Igen, ez még a szeptemberi munkakezdéskor megjelent cikk, de a képgyűjtemény igazán remek.
Azért érdekes ez a sajtó. Itt 2022. márciusi befejezés szerepel ám a munkák kezdetén még 2023 évit írtak. Ezt említem itt, a 3333 hsz.-ban is azzal a kiegészítéssel, hogy Felső-Hámorból a kilátóhoz vezető túraútra tervezett Körös-körül lombkorona nevű tanösvény földmunkálatai is folynak. Erről sajnos csak egy elég kisméretű térképvázlatom van, de kárpótlásul felteszem a kilátó látványtervét, ami viszont e cikkben nem szerepel.
"...valahogy mégis inkább magunkénak érezhetjük ezt a szemléletet."
Igen, én is így érzem, ezért is linkeltem be a cikket.
1971. októberében futottam először a Bükkben az Orsz. egyéni bajnokságon, ifiben, 17 éves koromban, a Sugaró nevű térképpel, a cél a rejteki háznál volt. Örök élmény marad....
Üdv itt a Bükkben sporttárs! A tájfutást én is fiatal korom óta űztem. De sok éve már hazai versenyeken nem, csak erdélyi terepen voltam. Bár a kapcsolataim szorosak az egri és a miskolci/diósgyőri tájfutókkal. N. Árpi, O. Ernő, vagy Miskolcról Zs.Tibi, B. András és sok mást is említhetnék, számos térkép, pálya, verseny közös munkáit, emlékét jelentik számomra.
Ami a feltett cikket illeti, köszönöm. Valóban számos hasznos gondolat van benne. Ipari erdő - magán erdő ellentétei, tarvágás - gyérítés értékelése, erdei fák igényeinek ismerete, talaj ismeret, állatvilág szokásainak ismerete és hasznosítása, az odvas fa ökofa felismerése, többszintes erdőnevelés, stb.
Ami a fenyvesek történetét jelenti, szépen leírja a kezdeti telepítési okokat. De nem mondja ki nyersen a fenyvesek letarolását. Helyette a fokozatos kigyérítést alkalmazza. Egy fokozatos fajtaváltás, természetvédelmi megfontolások mellett.
A cikkben a tulajdonosi szemlélet érvényesül. A turizmus szempontjai nem elsődlegesek, meg sincs említve. Ám, a magánerdész, erdőgazdálkodói szemléletből eredő erdőnevelés mássága miatt valahogy mégis inkább magunkénak érezhetjük ezt a szemléletet.
Szívesen,örülök, ha tudtam újat írni. Korábban sokat foglalkoztam a Bükki turizmus kialakulásával, így elég sok anyagom van róla. Főleg a keleti Bükk volt a fő témám, de mint látható, vannak még hiányosságok.
Szívesen teszem, hisz szerintem itt az a cél, hogy kölcsönösen kapjunk információkat a kedvenc hegységünkről.
A felemlített példák sokszor feljött emlékek, kiragadott helyszínek. Nem mindig csak azok az egyedüli jó példák.
Ilyen az Ágnes-rét is, ami Bükkszentkereszttől északra van. A Kis-Dél Sípálya alján a Fridel-keresztnél északnak elhaladó piros és sárga jelzésű gyalogút előbb elérik az Orosz-kút és a mellette lévő Lovas-tanyát. Innen az erdőn át vezető jelzések rövidesen az Ágnes-rét keleti sarkán elágaznak. A piros jelzés a Jávor-hegy - Jávor-rét - Fehérkő-lápa turistaház felé vezet, míg a sárga jelzés közel nyugatnak Lillafüred-délnél, a vízművek alatt éri el a Hollóstető-Egri országutat. Az Ágnes-rét előtti erdei út mentén korábban vörösfenyő sorok voltak, ami mára ugyancsak megfogyatkozott. Maga a rét is régen családok számára hangulatos ligetes kedvelt kiránduló helynek számított, mára sajnos meglehetősen benőtte az aljnövényzet.
Amióta az eszemet tudom erdőjáró vagyok - és több mint 50 éve tájfutó- , a Bükkben is sokat futottam, kirándultam, így engem is érzékenyen érintenek a fenyőkkel kapcsolatos fejlemények.
Köszi a sok történelmi anyagot is, úgy látom jól beleástad magad :) Egy időben én is minden kis részletnek próbáltam utánajárni, de én főleg a nyugati részre koncentráltam, mivel én Egerből kiindulva jártam a Bükköt, ezért számomra az érdekesebb volt, de nyilván a keleti részen is voltam sokszor. Nem reagáltam mindenre,de elolvastam minden bejegyzést és mind tartalmazott valami érdekes információt.
Köszönöm a részletes kimerítő választ. Igen nyilvánvalóan a nagyobb méretű kitermelések tűnnek fel elsősorban. A Kecskeláb-rét- Sugaró - Rejtek az nekem is egy kedvenc útvonalam volt, ha arrafelé túráztam mindig útba ejtettem, volt egy nagyon sajátos hangulata. Bár emlákszem, hogy már a legutolsó ott jártamkor (és az már jó pár éve lehetett) is volt ott némi kitermelés, de a Kecskeláb-rét utáni részhez közel, de ahol a Szél-bérc (ha jól emlékszem a nevére) húzódik végig, a keleti oldalán még megvolt a nagyobb fenyves (egyszer megkerültem a Szél-bércet és ott meg bükkerdő volt a nyugati oldalán). Az Ágnes-rét így most nem ugrik be, hogy az pontosan melyik - lehet, hogy az kimaradt az életemből, de ha hazaértem megnézem térképen. Bükkszentkereszt környékén voltam már de ez konkétan így nem rémlik.
Elnézést, de a hétvégén másfelé kalandoztam, így a bejegyzésed elkerülte figyelmemet.
A természetvédelmi témakörben valahogy úgy szól a döntés, hogy a nem őshonos fajok visszaszorítása a cél. Ebbe sok más faj mellett a fenyők is érintettek hazánkban, hisz az Alpok-alja kivételével a többi mind telepített állomány. A legnagyobb arányban a középhegységi lucok, a déli fekvésű erdei fenyők és a Kiskunságban több felé telepített fekete fenyő lehet érintett. Más fajok már csak inkább szigetszerűen, gyűjteményesen, vagy csak kuriózumként vannak jelen. Ilyen lehet sok helyen, például a bükkszentkereszti Ágnes-rét közeli vörös fenyő sorok, vagy például a Dorongos pár Duglász és más ritka fenyője. De szerencsére azért sok mást is említhetünk.
A másik dolog, hogy ezek visszaszorítása a már említett gazdasági és egészségügyi indokokon túl, többnyire nem tömegesen fűnyíró elvszerűen történik. Ez azért nem madárinfuenza. Inkább a kipusztuló példányok pótlása elmarad. Ez a sorsa például a Jávorkút melletti Svéd fenyvesnek is.
Mi többnyire a nagyobb tájsebeket érzékeljük, erre kapjuk fel a fejünket. Ilyen volt például több más mellett a Kis-Mező esete. De szerencsére a gazdaságtalan, kisebb állományú részeknél inkább a lassúbb átalakulás a jellemző. Sajnos nekem a több évtizedes emlékek nem felejtődnek és egy-egy változás sokkszerűen hat. Ezért említettem ilyen példát. Már leírhatom, hogy sok évtizedig a versenyek, túravezetői gyakorló és vizsgapályák épp a Rejtek-Sugaró-Kecskelábrét környezetébe kerültek kialakításra. Ezért talán ott minden részlet ismeretében minden változás felnagyul. Ma már nem vinnék ide ilyen rendezvényeket, a lelki békém érdekében.
Az avasi Turistaszálló építésére 1928-ban került sor. A Miskolci Bükk-Egylet ekkortól vette bérbe a várostól Latabár Endre színházigazgató (1811-1873) 19. század második felében épített borházát és nyaralóját.
1928. november 25-én Túry József elnök a választmányi ülésen így kezdte beszédét: Meghatott szavakkal nyitom meg az ülést, mert érzem, hogy a mai ülés nagy jelentőségű az egyesületre nézve, mert a Bükk Egylet Otthonában és Szállójában vagyunk, mire nézve azt mondhatjuk, hogy a miénk és ezzel lezáródik az a kínos huzavona, mit az erdőkincstárral, és az erdőbirtokosokkal, sőt az egri testvérosztállyal is menházunk ügyében szenvednünk kellett.
Az Avas legszebb helyén, a temető fölötti Latabár-sor 394. sz. telket ajándékképp örökbérletbe kapta az egyesület.
Az épület ünnepélyes felavatására 1929. Pünkösdjén (június 23-án) nagyszabású ünnepség keretében került sor. Hogy mekkora volt az öröm, talán jól példázza egy ekkorra megjelent köszöntő versike.
Ebből az alkalomból jelent meg a Turisták Lapjából bemásolt cikk is, Az Avas bemutatása Túry József elnöktől.
A szálló rendkívül felkapott lett, öt szobában 70-80 vendéget tudott fogadni, a következőkben évi 2000 szállásvendég fordult itt meg.
Sajnos, azonban nem volt hosszú életű. 1940. január 17-én a turistaszálló ma is tisztázatlan körülmények között porig égett. Újjáépítésére máig nem került sor. Tudtommal a tulajdonviszonyok ma sem rendezettek. A szálló emlékét talán egy képeslap, pár grafika és féltve őrzött fénykép tartja emlékezetünkben.
Bocsánat, a végére egy kis nosztalgia:
A szálló megsemmisülésekor az egyesület már vásárolt egy másik házat is a városban (Dajka G. u. 9.) szállás és programok céljára. Aztán a háború a Bükk-Egyletet elvitte, de az MTS Borsod megyei székháza még sokáig ez volt. Én még ebben az épületben kaptam első sportvezetői és versenybírói képzéseimet.
Most azért érinti érzékenyebben a téma a turistautakat, mert nagyon sok van belőlük, és az előző rendszer egyik előnye volt hogy minden állami volt, az erdők, a szántók, így a (kevés) magántulajdon miatt sosem tereltek, esetleg katonai érdekek miatt.
Ez a barna jelzés és persze a számozottak is mindig csodálkozás tárgya, ha elő kerülnek a huszas évek útlistáiról. Ez a jelzéssokféleség is indokolta, hogy egységes jelzésrendszere legyen a túrautaknak. dr. Stömpfl Gábor remekül időzítette javaslatát. A Bükk két érintett vezető egyesülete gyorsan el is fogadta azt és hamarosan meg is indult a jelzések átfestése. A Szt. István vándorlásra már az új jelzésrendszer fogadta a túrázókat. Valahol azt olvastam, hogy ekkorra, országosan már mintegy 4400 km lett átalakítva. (Persze itt is voltak lassan mozdulók. A Mecsekben éppen harminc évet vártak, mire elfogadást nyert a dolog.)
A sok tiltás, lezárás azért pozitív hozadékkal is bírt. Egyrészt a turisták kényszerültek a kerülők, új útlehetőségek kutatására, ezzel egyre több terület vált ismertté. Másrészt a túraleírásokból kiolvasható, hogy kialakult egy rabló-pandúr játék, az erdőfelügyelők, őrök kijátszására. A század elején nem csak a Jávorkút környékét bérlő elhírhedt Kállai őrei révén, de nagyrészt a Nyugati Bükk is zárolva volt. A Serényi grófok és Pallavicini őrgróf tulajdona, benne a Szalajka és a Nagy-völgy, de a Nagy-fennsík jelentős része is tiltott volt. Csak később, az általam már többször is említett Király Lajos főerdésze hatására, inkább a 20-as években kerültek fokozatos feloldásra ezek.
Mindezek konkrét hozadékának kell tekintenünk, az első, a Bükköt átszelő túraút, - a szóba hozott (Eger-Lillafüred) piros jelzés - kialakítását is, melyet a két szakosztály együtt hozott létre.
Mindezek konkrét hozadékának kell tekintenünk, a Bükköt átszelő első túraút, a szóba hozott (Eger-Lillafüred) piros jelzés kialakítását is, melyet a két szakosztály együtt hozott létre.
A túraút korlátozásokhoz már 1932 márciusában megjelent egy grafika, ami találó az akkori állapotokra:
Természetesen a gyalogtúrák mellett ezek a remek elődök nem átallottak sítalpon is túrázni. Bár a bükki télisportok inkább a 20-as évektől voltak kialakulóban. A már említett Erdey Gyula, Karai Aurél és mások rengeteget tettek ennek érdekben is. Bánkút, Bükkszentkereszt. Lillafüred így négyévszakos turizmust tudott biztosítani.
Ez a síélet még a közelmúlt évtizedeiben is éreztette hatását. Lehet, messzire megyek és nem tartozik ide, de kegyeletből a sajóbábonyi túravezető, elnök Kékesi Antal emlékére leírom, hogy a volt túratársam unokája Marci, ma olimpikon alpesi síző.
Ami a Gorbay-pihenőt illeti, bevallom megfogtál. Korábban sok éves történeti munka sem hozott részletes megoldást erre. Annyit sikerült megismerni, hogy valamikor Gorbay Kálmán a két háború között túravezetője volt a Miskolci Bükk-Egyletnek. Lehet tiszteletből, vagy baráti gesztusból kapott pihenőpadot Szentléleken, az egyesület fennállásának 40 éves évfordulós ünnepségsorozata során.
Ez persze akkor lehet, természetes volt. Hisz például ismerjük, a Kühne-pad történetét. Ezzel épp véletlenül a Borsodi Bükk-Egylet egyik alapítójának, Kühne Adolf tiszteletére állított emlékpadot a tagság az Avason, 1911-ben.
A bükki turizmus kezdeti éveinek feldolgozása során sokszor szembesültem a nagy teljesítményekkel. korai túrák, egész napos gyaloglások, több napos portyák. Pedig akkor még alig voltak utak, csapások jelzések, szállások, és a tiltások is rendre nehezítették a túrázást. A felszerelésekről és térképekről most nem is beszélek.
A másik dolog, hogy Ők tudtak a turizmusból közösséget kovácsolni, valódi ünnepeket elérni. A közös alkotások, létesítmények létrehozása mellett sok, nagy létszámú, vagy népes, családias túrák találhatók a régi programjaikban.
Csak egy példa: a századforduló környékén szinte évente rendezték meg az egri-miskolci turisták közös túráját, találkozóját. A két oldalról induló csoportok átvágva a hegyen, valahol találkoztak és együtt szórakoztak, gyerekek, hölgyek, felnőttek közösen. A Borsodi Bükk Egylet egyik vezéregyénisége volt Weidlich Pál csemege kereskedő, aki rendre étel-itallal megrakott szekeret indított ezekre és más túrákra. Néha játékosan eldugott helyekre, hogy a keresés és megtalálás öröme is emelje a rendezvény sikerét. A végén persze haza is kellett jutni a turistáknak. Ezekért külön le a kalappal ezen elődeink előtt.
„Se házigazda, se bor, se szívesség különb, mint Weidlichéknél nincs. Ez mind igaz.,,47
Annyit tennék hozzá, hogy ezzel együtt szerintem nagyon is lenne helye a helyi adottságokat figyelembe vevő mérlegeléseknek, mert vannak olyan helyek -mint pl a mikroklimatikus viszonyokkal rendelkező bükki töbrök, de akár a Mátra északi lejtői, és más, hűvösebb hegyoldalak- ahol a klímaváltozás hatásai kevésbé érvényesülnek, és szépen megélnének ma is a fenyők.
Ez igaz, hogy a feudális rendszer összeomlása után már az 1800-as években jellemző volt a telekspekuláció és más ma is alkalmazott módszerek a magántulajdon védelme kibővítése érdekében (ezt már Jókai meg mások is megírták különböző regényekben). Turista szempontból eszkalálódott jobban helyzet vagy került jobban középpontba, amihez valószínűleg hozzájárult az első világháborút követő, de főleg a 30-as évekre kialakult légkör.
Nem mondod, hogy a Sugarón is leirtották. Az egyik leghangulatosabb magashegységi jellegű rész volt a Bükkben...
Ezek szerint már csak a fotóimon maradt meg az a fajta tájkép? Ezek alapján gondolom a Huta-réten is letarolják a másik nagyon hangulatos fenyves részt? Sőt a Kálmán-hegyi útnál és az Ördög-hegyi tisztásnál is fennsík nyugati részén is vannak a tájat alapvetően meghatározó fenyvesek. Ezeket mind kiirtják? Értem a racionális érveket, csak a szélsőséges racionalitás szükségképpen kizárja az emocionális tényezőket. Miért kell mindig a szélsőségekhez ragaszkodni, és nem valamiféle integrált megoldásban gondolkodni. Az élet minden területén ezt látom sajnos. De hagyjuk a filozofálást, ha ez van akkor ez van.
Azért a rend kedvéért tegyük tisztába, hogy melyik fenyő fajtáról beszélünk. Ha nem tévedek a jelenlegi klímát azok a jellemzően magashegységi fajok nem bírják, amik korábban a telepítés előtt nem igazán voltak jellemzőek Magyarországon. Ez gyanítom a lucfenyőt jelenti elsősorban, és esetleg a vörösfenyőt, ami ugyan kisebb számban van jelen, de a táj hangulatához ez is sokat hozzátesz. Nekem pl. az egyik kedvencem a vörösfenyő, amiből van egy szép példány az Istállóskő tetején, van egy kiterjedtebb vörösfenyő erdő ha jól emlékszem a fennsík keleti részén a P+ jelzésen valahol Jávorkút és Bolhás felé? (elég rég voltam arra)
Meg elévtve néhol van pár példány és kisebb állományok pl Bükkszentkereszt környékén is.
Tudtommal az erdei és fekete fenyő inkább mediterrán, szárazság tűrő fajok, ennek megfelelően nálunk is általában az alacsonyabb, illetve a magasabb déli kitettségű oldalakon jellemzőek. Ez alapján tehát csak a lucfenyőt irtják, esetleg a vörösfenyőt, vagy az összes fenyőfélét?
Én ebben nem látok ellentmondást. A klasszikus fennsíki tájképeknél is mindig feltűnően sűrűbb fenyőcsoportok éltek a tebrek lejtőin, alján. Mert ez a mikroklimatikus hatás korábban is érvényesült. Őszi hajnalokon ezek környékén mindig pipált a teber. Ezt élvezik a fenyők. A felgyorsult éghajlati hatások sajnos kontrasztosabbá tették ezt is. Ezért feltűnőbb talán a ma még meglévő zöld foltok látványa. Élvezzük is ki, amíg lehet.
Maga a klímaváltozás hatása a fenyvesekre már sajnos korábban is ismert tény volt. Már régebben is jelentek meg ezzel kapcsolatos szakírások. Én magam jó sok éve a Keszthelyi-hegységben szembesültem egész erdei fenyő oldalak lehervadásával. Szörnyű látvány volt. Ebben sokat lendített az ismert tátrai katasztrófa is, amikor 2004-ben gyakorlatilag minden elpusztult. Ez is adta a felismerést, hogy valami nagy baj van. De idő kellett a konkrét lépésekhez. Lehet nehezen indult meg a megoldás kimondása és elfogadása, hogy a fenyő nem nekünk való. Én korábban évi 20-30 túrán voltam ott, azóta ez erősen visszafogott, mert zokog a lelkem a fenyvesekkel fedett Tátra hiányán. De megtették, léptek.
Visszatérve a Bükkre, itt mi nehezebben indítottunk és talán ezért érezzük löketszerűnek a mai lépéseket. Magam sem akartam elfogadni például a Sugaró lucfenyveseinek eltüntetését, azóta sem szívesen járok arra, mert ez már nem az az élmény. Lehet szentimentalista vagyok, de a régi emlékek, tájképek belém égtek, még ha értem is a változtatások szükségességét.
A Bükkben ugyanez volt a tendencia. A 30-évek elején kezdődött ez a magánterületek elzárása a turisták elől, amit az 1932-es Bükk kalauz is már említ. Érdemes összehasonlítani a legelső kiadású angyalos térképet (nekem 1929-30-as kiadású van) a másodikkal, ami 1933 körül készült, de már az 1931-ben kiadott Bükk síkalauz is említi egyes területek elzárását. 1932-ben már a Nagy-fennsík nyugati részének szinte az egésze elzárt volt, szinte csak körülötte lehetett már kijelölt úton túrázni. Az eseti belépés ekkor már engedélyhez kötött volt. ebből az időből származik a klasszikus "Tilos az belépés ebatta" tábla, aminek még egy eredetije megtalálható Szilvásváradon.
A Tar-kőn is ehhez hasonlóan háromszögelési gúla kilátó volt tudtommal (valószínűleg ezeket a korábbi katonai felmérésekhez használták a térkép készítésnél).
Az egedi kilátó emlékeim szerint Árpád kilátó (talán a háromszögelési gúlából építették) néven futott és ezt is a milleniumra tervezték. Egy menedékkunyhót is csináltak mellé, ami pár évvel később egy tűz miatt leégett.
"Az Egeden pár évvel ezelőtt rakoncátlan túrista-diákok felgyújtották a menedékházat. Amint értesülünk, Eger város legifjabb sportkedvelő egylete, a Természetbarátok Turista Egyesülete elhatározta, hogy egy uj menedékházat építtet, ahol az idő viszontagságai elől menedéket, fáradtságuk után pedig pihenést találhatnak a turisták addig legalább, még bűnös kezek ezt is el nem pusztítják." (1914. júliusi cikk)
Szerintem az új ház építését elvitte a világháború, meg az azt követő események szele, mert később sehol nem olvastam ilyenről.
Akkor csak most, csak neked, egy lappal arréb olvasható ez a cikk. Kicsit off, mert nem Bükk.
Ugyanakkor érdemes elolvasni, hogy akkoriban milyen hatalmas területek voltak elzárva a turisták elől, azaz voltak "tilos területek"
Ütjelzések. (klikk, olvasható méretben)
Így volt ez egyébként a Bükk nagy részén is.
A Bükkben az Államikincstártól kezdve Kállay nevezetű vadászbérlőig mindenki zavarta kifelé a turistákat.
Ennek tükrében gróf Pallavicini Alfonz hozzáállása még magasabban értékelhető. (lásd Bánkút)
A jogi lehetőségeket az utak védelmére már akkoriban latolgatták, de azóta sem sikerült megvalósítani. Pedig akkoriban kormányzati szereplői is voltak a Turista Egyesületnek, pl, a nagy hírű Zsitvay Tibor, (akinek Visegrádon van a villája.)
Igen volt. Az egri Bükkös kigyűjtésem alapján ez az egy barna jelzés volt: Szőllőskei erdő, Síkfőkűt, Várkút. Több színjelzéssel egyetemben ez is 1929. júliusára készült el. Ezután jött az egységes színjelöléses úthálózat kiépítés, tehát 1930 után kezdték el az átfestést. Az 1925-ös kalauz szerint, ami nagyrészt a keleti résszel, tehát a Miskolc-hoz közelebb eső résszel foglalkozott azon a részen arab számos jelzések voltak. A 20-as évek második felében csinálták meg az egri részen az egriek a színkódos jelzést (már ekkor megvolt a sávos, az abból kiágazó kereszt jelölés). A legelső jelzést (piros sáv) még 1896ban festették föl a millenium ünnepére, ami Egerből vezetett az Egeden keresztül (az Egedre vezető ma is meglévő piros jelzés útját is akkor tervezték meg) a Török út, Makkos orom felé, majd a Derecske-völgyön keresztül a Tebe felé a Hór-völgybe, és onnan Lillafüred felé. 1920-as évek elején ezt festették át fehér jelzésre, meg ha jól emlékszem volt 1-2 római számmal jelzett út is. Majd a 20-as évek második felében visszafestették a fehéret pirosra (ez a piros jelzés ma is megvan). A barna jelzést az egységesítéskor eltörölték.
Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLIV -2005
Ütjelzések. (klikk, olvasható méretben)