antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A távol csillagok oly szőke fénnyel égnek. (Annára gondolok, ki szőke s messze rég.) Kaszálók illatát üzenik esti rétek. (Annára gondolok, emléke enyhe, szép!)
A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek. (Annára gondolok, ó én letűnt nyaram.) Őszünk be közeleg, falevél földre téved. (Annára gondolok és siratom magam!)
Tegnap a Kecskeméti Városháza felújításának tiszteletére rendezett egyhetes ünnepségsorozat nyitó gálaestjén vettem részt a Díszudvarban. A Városháza gyönyörű lett, az eredeti Lechner Ödön és Pártos Gyula kiviteli tervei alapján valósították meg a felújítást.
A gálakoncert a "Ki szívét osztja szét" címet viselte. A produkció Magyarország több, mint 1000 éves történelmét elevenítette meg népszerű dalok segítségével. Azt est folyamán felcsendültek az István a király rockopera legnépszerűbb dallamai, a Kormorán együttes slágerei és a legszebb nemzeti érzelmű szerzemények. Közreműködtek: Mészáros Árpád Zsolt, Fehér Lili, Ragány Misa, Torma Emese, Nagy Szilárd. A zenekar vezetője: Szűcs Norbert.
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Kányádi Sándor
Vadcseresznye A bozótból ki-kilesve piroslik a vadcseresznye. Rigók, szajkók örömére érik lassan feketére s hálából az ingyen-gazdák szertehordják apró magvát. A tavaszi fagyokat se sínyli meg a vadcseresznye. Később nyílik, mint a kerti, nem kell óvni, dédelgetni. Virágjából a vadméhek gyűjtenek maguknak mézet. Csemetéjét ha beoltják, akkor se felejti múltját. Gyümölcsében ott az erdő ínyed alatt is fölsejlő, féltve őrzött, ezerféle édeskedvű kesernyéje.
apró betűkkel megjegyezve: június négy parsifal hendrix születésnapja is. És parsifal még él, nem túl jól, de él. Kedden kibányászták elbarangolt epekövét
szerdán nem ehetett semmit, csütörtökön hazaengedték, ehetett kexet és teát, szombaton meg fölvergődött a Szabó Ervinbe, ma kivergődött a strandra. 3 hónap után talán elkezdődnek javulni a laborleletei.
Az utolsó hippi - INDIÁN. Beszél az 50 évvel ezelőtti beatmozgalomról- Kerouac, Ginsberg, Kex, Hendrix, Cream, Radics amilyenek már sohase lesznek.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét az erről szóló, 2010. évi XLV. törvénnyel.
Az első világháborút lezáró békerendszer alapján az akkori Magyarország népessége öt, a mai állapot szerint nyolc államban találta magát, és vele együtt történelmi és kulturális emlékhelyeinek nagy részét is:
300 ezer került Ausztriához,
3,5 millió Csehszlovákiához,
5,3 millió Romániához,
4,1 millió Jugoszláviához (beleértve Horvát–Szlavónország 2,6 millió lakosát).
Magyarországon az összmagyarság alig kétharmada, 7,6 millió fő maradt.
Románia 102 724 négyzetkilométernyi területet kapott, amely nagyobb terület, mint a mai magyar állam területe, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz 20 913 km2 került, Horvátországgal együtt 62 ezer. Csehszlovákia 61 661 km2-rel, Ausztria 3967 km2-rel gyarapodott. Lengyelország 519 km2-t, Olaszország pedig Fiumével 18 km2-t kapott.
Illyés Gyula
Ne feledd a tért…
Forget not the field…
Moore után, Arany, Petőfi, Vörösmarty nyomán
Ne feledd a tért, ahol elestek ők, a földet se feledd, bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld szent ügy hős-helye lett. Mert hol tiszta ügyért s így lám temiattad – érted is hulltak el ők: terül az bárhol a föld, rejtelmesen egy terület! Úgy az övék, hogy már a tied.
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had bár legutolsó hátvéde ledőlt! Míg nem feleded:
Nem nyuszanak ők. Nem holt, nem letiport sereget emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant. Új hont érlel a föld.
1 Mintha az lenne a lakása, agyamban ide-oda jár egy szép nagy macska. Csupa báj Alig hallatszik nyávogása,
oly diszkrét hangja, halk s nemes de ha dorombolás, ha morgás egyforma dús, mély zenecsorgás. És bája s titka éppen ez.
E hang, mely gyöngyözik, szivárog, betölt, mint dús folyásu dal és részegít, mint bájital - hogy be ne hatna, nincs oly árok,
nincs, melyet nem csitítna, láz, nincs, melyet nem hevítne, mámor Szavakra nincs szüksége, bár oly beszédes, mint tán semmi más.
Hol a vonó, mely úgy bemarna lelkembe, művész hangszere, királyi fülnek szánt zene, húr, melynek lenne oly hatalma,
mint hangodé, talány-cicus, szeráfi macska, macska-démon, kiben mint egy angyalba, fínom minden tag, és harmónikus?! 2 Balzsamos barna s szőke szőre annyira, hogy egy délután, mert egyszer megcirógatám, egy illat lettem én is tőle.
Ő a hely áldó szelleme, mindent birodalmában ő visz: ítél, kormányoz, ihlet, őriz; tündére tán, tán istene.
Ha szemeim, delejbe vonva e szeretett cicám után fordulnak, és ha azután benézek újra enmagamba:
csodálva látom ott megint sápadt szemének ritka lángját, eleven opált, tiszta lámpát, amint meredten rámtekint.
Kútban élek. Úgy élek a kútban, mint a füst. Mint pára egy kőtorokban. Nem mozgok. Nem csinálok mást, csak várok. Odafent látom éjjel-hajnal hideg csillagait, és látom a napot. Olykor régi dalokat dalolok a világ ifjúkoráról. Hogyan mondhatnám meg, mi vagyok, amikor én sem tudom? Nem mondhatom meg. Én csak várok. Köd vagyok, holdfény és emlékezet vagyok. Szomorú vagyok, és öreg vagyok. Néha aláhullok a kútba, akár az eső. Ahol esőm vizet ér, pókhálók fodroznak a felszínen. Hideg csendben egyre várok, de elérkezik majd a nap, amikor nem kell várnom tovább.
Reggel van. Robajt hallok. A távolból tűz szagát érzem. Fém reccsen. Várok. Fülelek.
Hangok. Messziről.
– Rendben!
Egy hang. Idegen hang. Idegen nyelv, nem érthetem. Egyetlen szó sem ismerős. Fülelek.
– Kiküldeni az embereket!
Ropog a kristályos homok.
– A Mars! Szóval ilyen!
– Hol a zászló?
– Itt, uram.
– Helyes.
A nap magasan áll a kék égen, aranysugarai megtöltik a kutat. Lebegek, mint a virágpor, láthatatlan szemcse a meleg fényben. Hangok.
– A Föld Kormánya nevében ezt a területet Mars Territóriumnak kiáltom ki, mely egyenlő arányban osztandó szét a tagországok között.
Mit mondanak? Forgok a napon, akár egy kerék, láthatatlanul és lustán, aranyszínben és fáradhatatlanul.
– Mi az ott?
– Egy kút!
– Az nem lehet!
– De igen, az.
Melegség közeleg. Három dolog hajol a kút szája fölé. Hűvösségem feléjük emelkedik.
– Csodás!
– Iható víz lehet?
– Meglátjuk.
– Engedjünk le egy tesztüveget.
– Majd én.
Futó léptek távolodnak. Visszatérnek.
– Itt van.
Várok.
– Engedd le. Lassan.
Üveg csillan odafent, lassan engedik lefelé.
A víztükör finoman megrezzen, ahogy az üveg belemerül és megtelik. A meleg levegőben a kút szája felé emelkedem.
– Itt is van. Leteszteled, Regent?
– Add ide.
– Gyönyörű kút. Jól megépítették. Milyen régi lehet?
– A jó ég tudja. Amikor tegnap leszálltunk abban a városban, Smith azt mondta, tízezer éve nincs élet a Marson.
– Nem semmi.
A jemeni sivatagban látható a Barhout Kútja, ami a "Pokol kútja" néven is ismert.
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Bessenyei György
AZ ESZTENDŐNEK NÉGY RÉSZEIRÜL
NYÁR
(részlet)
Ha múlik a tavasz, rá nyár következik, Melly gyümölcseivel gazdagon érkezik. Nem nagy gyönyörűség látszik formájába, De a világ éled készített javába. Nincsen gyermeki kedv koros személyjébe, Éltes férfijúhoz hasonlít színébe. Dologra kiáltja az emberi nemet, Mellynek gyümölcsével újra ad élelmet. Süti a nap heve mezei munkásit, Hallhatni sok sarlók sebes harsogásit. Emberek lepik el a térjeket széjjel, Kik közt a szekerek járnak nappal, éjjel.
Hordja takarmányját minden, erejével,
Ki-ki áztatván azt sok verejtékével. Tüzessen süt a nap, lankadnak erdeink. Sárgulván pusztulnak kirablott mezeink. Bágyadnak a füvek, fejeket lehajtják, A nyárnak nagy hevét el nem hordozhatják. Éget a meleg ég embert, barmot, füvet, Izzadtan keresi minden a friss vizet. A megszáradt térség végtére elpusztul, Mellyre a sok baromnyáj egybe kitóldul. Ki-ki elhordotta rólla takarmányát, Kapuk alá zárván keresett vagyonát. Mint egy csinos madárfészek, melly ezelőtt Rendes üregjébe szép fijakkal megtőtt. Egy ideig gazdag; de végre magábul Eresztvén kincseit, üresen elpusztul: Ekként gyümölcsivel a nyári mezőség Pompáz, s utoljára lesz elpusztult térség, Kóróji közt csak a sok kolompok dongnak, Mellyek a legelő barmokrul hírt adnak. Gyújtogatnak széjjel az henye pásztorok, Pipáznak, danolnak, nincsen nehéz dolgok. Ekként a mezőség elvesztvén javait, Emberi nemünknek szünteti dolgait.
Azonban a csűrök koros gyermekekkel,
Körülveszik magok sok soros rendekkel. Hevernek mellettek izmos asztagjai, Eldűltek körültök megnyúlt kazaljai. Pufog a tót széjjel csikorgó csépjével, Izzad és küszködik a búza fejével. Így a nyár megadván világának javát, Őszül, s halálához készítgeti magát. Zöldellik ugyan még néhol az erdőkrül, S vidámnak is tetszik a kies berkekrül; De öregségéhez mégis közel érvén, Bágyad, a világnak adóját fizetvén. Mint egy asszony, ki ha sok gyermekeket szül, Megfárad, s véribe végtére lassan hül. Így a nyár is magát ha kigyümölcsözte, Idejét az ősznek általeresztette.
A június hónap nevének származtatásánál már maguk a rómaiak is zavarban voltak. Egyesek a régi római „Junius”-nemzetség nevéből eredtették, amelynek leghíresebb tagjai: L. Junius Brutus, a római királyság intézményének megszüntetője, továbbá a két fivér – M. Junius Brutus és D. Junius Brutus – voltak, tudvalevőleg Julius Caesar gyilkosai. Miután ez a Marcus Junius Brutus a naptárt reformáló Caesarnak természetes fia volt, lehetségesnek kell tartanunk, hogy az új kalendáriumban róla nevezték el a június hónapot. Amikor azonban ez a Brutus a saját természetes atyját politikai okból meggyilkolta, akkor őt már nem tartották arra méltónak, hogy az egyik hónap az ő nevét viselje, s ettől fogva – főként Ovidiusnak, a költőnek befolyása alatt – Juno istennőről származtatták a hónap nevét. Ovidius kimondottan „mensisJunonius”-nak, Juno istennő havának mondja.
A névnek ez az átmagyarázása annál könnyebben ment, mivelhogy Juno istennő is beletartozott Mars, Venus és Juppiter famíliájába (akiről a márciust, az áprilist és az eredeti május hónapot elnevezték), hiszen Juno istenasszony Juppiter nővére és felesége volt (a római istenek ebben a tekintetben nem nagyon voltak válogatósak), a házasságnak és a születéseknek védőistennője, azonkívül pedig a csillagos égboltnak is királynője.
Egykorú magyarázat szerint a hónap névadója Juno volt. Június (egy latin forrás szerint: mensis Iunonius) római ünnepei alátámasztják e nézetet. 1-jén ülték meg Iuno Moneta (népies értelmezésben: az „intő” Juno) temploma avatásának emlékünnepét. (Február 1-jén, mely hónap a Februa „álnéven” rejtőzködő Junónak volt szentelve, Iuno Sospita, az „Oltalmazó” Juno templomának avatásáról emlékeztek meg.) Ugyancsak elsején ünnepelték Cardát, akit Ovidius Janus női párjának és az ajtósarok (latin cardo) megszemélyesítőjének tart. 11-én ülték a Matralia ünnepet, Mater Matuta („Reggeli Anya”) tiszteletére. Ő ugyancsak Janus párja volt, akit Pater Matutinusnak („Reggeli Atyának”) is neveztek.
Mater Matutát a görög Leukotheával („Fehér Istennővel”) azonosították, akit Inónak is hívtak. Inó a névrokonságtól függetlenül is Juno mása: míg Inó dajkaistennő, Juno a gyermekáldás és házasélet úrnője volt. Június 9—15. között zajlott a Vestalia, Vesta istennő ünnepi hete. Az ő templomában égett a szüzek oltalmazta örök tűz. Vesta a családi tűzhely istenasszonya volt, s emiatt igen közel állt Junóhoz. A két istennő görög megfelelője, Héra, az „asszony” és Hesztia, a „szűz” Démétér „anyával” a Nagy Istennő egylényegű három személye volt. A Vestalia, jellegéből fakadóan tűzünnep, a nyári napfordulat ünnepe. A „téli kapu őrének”, Janusnak emlegetése a júniusi istennők oldalán ugyanerre enged következtetni. (A jún. 15-e és 21-e közötti 6 napos időkülönbség a római naptárnak abból a sajátosságából ered, hogy a napév sarokpontjait rendszerint a hónap Idusa körüli holdtöltékkel együtt ünnepelték).
A hónap jelképe sárgászöld ruhás, repülő ifjú, fején éretlen kalászkoszorúval, jobbjában a hónap jegyének, a Ráknak a jelével, baljában a hónap terményeivel teli tál. Ábrázolták árpát sarlózó parasztlegény képében is, homlokán lenkoszorúval. A napisten szekeréről aláhulló Phaethón ugyancsak június havát jelképezi (Phaethónt a kutatás Kronosz/Saturnusszal azonosítja. Kronoszt mint gabonaistent az ókori Athénben aratás idején, a nyári napfordulókor ünnepelték, az antik csillaghit viszont a Rák és az Oroszlán havát a bukott Szaturnusz időszakának tekintette. A hagyomány úgy tartja, hogy a Tejút a Phaethón által „félrevezetett” napszekér keréknyoma. A nyári napforduló helye viszont jó kétezer éve a Tejúton van).
Június régi magyar neve Rák hava, illetve Szent Iván hava. Utóbbi nevét a szokáshoz híven a Rák hó (jún. 22/23-júl. 22/23.) első dekádjának legjelentősebb szentjéről, Keresztelő Szent Jánosról nyerte.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
A macska nevét kiszemelni felette nehéz, Nem afféle vasárnapi könnyű mulatság: És én kijelentem – de ezért ne nézz le –, Hogy HÁROM NEVET is követel meg macskád. Egy, amelyen hívogatja naponta a ház, Mint: Aladár, Jonatán, Kari, Dénes, Mint: Péter, Salamon, Gyuri és Atanáz – Mind csupa egyszerű, köznapi név ez. Cifrábbakat is lelsz, ha nagyon keresel (Mást, ha uraké s ha kisasszzonyoké lesz). Plátón, Ardzsuna, Perszefoné, Demeter – Mégis, csupa egyszerű, köznapi név ez. Ám tudd meg, a macska külön nevet is óhajt, Büszkébb nevet is, amely övé egyedül: Másképp hogy is űzi a spájzban a tolvajt, Holdlepte tetőn hogyan is hegedül? Ily neveket ha kívánsz, nosza hosszú a listám: Csimbalabumm, Tyafogány, Kalapetty, Kraxima, Dzsellifalónia, Bombalurisztán – Mit soha nem hord több egerész, csakis egy. Mégse reméld, hogy ezekkel a macska betelne: Még egy neve van – hanem ezt ne kutasd, Mert nem fedi fel soha emberi elme – Ám TUDJA A MACSKA, s a titka marad. S olykor ha merengve csak ül s elréved macskád, Nos, annak okát is elárulom én: Mámoros eszmék töltik a csöppnyi agyacskát, Úgy töpreng meditál csalafinta nevén: Rejtett, egyszeri, titkos, Rejtszeri-titkos, Agyafúrt, csalafinta NEVÉN!
– Öljétek meg mindet! – harsogta Poe futás közben.
Az űrhajósok célzásra tartott fegyverekkel ugrottak ki a rakétából. Óvatos léptekkel derítették fel a környéket, és úgy szimatoltak, mint a kutyák. Nem láttak semmit. Lassan megnyugodtak.
A kapitány lépett utolsónak a bolygóra. Kurta, határozott parancsokat osztogatott. A többiek fát hordtak elő, meggyújtották a rönköket, és máris fellobbant a tűz. A kapitány kézmozdulatára az emberei félkörbe gyűltek körülötte.
– Egy új világ! – kezdte. Kényszerítette magát, hogy megfontoltan beszéljen, bár időről időre ideges pillantást vetett a kiszáradt tengerre a háta mögött. – A régit elhagytuk. Ez egy új kezdet! Ideje, hogy jelképes módon még jobban elkötelezzük magunkat a tudomány és haladás mellett. – Kurtán a hadnagy felé biccentett. – A könyveket!
Tűzfény táncolt a borítók megfakult aranybetűin: A fűzfák, A kívülálló, Lásd!, Az álmodó, Dr. Jekyll és Mr. Hyde különösesete, Óz, a csodák csodája, Pellucidar, Az elfeledett világ, Szentivánéji álom, és Machen, Edgar Allan Poe, Cabell, Dunsany, Blackwood és Lewis Carroll szörnyűséges nevein, a neveken, a vénséges neveken, a gonosz neveken.
– Egy új világ! Ezzel a jelképes gesztussal elégetjük mindazt, ami a régiből maradt. – A kapitány oldalakat tépett ki a könyvekből, és a lapokat a tűzbe hajította.
Kiáltás hallatszott.
A férfiak ösztönösen tettek egy lépést hátrafelé, és a tűz fénykörén kívülre meredtek, a riasztó, bár lakatlan tenger felé.
Újabb kiáltás! Átható, szomorú vonyításnak tűnt, mintha haldokló sárkányból szakadt volna ki, vagy egy haldokló, csapkodó bálna sírt volna fel, amint elcsorgott és elpárolgott körülötte a leviatánok roppant óceánja.
A légüres térbe betóduló levegő hangja volt ez, ahol egy pillanattal ezelőtt még volt valami.
A kapitány gondosan a tűzbe helyezte a legutolsó könyvet is.
Már nem reszketett a levegő. Csend lett.
Az űrhajósok hallgatóztak.
– Kapitány, maga is hallotta?
– Nem.
– Mintha hullám lett volna. A tenger fenekén! Megesküdtem volna, hogy láttam valamit ott. Egy fekete árhullámot. Hatalmas volt, és felénk tartott.
– Tévedett.
– Ott, uram!
– Mi az?
– Látja? Ott! A város! A messzeségben! A zöld város a tóparton! Kettéhasad! Leomlik!
Az emberek a szemüket erőltetve előrehúzódtak.
Smith reszketve ácsorgott közöttük. A homlokára tette a kezét, mintha egy kósza gondolatot akarna előásni a fejéből.
– Erre emlékszem! Igen, most már emlékszem. Nagyon régen történt, még gyerekkoromban. Olvastam egy könyvet. Egy mesét. Ózról. Igen, ez volt az. Óz Smaragdvárosa…
– Óz? Sohasem hallottam róla.
– Igen, Óz, ez volt az. És most ugyanazt láttam, mint a mesében. Láttam összedőlni a várost.
– Smith!
– Igen, uram?
– Holnap jelentkezik pszichológiai vizsgálatra.
– Igen, uram! – A férfi kurtán tisztelgett.
– Legyenek óvatosak!
Az űrhajósok készenlétben tartott fegyverekkel kiosontak a hajó steril lámpafényéből, és elnéztek a végtelen tenger meg az alacsony dombok felé.
– Miért? – suttogta Smith csalódottan. – Hiszen most már nincs itt senki, nem igaz? Senki az égvilágon.
Május vége lobog. Már elvirágzott minden tulipán, Pirosak, sárgák, feketék. Szélkakas nyikorog. Repülnék át a szerelem kapuján, De lehúznak az ólomlepkék.
Május vége zokog. Fehérben pompázik a cseresznyefád: Menyasszony ruhába mégsem Te bújsz. Májusi eső aranyat ér: könny csurog, Hisz' nem szólongat szép szád, A hívó szóra elfordulsz...
Május vége omlik.
Oltalmat nem lelek, Szíved is régen kihűlt kemence. Forró nyár jön, s elmúlik, Izzadságban ébredek, Napestig fogva tart ez álomkelepce.
Május vége gyászol. A bokrok, a rét, a fáradt orgona. Remeg a levegő s kezemben a képed. Még hűvös az éj, talán fázol, S helyettem a felkelő tűzkarika Melegít majd téged...
– El tudom képzelni. A csillogó szemű pszichiáter, az okos szociológus, a megsértett, habzó szájú nevelő, a mindent fertőtleníteni akaró szülők…
– Sajnálatos helyzet ez – jegyezte meg Bierce mosolyogva – a karácsonyi kereskedők számára, akik, ha nem csalódom, mostanság már mindenszentek előtt elkezdték felaggatni a magyalkoszorúkat, és karácsonyi dalokat énekeltek. Kis szerencsével idén akár már szeptemberben nekiállhattak volna!
Bierce hangja hirtelen elakadt. Halk sóhajjal elvágódott a homokban. A földön fekve még egyetlen kurta mondatra futotta az erejéből:
– Milyen érdekes!
Majd a többiek iszonyodó tekintete előtt a teste kék porrá és elszenesedett csonttá omlott. A hamvak fekete foszlányokként szálltak el a szélben.
– Bierce! Bierce!
– Vége!
– Az utolsó könyve is elpusztult. Valaki a Földön most égette el.
– Isten nyugosztalja. Most már semmi sem maradt belőle. Hiszen mi mind csak könyvek vagyunk, és ha azoknak vége, mi is eltűnünk.
Zúgó hang töltötte be az eget.
Mindannyian riadt kiáltással kapták fel a fejüket. A magasban vakító, perzselő tűzfelhőkbe burkolózva közeledett a rakéta. A tengerparton lámpások hullámzottak, visító, bugyborgó neszek hallatszottak, és frissen kifőzött varázsitalok szaga terjengett. Gyertyalángtól izzó szemű töklámpások emelkedtek a hideg, tiszta levegőbe. Vékonyka ujjak szorultak ökölbe, egy boszorka aszott szájából átható üvöltés szállt:
Hajó, hajó, törj, pusztulj!
Hajó, hajó, lángra gyúlj!
Repedj, rázkódj, hasadj orr,
Macskairha, múmiapor!
– Ideje indulnunk – mormolta Blackwood. – Irány a Jupiter, a Szaturnusz vagy a Pluto.
– Meneküljünk? – süvöltötte túl Poe a szelet. – Soha!
– Megfáradt vénember vagyok!
Poe az idős férfi arcába pillantott, és hitt neki. Felkapaszkodott az egyik méretes sziklatömbre, és a sziszegő szélben szembenézett a több tízezer szürke árnnyal, zöld fénnyel és sárgán izzó szemmel.
– A porokat!
Keserűmandula, cibetmacskahús, kömény, üröm és nőszirom fojtogató, forró illata terjengett.
A rakéta megállíthatatlanul ereszkedett lefelé, és úgy sikoltott közben, mint az elkárhozott lelkek. Poe átkozódva ordított. Az égre emelte öklét, mire válaszul a forróság, a szagok és a gyűlölet szimfóniája csapott fel körülötte. Denevérek röppentek felfelé, mint a fekete, lehántott fakéreg szilánkjai. Rakétaként kilőtt lángoló szívek robbantak szét véres tűzijátékként az égen. A rakéta pedig csak ereszkedett lefelé, könyörtelenül, mint a lecsapódó inga. És Poe dühödten ordított, de folyamatosan hátrált, mert a rakéta folyamatosan egyre többet hasított ki és falt fel az égből. A halott tenger gigászi kútnak tűnt most, ahol mindannyian csapdába ejtve várták az ereszkedő, iszonytató masinát, a lecsapó bárd élét – lavina alá szorult emberek voltak most mind!
– A kígyókat! – ordította Poe.
Zölden derengő kígyók indultak meg tekergődzve a rakéta felé, de az lendülettel, tűzet okádva, folyamatosan ereszkedett lefelé, és aztán máris ott volt egy mérföldre tőlük, és vörösen izzó gázfelhők tollait terítette szét zihálva a homokon.
– Támadjuk meg! – süvöltötte Poe. – Megváltozott a terv! Egyetlen esélyünk maradt! Futás! Mozgás! A rakéta felé! Fojtsuk meg őket a testünkkel! Öljétek meg az összeset!
Mintha a tomboló tengernek adott volna parancsot, hogy változtassa meg a hullámai irányát, vagy tépje ki magát ősi medréből: a szélörvények és az ádáz tűzfoszlányok szétterjedtek és megindultak előre a tenger homokján, sebesen, akár a szél, az eső vagy a cikázó villámlás, le a kiszáradt folyótorkolatokba. Árnyékot borítottak a világra és sikoltottak, fütyültek és nyöszörögtek, köpködtek és összeolvadtak, és így rohantak a rakéta felé, amely most már csendesen hevert egy távoli bemélyedésben, akár egy kisuvickolt fémfáklya. Harsogó emberek és kaffogó állatok tömege zúdult lefelé, mintha roppant, kormos üst fordult volna fel és öntötte volna végig izzó lávával a kiszáradt mélységet.
Sikeresen leszállt a Marsra a kínai Tienven-1 űrszonda fedélzetén egy marsjáróval (2021)
