelte hely,
Hulló vérébe fúl a nap a láthatáron ...
A lágy szív, mit az éj haraggal tölthet el;
A fényes múltba száll, hogy enyhülést találjon:
Hulló vérébe fúl a nap a láthatáron ... -
Emléked fölragyog, mint megszentelt kehely!
Általában undorodom a szerelmes versektől, ám van egy költő, akinek furcsa, anti-szentimentális stílusa elfeledteti velem ezt a tényt.
Charles Baudelaire
Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon
Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon
nyujtóztam, mint hideg halotthoz bújt halott,
s a fizetett gyönyör mellett felragyogott
a szomorú szépség, kire hiába vágyom.
Elmerengtem azon a büszke tisztaságon,
láttam a bájt s erőt, szeme fegyvereit,
s haját, mely illatos, dús sisakká szökik
és emlékével is felgyujtja régi vágyam.
Mert rád, dicső, terád lett volna még tüzem,
s lábadtól fekete fürtjeidig lobogva
burkollak százezer, mélységes, puha csókba,
ha egyszer, este, óh, úrnőm, te szívtelen,
csak egy igazi könny, lelkedbe lopva gyászát,
tompítja szemeid jéghideg ragyogását!
Sziasztok,
Gondoltam megosztom veletek egy verset, amelyet valaki olyannak írtam, aki azon a 3 hónapon keresztűl csak hazudott nekem. Ő ezt már nem olvasta, hiszen azóta nem is beszélünk
Hazudj valami szépet
Nézd, hazudnak a képek,
boldogéletről mesélnek,
Nézd az emlékek egyre
köveznek, úgy félek,
Nézd szavaid, mint léptek
rám néznek,
Nézd ólom lett a szívem,
emeld fel,
Kérlek, könyörgök,
hazudj valami szépet,
hazudj valami szépet,
amitől nem félek,
hazudj valami szépet,
amit megértek,
hazudj valami szépet,
mert annyi minden van, amit nem értek,
hazudj valami szépet,
mint amikor régen az életet mesélted,
hazudj valami szépet,
hogy az emberek jók s nem árnyékban élnek,
nem tudom,mennyire ismeritek Makay Ida verseit,en eddig nem nagyon hallottam roluk,de alljon itt most gyetyafenyul nehany a szerelemrol,annak elmulasarol,kicsit szomoruva varazsolva ezt a topicot:
Aldva legy
Legy aldva,kia tefnyled a letet,
ki a zerelem voltal,s visszatersz
az idomelybe,a mult csillagara.
A mindent adtad,s mindent visszakersz.
Erctorvenyed szerint mar elveszel.
Tied minden,mi szuletik es enyesz.
"Aldva legy!"
"Te adtad,Te vetted el."
Pereg a film
Pereg.Miota?Pereg a film.
Orias vaszna megtelik veled.
Minden egtajon Te.Csak Te vagy.
Betoltod mar a teljes teret.
Napok,Holdak,tengerek,korok:
Szemedbol sut fol minden vilag.
minden,mi volt s van.Elet-halal
mar mind rajtad vilaglik at.
Visszahivhatatlan
Nem is Erted mar a gyasz.
Tolem bucsuzik a harang.
Talan mar nem is Te fajsz.
Csak AZ a nyar.Csak AZ a part.
Az a viz csak,es az az eg,
ANNAK az elveszett kekje,
hogy zuhogott rank AZ a feny,
ANNAK az alkonynak a melye,
amelyben alszik mind,mi volt.
S ebreszthetetlen.Mint Te vagy.
Mint nyarunk mely,rothadt avarban.
Szolitja minden percem,hivja.
S hallgat a Visszahivhatatlan.
Junius volt
Junius volt.A nyar hajnala.
Hajnal,mikor meg minden lehet.
Varazslat.Szent Ivan hava.
Ezust szotte at az ejeket.
Junius volt.Szerelemkarneval.
A nyarelo.Es hittuk,hallhatatlan.
Gorogtuz villanasa volt csupan.
Raketatuz.Sziporkazott az ejben.
S a nyar karpitja elsotetult.
Es kilobbant a latomas.
Szerelem magiaja volt.
A pillanat.
Az Isten fenyes tevedese.
Szavaid szerint
Elbocsatottal orok-szent
torvenyed szerint.Ahogy mondtad:
"Szavaid szerint,bekessegben."
Es most mar csond van.Mint a melyben.
Meretlen melyben,amit on
tobbe mar meg nem merhet.
Fekszem mar mozdulatlanul,
kotomb,amely mar nem a test.
Es nem a fennyel rezgo lelek.
Fekszem mozdithatatlanul.
Az ido altato agyan.
Szavaid szerint.
Bekessegben.
Hagyd verezni
Es ne hallgass meg,barhogy is kerlek.
Ne nyisd meg magad,katedralisod.
Oltarhoz,Frigyszekrenyhez ne engedj.
Csillagod zard le,zard le orszagodat.
Ne csillapitsd a szomjamat.
Ne adj vizet,ecetet-epet.
Egesd tovabb a kint-sebet.
Feszitsd szet szamat vallomasra.
Hagyd verezni a verseket.
es vegul:
Sarkig nyitva
Most,most johetnel:
A rozsak
teljes nyilasban varnak.
Sarkig nyitva a junius:
olelni megnyilo karok.
Most johetnel:
Teljes fennyel egnek,
vakitanak az egi villanyok.
Nem tudom volt-e már, de ha igen, akkor bocs.
"...mozdul a fű, szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az hogy létezel,
mozdítja meg itt és most a világot."
ja, és még egy.
" Szerelem. Ahogy a szél meglebbenti a függönyt.
Nem a szél. Nem a függöny. A lebbenés!"
Te amit lopsz elhozod nekem,
A másnak járó órákat, perceket.
Hazudni tanulsz kedves, és csalni is,
Tiszta lelked értem, tolvaj útra visz.
Én meg elfogadom, s mohón elteszem,
Nem törődöm most már senkivel
Mert kell! Nagyon kell e percnyi kincs,
Szemednél fénylőbb ékkövem nincs.
Szívem széfjébe mélyen eldugom
A lopott percet, órát, s nem tudom:
Mi lesz büntetésem? - Orgazda vagyok!
E percekből én vissza mégsem adhatok,
Mert úgy vonzza egyik vétkem a másikat,
Mint futó percek a száguldó órákat.
Jól tudom nekem te, csak ezt adhatod,
De ellened küzdeni, még gyenge vagyok.
Hogy szívem széfjét fosztod ki teljesen,
Hogy szívem széfjét fosztod ki teljesen,
Néma leszek akkor, de nem is szólhatok,
Hisz te csak tolvaj, de én orgazda vagyok...
Hát ilyen nincs! Most meg nem vette be az egészet. Itt az utolsó, remélem, jó verzió. És még egyszer bocs, megéri!!!
WEÖRES SÁNDOR: FAIRY SPRING
Freskók és stukkók egy vidám színházba
I
Ó tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó, röpke labda, lenge táncm
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszika szerelem,
mocorog, ébredni kíván.
Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem,
szénseprő-szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hola toll-bábu üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.
Ó, a hínáros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!
II
Játszótársam s hű követőm fatetőn, keritésen,
mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás,
víg ragyogószemü gömböc - hirtelen átalakult és
kényes karcsu sudárrá nőtt, nézték mosolyogva,
s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög evett meg:
ő gyönyörű nagylány, én kóchaju vad siheder csak.
Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk,
mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott ránk,
másképpen dulakodtam hullámzó derekával,
fű-szagu szőke haját másképp szimatoltam; akár ha
áram-ütést szikrázna feszes sima bőre, az ujjam
szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva.
S ő testvéries egyszerüséggel hagyta: halásszak
száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan,
míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám
ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig,
elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast,
tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam;
vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse haragszik.
Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold
őrváltásakor összefonódó tarka sugárban
bírkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán,
arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben,
kúposodó ruganyos kebelére feszítve a mellem,
lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam
elnyujtózva hanyatt; csúfolt-kacagott, nem ijedt meg:
Mondd, mit akarsz? tüzet oltsak?" Még ahhoz te gyerek vagy."
Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem azonnal
és a tied lesz, füstszemü mint te, aranyhaju mint én,
szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben,
öltöztetni, etetni... Eressz, ne bubolj, te kakaska,
mert megcsípdes a jércéd!" Fickándozva a szénán,
karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át,
fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként,
elsűlyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba,
s gyík-fürgén siklott ki alólam: Mégse való ez -
Mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,
szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál.
Bántottál?" Te vacak, gyere mellém, semmi se történt."
És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad fáj,
hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele boldog,
többet is elveszitettem. Az ép eszemet. Te vigyázol
lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!"
Anyja kiáltott: Hol vagytok, gyerekek? Vacsorázni!"
Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból,
mégis az anyja szemet húnyt, nem szólt; benn a szobában
hozta a gőzölgő vacsorát: Nesztek ti zsiványok,
elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj."
Később - tán kikapott a gyerek? - zokogott a sarokban,
engesztelni akartam s végigmért gyülölettel,
kérdtem, szót se felelt. Csak az ifju csinos mama hívott,
megsimogatta fejem: Most menj haza. Morcos a hölgyed,
holnapig újra kibékül. S eztán jó ha vigyázol,
meg ne kapard a csikót: rúg!" - Más házban, külön ágyban,
éjszaja, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet,
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
III
Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy
adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem
adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen
szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy
szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség,
haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik,
mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja
Ámor.
IV
Hirtelenül felhördül a vén falióra, csörömpöl
mintha marék szeget ejtene szét a sarokban; utána
csend szalad össze a hűvös, függönyös-árnyu szobában,
míg odakinn az esőtlen nyár vörösíti a kertet.
Díványon heverészve a borzas vad kamasz úrfi
szép nevelőnőjét simogatja, hanyatt dül ölében,
álmos pillantással a nagylány-arcba tekint föl
s az leragyog rá holdsugaras-gyengéden, anyásan:
Pólyababám, szuszogó csöppségem, kisfiam! az vagy?"
Rámordúl a suhanc: Áruld el, arany kazal, édes
jószagu szőke takarmány: mért gondolsz te kölyöknek?"
Kacag: Annak örülj, te szamár, ujjadra csavarhatsz,
aztán majd ha nagyobb léssz, nem fekhetsz az ölemben
kiskutya-módra, se csókot nem kapsz, jobb ha vigyázunk,
úgyis túlsokat engedek, ebből még zivatar lesz,
jó szüleid megtudják és kiröpítenek engem,
buksi, magadra maradsz." Ne ijedj meg, hallgat a férfi."
Új kacaj: Ezt a titoktartó férfit bekapom! hamm:
volt-nincs!" Cipp-cupp fergeteget zúdít a gyerekre,
míg az a karjai közt rugdal: Csókod megalázó
lágy puszi mint egy pólyababának." Mílyet akarnál?"
Lassút, csiklandós-harapósat, benne piros kis
kígyó csúszkál." Mennyit tudsz te, biz én nem is értem."
Megmutatom: hajtsd rám fejedet, Vica, tedd ide szádat."
Jaj Gyuri megfojtasz!" Rossz volt?" Dehogy, ennivaló vagy,
csak már túllépünk a határon: azért vagyok itt hogy
nyelvekre s tudományra tanítsalak és nem a tiltott
alma-tudásra. Elég volt, mingyárt kezdjük a leckét."
Féltve helyét, szorosabban túrja fejét a leányba,
forró öl, ruganyos comb, lágy has rejti az arcát,
domboruló feszes emlők közt felpillog a szemre:
két sugaras kékségen a szíve az úrfira árad
mandula-szemhéjból, huncut pillák sürüjéből;
gömbölyded cica-orr és rózsás tejhabos orcák,
lázpiros apró száj, pici fül mely a szőke sörényben
lappang, tündöklő zuhatagban. Dünnyög a fickó:
Hogy bírsz ekkora bájt két talpacskán fuvarozni?
nem szégyelled a szépséged? hisz’ akárki ha meglát,
rögtön a rámádból kikotorna." De Gyurka!" Nem így van?"
Erről nem tehetek." Hogy mersz járkálni az utcán,
megbolygatni akárki nyugalmát? Egy bika rádnéz,
feldöf! vagy kocsi áll meg s ellopnak!" Sose félek,
van nekem egy hős udvarlóm, megvéd a bikától
és a betyároktól: na tudod ki?" S a karcsu finom kéz
szórakozottan lejt a gyerek-lábszár üde bőrén,
hajladozó ügyes ujjak, holdsarlós fejü kígyók
lelnek vékony vérvörös ívre: tövis-kaparásra.
Hol másztál, te majom? Várj, megkenem." Egy mutató-ujj
óvatosan simogatja sebét, kanyarogva továbbfut
combja közé: ott már a rövid nadrág feszülése
hódol a női varázsnak, emelt fejjel, katonásan.
Erre a szép őrjárat megtorpan, hazaröppen.
Mindkettő hallgat kipirultan. Az ifju tanárnő
fényes fürtjei közt töpreng: - Én rontlak el édes?
Kis bütyök, ágaskodsz, csordultig tűzzel irántam,
hát nem félsz, kan-egér, hogy fölfal a macska? de bírnám
térdem kapcsa közé csomagolni az ifjurat! ó hogy
bámulnál bari-szemmel a vágóhídon, imádott
szép szelid istennőd kimeresztett karmai árnyán,
pusztító forró viharomban, meztelenül tárt
sok titkomba temetve! No nem foglak kirabolni.
Csak szédíts boci-pillákkal könyörögve, barátom,
átlátok rajtad. - S Gyuri méláz: - Combod a párnám,
közte a furcsa boszorkányüst hol a kisbaba készül,
átsüt a szoknyádon: tudom, abba merítik a rücskös
üsthabarót a nagyok, kedvenc párnámba lövellnek
undok taknyot, akár rózsára csigák. Tegyem én is? -
Kúszik a mellre, s a nyáriruhás nagylány sima karján
siklik az ajka s a gömbölyü vállba harap. Gyuri, ez fáj!"
Van már itt régibb csunya kék folt." Elpirul Éva
és emlékezik: - Ott ragadott meg a szörnyü szakállas
tegnapelőtt, s röhögött, én sírtam, forrva dühömben:
tűrje szegény fizetett nevelőnő, senki cselédlány. -
Szekrény sarka nyomott meg..." Nyakba fogódzik a lurkó,
dönti hanyatt a kisanyját, ráhasal, összefonódnak.
Éva susog: Bőrödbe se férsz már? bolygat a véred?
mit tegyek én veled, őzike ? Megbánod, Gyuri, baj lesz."
Reszket a kisfiu: Vallj őszintén: már te csináltad?"
Ezt nem kérdi a férfi a nőtől. Hogyha kiváncsi,
megpróbálja: a hölgyike hagyja-e?" Éva, te hagynád?"
Majd ha nagyobb léssz." Azt hittem, tündér-liliom vagy,
álomi szépséged sose adnád durva dologra."
Hát mit akarsz, mit ölelgetsz?" És nem fáj az a nőnek?"
Hogyha szeret s szeretík, nem fáj." Nagyon élvezed Éva?"
Fogd be a szád, ördögfülü, hadd babráljon az ujjam
boglyas barna hajadban. Dugd ide gaz pofikádat,
szikra-szemet, meszelő-szempillát: addsza, cseréljünk...
Csak fiunak lehet ennyire lányosan-angyali képe
mintha zománcból volna; maholnap serked a bajszod,
sért a szakállad, s vége. De máris ritka pimasz vagy.
Kérlek, sós-zsák, szállj le hasamról, vagy legurítlak."
Tört szeme sírósan-nevetősen nézi neveltjét,
félti saját vágyától; most nem ijeszti a botrány
és kidobás: de remeg hogy örökre olyat rabol el, mit
vissza nem adhat. Lázas vagy, Vica, éget a bőröd."
Ő leborul, zokog: Ezt te nem érted! Hagyj egyedül, menj!
Nem volt senkim a föld kerekén, melléd idevettek,
kényeztetlek mint esze-nincs kotlós a csibéjét,
majd bűnhődöm is érte..." Ne bőgj, anyatigris, enyém vagy."
Férfi-fölénnyel, felmérőn végigtapogatja,
fejjel lendül a szoknya alá; zárt térd löki vissza:
Jaj de piszok vagy, mint egy felnőtt! Kedves okos kis
pajtásom hova lett? eltűnt, én megkeresem most,
itthagylak, megyek." Üss szájon, de maradj." Nesze mocskos."
Úgy szeretem pofonod! repülő puha könnyü kezed van."
Kaphatsz még, ha komiszkodsz." Adj csókot." Kifogyott, nincs."
"Nem baj, majd adok én. Légy szállt a füledre, hiába
bújsz tenyeredbe, kisasszony, egész dongó-sereg ott ül
álladon és nyakadon. Ne vihogj!" De a nő alig érti,
másra figyel: lelkében vén banya hangja rikácsol:
- Bestia, szajha, utolsó! ezt a szegény nyomorultat
fölpiszkáItad s cserbehagyod, forduljon a hájas
trampli mosónéhoz, ványadt köhögő szobalányhoz,
vagy könyörüljön rajt egy harcias éjjeli lepke!
Most már törlőrongya legyél, vagy megbetegíted,
aztán bármi csapás ér, szenvedd el: te okoztad. -
Elködösűl a világ a szemében. Fogja az úrfit,
meghömpölygeti, rázuhanó testtel beborítja,
gyűri a lába közé: Jaj pólyababám, ne utálj meg!"
S bimbók közt leszorítva, folyondárral lenyügözve
fekszik az ifju hanyatt a leány eleven lugasában,
megszédülten, ijedten; s Éva nem engedi el már,
földanyaként, ki szivéből szül fiat és vele alszik,
elnyeli síkosan és szorosan gyürüző melegébe,
fürtjez csiklandozzák, hullámozva-lökődve
őrli tapadt öle, könnyű tompora, hinta-csipője.
Lát a fiú dúlt, izzadt, fulladozó, idegen nőt,
lát a leány megszeppent s elpityerült gyerek-ajkat,
édeni létben holtrasebezve kiáltana; csak néz,
összecsapó hullámokon ingó tágrameredt szem.
V
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek
rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik
iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől,
pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más
feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyol-vékony, mégis páncél-erős határ mindörökre;
titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi
késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem
mindent rögtön elhamvasztana, tüzét az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
VI
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyü keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!"
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezűl,
inkább karmolt és harapott, s csókkal boritottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj."
Símogatott szeliden s halk gúnnyal: Uram, kielégült?"
Karba ragadtam a lányt: Fölfalom ezt a rigót."
Arca hevült, pihegett: Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem."
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyü rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szerte-vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiu egy-testté, kétfejü ősi alak,
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyu vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: Jobb neked így, te betyár?"
Kértem súgva: Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosan és kacagón.
VII
Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra ís hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
Bocs, az elõbb kicsit szttörte a levelezõproggy. Ha valaki kinyomtatná, itt van helyesen:
ágyban,
éjszalta, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet,
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
III
Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy
adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem
adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen
szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy
szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség,
haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik,
mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja
Ámor.
IV
Hirtelenül felhördül a vén falióra, csörömpöl
mintha marék szeget ejtene szét a sarokban; utána
csend szalad össze a hűvös, függönyös-árnyu szobában,
míg odakinn az esőtlen nyár vörösíti a kertet.
Díványon heverészve a borzas vad kamasz úrfi
szép nevelőnőjét simogatja, hanyatt dül ölében,
álmos pillantással a nagylány-arcba tekint föl
s az leragyog rá holdsugaras-gyengéden, anyásan:
Pólyababám, szuszogó csöppségem, kisfiam! az vagy?"
Rámordúl a suhanc: Áruld el, arany kazal, édes
jószagu szőke takarmány: mért gondolsz te kölyöknek?"
Kacag: Annak örülj, te szamár, ujjadra csavarhatsz,
aztán majd ha nagyobb léssz, nem fekhetsz az ölemben
kiskutya-módra, se csókot nem kapsz, jobb ha vigyázunk,
úgyis túlsokat engedek, ebből még zivatar lesz,
jó szüleid megtudják és kiröpítenek engem,
buksi, magadra maradsz." Ne ijedj meg, hallgat a férfi."
Új kacaj: Ezt a titoktartó férfit bekapom! hamm:
volt-nincs!" Cipp-cupp fergeteget zúdít a gyerekre,
míg az a karjai közt rugdal: Csókod megalázó
lágy puszi mint egy pólyababának." Mílyet akarnál?"
Lassút, csiklandós-harapósat, benne piros kis
kígyó csúszkál." Mennyit tudsz te, biz én nem is értem."
Megmutatom: hajtsd rám fejedet, Vica, tedd ide szádat."
Jaj Gyuri megfojtasz!" Rossz volt?" Dehogy, ennivaló vagy,
csak már túllépünk a határon: azért vagyok itt hogy
nyelvekre s tudományra tanítsalak és nem a tiltott
alma-tudásra. Elég volt, mingyárt kezdjük a leckét."
Féltve helyét, szorosabban túrja fejét a leányba,
forró öl, ruganyos comb, lágy has rejti az arcát,
domboruló feszes emlők közt felpillog a szemre:
két sugaras kékségen a szíve az úrfira árad
mandula-szemhéjból, huncut pillák sürüjéből;
gömbölyded cica-orr és rózsás tejhabos orcák,
lázpiros apró száj, pici fül mely a szőke sörényben
lappang, tündöklő zuhatagban. Dünnyög a fickó:
Hogy bírsz ekkora bájt két talpacskán fuvarozni?
nem szégyelled a szépséged? hisz’ akárki ha meglát,
rögtön a rámádból kikotorna." De Gyurka!" Nem így van?"
Erről nem tehetek." Hogy mersz járkálni az utcán,
megbolygatni akárki nyugalmát? Egy bika rádnéz,
feldöf! vagy kocsi áll meg s ellopnak!" Sose félek,
van nekem egy hős udvarlóm, megvéd a bikától
és a betyároktól: na tudod ki?" S a karcsu finom kéz
szórakozottan lejt a gyerek-lábszár üde bőrén,
hajladozó ügyes ujjak, holdsarlós fejü kígyók
lelnek vékony vérvörös ívre: tövis-kaparásra.
Hol másztál, te majom? Várj, megkenem." Egy mutató-ujj
óvatosan simogatja sebét, kanyarogva továbbfut
combja közé: ott már a rövid nadrág feszülése
hódol a női varázsnak, emelt fejjel, katonásan.
Erre a szép őrjárat megtorpan, hazaröppen.
Mindkettő hallgat kipirultan. Az ifju tanárnő
fényes fürtjei közt töpreng: - Én rontlak el édes?
Kis bütyök, ágaskodsz, csordultig tűzzel irántam,
hát nem félsz, kan-egér, hogy fölfal a macska? de bírnám
térdem kapcsa közé csomagolni az ifjurat! ó hogy
bámulnál bari-szemmel a vágóhídon, imádott
szép szelid istennőd kimeresztett karmai árnyán,
pusztító forró viharomban, meztelenül tárt
sok titkomba temetve! No nem foglak kirabolni.
Csak szédíts boci-pillákkal könyörögve, barátom,
átlátok rajtad. - S Gyuri méláz: - Combod a párnám,
közte a furcsa boszorkányüst hol a kisbaba készül,
átsüt a szoknyádon: tudom, abba merítik a rücskös
üsthabarót a nagyok, kedvenc párnámba lövellnek
undok taknyot, akár rózsára csigák. Tegyem én is? -
Kúszik a mellre, s a nyáriruhás nagylány sima karján
siklik az ajka s a gömbölyü vállba harap. Gyuri, ez fáj!"
Van már itt régibb csunya kék folt." Elpirul Éva
és emlékezik: - Ott ragadott meg a szörnyü szakállas
tegnapelőtt, s röhögött, én sírtam, forrva dühömben:
tűrje szegény fizetett nevelőnő, senki cselédlány. -
Szekrény sarka nyomott meg..." Nyakba fogódzik a lurkó,
dönti hanyatt a kisanyját, ráhasal, összefonódnak.
Éva susog: Bőrödbe se férsz már? bolygat a véred?
mit tegyek én veled, őzike ? Megbánod, Gyuri, baj lesz."
Reszket a kisfiu: Vallj őszintén: már te csináltad?"
Ezt nem kérdi a férfi a nőtől. Hogyha kiváncsi,
megpróbálja: a hölgyike hagyja-e?" Éva, te hagynád?"
Majd ha nagyobb léssz." Azt hittem, tündér-liliom vagy,
álomi szépséged sose adnád durva dologra."
Hát mit akarsz, mit ölelgetsz?" És nem fáj az a nőnek?"
Hogyha szeret s szeretík, nem fáj." Nagyon élvezed Éva?"
Fogd be a szád, ördögfülü, hadd babráljon az ujjam
boglyas barna hajadban. Dugd ide gaz pofikádat,
szikra-szemet, meszelő-szempillát: addsza, cseréljünk...
Csak fiunak lehet ennyire lányosan-angyali képe
mintha zománcból volna; maholnap serked a bajszod,
sért a szakállad, s vége. De máris ritka pimasz vagy.
Kérlek, sós-zsák, szállj le hasamról, vagy legurítlak."
Tört szeme sírósan-nevetősen nézi neveltjét,
félti saját vágyától; most nem ijeszti a botrány
és kidobás: de remeg hogy örökre olyat rabol el, mit
vissza nem adhat. Lázas vagy, Vica, éget a bőröd."
Ő leborul, zokog: Ezt te nem érted! Hagyj egyedül, menj!
Nem volt senkim a föld kerekén, melléd idevettek,
kényeztetlek mint esze-nincs kotlós a csibéjét,
majd bűnhődöm is érte..." Ne bőgj, anyatigris, enyém vagy."
Férfi-fölénnyel, felmérőn végigtapogatja,
fejjel lendül a szoknya alá; zárt térd löki vissza:
Jaj de piszok vagy, mint egy felnőtt! Kedves okos kis
pajtásom hova lett? eltűnt, én megkeresem most,
itthagylak, megyek." Üss szájon, de maradj." Nesze mocskos."
Úgy szeretem pofonod! repülő puha könnyü kezed van."
Kaphatsz még, ha komiszkodsz." Adj csókot." Kifogyott, nincs."
"Nem baj, majd adok én. Légy szállt a füledre, hiába
bújsz tenyeredbe, kisasszony, egész dongó-sereg ott ül
álladon és nyakadon. Ne vihogj!" De a nő alig érti,
másra figyel: lelkében vén banya hangja rikácsol:
- Bestia, szajha, utolsó! ezt a szegény nyomorultat
fölpiszkáItad s cserbehagyod, forduljon a hájas
trampli mosónéhoz, ványadt köhögő szobalányhoz,
vagy könyörüljön rajt egy harcias éjjeli lepke!
Most már törlőrongya legyél, vagy megbetegíted,
aztán bármi csapás ér, szenvedd el: te okoztad. -
Elködösűl a világ a szemében. Fogja az úrfit,
meghömpölygeti, rázuhanó testtel beborítja,
gyűri a lába közé: Jaj pólyababám, ne utálj meg!"
S bimbók közt leszorítva, folyondárral lenyügözve
fekszik az ifju hanyatt a leány eleven lugasában,
megszédülten, ijedten; s Éva nem engedi el már,
földanyaként, ki szivéből szül fiat és vele alszik,
elnyeli síkosan és szorosan gyürüző melegébe,
fürtjez csiklandozzák, hullámozva-lökődve
őrli tapadt öle, könnyű tompora, hinta-csipője.
Lát a fiú dúlt, izzadt, fulladozó, idegen nőt,
lát a leány megszeppent s elpityerült gyerek-ajkat,
édeni létben holtrasebezve kiáltana; csak néz,
összecsapó hullámokon ingó tágrameredt szem.
V
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek
rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik
iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől,
pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más
feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyol-vékony, mégis páncél-erős határ mindörökre;
titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi
késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem
mindent rögtön elhamvasztana, tüzét az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
VI
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyü keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!"
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezűl,
inkább karmolt és harapott, s csókkal boritottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj."
Símogatott szeliden s halk gúnnyal: Uram, kielégült?"
Karba ragadtam a lányt: Fölfalom ezt a rigót."
Arca hevült, pihegett: Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem."
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyü rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szerte-vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiu egy-testté, kétfejü ősi alak,
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyu vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: Jobb neked így, te betyár?"
Kértem súgva: Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosan és kacagón.
VII
Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra ís hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
Egy gyöngyszem, a magyar irodalom egyik számomra lexebb szerelmes verse:
WEÖRES SÁNDOR: FAIRY SPRING
Freskók és stukkók egy vidám színházba
I
Ó tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó, röpke labda, lenge táncm
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszika szerelem,
mocorog, ébredni kíván.
Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem,
szénseprő-szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hola toll-bábu üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.
Ó, a hínáros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!
II
Játszótársam s hű követőm fatetőn, keritésen,
mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás,
víg ragyogószemü gömböc - hirtelen átalakult és
kényes karcsu sudárrá nőtt, nézték mosolyogva,
s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög
evett meg:
ő gyönyörű nagylány, én kóchaju vad siheder csak.
Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk,
mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott
ránk,
másképpen dulakodtam hullámzó derekával,
fű-szagu szőke haját másképp szimatoltam; akár ha
áram-ütést szikrázna feszes sima bőre, az ujjam
szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva.
S ő testvéries egyszerüséggel hagyta: halásszak
száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan,
míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám
ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig,
elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast,
tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam;
vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse
haragszik.
Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold
őrváltásakor összefonódó tarka sugárban
bírkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán,
arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben,
kúposodó ruganyos kebelére feszítve a mellem,
lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam
elnyujtózva hanyatt; csúfolt-kacagott, nem ijedt
meg:
Mondd, mit akarsz? tüzet oltsak?" Még ahhoz te
gyerek vagy."
Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem
azonnal
és a tied lesz, füstszemü mint te, aranyhaju mint
én,
szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben,
öltöztetni, etetni... Eressz, ne bubolj, te
kakaska,
mert megcsípdes a jércéd!" Fickándozva a szénán,
karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át,
fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként,
elsűlyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba,
s gyík-fürgén siklott ki alólam: Mégse való ez -
Mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,
szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál.
Bántottál?" Te vacak, gyere mellém, semmi se
történt."
És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad
fáj,
hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele
boldog,
többet is elveszitettem. Az ép eszemet. Te
vigyázol
lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!"
Anyja kiáltott: Hol vagytok, gyerekek?
Vacsorázni!"
Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból,
mégis az anyja szemet húnyt, nem szólt; benn a
szobában
hozta a gőzölgő vacsorát: Nesztek ti zsiványok,
elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj."
Később - tán kikapott a gyerek? - zokogott a
sarokban,
engesztelni akartam s végigmért gyülölettel,
kérdtem, szót se felelt. Csak az ifju csinos mama
hívott,
megsimogatta fejem: Most menj haza. Morcos a
hölgyed,
holnapig újra kibékül. S eztán jó ha vigyázol,
meg ne kapard a csikót: rúg!" - Más házban, külön
ágyban,
éjszaka, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet,
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
III
Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy
adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem
adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen
szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy
szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség,
haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik,
mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja
Ámor.
IV
Hirtelenül felhördül a vén falióra, csörömpöl
mintha marék szeget ejtene szét a sarokban; utána
csend szalad össze a hűvös, függönyös-árnyu
szobában,
míg odakinn az esőtlen nyár vörösíti a kertet.
Díványon heverészve a borzas vad kamasz úrfi
szép nevelőnőjét simogatja, hanyatt dül ölében,
álmos pillantással a nagylány-arcba tekint föl
s az leragyog rá holdsugaras-gyengéden, anyásan:
Pólyababám, szuszogó csöppségem, kisfiam! az
vagy?"
Rámordúl a suhanc: Áruld el, arany kazal, édes
jószagu szőke takarmány: mért gondolsz te
kölyöknek?"
Kacag: Annak örülj, te szamár, ujjadra
csavarhatsz,
aztán majd ha nagyobb léssz, nem fekhetsz az
ölemben
kiskutya-módra, se csókot nem kapsz, jobb ha
vigyázunk,
úgyis túlsokat engedek, ebből még zivatar lesz,
jó szüleid megtudják és kiröpítenek engem,
buksi, magadra maradsz." Ne ijedj meg, hallgat a
férfi."
Új kacaj: Ezt a titoktartó férfit bekapom! hamm:
volt-nincs!" Cipp-cupp fergeteget zúdít a
gyerekre,
míg az a karjai közt rugdal: Csókod megalázó
lágy puszi mint egy pólyababának." Mílyet
akarnál?"
Lassút, csiklandós-harapósat, benne piros kis
kígyó csúszkál." Mennyit tudsz te, biz én nem is
értem."
Megmutatom: hajtsd rám fejedet, Vica, tedd ide
szádat."
Jaj Gyuri megfojtasz!" Rossz volt?" Dehogy,
ennivaló vagy,
csak már túllépünk a határon: azért vagyok itt
hogy
nyelvekre s tudományra tanítsalak és nem a tiltott
alma-tudásra. Elég volt, mingyárt kezdjük a
leckét."
Féltve helyét, szorosabban túrja fejét a leányba,
forró öl, ruganyos comb, lágy has rejti az arcát,
domboruló feszes emlők közt felpillog a szemre:
két sugaras kékségen a szíve az úrfira árad
mandula-szemhéjból, huncut pillák sürüjéből;
gömbölyded cica-orr és rózsás tejhabos orcák,
lázpiros apró száj, pici fül mely a szőke
sörényben
lappang, tündöklő zuhatagban. Dünnyög a fickó:
Hogy bírsz ekkora bájt két talpacskán fuvarozni?
nem szégyelled a szépséged? hisz’ akárki ha
meglát,
rögtön a rámádból kikotorna." De Gyurka!" Nem
így van?"
Erről nem tehetek." Hogy mersz járkálni az utcán,
megbolygatni akárki nyugalmát? Egy bika rádnéz,
feldöf! vagy kocsi áll meg s ellopnak!" Sose
félek,
van nekem egy hős udvarlóm, megvéd a bikától
és a betyároktól: na tudod ki?" S a karcsu finom
kéz
szórakozottan lejt a gyerek-lábszár üde bőrén,
hajladozó ügyes ujjak, holdsarlós fejü kígyók
lelnek vékony vérvörös ívre: tövis-kaparásra.
Hol másztál, te majom? Várj, megkenem." Egy
mutató-ujj
óvatosan simogatja sebét, kanyarogva továbbfut
combja közé: ott már a rövid nadrág feszülése
hódol a női varázsnak, emelt fejjel, katonásan.
Erre a szép őrjárat megtorpan, hazaröppen.
Mindkettő hallgat kipirultan. Az ifju tanárnő
fényes fürtjei közt töpreng: - Én rontlak el édes?
Kis bütyök, ágaskodsz, csordultig tűzzel irántam,
hát nem félsz, kan-egér, hogy fölfal a macska? de
bírnám
térdem kapcsa közé csomagolni az ifjurat! ó hogy
bámulnál bari-szemmel a vágóhídon, imádott
szép szelid istennőd kimeresztett karmai árnyán,
pusztító forró viharomban, meztelenül tárt
sok titkomba temetve! No nem foglak kirabolni.
Csak szédíts boci-pillákkal könyörögve, barátom,
átlátok rajtad. - S Gyuri méláz: - Combod a
párnám,
közte a furcsa boszorkányüst hol a kisbaba készül,
átsüt a szoknyádon: tudom, abba merítik a rücskös
üsthabarót a nagyok, kedvenc párnámba lövellnek
undok taknyot, akár rózsára csigák. Tegyem én
is? -
Kúszik a mellre, s a nyáriruhás nagylány sima
karján
siklik az ajka s a gömbölyü vállba harap. Gyuri,
ez fáj!"
Van már itt régibb csunya kék folt." Elpirul Éva
és emlékezik: - Ott ragadott meg a szörnyü
szakállas
tegnapelőtt, s röhögött, én sírtam, forrva
dühömben:
tűrje szegény fizetett nevelőnő, senki
cselédlány. -
Szekrény sarka nyomott meg..." Nyakba fogódzik a
lurkó,
dönti hanyatt a kisanyját, ráhasal, összefonódnak.
Éva susog: Bőrödbe se férsz már? bolygat a véred?
mit tegyek én veled, őzike ? Megbánod, Gyuri, baj
lesz."
Reszket a kisfiu: Vallj őszintén: már te
csináltad?"
„Ezt nem kérdi a férfi a nőtől. Hogyha kiváncsi,
megpróbálja: a hölgyike hagyja-e?" Éva, te
hagynád?
„Majd ha nagyobb léssz." Azt hittem, tündér-
liliom vagy,
álomi szépséged sose adnád durva dologra.”
„Hát mit akarsz, mit ölelgetsz?" És nem fáj az a
nőnek?"
„Hogyha szeret s szeretík, nem fáj." Nagyon
élvezed Éva?"
„Fogd be a szád, ördögfülü, hadd babráljon az
ujjam
boglyas barna hajadban. Dugd ide gaz pofikádat,
szikra-szemet, meszelő-szempillát: addsza,
cseréljünk...
Csak fiunak lehet ennyire lányosan-angyali képe
mintha zománcból volna; maholnap serked a bajszod,
sért a szakállad, s vége. De máris ritka pimasz
vagy.
Kérlek, sós-zsák, szállj le hasamról, vagy
legurítlak."
Tört szeme sírósan-nevetősen nézi neveltjét,
félti saját vágyától; most nem ijeszti a botrány
és kidobás: de remeg hogy örökre olyat rabol el,
mit
vissza nem adhat. „Lázas vagy, Vica, éget a
bőröd."
Ő leborul, zokog: „Ezt te nem érted! Hagyj
egyedül, menj!
Nem volt senkim a föld kerekén, melléd idevettek,
kényeztetlek mint esze-nincs kotlós a csibéjét,
majd bűnhődöm is érte..." Ne bőgj, anyatigris,
enyém vagy."
Férfi-fölénnyel, felmérőn végigtapogatja,
fejjel lendül a szoknya alá; zárt térd löki
vissza:
„Jaj de piszok vagy, mint egy felnőtt! Kedves
okos kis
pajtásom hova lett? eltűnt, én megkeresem most,
itthagylak, megyek." Üss szájon, de maradj."
Nesze mocskos."
„Úgy szeretem pofonod! repülő puha könnyü kezed
van."
„Kaphatsz még, ha komiszkodsz." Adj csókot."
Kifogyott, nincs."
"Nem baj, majd adok én. Légy szállt a füledre,
hiába
bújsz tenyeredbe, kisasszony, egész dongó-sereg
ott ül
álladon és nyakadon. Ne vihogj!" De a nő alig
érti,
másra figyel: lelkében vén banya hangja rikácsol:
- Bestia, szajha, utolsó! ezt a szegény
nyomorultat
fölpiszkáItad s cserbehagyod, forduljon a hájas
trampli mosónéhoz, ványadt köhögő szobalányhoz,
vagy könyörüljön rajt egy harcias éjjeli lepke!
Most már törlőrongya legyél, vagy megbetegíted,
aztán bármi csapás ér, szenvedd el: te okoztad. -
Elködösűl a világ a szemében. Fogja az úrfit,
meghömpölygeti, rázuhanó testtel beborítja,
gyűri a lába közé: Jaj pólyababám, ne utálj meg!"
S bimbók közt leszorítva, folyondárral lenyügözve
fekszik az ifju hanyatt a leány eleven lugasában,
megszédülten, ijedten; s Éva nem engedi el már,
földanyaként, ki szivéből szül fiat és vele
alszik,
elnyeli síkosan és szorosan gyürüző melegébe,
fürtjez csiklandozzák, hullámozva-lökődve
őrli tapadt öle, könnyű tompora, hinta-csipője.
Lát a fiú dúlt, izzadt, fulladozó, idegen nőt,
lát a leány megszeppent s elpityerült gyerek-
ajkat,
édeni létben holtrasebezve kiáltana; csak néz,
összecsapó hullámokon ingó tágrameredt szem.
V
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek
rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik
iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől,
pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más
feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyol-vékony, mégis páncél-erős határ mindörökre;
titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi
késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem
mindent rögtön elhamvasztana, tüzét az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
VI
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyü keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: Mit akarsz, te bolond?
Tréfáltam, eressz el!"
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért
hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezűl,
inkább karmolt és harapott, s csókkal boritottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt
rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt
ne csinálj."
Símogatott szeliden s halk gúnnyal: Uram,
kielégült?"
Karba ragadtam a lányt: Fölfalom ezt a
rigót."
Arca hevült, pihegett: Szétszaggatsz! várj
kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd,
levetem."
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a
szoknya,
néhány könnyü rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szerte-vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiu egy-testté, kétfejü ősi alak,
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyu
vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg
esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult
szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba
gurulva
hátat fordított: Jobb neked így, te
betyár?"
Kértem súgva: Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosan és kacagón.
VII
Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra ís hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és
ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó
párnán.
Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok
fölött
megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
Ne rejtőzz el, úgy is látlak.
Rád csukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
S elsímulsz a tenyeremben.
Elsímulsz az arcom bőrén,
Mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy.
Nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
S öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám! Szólok a szemednek.
Ne fuss el! Nagyon szeretlek.
József Attila
Áldalak búval, vigalommal
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal.
Őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak, és énekellek,
Istennek téged felellek.
Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
Samuel Taylor Coleridge
Válasz a gyermeknek
Hogy mit mond a madár? A rigók, verebek
Gerlék, kenderikék zengik: "Szeretek! Szeretek!"
Télen némák, akkor a szél zúgó szava szól;
Mit mond, nem tudom én - fenyegetve dalol.
Ám a levél, a virág, a tavasz fénylő melege,
Víg ének, szerelem - megjön mind, vissza, ide.
S boldogságtól túláradva csapong a pacsirta,
Dús zöld rétek kék magasába a hangja beírja,
Zengi az égnek, a földnek örökkön-örökre dalát:
"Szerelmem imádom! Szerelmem imád!"
A következő kettőt nem biztos, hogy mindenki szerelmes versnek gondolja, de engem megragadtak.
Lao Ce
Tao Te King
Az út, mely szóba fogható,
nem az öröktől való;
a szó, mely rája mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s Föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de, ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titkok kapuja.
József Attila
Mámor
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szívét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.
É s szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot,
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.
Végül pedig egy olyan vers, amit egy régi szerelmem küldött nekem. Az íróját nem ismerem.( lehet, hogy ő írta :-)))) )
Cantus cantorum
Szeretném, ha úgy folyna össze lelkünk
Mint két folyó
Mint víztükrön rózsák fénye
Mint meleg kabátban a bélés
Mint cipők nyoma a hóban
Mint tó fenekén a homok vagy a sóder
Mint állatok álma
Mint május elején a színek és az árnyak
Mint ostyák a hívők szájában melyeket a pap osztogat
Mint újgazdagéknál a vázában a Csokrok
Mint újgazdagéknál a marcipán a Tortán
Mint egy karéj kenyér emléke melyet sok nyomorult rágott
Mint koldusok szakálla
Mint szilánkokat szedegető vének
Mint hóban a csapdák
Mint pocsolya vize a patak vizével
Mint két égő bokor az erdővel
Mint a földön a szemét és a mocsok
Mint a vér
mikor öregasszony a baromfi nyakát
saját kezével együtt vágja
Mint háború zajai
Mint lángok
SZERETNÉM
Ha
Mindíg
Így
Folyna
Össze
Lelkünk
Örökkön és
Örökké
Emlékeztek még a topicnyitó egyik versére?
Nos Szijártó Péter elkészítette honlapját, ahol többek közt az a vers is olvasható. Elérhetőség:
http://www.extra.hu/szpeet
