A világűr nem üres kutatási adatok szerint 1 köbcm, világűr átlag öt részecskét tartalmaz, ezt 1köbmm-es cső formájú tér gyanánt vizsgálva 1m. hosszú térrészben öt részecskét találunk. Vizsgáljunk most részecske átmérőjű világűr teret fényévnyi hosszban, tegyük fel, ha ebbe egy részecske esik, (most nem akarok nagy számokkal bíbelődni) akkor 12 milliárd fényévnyi hosszú térrészbe a valószínűség szabályai szerint 12 részecskét találunk. Ennyi részecskén küzdi át magát az a foton amelyik ilyen messziről érkezik hozzánk. A felkelő és a lenyugvó napból szemünkbe érkező fény valószínűleg ugyan ennyi részecskén verekedte át magát, mivel a sűrű légrétegen ferdén jutott el hozzánk.
Szerintem meg van itt némi parasztvakítás, én ugyanis egy műszaki ember vagyok, tanultam ez azt, egész életemben érdeklődtem a tudomány iránt.
Fikciókkal nyugtatgathatjuk magunkat, a konkrét valóságot reálisan kellene szemlélnünk.
Itt már némi elrugaszkodás érzékelhető. Csak arra gondoljatok: miért kellene Néhány milliárd fényévvel odébb másképpen kinézni és működni az ottani struktúráknak?
...na szóval vegyük a nagy bumm-féle, kb. 15 milliárd sugarú gömböt, ebbe helyezzük el a látható 12-13 milliárd fényévnyi sugarú látható univerzumunkat.
Az a gond, hogy nem ilyen. Hanem egy olyan a világunk, hogy bárhol lehetsz benne, mindig középen vagy. Ha a Nagy Bumm-ot egy felrobbanó gránátnak képzeled, akkor teljesen téves képed van róla. Ezért szokták úgy szemléltetni, mintha a kétdimenziós lények egy felfúvódó gömb felszínén lennének és a felfúvódó gömb bármely pontján úgy néz ki, mintha éppen középen lennél és a minél távolabbi objektumok egyre gyorsabban távolodnának tőled.
Szép ez, de miért kellett a Teremtéssel egyidőben elindulnia a végtelen, irtózatos szenvedéstörténetnek, egy olyan univerzumnak kifejlősnie, melyben a szenvedés az egyetlen bizonyosság, és a szenvedés iszonyú fokozódása a következmény...
Mint laikus, tudós kollégákat saját eszük használatára ösztönzöm: sajnos nem tudom iderajzolni de a képzelet segítségünkre áll, na szóval vegyük a nagy bumm-féle, kb. 15 milliárd sugarú gömböt, ebbe helyezzük el a látható 12-13 milliárd fényévnyi sugarú látható univerzumunkat.
Milyen alakja lehet egy ilyen konstrukciónak. Gömb formája semmiképpen sem lehet, vagy igen?
Hová kellene a teljes univerzumban helyezkednünk, saját világunkat elhelyezni, hogy azt a szabályos gömb formát észleljük ami most látszik?!
Ez a kis versike itt is aktuálissá teszi az alábbiakat.
A petitio principii, vagyis az érvelési hiba, valóban hiba-e, az objektív idealizmus szempontjából?
A teremtett világon túli, azt meghaladó objektív szellemi létező, az idea, mindenhatósága, megnyilvánulhat abban, hogy végtelen lehetősége folytán, végtelen sok univerzumot, mint egy „tükröt” teremthet magának, amelyben végül felismerheti önmagát.
Az idea, a gondolat teremtő ereje, végtelen sok próbálkozás után, egy legyen aktussal, létrehozta azt az univerzumot, amely az evolúció segítségével „kifejlesztette” a Homo sapiens, a gondolkodó embert, aki öntudatra ébredésétől fogva természetesnek, magától értődőnek vélte a nálánál magasabb rendű szellemi lények, fenomének létezését. Ezzel a tükörképpel, mint a szubjektív tudattal szembesül az objektív tudat, vagyis felismeri benne önmagát. Azt is mondhatnám, hogy az ember által válik Istenné az Isten, aki teremtményét, az emberi tudatot, „önmagáról” mintázta. Ezzel a szembesüléssel az érvelési kör is bezárul, amikor az objektív és szubjektív tudat, a teremtő gondolat, a szellem egységében találkozik. Ezt a találkozást vetítik előre, vagy készítik elő a monoteista vallások. Az ateisták azonban elzárkóznak ettől a találkozástól, mondván, hogy a tükör nem láthatja azt, aki előtte áll.
"A Világ a Semmi álmodása! Kering az éteri por, űzi-töri egymást, Te sem vagy kívüle, hogy megérthesd, meglásd. Senki sincs odakinn, álom porán kívül, és hogy biztos lehess, hited el nem évül: ébredő tudatod egyik állomása kérdeni a hogyan?-t, míg bele nem szédül meddő véleménybe, hamis látomásba: MI, vagy KI a kezdet? Ember hasonmása? ki előigézte és lesöpri végül...?"
"Az ember legnagyobb találmánya: a nulla! Az önmagába záródó apró kör, amely a csak elméletileg, de valójában nem létező Semmi szimbóluma; utal az ősrobbanás előtti nemlétre, amely igazából nem különbözik a későbbi állapottól: az apró, zárt karikán belüli, kívülről láthatatlan világtól; esetleg, talán, csak a belsejében állítólag élő mikroszkopikus lények számára."
Ha elakadsz az eredetileg elhatározott BB-cáfolatban, akkor esetleg próbáld megalapozni a "Negatív Univerzum" elméletet! Átadom az ötletet, tekintheted akár sajátodnak is, mert úgysem érek rá, hogy foglalkozzak vele (pl. holnap is egész nap a siklóernyős növendékeimet gyötröm a gyakorlódombon).
Az elmélet lényege, hogy nem ősrobbanás volt, hanem ősbeomlás!
Az anyag nem szétszéledni kezdett egy pontból, hanem a Semmi állapothoz képest befelé, a negatív létezési tartományba berobbanni, és a keletkező egyre apróbb részecskék szinte felfalták a köztük levő, egyre negatívabb teret és időt, miközben a Semmit szimbolizáló, nulla kiterjedésű gömb (aminek síkbéli metszete a "0" jel) közepe felé egyre lassabban zuhannak és zsugorodnak. Vagyis az Univerzum általunk látott tágulása tulajdonképpen csak megfigyelési hiba...
Vót ám olyan tudós a világtörténelemben, aki megkísérelte megtorpedózni az Einstein egyenletekre épülő kozmológiát. Fritz Zwiczky-nek hítták. Ő is azt képzelte, hogy útja során a fény fárad.
Az illetőnek három dologban volt szerencséje::
1., neve fennnmaradt,
2., vannak róla készült - máig fennmaradt fényképek,
3., ismert, hogy voltak érdekesebb elgondolásai is is.
A kvantum elektrodinamikában tapasztalt „azonnali információátvitel”lehetséges, hogy nem a fénysebesség, hanem a térkvantumok adatátviteli sebességével történik, ami számunkra nem kimérhető adat. :))
Mi történik akkor, amikor két tömegpont nem egyenletes gyorsulással közeledik egymás felé? Mivel a térkvantumok összelapíthatatlanok, az egymáshoz közeledő tömegpontok elgörbítik az előttük álló utat, vagyis megváltoztatják a téridő struktúráját. A két tömegpont közötti „távolság” ugyan csökken, viszont a térkvantumok száma nem csökken oly módon, ahogy a távolodás esetén az gyarapodott. Azért nem beszélünk gravitációs kékeltolódásról, mert a görbült téridő, a fény számára egyenes, vagyis a görbült geodetikus úton halad.
Ha feltételezzük, hogy egy téridő kvantum egy bit információt képes tárolni és átadni egy másik téridő kvantumnak, akkor az a leggyorsabb, de még ismeretlen adatátviteli sebességet is jelenti. A tömegnélküli Fotonok, a téridő kvantumok és az elektromágneses mező közös halmazának adat átviteli sebességét használják, ami független a tömegpontok egymáshoz viszonyított sebességétől. Ezért a fénysebesség vonatkoztatási rendszertől független, állandó. A kérdés az, hogy mennyivel lassabb az EM mező információ átviteli sebessége, a téridő kvantumainak átviteli sebességéhez képest? Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy mennyivel gyorsabb a téridő információ átviteli sebessége az EM mezőéhez képest?
A diszkrét elemekből álló téridő végtelen halmaza dinamikusan rezeg, fluktuál, mivel minden téridő kvantum, két energia, és idő állapotban van, illetve jelenik meg.
Az első állapotban, kiterjedés nélküli, szinguláris pontban van az energiaadag. Az időállapota alap esetben pozitív, vagyis jövőirányú tartam. Azonban múltirányú tartam is lehet, amit azt jelenti, hogy időtartam nélküli, azonnali térnyelőként értelmezhető.
(Ezek a „szinguláris kvantumok” képezik a globális, vagy abszolút vákuumot és a megnyilvánulatlan energiát, ami 120 nagyságrenddel nagyobb, mint az általunk érzékelhető megnyilvánult energia mennyisége és sűrűsége. Azonban a megnyilvánult energia, még „ismeretlen” formájával, a téridő kvantumokkal együtt, majdhogynem paritásban vannak.)
A másik állapotban pozitív, vagyis „jövőirányú időtartamban” és kiterjedt formában van az energiaadag. Ezek a téridő kvantumok képezik a kiterjedt globális téridőt, annak végtelen halmazát, a megnyilvánult energia alapvető formáját.
A kvantumonkénti múltirányú és jövőirányú időtartamok azonos mértékűek, szimmetrikusak. Viszont az egyes kvantumoknak az úgynevezett állapotváltási pontja nem egyidejű, vagyis nem egyszerre történik az állapotváltás a végtelen sok kvantum esetében. (Ezt ahhoz lehet hasonlítani, mint anno a hangyásnak látott képernyő, és sörétzaj.) Kettő darab téridő kvantum állapotváltási pontjának időeltérése, azaz időkülönbsége kisebb, mint egy kvantum két állapotának együttes időtartama. Ami tulajdonképpen egy nem észlelt, és egy megnyilvánult, azaz észlelt időtartamnál is kisebb. Ez a globálisan megnyilvánult téridőnél már a folytonosság látszatát kelti, mivel a Planck időhöz viszonyítva olyan kicsi időtartam, ami a nullához tartónak számít. Másként fogalmazva, az egyes egzisztáló téridő kvantumok, csak ilyen mérhetetlenül rövid ideig nem érintkeznek egymással. Majdhogynem „hézagmentesen” alkotják a globális téridő struktúráját. Azonban ezek a parányi, de mégis csak létező „hézagok” teszik dinamikussá, nyújthatóvá, tömöríthetővé, hajlíthatóvá a téridő struktúráját. Mivel a téridőben vannak elektromos töltések formájában más megnyilvánult energia kvantumok is, amelyek nagyságrendekkel nagyobbak a téridő kvantumoknál, jelenlétükkel helyről-helyre, időről időre, megváltoztatják a téridő struktúráját. A töltések adta energiasűrűség téridőbeli eloszlása a legkisebb energiaszintre, vagyis a legsimább, leg homogénebb téridő struktúra felé irányul. De mivel az egyes elektromos töltések vonzzák, közelednek, vagy taszítják, távolodnak egymástól, egy külön dinamikájú közeget, az elektromágneses mezőt képezik a téridőben. A kiegyensúlyozott, semleges töltésű energiacsomagok, (a bozonok és atomok), az azokból álló anyagformációk tömegei azonban, tehetetlenül követik a téridő dinamikusan változó struktúráját. Az így kialakult anyagmozgást, a gravitáció hatásának köszönhetünk. A dinamikus téridő struktúra és az elektromágneses, vagy anyagi energiastruktúrák egymásba ágyazottsága, létrehoz egy általános sebességi, vagy haladási maximumot az anyagi energiaformációk számára, amivel a téridőben szétterjedni, és kölcsön hatni képesek egymásra. A tömeggel rendelkező, vagyis a téridő struktúrájának lokális befolyásolására képes anyag, még e határsebességet, vagyis a fénysebességet sem érheti el a helyváltoztatása során.
Amikor a két szinguláris pont közötti térkvantum aktív, mondjuk fehér, a hozzá tartozó idő-egység is „fehér”, vagyis a téridő megnyilvánult. A megnyilvánulatlan téridő kvantum, az abszolút vákuum a fekete.
A téridőben egymástól egyenletes gyorsulással távolodó tömegpontok között is fehér marad tér és az idő, mivel egyenletesen lépnek be közéjük a térkvantumok, növelve a közöttük távolságot. Ha azonban nem egyenletesen, vagy exponenciálisan gyorsulva távolodik a két tömegpont egymástól, akkor az egyenletes gyorsulást meghaladó, plusz gyorsuláshoz tartozó téridő kvantumoknak, a kvantum időnél gyorsabban kell kitölteni a távolságot. Ez azonban nem lehetséges, mivel a legkisebb tartamról, az időkvantumról van szó. Ekkor kap szerepet a térnyelő kvantum, vagyis az abszolút vákuum kvantuma, ami alap esetben, pontosan annyi ideig van szingularitásban, mint a térkvantum aktivitásban. A szingularitásban azonban nem csak a jövő felé előre, hanem a múlt felé hátra is irányulhat az idő. Amikor az alap időnél gyorsabban kellene a térkvantumoknak képezni a távolságot, akkor térnyelő időtartama múltirányúvá lesz, vagyis hátrafelé halad. Ennélfogva a szingularitásban töltött idő nulla, amit úgy is vehetünk, hogy egy térkvantummal több keletkezik a kvantum idő alatt, ami növeli a távolságot. Ezek a „plusz kvantumok” pótolják az exponenciálisan gyorsulva távolodó pontok távolságigényét. Az így keletkezett térkvantumokat már nem nevezzük „fehérnek”, hanem a gyakoriságukkal a vörös felé tolódottnak. Minél több keletkezik belőlük, annál inkább vörösek, a távolságot összekötő térkvantumok. Másként fogalmazva, a két nem egyenletesen gyorsulva távolodó tömegpont között kitágul a téridő, miközben azt rövidülni mérjük. Az időt, viszont lelassulni, vagy kitágulni tapasztaljuk, miközben az hátrafelé is halad. (Ez a gravitációs vörös eltolódás, ami nem azonos a Doppler féle eltolódással.)
Érdekes cáfolat(ok): az a szörnyű gyanúm, hogy a szakirodalom (még a népszerűsitő kiadványok is) mindezzel már foglalkoznak. Nincs új a nap alatt. Irány a könyvtár.
Szerintem még maga a tér rögzülése/állapota sem tisztázott, mert ha "képlékeny" vagy hasítható,akkor a rajta keresztül átszáguldó részecskékből "kiolvasott" információ is hamis lehet.
A világűri látóhatár széléről érkező fény nem csak vörös, de valamilyen oknál fogva színképvonal eltolódást is szenved, /erről eddig nem tudtam/.
Ennek az okául jelenleg a fényforrásul szolgáló objektum távolodása, vagyis a nagy bumm az elfogadott magyarázat.
................
Egy lépcsőfok kimaradt. A távolodás az elfogadott magyarázat a színképvonalak eltolódására, a nagy bumm meg a távolodásra a magyarázat... Ami érthető, hiszen ami távolodik, az korábban közelebb volt, és ráadásul véges idő óta távolodik, így ez idő előtt óhatatlanul nagyon közel kellett lennie egymáshoz mindennek amit ma magunk körül látunk.
Nem is az a kérdés, volt-e nagy bumm (mert hiszen az még ma is megvan), hanem az a kérdés, honnan indult és hogy a fenébe jött létre
