"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, a gyűlölet könnyen születik és nagyon nehezen múlik: elég hozzá egy lenéző pillantás, egy gesztus, egy képzelt dobogóról jövő, amit az egyik tesz a másik felé, mert különbnek képzeli magát, okosabbnak, ügyesebbnek tán, s ha abból a családból
így tesznek többen is, a két família közt megszületik a soha ki nem múló gyűlölet: s hogy hogyan kezdődött, nem emlékszik már arra senki, hiszen az ősök, a bántók és a bántottak mind a földben nyugszanak, az emberemlékezet nem ér addig, de a gyűlölet, az oktalan, aminek azért csirája van, éli gyilkoló világát, s mert gyűlöl az egyik, viszont a másik, s ha megkérdezik: hogyan is kezdődött, magát az egyik ártatlannak vallja, s azt gondolhatja a megbántott leszármazottja, hogy történt biztos valami megbocsáthatatlan dolog, talán az ő Jézusát feszítette az a másik keresztre... s a gyűlölet végeláthatatlanul tombol, már nem oktalan a lenézés magasról: ember farkasa az embernek, mert valójában egyik se bölcsebb a másiknál.
amikor leültem hogy most majd verset írok hullámgyűrűket vetett bennem a tavalyi balatonszín meg a sás szaga hanyattfeküdtem a porban hogy majd most verset írok de geometrikus pontosságával megzavart a fák lombja és a szeptemberi avar rianása leültem egy padra hogy most majd verset írok és elteltek évtizedek (majdnem három) én akkor születtem mikor Pilinszky meghalt - mondogattam a szavakat mint vak keresi suta léptekkel bottal a járdát nem találok el a saját életemben
pedig most megírtam legszebbik versem (tíz körme van két szeme és nyakigfossa majd magát a pelenkában)
és most leülök és most majd verset írok de megállítanak az esőtől megtört leveleken fúgára táncoló fényvérsugarak és nem tudom leírni felállni a székről sem
Bujkál a Nap, még fanyar mosollyal fogadja az éj után a reggelt. Takarja magát felhő gomollyal erőtlen marad, pedig már felkelt.
Szél szárítja a könnyező fákat és harmatcseppek csepegnek egyre. Megcibálja a lombot, az ágat, szellő szalad fel a magas hegyre
Már szőlőt érlel, s mustot csepegtet édes fürtökkel a kosár tele. Jó vörös borral mindent feledtet könnyeddé válva szárnyalhat vele.
Arany ruhában, lengén érkezett. levetkőztetett forró hevével. Szerelem terén sosem fékezett. Átölelt napfény, aranykezével.
Kánikulában, tavak vizében, s folyókban hűsölt, aki tehette. Megkóstolta a nyár összes ízét. Árnyékban, napon a nyarat szerette.
------------------------------------ Múló perceit számolja bőszen, alig volt itt még, s máris távozik. Szőkén érkezett, s elköszön őszen. szeptember hava, ma rácsodálkozik.
emlék, gondolat a holdig kapaszkodik s nálad csendesül
Szeptemberi sóhaj
Hosszúra nyúlt szeptemberi árnyak húzódnak a fák lombsátrai alatt, sóhaj-szelíden hozzád vezet a gondolat, mert már lelkem békéjébe beleálmodtalak. Elcsitult szívem mélázó lantjáról hallgatom édes dalunkat, miközben húrjaira leszáll súlytalan megpihen a búcsúzó nyár, nesztelen-csendesen díszíti fel egy megcsillanó ökörnyál.
Szeretlek, ősz... mikor enyhet hint a táj, minden, mi zöld, földbarnává ernyed, a köd langy, gomolygó táncra gerjed s már tüzes nap harapós ajka se fáj.
Ilyenkor mellbe vág a felismerés, hogy mennyi gyönyört rejt még az élet, hogy minden szép bontogat új szépet, mit látnom és éreznem sors-rendelés.
Tudom, a tavasz, nyár, tél... gyöngyképek. Ám bennem csak az ősz az, mi gyöngy-esőz, súgó zsongásától ázva lépek
mély boldogságba - oh, dallamos dizőz! - mert ősz-létemben míg csenghet ének, mindig és örök vággyal szeretlek, ősz...
szeptemberben, Szent Mihály havában megadja magát a forró nyár az ősznek… búvó kisgyermekként hízelgőn ölel még lágy simogatással melengető fénye, ha bársonyos sugarai arcodhoz érnek.
Hajnali párák csillogó könnycseppjei ülnek reggelente minden kis virágra… csodálatra méltó a természet szépsége, ahogy harmatcseppjeiket a felkelő Nap arany sugara, és a virág- szívja magába.
Útra kelnek Délnek a költöző madarak érett vadgesztenye, hull alá a fáról… a szőlőfürtöket érlelő – meleg levegő simogat szelíden, mikor asztalhoz hívó déli harangszóra jövök a tanyáról.
szeptemberben
Szívem kitárul a kiskertek ősz ölén, mikor az ősz virágai szerelmi bújócskát játszanak, sokszínű szirmaik mosolyognak felém, amikor hajnali könnyeiket szárítja föl a Nap.
Szívemben látása megannyi átélt érzést vált, egy régi szerelemben varázsolt csodásvilágot, ifjúként melletted átélt igaz boldogságot, melyet felejteni soha nem tudok – nem is akarok.
Duruzsolj őszi táj, beszélj hozzám szelíden mintha az anyák és szeretők nyelvén szólnál pirosra érett almákról, zörgő diókról a betakarított gyöngyszemű gabonáról és jaj, a madarakról se feledkezzél meg akik már fáznak szegények s csak emlékeik hintaján libegnek ide-oda a szélben.
Ó, micsoda szelek s micsoda illatokat hurcolnak magukkal a zord városok felé, hol a munka embere kitárja eléjük kormos zubbonyát és két mezítelen karját magasba emeli, áldva e szép hónapot miközben az új gabonából sült kenyérre és a kipréselt szöllő szűz levére gondol.
Ahogy visszatekint a nap a zápor után, még szivárványt rajzol az ősz délutáni fénye, Te jutsz eszembe, az a szép szem, annak ragyogása, mert, hogy szeretsz, minden percben érzem, velem száguld a föld a végtelen kékben, imádom holnapod, imádom a mád, minden pillanatban ezerszer is elszaladok hozzád, jöjj hát, szeress, ölelj, érints, ahogy a szeptemberi nap nyári fénye rajzol lágyan szivárványt az égre.
Még, és ahogyan december lépett ismét utolsóként a kalendáriumban fekete éjével, még most is esőfellegektől sötétül az ég, és /még/, és /még/, hányszor írhatnám e szót a szeptember végi nyíló kerti virágoktól egy vágyott tavaszig?
Mert szívemben még itt ég, parázslik, s a láz csókodból kér inni.
Ismét sötétedik, kicsit már hamarabb így szeptember elején, az esti szellő lágyan zörgeti a még le nem hullt leveleket a fán. Nappalok múlnak, évszakok mennek, mégsem maradok itt árván, mert tudom vagy nekem, s ha nyárt akarok, karod nyújtod felém.
Sárga bundás sebes mókus Fölszalad a görcsös ágon. Merre szaladt el az én világom? Úgy elment, itt se volt a nyár, Hogy reszket a lomb közt a napsugár! Mézes, napos, egynapos ősz. Mit zörmöl a tél, amit megelőz? Uram, mit tartogatsz?
Verik a diófát, zörög a dió. Egy kérdés zörög a számon: Van-e még, van-e még, gyümölcs a fámon, Ajkakat édesíteni jó? Zizzen a sárga levél: Jelenti magát a tél. Mondjátok, mondjátok, rőt levelek, Van-e még bennem egy gyújtatnyi meleg, Egy lábasnyi levest megfőzni tüzemnél? - Uram, ha üzennél! Mire tartogatsz?
A gólya vándor-útra kelt, De még zöldel hegy és mező: Minő szép, nyájas ősz vagyon! A napsugár az ágakon Másodvirágot csalt elő.
Én életemre gondolok, A keblemre száll bús érzelem: Nyílt nékem is boldog tavasz, - Bucsúzó ifjuságom az - S virága volt a szerelem!
Talán sugáros lesz az őszi ég... Szívem ha tán szeretni fogna még: Szerelme olyan lenne, oh leány! Mint másodvirág az őszi fán.
II.
Rózsás tavasz S arany kalászos nyár nyomában, Lassú halál Gyilkos fuvalma száll A hűvös őszi éjszakában. Kél a korány, De a vidék beteg! Sápadt fűszálin a mezőnek Fagyott könnycsepp remeg.
Mért önti el Az erdőt rózsaszínnek árnya? Sápadt legyen A lomb völgyön, hegyen, Midőn enyészet keble várja! Nem hallod-e...? Az est fuvalma sír: Kigyúlt a nagy beteg arcán A haldoklási pír!
III.
Hervad, hervad a föld határa! Az őszi fáknak ágirúl, Sárgult levél könnyen lehull Halk esti szél fuvallatára. Hogyisne hullna levele Szegény fának a sír fele? Fenn őt úgysem marasztja már Harmat, dal és meleg sugár.
Míg éltem fája zöld, Míg ágait virág takarja: Ne zúgj rám, elmúlás viharja, Ne zúgj idő előtt! Eljő az ősz, fagyos derén
Meghervad kedv, öröm, remény... S ha semmi többé nem maraszt: Szememre lágy álom borúl, Nyugodtan, fájdalmatlanul Lehullok, mint az őszharaszt!
IV.
Hegy-völgyön mélán bolygok én A halvány ősznek idején: Oly bús az érzés, mely kihoz A völgy beteg virágihoz! S miként a tó csendes vizében A sárgult fák hű rajzban állnak: Borongó lelkem, tüköre A haldokló ősz fájdalmának!
Lám, a virágoltó szép kikelet Mindent csak a halálnak ültetett! S melyet gonddal fona: A hűs liget zörgő harasztban áll: Ah, nem borúl rám többé árnyinál Lágy szenderülés alkonya!
Szívem, ti hervatag virágok, levelek! Úgy fáj, úgy vérzik értetek! Fájdalmat hoztatok nekem: És mégis én Lehullástoknak idején, E fájdalmat úgy szeretem! Mely a természet haldoklásán Lelkemet mélyen általhatja: Miként világos tükör, annak Halhatlanságát hűn mutatja!
V.
Minden oly ünnepélyes, hallgatag, Mint ahol haldoklót virasztanak...!
Ledőlök a bérc oldalára, A fák között oly messze látok! S előttem feltűnnek kopáron A tar sziklák s víz-szaggatások: Lám, lám! tavasszal a bérc oldalán Vidám zöldet látott szemem csupán!
Kedves helyemre alig ösmerek, Néhány szál vessző a kerek bokor: Itt leskelődtem a madár után, Édes dalának csattogásakor. Hallám dalát, de fészkét nem lelém! Most itt van az, - haraszttal tele lett... Nem kell fészked, nem kell, jó kis madár! Csak hozd még egyszer vissza éneked!
Ifjuságomnak elzendűlt dala, Csendűlj meg egyszer még, csendűlj felettem! És megválok mindentől szívesen, Mit a való hideg kezétől vettem...
Könyűk, könyűk...! Ti váratlan kedves vendégek! Nem hajt ki a bokor, Öntözni hasztalan jövétek! Ne hulljatok, ne hulljatok... Lelkemben szól még a madár dala, Ifjuságom bár eltűnt, általa, Emlékezetben még boldog vagyok!
VI.
Az égre nézek, - kedvetlen, homályos, Dél s észak tartja a borúlatot. Egy pillanatra hogy meg nem reped! Arany szegélyű felhőt, kék eget Fáradt szememmel hogy nem láthatok!
Az ősz egének csak borúja van, Nincs mennydörgő nemes haragja, Mely a szétvágott fellegekben Villámostorát pattogtatja, Az ősz egének csak borúja van, Mozdúlatlan tespedt nyugalmiban.
Forró ege éltem tavasz-nyarának, Csak hadd harsogjon mennydörgésed! Lázadj föl, csattogj, onts tüzet, villámot! Derűlj...borúlj...! én így szeretlek téged! A bősz villámba nézek bátran, S gyönyörködöm a mennydörgés szavában!
A vész dörögve elmegyen... S mely meghasad nagy ékesen A nyári menny kéklő határán: - Az ősz egén nincsen szivárvány!
VI.
Mi usz a légben ősznek idején, Mint eltépett fátyol, hosszan, fehéren? Fehér fátyolt kötött karjára A szellő, mely temetkezésre mégyen! Völgyön, bércen halott vagyon... Halvány lomb függ az ágakon, Mikép az elszorúlt szívű anya Karján, végsőt lehellett magzata.
És a halott-vivő leányok, A fátyolos szellők megjőnek: Szeliden elvevék karjáról Lomb-gyermekét a bús szülőnek: Halk sír-ének közt szállnak véle, Vivén a porladás helyére.
Minden oly csendes, oly halottas...! Nyelvén e méla hallgatásnak: Erdő, mező, halom, Búcsút, végbúcsút mond egymásnak, S e búcsú nem nehéz, nem keserű, - Fájdalma édes és szelíd: Hogyisne! rájok a kikelet Újabb viszontlátást derít.
Sírnak szellői, gyász szelek! Ha jöttök sárga lombért, értem, Ki új tavaszt hittem, reméltem: Fehér fátyollal jőjetek! Ha jöttök sárga lombért, értem: Fehér fátyollal jőjetek!
