Keresés

Kondor Béla

 

 

HIMNUSZ

 

Női hangra

 

Te vagy a világ legszentebb szentje

te vagy az én apró boldogságom

te vagy az én egyetlenségem, te

mert te vagy egyedül enyém

és én vagyok neked a te

és te vagy nekem az én szörnyűséges

boldog sírásom és te vagy

te vagy az én múló fájdalmam is,

te vagy, aki messze is rajtam van

te vagy a rémült lehetetlenség

a rajtakapott szégyen-boldogság,

ágyban a takaró, a földön lepedő

a zárban kulcs; mind te vagy.

Aki bennem lész és bennem voltál.

 

 

Küszködni lettél [119.]

Kondor Béla

 

 

SZÁNDÉK

 

Meg nem mérem,

meg nem ítélem,

szoknyád ráncos ölébe ejtem.

 

A mindenség minden titkai

hadd csöpögjenek

az óraketyegésre, idődöccenésre.

 

Szivárgó áldás hulljon

az emberek fejére,

az enyémre, a tiédre.

 

Elejtem, felejtem,

megrendült szerelmem

a szerelem ölébe ejtem,

 

csillogó, vörös földbe rejtem,

hogy újra titok legyen,

újra.

 

 

Küsz-

ködni

lettél

[24-25.]

Kondor Béla

 

 

ŐSZ

 

Kis rapszódia

 

Fejbiccentve köszönök a parányi

póknak. Lágy fonál aljában

kuporog mosolyogva ő és a

pókfonál a langyos égen áll,

vetekedve angyali hajjal.

 

Utólért a kedves ősz.

 

Jéghideget lélegzem nemsokára

átoksárga ábrázattal

és szemem hófehér verítékivel

megkönnyezem a forró nyarat.

 

Mert már oly magasra nem

lépked a Nap soha láng-

lajtorjáján, mint valaha

lépett bennem jósággal

átitatott álomi képe

egykori párom szoknyaredőző

lépteinek.

 

Köszöntöm a kedves Őszt és

láttam tűzhalált halni

a Tavaszt. Bár tudom jól:

eljövetelének hangjait

a téli csikordulás már a

Nyár igéretével ülteti

lefagyott füleinkbe, jajongván.

 

 

Küszködni lettél [20.]

Kondor Béla

 

 

KÉT FOHÁSZ

 

1

 

Isten ha engedted lehajtott

fejjel rohannom a test szégyenét

és az éji ész barom kínjait

egy forró leheletért csupán

nem egyéb miatt

 

most jöjj

Emberi melegű szemsugaraddal

enyhítsd a rámhidegült

nehézveretű vigyorgást

 

Faragatlan állataid létükkel

élnek és dicsérnek szavaktól

mentes hangjaikon

Önmagamtól szabadíts meg

mert gonoszabbat nem ismerek

 

én tudatlan.

 

2

 

Jó Uram Isten!

Már azért is a bánat

engem epeszt,

ha süket forgolódással

imádlak csupán.

 

Kedves Jó Úr!

Inkább vidámat ne adj,

zúgó mámort,

hanem dolgos napokat

ajándékozzál.

 

Mennybéli Szerető!

Kereslek! Szeress, tengerbe

el ne vésszen

üröm-árja szökelő

rosszkedvemnek!

De emberre szálljon

öröm-árnya

nyugodt kezeidnek.

 

 

Küszködni lettél [15-16.]

Kondor Béla

 

 

EGY BOLDOGSÁGTÖREDÉK

 

W. Blake úrnak tisztelettel a másvilágra

 

A komoly felhők

szoknyácskája alá

beférkőzött az arany-Nap.

 

És ötágú sugaraival

cirógatja, tapintja

a domború Földet aranyosan.

 

Másik arany-kezével

bogozza a felhő-bogokat,

hogy meztelenül simulhasson.

 

Nincs többé ablak

és semmi ház,

nincs ruha, kuckó

és aranyos szégyen többé!

 

 

Verses öröknaptár [177.]

Koncsol László

 

 

A VÉRCSEPP

 

Ujjbegyedbe

tüske vágott,

s nyitja nékem

a világot:

járom újra

én, a félszeg,

reszkető pont,

gyönge vércsepp.

 

Hűvös kútból

fölfakadtam,

lázas szomjad

oltogattam,

szerveidbe

szivárogtam,

bennük jókkal

gazdagodtam:

víg cukorral,

sejttel, pírral,

komor vassal,

sóval, írral.

 

Fölszívódtam

kék eredbe,

minden jóval

keveredve,

úgy siklottam

csőből csőbe,

szívbe, forrón

lüktetőbe,

vastag érből

vékony érbe,

átsuhanva

s visszatérve,

mindig benned,

körbe-körbe:

kicsi hordár,

fürge törpe.

 

Hurcoltam sót,

vittem cukrot,

szállítottam

zsírt is (itt-ott),

hűs oxigént,

minden fémet,

cipeltem a

teljességet.

 

Volt bújócska,

sűrű vágta,

örvény, bukfenc

szívbe-májba,

így bolyongtam,

vettem-adtam,

kereskedtem

akaratlan.

 

Itt ülök most

ujjpárnádon,

minden kincsem

ráruházom,

s föllebegek,

szállni újra,

fényes pára,

szabad útra.

 

 

Vizesnapló

[63-67.]

Koncsol László

 

 

A HARMATCSEPP

 

„Itt az új nap, kél a fény,

gyöngy lebeg a fű hegyén,

ott fenn sárga nap világít,

s harmatcsepp a fűben – én.

 

Pici vagyok? Testtelen?

Gyönge vagyok? Nem, nem!

Jól figyelj: a végtelen

tükröződik bennem.

 

Mindig a mélyből meríts,

a felszín csak játszik;

csak a lényeget tekintsd,

ne azt, ami látszik:

 

erősben a védtelent,

tölgyben az esendőt,

piciben a végtelent,

percben a jövendőt.

 

Hajolj hozzám: szél ha jár,

velem leng a mennyég,

bennem suhan a madár

s lobognak a lepkék.

 

Fentről színezüst vagyok,

de közelről ékes;

kisded szivárvány ragyog

rajtam, szagos, fényes.

 

Kérdezed, honnan vagyok?

Jöttem a világból,

fényes arcomtól ragyog

a közel s a távol.

 

Merre tartok, firtatod?

Megyek a világba,

szétszóródom, fölszívódom

szélbe, fűbe, fába.

 

Háltam hóként hegytetőn,

aludtam avarban,

ringtam réten, rengetőn,

mohos martba martam.

 

Az is voltam: anyatej,

tavi tajték, táncos,

csermely cseppje, hópehely,

esti eső, álmos.

 

Voltam patak, pocsolya,

könnyű parti pára,

s az éj szellő-pásztora

terelt össze mára.”

 

Mi a dolgod, kicsi csepp?

„Borogatom, látod,

itatgatom, hűsítgetem

e lázas világot.”

 

Ezüst harmat, mért remegsz?

Tán a múltad szédít,

a jövőtől dideregsz,

vagy a jelen rémít?

 

De a harmat néma már,

szétszivárog csendben,

egyik része fűbe búvik,

másik égre lebben.

 

 

Vizesnapló [60-62.]

Koncsol László

 

 

A KÖNNYCSEPP

 

Pilládon,

ruhádon

pár csepp ragyog.

Ím, gyámod

s futárod,

a könny vagyok.

 

Ha arcod-

ba karmolt

egy tüskeág,

s a napfény-

süvölvény

szemedbe vág,

 

s az orkán

– boszorkány –

szemedbe kap,

s az eb fagy,

a rút vad

arcul harap,

 

s ha marva-

facsarva,

mint hetyke kéz,

orrodba

kotor ma

a tüsszögés,

 

vagy nátha

tanyája

orrod-szemed:

legyűrni

s kiűzni

hadba kelek.

 

Ha zsenge

szemedbe

füst korma száll:

vegymalom,

szétmarom,

s nincs mérge már.

 

Csöpp lányon,

babákon

az ékszerek:

sok szemben

dísz lettem,

játék, szerep,

 

s ha filmsztár-

szerep vár,

sztár is vagyok:

fény árnyon,

a vásznon

megcsillanok.

 

S ha érzed,

nehéz lett,

és lelkeden

csomósul

az ónsúly,

a gyötrelem,

 

és várod,

csak várod:

attól, mi rág,

megsajdul

s fölbolydul

a fél világ –

 

én, kisded,

kicsinyded

futár, jövök,

a súlytól,

a bútól

kiütközök,

 

s a fényben

szerényen

azt hirdetem,

hogy ennyi,

csak ennyi

a gyötrelem:

 

levélen

tűnékeny

jel, tiszta nyom,

vadréce

pihéje

a friss havon,

 

cseppcsillag,

kicsiny mag

az űr ölén

(sós serleg,

ónfelleg

borul fölém),

 

fűárny ing,

bogár ring

a kék tavon –

hogy semmi,

csak ennyi

a fájdalom.

 

S ha (könnysors)

szétmázolsz

az arcodon,

az ég lesz

szépséges

házam, honom.

 

Fölszállok,

szétmállok,

s agyő, világ,

fény leszek.

Így leszek

hó és virág.

 

 

Vizesnapló

[53-59.]

Koncsol László

 

 

A JÉGCSAP

 

Sok voltam én,

de lettem egy:

hideg, kemény

vízcsepp-elegy.

Voltam nyirok,

szétcsöpögő,

de kő vagyok,

lám, furcsa kő.

Fagy fogta víz,

tél vesszeje,

nyílhegy az iz-

zó mély fele.

Nagy, dermedt könny

az ősz fölött:

fénylek a fönn

s a lenn között.

Nem könnyű ég,

s még nem virág:

kő-buborék,

illékony ág.

Jól ötvözött

idő-cserép –

jövőm: a föld,

múltam: az ég.

A mozigép

fut s meg-megáll,

merev a kép,

majd újra jár:

jövőm felett

s múltam alatt

gyémántba der-

medt pillanat.

 

 

Vizesnapló [38-41.]

Koncsol László

 

 

A ZÚZMARA

 

Nyirkos, havas éj volt,

ködbe bújt a kert,

elborult az égbolt,

zimankót lehelt.

 

Tiszta lett a reggel,

föllobbant a nap,

gyönggyel, ékkövekkel

szórta a havat

 

tele, s mind a fákra

jégfüzér került,

gyöngyös téli párta,

csipke, szikrafürt.

 

„Tüskés fény a gallyon.

Cseng a szilvafa.

Jég a testem, arcom” –

így a zúzmara.

 

„Ezüst fonalakból

nagy, dermedt pehely,

csengő ágbogakból

szőtt kristálykehely.

 

Csillagdísz paláston,

ezer ágbogú.

Kerti fagykarácsony,

üvegkoszorú,

 

fényhangon süvöltő

kristályorgona,

fagykirályok zörgő

ékű homloka.

 

Búsult még az ágon

némi barna lomb.

Most magamba zárom,

s lengek, fénykolomp.

 

Hópalást fölébe

gazdag téli súly,

jég-nagyúr fejéke,

jéglomb tornyosul.

 

Fagyos, szép, királyi

terheim alatt

egy mohos törzs fányi

ága meghasad.

 

Megfeszül, megroppan,

följajdul szegény,

lehanyatlik lassan,

s véle hullok én.”

 

 

Vizesnapló [30-34.]

Koncsol László

 

 

A VEREJTÉKCSEPP

 

Ha azt hiszed,

külön világ vagy,

mert van szíved

s szaladni lábad,

 

míg a füvek

helyben lobognak,

s merev csövek

hajtják a lombnak

 

az életet,

a szíva szívott

hűs nedveket,

a drága nyirkot,

 

ki én vagyok –

tévedsz. Felejted:

tőlem ragyog

a lomb s a lelked.

 

Fűvel, ággal

testvérek, ikrek:

minden fákkal

én egyesítlek.

 

Hajolsz puhán,

mint a virágok:

pár csont csupán,

pár rostos ág-bog –

 

a többi víz.

Sós, mint a tenger.

Sok ritka íz,

vérrel, meleggel.

 

Virág te is,

kit sorsa érlel

és sorsa visz,

szabad gyökérrel.

 

Sejt-milliárd,

s nedvtől feszül mind,

erős, szilárd,

egycélú bent-kint.

 

Egy-egy burok

más burkot épít.

Így társulok,

cseppel csepp, végig.

 

Csukott palack

talányos céllal,

ki mégis azt

betöltve él-hal.

 

Csukott edény,

tömör, tevékeny,

s érszövevény

a zárt edényben.

 

Rőt nedv lohol

a gyors erekben,

lüktet, dobol,

fékezhetetlen.

 

S ha munka, gond

nyű, s forrsz a lázban,

s homlokodon

gyöngycsillogás van:

 

az én vagyok,

mély földi szentség,

én támadok

ott, a verejték.

 

Mélyről jövök,

sóval: a tenger,

az ős-örök –

s úgy lebbenek fel,

 

súlytalanul,

mint pilleszárnyak,

s nyomtalanul,

mint mind az árnyak.

 

 

Vizesnapló [26-29.]

Koncsol László

 

 

AZ ESŐCSEPP

 

Aki pára voltam,

aki felhő lettem,

majd onnan kiválva

homlokodra estem,

 

dús esőcsepp volnék,

gyöngy, szivárvány, bársony.

Lehulltam, s folytatom

lélekvándorlásom.

 

Egyik életemben

villámot vezettem,

kék-fehér tüzében

gőzzé-gázzá lettem.

 

Másik életemben

őszi eső voltam,

friss vetést itattam,

tar fákon doboltam.

 

Újabb életemben

fáradt havat faltam,

füvet melengettem,

élni igazgattam.

 

Első életemben?

A föld még forrt, égett.

Én hordtam kérgére

némi hűvösséget.

 

Tüzéből fakadtam,

gőzéiből lettem,

tüzébe hullottam,

ismét gőzzé lettem.

 

Mert én vagyok, pajtás,

a kiegyenlítő,

a hőben hűsítő,

fagyban melegítő.

 

Most a tengerekben

sóval töltekeztem,

elemeket faltam,

aranyat is ettem.

 

Partot nyalogattam,

cápát cirógattam,

hínárt terelgettem,

bálnákat itattam.

 

Mikor az ég hívott,

könnyű szárnyra kaptam,

s mindent, amit vittem,

a tengerre hagytam.

 

Alakot cseréltem,

égi lakó lettem.

Lent a test, a tenger,

s fönt a pára: lelkem.

 

Fönt rajokba gyűltem,

fellegekbe merültem,

szellemtársaimmal

lassan szétterültem.

 

Hintáztam, ejtőztem,

szellem-keringőztem,

orkánok taréján

széllel kergetőztem.

 

Sötét gomolyokban

zúgva gomolyogtam,

fényben hemperegtem,

felhőkben forogtam.

 

Felhők nyílásából

városokat láttam,

bimbam-árban úszó

tornyokra találtam.

 

Köddel keveredtem,

hóval elegyedtem,

nagy hegyek, tűsziklák

jegét ízlelgettem.

 

Végül ide értem,

a rajból kiváltam,

zuhantam, repültem,

homlokodra szálltam.

 

De mi fejedre hullt,

és kezedre csöppen,

nem én vagyok, csupán

a testem, törötten.

 

Sose hidd, hogy ösmersz,

csak suhanni láthatsz,

igaz csepp-valómban

sehol sem találhatsz.

 

Amit látsz belőlem,

az a zuhanásom,

gyors életem tűntén

halálba hullásom.

 

 

Vizesnapló [18-21.]

Koncsol László

 

 

OPÁL

 

Szürkül már a kerti hó,

szürke szinű szél süvít,

szürke felhőt űz a szél,

szürke zápor sistereg.

Virul fenn a csodafa,

pára mossa üstökét,

csodapára mossa azt,

csodazápor öntözi.

Nap kibontja szirmait,

Nap hervasztja szirmait,

szerteszórja mind a szél,

s gyümölcsét Nap neveli,

tavaszi zápor élteti.

Opálalma csüng a fán,

korai napfény érleli,

telihold is érleli,

csillagos ég érleli,

minden elem érleli,

óriássá növeli.

S mikor déli szél süvít,

s langyos zápor sustorog,

s hóban zápor sistereg –

villám sújt a csodafához,

szétvágja az opálalmát,

szétolvad az opál a tűzben,

szétfröcsög a csodaalma,

szét a húsa, szét a magja,

s minden sejtje szerteszáll,

minden színe szétszitál,

szín a színtől különválik,

szín a színnel összeáll.

 

Sok-sok sárga pötty a parton:

martilapu bontja szirmát.

Nap kinyitja – szín szaladjon,

Hold bezárja – álmodik hát.

Álma langyos déli szellő,

lassan úszó könnyű felhő,

könnyű zápor, könnyű lepke,

társnak fűszál, selymes, lenge.

 

Barna fák közt barna ösvény,

napsugár kél, odaint,

s ahogy int, az ösvény mentén

elhullajt egy kankalint.

Csermelypartra gólyahírt szór,

(messze sürgős kakukk-hír szól),

hull a sárga, hull a bíbor –

méheszárnyon sárga hímpor.

 

S hull a vörös, hull a sárga,

vörösbegy száll csupasz ágra,

vörös lesz a pirók háta,

gólya csőre, vércse lába.

Egyszer vörös, máskor véres.

Jaj, ki tudja, milyen vér ez…

Vércse vére, vagy a másé?

Nagy madáré? Kis madáré?

Mert a tavasz nem csak játék:

fénye mögött les az árnyék.

Kicsi madár, kismadár…!

Sárga mellen rőt halál…

 

Fölszakad az éj telt teste,

föl a Nap szikéje nyeste,

születik a tavaszhajnal

madárdallal, madárjajjal,

magzatvízzel: gyöngyharmattal,

anyavérrel: rőt égaljjal,

fürdővízzel: lágy esővel,

éggel, kéken derengővel.

 

Hull a zápor, felszél hozza,

opál zöldjét földbe mossa,

föld a zöldet visszaadja,

fűben-fában fölmutatja.

Mutatni a pázsit kezdi,

szürke hant kezd színesedni,

barna gyep kezd zöldesedni,

elevenné ékesedni.

Fölszivárog a föld nyirka,

s tenger cserjerügy kinyílva,

zöld a csipke, a rekettye,

zöld a som, a málnacserje.

Zsenge lélek sarja az,

zsenge élet karja az:

vessző hegyén, csúcslevélben

ágaskodik a tavasz,

nőni akar a tavasz.

Továbbkúszik a föld nedve,

s peng a tölgyág fényesedve,

gallyait nedv izmosítja,

rügyeit mind fölpattintja,

s könnyű zöld ül minden gallyon,

hogy madárnak otthont adjon,

fának CO₂-t adjon,

nekünk dús oxigént adjon.

Így tör fel a zöld a fába,

így lesz zöld a koronája.

Egy fa: zöld lomb-robbanás.

Erdő: zöld lomb-lobogás,

élet méhe, mély, anyás.

 

Ámde nem csak zöld az erdő,

nem csak zöld a gyönge rét:

kék hullámot hajt a szellő,

égi színt a zöldbe szét.

Szeszláng lebben, kék a fű közt,

s szétszalad a fák alatt

– májvirág a tüdőfűhöz –

könnyű égszín áradat.

Ibolya lep erdőt, kertet,

illatosabb, mint a méz.

Csillagvirág – égi szerzet –

őshonára visszanéz.

Meténg, ínfű, borzas repkény,

veronika, gyöngyike:

mágikus láng, csupa jelfény,

égieknek földije.

 

Kökörcsin nagy, mély lilája

minden szirmát égre tárja,

s égre mondja énekét

imbolyogva, mórikálva.

Álomittas ének ez,

mámorító ének ez,

álmairól dudorászik

ez a virágénekes.

Hangja-nincsen hangon fújja,

illattalan illatozza,

mint a táncos, tánccal mondja,

csak színével sóhajtozza,

fölpattant szirmaival kiáltja,

hogy jó lenne lábra kelni,

s leányhangon énekelni,

hogy jó lenne szárnyra kelni,

s madárhangon énekelni,

fuvolahangon énekelni:

dalt a sziromkibomlásról,

dalt a virágboldogságról,

dalt a virágárvaságról,

dalt a korai hervadásról,

dalt a szörnyű elmúlásról.

 

Hull a piros, hull a földre,

hull a mind-mind mélyebb zöldbe,

emitt suttog, amott ordít,

s mindent hamvaiba fordít.

Meg a piros zsongva szólal,

derengő muzsikaszóval:

hirdetni a hunyor kezdi,

ott kezd a pír jelentkezni

elegyesen más színekkel,

barnával és egyebekkel,

társakra vágyó földszínnel,

élni vágyó gyökérszínnel.

Árvacsalán dudorászik

napkeléstől napnyugvásig,

keltike-kórus pírja harsog,

s ott ágál egy tavaszi lednek:

üdepiros mesterdalnok.

Nő a kórus, továbbterjed,

mind több piros énekelget,

karnagyuk a színadó Nap,

s pálcája a napsugár:

színnyitónak, színcsukónak.

 

Be az első napsugár int,

s kezd a kürtös bérci rózsa:

fújja fönt a tüzes kármint –

s felel lent a szellőrózsa.

Kórust le a végsugár int,

s elnémul a szellőrózsa:

kioltja a tüzes kármint –

s néma fönn a bérci rózsa.

 

Hát a piros hogyan terjed?

Hogyan lep el erdőt, berket?

Hajnalmadár hordja szárnyán,

gólya hordja csőrén-lábán,

s hull a harkály sipkájáról,

hull a zsezse homlokáról,

hull a kékbegy mellényéről,

kövirigó rőt begyéről,

keresztcsőrű szárnya szórja,

hordja madár, hordja róka.

S száll a piros szanaszéjjel,

száll a forró déli széllel,

leng a réten, leng a marton,

gabonában, árokparton,

lobog sziken és mocsáron,

lebeg erdőn, libeg lápon,

legelőn és udvaron,

homokon és parlagon,

izzik a holdviolában,

ég a piros mécsvirágban,

réti iszalagban kormol,

lobogtatja minden kosbor,

fölkúszik a sóska szárán,

lebeg a lednek indáján,

felszökik a füzikében,

gyöngyikének üstökében,

kockás liliomban hódol,

turbánliliomban bókol,

baltacimban riadót harsog,

s körül karcsú füvek veszik:

égre lengő könnyű kardok.

 

Hull a piros, hull a sárga

pipacsba és gabonába,

élettermő tág határban,

illatozó gabonában.

Bizony mondom: ez is jelfény,

kalászok közt ékes jelvény –

újkenyér hava betelvén,

piros pecsét a föld mellén.

 

Ha leszáll az este nyáron,

opált gyújt a láthatáron.

Egy szín néki nem elég,

nem elég, ha kék az ég:

kölyök még, hát úgy akarja,

vörös legyen az ég alja,

s legyen följebb narancssárga,

s zöld legyen a kupolája.

Később már csak rőt az ég,

de nem gyilkos lángban ég,

csupáncsak a mennyég játszik

a színekkel egyre, váltig:

este mindet fölszippantja,

s hajnal jöttén visszaadja.

 

S hull az alkony, hull az este,

mély tenger az éjnek teste,

már a színek mind kihunytak,

mindenek éjbe simultak:

anyagtalan tömegével

mindent old a korom-éjjel,

s csak ez a sötét oldat van,

csak a korom, oldhatatlan.

Oldhatatlan? Nem egészen!

Vörös zúg az ében égen!

Ég alatt gyúl, fölszivárog,

erdők égnek – fák, virágok!

Szörnyű pír ez, halál pírja!

Mi az, ami égre írja?!

Erdőtűz, rőt kannibál!

Minden élőt fölzabál!

Föl a sárgát, föl a zöldet,

fölfalná az eget-földet,

s egyre tágul a pofája,

önmagát is fölzabálja.

Mikor eljön az új reggel

harmattal és friss fényekkel,

ami lángolt, az korom ma,

elevenek üszkös roncsa.

 

Elfut egy hét, kettő, három,

s élet sarjad a halálon:

zápor hull a kormos fákra

s minden szál üszök-virágra,

s pernye alól friss zöld támad,

friss nedv járja át a fákat,

rügyet táplál a faágon,

levelet a bokorágon.

 

Nos, ilyen az opálalma,

szín a húsa, szín a hamva,

hull az eső záporokkal,

hull az éji harmatokkal,

s ott muzsikál fűben-fában,

tündököl minden virágban,

hull tavasszal, zuhog nyáron,

s télről télre csak őt várom.

 

 

Színmuzsika, fényvarázs [10-22.]

Konczek József

 

 

TAVASZI EMLÉK

 

Május volt és deszkát fűrészeltek

a veteményeskert előtti gyepes udvaron,

Makrai bácsi pedig ott ült és cigarettázott a favágatón.

 

Tulipánillatban és fűrészporszagban,

és fejétől talpáig az arany napban.

 

Kék ing volt rajta, fuvarosgazda-cejgnadrág, félbefelhajtott kötény,

és Makrai bácsinak tetovált angyalok bólogattak a könyökén

belül a nagy verőér két oldalán,

ahol izmos alsókarján a tetovált magyar címer feküdt.

 

Azt tartották két oldalról a tetovált angyalok,

s hol ez, hol meg az bólogatott,

s még a szárnyuk csúcsát is mocorgatták.

 

…Makrai bácsi oldalról rám mosolyog,

én meg állok az angyalok előtt,

mozgatják a szárnyukat,

szinte már szóra nyitják a szájukat,

 

és Makrai bácsi mosolyog, cigarettázik

Szokolyán a tulipánillatban meg a fűrészporszagban,

ezüst fejétől bakancsáig az arany napban.

 

 

Rondó a vadonban [70.]

Konczek József

 

 

DALOCSKA

 

Szerelmesem az erdei manók nővére volt.

És mind hozzá beszélt, a fű, a gally, a gyík, a felhőmoccanás,

és mindben társakat talált,

 

s mint búzatarlón száz sugárban szertefutó –

(… tán egy apró Máriácska csipkelángszobor…?)

Hozzám akár egy korom-húnyt-szempilla-pille halkan hullt alá.

 

Akkor a visszacsengő fényt még –

mint fölénk boruló égbolton át,

s a zárt szempillarácson át…

 

én az érzékek fogva tartó gyengéd hódvasát

 

éreztem –

 

 

Arcok és éne-

kek [148.]

Konczek József

 

 

JÚNIUS

 

A víz mellett a kankalin

megreszket. Rá lepke szállt.

A túlpart fényes kövein

üldögél az ifjú nyár.

Az ifjú nyár haján virág,

margaréta, nőszirom,

vadrózsa meg szarkaláb,

koszorúnak nyírfalomb.

 

Az árnyas mélyből alkonyig

a nyugodt, nagyszemű halak

kiúsznak a partokig,

benn lágy fodrokká hull a hab.

S a tiszta szagú víz fölé

száz mezőről dől az illat,

fényporrá zúg szét a fény,

és megcsobban az enyhe csillag.

 

A kankalin a vízre ér,

megleng a szélben egy kicsit,

s a széles zöld tenyérlevélbe

nedves csillag törülközik.

 

 

A tájjal maradtam [131.]

Konczek József

 

 

KATTOG A FÉNY…

 

Kattog a fény. A dombokon

mint orsók, pörögnek a fák.

 

Elfogy a lomb.

Fut tovább

 

egy friss fényzápor út a réteken.

Ökörnyállal szór az ősz.

 

Járom ezt a végtelen

mezőt.

 

Zörögnek az ősz gépei.

Erdő vetéli a fényt.

 

S csak a szövőmester értheti,

miért ilyen serény

 

idő ez. A táj nem embertelen.

A táj ember nélküli.

 

Fagyálló kenyérfüvek

jövője sorsomat szüli.

 

 

Elérhetetlen föld, 1994. [60.]

Konczek József

 

 

UDVAR

 

Örökké ficánkol a rét,

s a nyársra tűzött jegenyék.

 

Szigonnyal áll a nádas is,

úgy hajladoz a házakig.

 

Kerített udvar, almafák,

oroszlánszájú tátikák.

 

Kerített udvar oldalán

a szél is oldalogva jár.

 

Istállóajtó tereli

a köd hízott teheneit.

 

Katonasapka, nyűtt darab

fuldoklik még a fű alatt,

 

s az emésztetlen indulat

csak őrlődik, ki nem fakad.

 

Egy párolgó gyerekbokor

a szérűskert alatt guggol.

 

Eső szitál a házsoron,

esőben titkos láz oson.

 

Selyemszoknyájú szél susog.

Bongnak harangok, városok.

 

 

Elérhetetlen föld, 1994. [54.]

Konczek József

 

 

VILLÁM

 

Szekfű kiáltja el pirosát

és dől az eső levél hull a fákról

 

összerezdülnek az almafák

száz apró mellük elhalványul

 

Indul esőfelhő

tereli a nap

 

Kiáltozom szétfeslő

esernyős ég alatt

 

Szivárvány hajlik hozzám gyenge száron

már majdnem eléri a betont

 

csontszipkámból

magasra visszafújom

 

Díszeit a tavasz

összekeveri

 

hívjad a nyarat!

sikítoznak maradék telei

 

S fut nagy fény

elszalad

 

Párolgó tócsák felületén

a lábnyomok fölhólyagzanak

 

 

Elérhetetlen föld, (Konc

József név alatt) [112.]

Konczek József

 

 

TÁJ

 

Röppenő fürjek sóhajtásnyi rétek parázsvirágok hazája

Dombjaid elé morzsolt eső pereg

 

Gyerekkori völgy fölött küllős margaréta körhintái szállnak

langyos eső csap arcomba Ázott meleg

 

mezőkön csikók legelnek sörényükbe szúr a fény

fölhevült kövek döcögnek vízre konyhakertekben az égerfák alatt

 

és ahol elfordul az ég mákgubók törékeny fogaskerekén

mint karórám számlapja átdereng az éjszakán a nap

 

ott bódító kígyóhagymák nyílnak családos krumplibokor

hajladozik a szélben vakondtúrás robban

 

zöldborsó végvári katonasága lövöldöz és az erdő kiáltást sodor

vérzik a futórózsa széles patakokban

 

Gyerek voltam itt Már mindig hallom zúgni az erdőt

Nyirkos ösvényeken tejeskannák kocódnak össze

 

Felnőtt

éveim mint legelésző csikók úgy széledtek széjjel az őszben

Köves utcákon járok Lábdobbantásom tüzet csihol

fürjek is röppennek a szem erre-arra kaszál

 

bokros fények alatt mint ott az a krumplibokor

megköt bennem haragtalan izzással egy emberi táj

 

 

Elérhetetlen föld, (Konc József név alatt) [105.]

Koncz Veronika Anna

 

 

JÓZSEF ATTILA ÜDVÖZLÉSE

 

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még

anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott.

S megtanította, hogy az árvákat nagyon kell szeretni.

Kisgyermekek mind. Ölbe kell őket venni.

De a haláltól tudom, e tudás rajtad már nem segít.

Rég elcsitultak konokul fájdalmas gondjaid.

Valódi hazádba, végül a másvilágra szereztél jegyet,

Oda, hol a világ gyalázata többé már nem a te szégyened.

Látod? Ünnepet ülünk születésed felett.

Talán sírsz rajtunk, vagy nevetsz. Vagy elfordítod a fejed,

S a meg nem rakott nagy-nagy tüzet hiába keresed.

Látod, mi nem tudunk azóta sem gyufát gyújtani.

Elvesztünk, gyere minket bármilyen fokon tanítani.

Mert a rend még áll, melyben lelked nem volt honos.

Itt könnyebben teng még mindig az alattomos.

A nép retteg, hogy ha választ,

Szemét lesütve fontol sanda választ.

Gyere hát, ülj le közénk és mesélj.

Látod, itt egyre sűrűbb az éj.

Elfeledtük közös múltunk, kivágtuk az élet fáit,

Eltemettük mi magunkat, nemcsak szegény Kosztolányit.

Foglalj hát helyet köztünk. Köztünk, hol néhányan még értjük a szót.

Itt, hol a világ még világot jelent s a való valót.

Kik próbálunk megmaradni férfiak s nők kevesen,

Kik könyvedet lapozzuk szépen, türelmesen.

S akarjuk hinni, hogy halálod nem volt hasztalan,

Áldozatod megvált minket s e szennyfolyó nem parttalan.

De benne élünk, s a mocsok úgy tapad ránk,

Mint beteg testre a borzalom, a rák.

Ülj le hát közénk, itt hazug eszme még nem hódít.

Mondd az igazat, az sem baj, ha csak a valódit.

Csak mondj valamit, hogy hihessünk, éljünk,

Segíts, hogy kibírjuk, s többé ne féljünk.

Mondd, hogy nem volt hasztalan a tisztaságod,

Hogy zászlónkra tűzhessük árva igazságod.

Komlós Aladár

 

 

HAZATÉRÉS

 

Ó nekidőlni keresztbevetett lábbal a reklámoszlopnak szemben a kávéházzal.

Ti hallgatag fehér asztalok s szorgalmasan, csendesen horgoló villanylámpák,

oldalt te kis mellékucca, barlangtorku, sötét fasorral,

ó kallódottan kóborolni s nézni, hogy fenn a dróton az útközépen guggol az ívlámpák komoly sora,

szembefutó autók kavarodva hosszu fénysávokat dobálnak

s az este sötét óriása vörös narancsokat hajigál

a levegőbe szomorúan.

 

S nem érteni, hogyan van, hogy a kék estéből s futó fényeiből az ősz

mély muzsikája járja át a lényed. Mert az ősz, az ősz,

az búg itt halkan mindenütt.

 

És aztán ráismerni: Szomorúság,

uccák esti szomorúsága,

te vagy az én örök lakásom!

 

Igen, mostanában oda voltam kissé, valakivel kettesben jártunk,

de visszajöttem.

 

– És íme visszanéz az este rám s köszönt az ucca, régi ismerőst.

 

 

A tölgyek és a hegedű [86.]

Komlós Aladár

 

 

ROKONOK

 

Előbb rájöttem tegnap este,

hallgasd csak, mit is szeretek:

 

A hűs folyót, mely ősi s most is

oly ifju, mint az istenek,

a könnyü, kedves madarat, mely

fölöttünk dallal átnyilal,

a gyümölcsöt, mely a telt faágról

ránknevet pajtásaival,

az illatot, mely mondhatatlan

mézű mákonnyal üdvözít,

verssorok túlvilági titkos

fényekben fürdő tájait,

a kiscicát, mely játszi bájjal

naphosszat futkos gondtalan,

az arcokon nyíló mosolygást,

amelyben csend és béke van,

s a gyermeket, ki angyalarcát

ha rádszegzi, mint egy hívő,

bénultan nézel vissza rája,

mert látod, hogy ártatlan ő.

 

Aztán rájöttem meglepődve

s azért is mondom el neked:

A folyó, a mosoly s a gyermek,

mindaz, amit csak szeretek,

valahogy titkon rokonok mind,

cicák, gyümölcsök, verebek…

Mert egyszerre megláttam azt is:

Folyók, mosolyok és cicák

egy másik parton vannak ők mind,

ők az időtlen ifjuság,

s ha csak rájuk hull a szemünk,

az ifjuság rajtunk elömlik,

s folyó, madár, verssor leszünk,

mosolyok, verssorok, gyümölcsök

leszünk, cicák és gyermekek.

 

Lásd csak, rájöttem tegnap este,

miért szeretlek titeket.

 

 

A tölgyek és a he-

gedű, 1937 [43-44.]

Komjáthy Jenő

 

 

LELKEMBŐL ZENGEM…

 

Lelkemből zengem ezt a dalt,

Hogy minden lelket hasson át!

Megjósolom a diadalt,

Az igazság diadalát!

 

Lelkemből szültem ezt a szót,

Az örök szót, az új igét:

Bennem lehelnek milliók,

Én vagyok az emberiség!

 

Szavamtól ittas lett a menny,

Maga a nap szebben ragyog:

Arcom sugárzik mindenen,

Minden parányban én vagyok.

 

Utánam zengi tér, idő

A szabad szót, a szép igét:

Magasra emelem dicső

Zászlódat, szent Egyéniség!

 

Magasból zengem ezt a dalt,

És messze száll az égi szó:

A szám nem ül több diadalt,

Egy többet ér, mint millió!

 

S a mélységekből visszazúg

Az íge, mely magasba csap:

Csak szolgaszív lehet hazug,

Szabadot ölel a szabad.

 

És megdobbant az anyaföld

A büszke szóra, hogy: vagyok!

Minden nagy szívnek vágya tölt,

Mert boldogok a szabadok.

 

Ó, boldog én, hogy láthatom

Az ígéret gyönyörhonát!

Hogy adva lőn kimondanom,

Mit szemem túl csodálva lát!

 

Az élet telje, dús özönje

Ömlik belőlem és belém,

Feledve köznap gondja, könnye:

Megteltem az Istennel én!

 

 

Versek a 19. századból, 1893.

december 10. [316-317.]

Komjáthy Jenő

 

 

A BOLDOGSÁG MI?

 

A boldogság mi? Önfelejtés,

Örvény fölött mosolygva lejtés.

 

A boldogság mi? Nyugalom,

Virágos, enyhe sírhalom.

 

A boldogság mi? Szép önösség,

Hideg sugárod, büszke fönség!

 

A boldogság mi? Hatalom,

Gőg a kényúri homlokon.

 

A boldogság mi? Röpke mámor

Az élvek légi poharából.

 

A boldogság mi? Szerelem,

Mely üdvözít, mert végtelen.

 

A boldogság mi? Összhangzat,

Fájdalmak szülte égi magzat.

 

A boldogság mi? Győzelem

A kínokon, az életen.

 

 

Kisvers-nagymesterek [94-95.]

Komjáthy Jenő

 

 

ÉLOA, JÖJJ VELEM!

 

Éloa, jöjj velem!

Kitárta mélyeit az égbolt,

A menny azúr kárpitja széthasadt,

Az arany ajtók ezüst sarkaikból

Kifordultak zengő dörejjel.

Arany fövennyel hintett utai

Szögellve mérhetetlen messzeségbe

Nekünk boldogokul kitárvák.

Lebegjünk a smaragd mezőkön,

Szívjuk be a topáz s rubin szemű,

Kék levelű, csodás nyelven beszélő

Virágok istenítő illatát.

 

 

Szerelmes versek [216.]

Komjáthy Jenő

 

 

ÉLOA!

 

Álmatlan, hosszu éjszakákon

Neved susogja lázas ajkam,

Gyötörve édes izgalomtól

S ha tombol vágyak vésze rajtam.

 

Ha rettegek, sírok, sohajtok,

Ha szívem dobban: mind csak érted;

S szivem viharló lüktetését

Te látod, érzed és megérted.

 

Ha lelkem mély gyönyörbe szédül,

És magamat istennek érzem:

Ha szaggató, forró, kegyetlen

Kinoktól roskad porba térdem:

 

Ha üdvösség, csodák varázsa

Vagy sorsverés ragad magával:

Neved kiáltom lelkesedve,

Versenyt a lelkek szent karával.

 

Neved kiáltom esdekelve,

Ujongva, sírva; alva, ébren;

S neved fog élni túl időkön,

Túl minden véges szenvedélyen.

 

És gyönyöröktől haldokolva

Ha fejemet a sírba hajtom:

Szerelmes lelkem kilehelve,

Éloa! Szép neved sohajtom.

 

 

Szerelmes versek, 1881. május 7. [211.]

Komjáthy Jenő

 

 

ITT VAN AZ ŐSZ

 

Itt van az ősz, itt van újra,

Mely reményim porba fújja

Mint a hervadt levelet.

Szél süvíti a bús fenyéren,

Sírva dallom, sírva kérdem:

Lesz-e még több kikelet?

 

Porba hullott koszorúja,

Az enyészet száraz újja,

Tépi gyenge szirmait,

Belenyúl a nyár szívébe,

És mi sírunk: vége, vége!

Összerezdül a csalit.

 

Szél süvít a száraz ágon,

Kacarász a pusztaságon,

A halál most itt az úr;

Messze hangzik durva lépte,

Összeomlik egy lehére

A természet, a mazúr.

 

Meg-megérint árnykezével,

Tört reményim űzi széjjel

Mint a száraz levelet.

A síromat hogy megássa,

Így ez az ő tanítása,

Hogy nem lesz több kikelet!

 

Belemarkol a szívembe,

Belekacag a szemembe,

És én összeroskadok; –

De még lázong büszke vérem

És az égtől számon kérem,

Hogy szenvedek, hogy vagyok!

 

S ím fényesség gyúl az égen

S fönt a csudás messzeségben

Lángbetűkkel ott ragyog

– Égi írás, büszke ómen –

Döbben, érzi e muló nem:

Ki bennem hisz, győzni fog.

 

Jövendőmet írva látom,

Ott fönn ragyog, – nem, nem álom!

Az angyali üzenet.

Hiszek újra, úgy mint régen

S áthallik a messzeségen:

Lesz még egyszer kikelet!

 

 

Tallózás a magyar költészetben [118.]

Komjáthy Jenő

 

 

A SÁPADT ASSZONY

 

A földi, rémes küzdelemben

Egy sápadt asszony vezet engem,

Éjfél hajú, égszín szemű;

S ha eljön majd halálos órám,

Mellettem lesz a drága, hű.

 

A sápadt asszony lágy hajával,

Vérzsongitó, szelíd danával

Beköti fájó sebemet.

Arcom redőit elsimítják

Engesztelő, szelíd kezek.

 

A sápadt asszony égszemével,

Vérringató, bűvös lehével

Fölfogja végső sóhajom,

Itt, itt a perc, midőn a földnek

Végső adóm leróhatom.

 

Sápadt arcomra hinti csókját,

Megalvadt véremet lemossák

A Részvét testvérkönnyei.

A Szeretet melódiáját

Hallom a légben zengeni.

 

A sápadt asszony lágy ölébe

Hullok epedve, lázban égve

S lesiklik az irígy lepel;

Fensőbb világok napja süt rám,

Minden ragyog, zeng, énekel.

 

A sápadt asszony arca fölgyúl

Az ihletláztul, izgalomtul,

Fölfogva húnyó lelkemet.

Bízvást megyek, amerre addig

A sápadt asszony hí s vezet.

 

 

Szerelmes versek [207.]

Komjáthy Jenő

 

 

A HOMÁLYBÓL

 

Ki fény vagyok, homályban éltem,

Világ elől elrejtezém;

Nagy, ismeretlen messzeségben

Magányosan lobogtam én.

 

Míg más napok ragyogtak egyre

S imádta őket mind a nép;

Addig szivem nem látta egy se,

Nem érzé tiszta, nagy hevét.

 

Sugaramat nem verte vissza,

Magamban égő láng valék;

Világomat gyönyörrel itta

Csupán a könnyü, tiszta lég.

 

Csupán a boldog csillagokra

Néztem föl a nagy éjszakán,

Velük keringve és lobogva

Epedtem fensőbb lét után.

 

De mostan szívem szerteárad,

Gátját szakítva szétömöl,

Keresve földi, égi társat,

Kire borulni szent gyönyör.

 

Melege, fénye széjjelomlik

Elűzve a sűrű homályt,

És millió sugárra foszlik,

Hogy minden szívet járjon át.

 

Rohanj a lelkek tengerébe

Lelkem, te büszke nagy folyam!

Szakadj a boldog összeségbe,

Hova minden világ rohan!

 

Halj át az élet-óceánba

És mindenekbe halva élj!

A szellemek rokon világa

Szavadra rég figyel: beszélj!

 

Ölelni vágyom a világot

És sírni milliók szivén!

Beoltani e tiszta lángot

Vágyom milljók szivébe én.

 

Óh jöjjetek velem repülni,

Velem zokogni, zengeni,

Egy érzelemviharba dűlni,

Egy indulatba rengeni!

 

Szivembe hordom én a lángot,

Szivembe hordom a napot;

Óh gyújtsatok rokon világot!

Én látok; ti is lássatok!

 

 

Komjáthy Jenő összes költeményei,

Szenic, 1894. július 19. [201-203.]