Hóbafagyott levelet kaparász dideregve a szellő. Duzzadt, mint tele zsák: hóval telik ujra a felhő. Nincsen csillag, a fák feketéllő törzse hatalmas. Megfagy az őz nyoma is. Készül le a völgybe a farkas.
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet itt,- jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. július
Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa ... no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Irtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürit kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak ujra mind! Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska - a többi ... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn újra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten... De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam?
A pattanó szöcskék még ittmaradtak, de szemén már elmélyül a kék, sárga uraknak gazdag udvarán, zsákos gabonák tömött csudái előtt bókolunk őszi fejünkkel;
azelőtt, ha messze jártam tőle, földről pipacsok véres pöttyeit s égről csillagokat akartam a hajára hozni néki és éhomra hordtam a csókjait;
most fa kéne télre, tavaly az idő feketére verte szomszédék szőke lányait s idén is játszik, mert bubás fölleg ül most a fák fölött és holnap dérrel veszekszik már a harmat.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Köszönöm, hogy írtál a versenyről. S örülök, hogy ismét csodálatos, feledhetetlen élményben volt részed. A versszerető embereknek sokat ad Radnóti költészete, szelleme. S annak is nagyon kell örülni, hogy "osztálynyi" Illéske van közöttünk, s reméljük, egyre több lesz..:-)
Kedves tőled Illéske, hogy ezt a kis beszámolót elhoztad ebbe a topikba is. Radnóti Miklós valóban az egyik legnagyobb költőnk volt, szomorú, hogy olyan korán és olyan körülmények között végezte be földi pályafutását. Nagyon szép és megható lehetett a megemlékezésetek.
TÖREDÉK
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A múlt hét végén lezajlott a Radnóti Miklós Regionális Nemzetközi
A "Radnóti" ismét csodálatos volt! Magas színvonalú, humánus, gördülékeny szervezés; megfoghatatlan "osztálytalálkozós" hangulat;... Örültünk egymásnak ismerve-ismeretlenül, a szebbnél szebb művek úgy keringtek körülöttünk, mintha a költészet ősfája ontaná késő ősszel színesebbnél színesebb versfaleveleit... Mennyi különböző habitus, mennyi határainkon innen és azon túl élő ember találkozott, és mégis mindannyian rokonlelkek voltunk! A verseny feszültségét hamar elnyomta a műélvezet gyönyöre, a versenyzők felkészülten, alázattal, csillogó szemmel verseltek. A koszorúzáskor csöndesen ballagtunk helyszínről helyszínre, megtisztelve éreztük magunkat, hogy sokadmagunkkal ott lehettünk, fejet hajthattunk, megemlékezhettünk…
Igen. A „Radnóti” ismét magával ragadott! És egy biztos: a költő szelleme mindvégig közöttünk volt!
Te, ez olyan jó, - ez a matató hallgató, szomorú játék, éjjeli játék szomorú szívvel és szemekkel, magamellé szelíden, hosszan odaejtett szomorúujjú fehér kezekkel, amikor egy bútor görbe lába ernyős lámpám világa alól csillan, mint néha léha szobákban bronzfényű aktok sima háta.
Beülök a gőzgép mellé, melegszem egy kicsit. A szomszédos teremből hordjuk a „száraz szeletet” zsákokban, öten. Fölváltva töltjük és hordjuk. Valami üzemzavarban hullt oda. Ülök és le-leesik a fejem. Nézem a forgó dugattyút, hallgatom a kattogást, mintha vasúton ülnék. Az olajcsepegtetőkből csöpög az olaj, az óriás gép csuklóira. „Olajóra”, nézem rajta hogy múlik az idő. Hogy hullok a sír felé s ilyen hiábavalóan! Öreg munkás ül mellettem a padon, a gépre vigyáz. Kiveszem a cigarettásdobozom, kínálom. Csak pipázik, nem kér. Nézzük az olajcsöpögtetőt, lassan indul a beszélgetés. – Múlik az idő, - mondom ki hangosan is a gondolatomat. Múlik, - érti félre, - már hatvanhét éves vagyok. Hatvanhét? – riadok fel. Már az ötvenedik kampányt csinálja végig a gyárban, két éve működött a gyár, mikor idekerült. Ez a gőzgép harminc éve van itt, - mondja, emlékszem, mikor hozták. Már nyugdíjas, de a kampánykor behívják. A gyártól 31. – P. havi nyugdíjat kap, húsz pengőt a munkásbiztosítótól. Ebből él. Nézzük újra a csöpögő olajt. – No lám, miből telt a modern magyar irodalom támogatására - morgom s örülök, hogy soha sem kaptam semmit Hatvany Lajostól. De többször vacsoráztam nála, - jut eszembe s mikor Thomas Mann ott volt…*
Család van? – kérdem. Volt három fiam, most csak kettő van már. Mi történt? Tíz napja veszett oda Oroszországban. Az volt a legfiatalabb. Huszonnégy éves. – Nézzük az olajcsöpögtetőt. Mennyi időbe telik, míg kiürül? – kérdem. Három óra, - mondja. Újra csönd. Megtömi a pipát. – Nem akar pödörni, ha van pipája, adok szívesen. Szűzdohány, másra nem telik. De jó azért. – Nem, köszönöm. Mennyi az órabére? – Harminchat fillér, - szégyenkezi a pipa mögül s mosolyog hozzá. Aztán egy másik munkás jön be, leül mellém, kettejük között ülök. – Ennyit adnak most, - folytatja az öreg. Mennyit – kérdi az érkezett. Harminchatot, maga is annyit kap. – Annyit, - feleli. Magának is van családja? – Öt. – Hű, a keservit, az sok, - mondom. Sok. De három férjnél van, kettő kicsi csak, nyolc esztendős, meg tizenkettő… - Mind az öt lány? – Az, lányok. De két idősebb is nálam él most, az emberek a háborúban vannak. Csak egynek van itthon a férje. De a kicsiket már nemigen adom férjhez. – Miért? Nyolc év múlva már, a legkisebbet is adhatja… - Hol leszek én nyolc év múlva! Két-három év s vége. – Ugyan miért? Beteg? – Semmi bajom. – Hány éves? – Ötvenedikben vagyok. – No ugye. A bácsi már hatvanhét. – Én nem leszek, - mondja konokon, - az öreg másképp, jobb világban élt. Aztán érdemes? Érdemes, na mondja meg öreg! – Az öreg nem válaszol, nézi a csöpögtetőt, nézzük a csöpögtetőt. Múlik az idő. Hárman hallgatunk a sír felé. Aztán beszólnak, lejárt a pihenőm. Megyek zsákolni tovább.
*Radnóti valószínűleg Thomas Mann 1935. január 27-i budapesti felolvasásának napján, a vacsorát követő fogadáson volt Hatvanyéknál.
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
1944. augusztus 30. A hegyek közt
2
Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj.
Cservenka, 1944. október 6.
3
Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál.
Mohács, 1944. október 24.
4
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Fölébredt a fiatal szél s füttyent s markolászva végigfut a parton, hírét hozza, hogy keleten már feketülő vízben mosakodnak a fák; hosszú lábakkal a hold jön fölfele lassan, csomót köt a tájra s - este van.
Csodálkozol barátném, - miért vagyok sovány, világok gondja rajtam, világok gondja fáj. Vajúdik fönn a hegység, a hágók omlanak, és itt e völgyben is már repednek a falak. S holnapra tán a szőke tehénkék nem lelik a langyos aklot este s kinn bőgnek reggelig, amíg a gazda mocskos, kis árkokban lapúl, s fölötte érthetetlen rend és halál az úr. És árván üldögélnek, erdőkben, fák alatt, idegen pitvarokban, a hűvös hold alatt a vérük váró csöndes magános asszonyok, sápadtan ülnek s érzik, a gyomruk hánytorog s dalolnak összegyűlvén, akár az angyalok. Ó, bárha azt hihetném, futóbolond vagyok, rögeszméim között ím lobogva futkosok, de háború van, látod, s utána rom, mocsok marad csak és oly mindegy: átélem? meghalok: az álom nem vigasztal, a hulló hajnalok ébren találnak folyton, soványabb így leszek, a fény fáradt szememben fájdalmasan rezeg, s mosolygok néha mégis, mosolygok néha, mert a füldbebútt mag is csak örül, hogy áttelelt. Rád gondolok barátném s szerelem, szerelem, egy tigrisléptü álmos szeszély játszik velem.
Megjött a fagy, sikolt a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán.
Hány súlyos őszt és hány halált, halálok vad sorát értem meg eddig én! a süppedő avar szagával mindig tömjén is száll felém.
Száll? inkább csak lejt, szalad, míg rá nem hull a hó, földönfutó és tömzsi páros illat, kettős búcsuztató!
Az alkony most is két emléket ringat, a földrehulló nyár futó szagát s egy jámbor illatét... lejtett utánad az, mikor a hűtlen ég tested a hűvös földnek adta át.
*
Az erdő vetkezik és síkos már a rét, körötted hét szép csillag ég, hét csillag ég körötted és tested körül most hirtelen suhogó kört szalad hét bársonyos vakond a föld alatt.
*
Ó, honnan táncoltál a fényre te? falak tövéből, nyirkos, mély sötétből! S miféle szárnyas akarat emelt? mit láthattál, micsoda égi jelt?
S mi lett belőled, mondd? te lélekűzte test, te röppenő és dobbanó! a gyertyák lángja és a friss lehellet táncol most helyetted s - érted is.
Mi lett belőled lélekűzte test? te dobbanó és röppenő! ki könnyü voltál, mint a szellő, súlyos vagy, mint a kő.
*
Most rejt a föld. S nem úgy, mint mókust rejti odva, vagy magvait a televény csak télen át, - örökre! mint emlékedet e tépett költemény.
Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjukorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják, s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt, ki érti még lobos szivének sok kalandját, s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.
De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már, megrendelésre fordít, eladja verseit, már szerződést bogoz, számolgat és protestál s megélni néki is csak a mellékes segít.
Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy, e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; - kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy, a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.
És tudja, nyáron is lehullhat egy levél, hiába táncol és csal a forró emberész, s minden megméretik, ha egyszer majd nem él; sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,
de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll, s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant, s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.
És míg tollára dől, a gyermekekre gondol, és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg, mert értük dolgozik, akár a néma portól csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.
Vasszínű, vad lobogói közül nyugtalanul gomolyog ki a nap, gőzei dőlnek, az ellebegő fény hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már fodrozza a szél, a kék tovaszáll. Felsikító betűt ír alacsony röpüléssel s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik, süllyed a lombon a rozsda, hűvös az égi lehellet: nem melegít, csak füstöl az ég, csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett s húsdaraboló dühe dong, Izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál mély tüzeit figyelik, szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng s lebben! fele fény, fele vér! lebben a szélben az égő barna levél.
és súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak, zörren a sárga virágok szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi küdben a rét s a távoli, vad szekerek zörgése lerázza a fák maradék levelét.
Aludni tér a vidék, száll a halál fehér, szép suhanással, az ég dajkálja a kertet. Hajadban nézd! arany őszi levél, ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé, s emelj föl engem is Édes: légy szerelemre okos ma, csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom sötét egébe is zuhanj velem. Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó, avarra hull le ma már a dió, nem koppan. S bomlik az értelem.
A teremben csönd volt. Nem hallatszott más csak a vonalzók súrlódása és a rajzlapok zizegése. Valaki ceruzáját hegyezte. A faliórára pillantottam, és úgy éreztem, nem bírom tovább, bár Tini csak hétkor vár a kapu előtt, - még tizenöt perc. Az asztalfiókba tettem az írószereket. Amikor bezártam a fiókot, kiesett kezemből a kulcscsomó. Mindenki fölkapta a fejét. A szemeszter elején jártunk, még alig ismertük egymást. Nem szemrehányóan, inkább csak fáradtan néztek rám. Néhányan felpillantva odafordultak. Lehajtott fejjel indultam kifelé, társaim tekintete követett. Azután ott álltam a kapu előtt, néztem a lábam alatt elterülő várost, ahol a fények fehéren világítottak pedig az égboltot még vörösre festette az alkonyat. Odébb kertek húzódtak. Az arany lombokkal könnyű szellő játszott. - Pál vagyok. Zömök ember állt szorosan előttem. Gondosan megkötött divatos nyakkendővel, hivalkodóan élesre vasalt bő nadrágban. - Na és! – akartam volna mondani, de csak felvont szemöldökkel, szótlanul néztem rá. Még csak meg sem lepődtem. Ha abban a pillanatban füstté vagy falevéllé változik azon sem lepődök meg. Tinit vártam: mert előző nap este a főposta előtt megbámultuk egymást, vagy húsz lépést tettünk meg egymás mellett, aztán nevetve kezet szorítottunk. Most Tinit vártam, akit tegnap este hazakísértem a hegyen át, mert odafent lakott. A kis ember válaszra várt, de én csak némán meredtem rá. Ettől zavarba jött. - Pál vagyok – ismételte kissé hangosabban. - Ezt már tudom – feleltem pimaszul, mert bosszantott a nyakkendője, meg nadrágjának éles vasalása. - Ön tegnap este hazakísérte Tinit. Vagy tévednék netalán? – kérdezte, és közelebb lépett. - Nem téved. De miért kérdi, ha úgyis tudja? Úgy látszik, észrevette, hogy készségesebb lettem, mert hangszínt váltott. - Csak figyelmeztetni szeretném – jegyezte meg öntudatosan. - Tini beteg, sőt nagyon beteg. - Ugyan! Mi baja? Hosszan mélyen a szemembe nézett, nem válaszolt, csak bólintott egyet. S mivel, hogy én sem szóltam suttogni kezdett: - T…b…c…h…y…x… - C16 N H3 P4 S3 – mormogtam merev arccal, miközben ő gyanakodva méregetett. Majd mondtam részvéttel – óh!... Ön pedig bizonyára az üdvhadsereg egészségügyi csoportjának a megbízottja, nemde? - kérdeztem aztán nevetve és sarkon fordultam. A hegy felől Tini sietett felém. Hosszú, nyugodt léptekkel jött a süppedős avaron át, nyitott kabátban, s alig észrevehetően mosolygott. - Hová megyünk? – kérdezte. Amikor meg akartam csókolni a kezét elhúzta, de ujjheggyel megérintette az arcom. Körülnéztem. A kis ember eltűnt. Ámbár sehol sem láttam füstöt szállani, csak a falevelek kavarogtak az úton. Lélekszakadva futottunk le Tinivel a városba, és elkeveredtünk a munkából jövő emberek között. Fiatal állatok módjára, boldog hangokat hallatva, fütyölve, dorombolva szavak nélkül. Egy cukrászda előtt Tini hirtelen megállt és odahúzott a kirakathoz. - Nézze milyen gyönyörű! – ujjongott egy pompásan feldíszített torta láttán. Homlokát az üveghez szorította. A futástól gyorsan lélegzett. Behúztam magammal a cukrászdába. S ott ettünk állva az asztalok között. - Hová megyünk? – kérdezte nevetve a cukrászda előtt, s közben a száját nyalogatta. Az utca sarkán egy mozi fényei villogtak. S olyan volt, mint egy hatalmas gőzhajó. Amikor odaértünk, éppen nyitották az ajtókat, fülledt, nyomott levegő áradt kifelé. - Hopp – szimatolt a levegőbe Tini -, mozi-szagot érzek. Utat törtem a kasszához. Kis kalitka volt. Ősz hajú, idősebb nő ült benne, és alaposan megbámult még én a kiírásokat böngésztem. - Mi az a kispáholy? - Kétszemélyes páholy szerelmeseknek – az asszony nevetett, és előtűntek fekete fogai. - És van üres páholy? Dohánysárga ujjaival unottan keresgélt a jegyek között. - Valamennyi foglalt. De a nyolcórásra lesz szabad hely. - Akkorra kérek egy kispáholyt. Odatoltam a bankjegyet és a zsebembe csúsztattam a belépőt. Tini messziről integetett. Egy oszlopnak támaszkodva állt, nehogy elsodorják. Körülöttünk nyüzsögtek és hemzsegtek az emberek. A csarnok fölött, a csúf csillár körül valami veszedelem sejtelme lebegett. Valami meghatározhatatlan rettegés. Később kettesben ültünk a kis fülkében. Túl a füstön és morajon fehéren fénylett a vászon. Hirtelen sötét lett, melegség öntött el, úgy éreztem, beborít a sötét. Fejünk fölött berregett a vetítőgép. - Így érezheti az ember magát, mielőtt megszületik – sóhajtottam. Egészen közelről halk nevetést hallottam. Micsoda bolond fickó! Mi pedig összébb simultunk. Az előadás után lassan lépdeltünk az utcán, arcunkba fújt a szél. Csodálatos, virágos éjszaka vándorolt velünk együtt, a csillagok olyan fényesen ragyogtak, hogy az már szinte fájt. Tini nem kérdezte hová megyünk. Hammerschlagnéra kellet gondolnom, a gyötrött, szikár asszonyra, akinél két nappal ezelőtt béreltem szobát. A három családi fényképet meg a vázát, amely az asztalt díszítette, rögtön a kezébe nyomtam: ez nyílt hadüzenet volt. Hammerschlagné megfordult az ajtóban, és éles hangon közölte, hogy ez tisztességes ház, azután faképnél hagyott. Később megjelent a kedves, kövér Hammerschlag úr, megcsodálta szappantartómat, és odasúgta: - Ön bérbe vette a szobát, azt csinál itt, amit akar. De kerülje a botrányt. Csak halkan! Ne felejtse el, hogy úriemberek vagyunk. - Csak halkan - erre gondoltam most is, de ahhoz nem volt merszem, hogy ezt ki is mondjam. Behúztam magam mögött a kaput. Tapogatózva mentünk fel a lépcsőn Tinivel. Tarkómon ott éreztem forró kezét. Az ajtó mellett ablak volt. Bevilágított az éjszaka. Óvatosan csúsztattam a kulcsot a zárba. Tini kilépett a cipőjéből. - Nem kell mindenkinek meghallania, hogy nem vagy egyedül – suttogta. Könnyű cipőjével kezében lábujjhegyen állt a küszöbön, haján a csillagok ragyogtak. - Pillangó – mondtam halkan.
Pester Lloyd, 1938. április 9. ------------------------------
Radnóti Miklós Pillangó című novelláját 1938 áprilisában a Pester Lloyd közölte német nyelven. Magyar változata és megjelenése nem ismert, ezért évekkel ezelőtt Réz Pál „visszafodította” a libereci emlékeket felidéző írást.
Köszönöm a kedves invitálást, de én már majd harminc éve nem mondtam verset. Majd a lányomat rábeszélem, ha nem idén, jövőre. Én meg maradok a versek szereteténél.
Szívből kívánom, hogy eredményes legyen a szereplésed, s majd tájékoztass, jó? :-))
