Keresés

M. Laurens

Miért hagytuk?

Miért hagytuk Uram - kérlek, mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz, és nem holmi görbe.

Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?

Mondd Uram, lehetünk ettől még emberek
- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,
Hogy ember az embernek farkasa legyen.

Pest-Buda, 2013. február 4

K.D.Hüméér: Villám lik 

Nem fingottam Szivemm, az ég dörög!

De hiába szólék, Ő csak... ündörög...

M. Laurens

VAN AZ ÚGY...

Van az úgy, hogy néha
a mosoly is fáj az arcunk szegletén,
van az úgy, hogy az ember
lelkét mocsokba tiporja egy kretén.
Van az úgy, hogy meginog a lélek,
és világgá ordítaná, hogy: Látod?
Magamra hagyottan sem félek!

Van az úgy, hogy a harag fáj,
- legszívesebben csak ölelnénk -
s hazudunk mégis magunknak,
félve, hogy a bizalom elszáll.
Van az úgy, hogy valaki
a társától őszinte szóra vágyik,
de félve, hogy elveszítheti őt,
nem jut el, csak a hazugságig.

Van az olykor úgy, hogy
a szellemnek teremteni kéne,
- valami szépet, valami jót -
mégis esztelen rombolás lesz vége.
És van az úgy is,
hogy réges-régen feledni kéne:
mert az emberségbe vetett hitünknek,
máskülönben vége!

Pest-Buda, 2015. május 7-15.

M. Laurens

ÍRD LE A NEVED

nomen est omen

Mondá az "Úr": Írd le a neved,
majd Én ítélkezem róla,
s megmondom, milyennek látom:
ördög vagy angyalláb lóg ki alóla!
Majd pedig döntést hozok
nyomorult betűid látván:
kivetlek-e téged a világból,
ha közöttük búvik meg a Sátán.

Írd le a neved,
és Én majd lehántom rólad:
megvizsgálom, hogy tetves-e
a csupasz bőrt takaró tollad.
Mert Enyém a véres igazság,
és kezemben van a pallos:
neved értéktelen számomra,
olcsó, egyszoba-hallos.

Írd hát le a neved!
Betűidből nem áll elém senki.
Nulla vagy ítélőszékem előtt,
még csak el sem kell temetni!
Hogy milyen szíved és lelked?
A jelekben ez nincsen benne?
Mondd meg hát, hogy hívjalak,
és Név szerint leszel feledve!

Pest-Buda, 2015. október 5-7

K.D.Hüméér: La Posch

a laposon kalaposan

eltanyázott Pal

Auchan

Komjáthy Aladár

EGY KIS MADÁRHOZ

Ha gyöngy eged siralma őszi tájék

halvány ködöt lehel s a nedves ágak

idegzetén a tél keserve bágyad,

Apolló hűtlen arca sírva fáj még.

Hol van vidám rigóid hars szerelme,

virágaid tündéri tűzben égő

tekintete? Lobogva, mint a kénkő,

rohant a nyár gyümölcseit emelve.

Fakult levél tűnődve vár a fákon,

lehullt testvérén gondtól vert madár

motoz. Kis pajtás, elszaladt a nyár,

most jő a tél és karjaival átfon.

Testvérszívem feléd dobog remegve;

kopott madár vagyok s a régi ének

az ifjúságról hallgat, mint a vének

templom után, ha vágynak az egekbe.

Mai magyar költők, (1932) [51.]

Komjáthy Aladár

MIKOR CSILLAG LESZEK

Ha én egyszer még boldog lehetnék,

mindég, mindég, mindég csak nevetnék.

Felkacagnám lelkemet az égre

úgy lépnék az Úristen elébe.

Mondanám: „Uram, eljöttem hozzád,

amim van, azt majd utánam hozzák.

Szegény voltam világéletemben,

adjál Uram helyet veled szemben.

Szegény ember földön csak vetődik,

minden füstön, tövön megütődik,

nyíljék meg hát néki a mennyország,

derítsen fényt rája a Te orcád”.

Az Úristen meghallgat majd szépen,

helyet is ád a csillagos égen,

csillag leszek, holdkoszorús csillag,

éjszakában aki vígan csillog.

Hogy a csillag, hogy a csillag él-e,

nem árulja azt el az ő fénye,

él a csillag mikor rája néznek,

élsz te csillag, mikor megigéznek.

Hogyha megnéz majd valami szép szem,

én leszek e szemekben az ékszer,

áztam-fáztam míg a földön voltam,

melegítsen sugara most holtan.

Ez a sugár, ez a sugár felszáll,

megremeg a csillagokkal telt táj,

visszagondolunk a földi létre,

nem a rosszra, csak mi volt, a szépre.

Így ballagok majd az égi tájon,

így élem én ottan a világom,

csillag leszek, holdkoszorús csillag,

éjszakában aki szépen csillog.

Nyugat, 1923. 15-16. szám

Komjáthy Aladár

ÉJSZAKA

Fényes volt az égnek arca

minden báját kitakarta,

mint az alvó lányka

úgy fürdött a föld a fényben,

az isteni békességben,

szinte kapott szárnyra.

Hallgatott az erdő, berek,

álmothozó halk szenderek

hulltak le a holdból,

csak egy madár az egyik fán

csapott kis neszt. Megijedt tán

valami koboldtól.

Hát amott az erdőaljban

szép-titokban, csöndes-halkan,

mit csinál ott két fa?

Megkapaszkodva a szélnek

szárnyába, csókot cserélnek,

gondolják: sötét van!

Ilyenkor a mező, patak

elnyujtózik a hallgatag

fények takaróján,

csillag fürdik a vizében,

megmossa arcát az éjben

tükör villanóján.

Ez a pompás, nagy nyugalom,

ezüst zápor, hűs fuvalom,

gyógyít minden kórból,

a világ oly csöndben piheg,

álmodnak békélt szivek

szeretetről, jóról.

Istenem, ha így lehetne,

mindég csönd és béke vetne

takarót a földre,

azt a sok bajt, gonoszságot,

szívemésztő hitványságot

felednénk örökre.

De mint harci, bősz paripák,

fúj és liheg ez a világ

a nappal megjöttén,

„öljed gyerek az apádat,

ne kíméljed az anyádat”:

süvölt az örök Tél.

Hej! Szomorú bánat, ború,

szőrköntös, töviskoszorú,

meddig viseljünk még?

Ne engedd, hogy tönkre menjünk,

isteni törvényt feledjünk:

könyörülj rajtunk, Ég!

Mert ha te nem könyörülsz, hát

megácsolja a keresztfát

a sok gonosz ember,

még éjjel sem lesz békesség,

csillagoktól beszédes ég,

csak könny, mint a tenger.

Kiönt majd ez a nagy tenger,

megfagy a szív, mint november

havában a tócsa,

forró könnytől fagy meg a szív,

nem volt ez még sohasem így

világkezdet óta.

Ezért küldd le minden dalod,

amikkel csak vigasztalod

a vándort, te Jóság,

a szeretet legyen az úr,

lángoljon, mint örök, az úr

legnagyobb valóság.

Nyugat, 1923

Komjáthy Aladár

KÉT VERS A TAVASZRÓL

                      I.

Nyugtalan, fényes szemeivel

nézeget engem a Tavasz

s a tájra ráhajlik kint amaz

örök ég kéklő színeivel.

Ez a táj kedves énnekem,

sok ezer év ültette be

s folyót rajzolt a közepibe.

Szél száll a tágas tereken,

mint lovas a sárga pusztán,

fölötte száll a régi nap,

kit csodál a néger, lapp, arab

s a messze, regés Hindusztán.

Ez az ég mindég állni fog,

de tavasz és élet tovaszáll

s elhalkul minden, ami fáj.

De most, amikor az ég nevet

s kacajba, suttogásba fúl

minden a téli föld felett:

zöld lombokat nevel az erdő,

elomló delnő fent a felhő,

az éj vizek szavától hangos

s az élet víg, kitárt, kalandos,

most, amikor kabátod szárnyát

nimfák rángatják friss mezőn

s ezer hang zsong, hogy bús-zavartan

fülelsz a rozsdaszín avarban,

most, amikor szívedben csattog

szerelem-madár szép dala:

ne törődj, mit hoz majd a Tél

légy: egyetlen, fénylő szenvedély.

Isten s Tavasz tanyája vagy

nem ölhet meg se Tél, se Fagy.

Nyugat, 1923

                       II.

Hold ragyog a tavaszi égen

s az ismeretlen messzeségen

leng a párafátyol,

vége már a téli képnek

s a csillagok gyertyái égnek

bolyongj bár akárhol.

Bús sejtelem igázza lágyan

tavaszi, nagy megindulásban

a néma növénynépet,

a fák kitárják puszta karjuk:

„az életet s a fényt akarjuk

s a lombos ékességet.”

A szél a hegyről völgybe lebben

s az álmos víz elevenebben

locsog a jegenyével,

mező kinyújtja zsibbadt testét

tavasz-heroldok felkeresték

virágontó zenével.

Csukott szemekkel áll az erdő

s minden oly titkos, elmerengő

miként a szerelemben,

de néma jaj esengve tör föl

a megáldott méhű anyaföldből:

a Föld sír, mint az Ember.

S jaj és gyönyör közt futva száll át

lengetve friss virágruháját

a tavasz fantomvilága,

rohan, miként egy lázas álom

s meghal a Nyár – feltámadáson

az almafaág virága.

Nyugat, 1923

Komjáthy Aladár

ÜZENET ÉS BÚCSÚ

(Babits Mihálynak)

Hozzátok küldöm szívemet

kék ég és áldott tájak;

rab vagyok, innen izenek

a magas jegenyefáknak.

*

Szerelmem voltál mindég szép mező

s borzongtam, hogyha fényben állt a rét

s hallgathattam a föld lélekzetét.

Villog a víz! A nap aranyba sző

mindent. A tájon cséplés zaja zúg

s hevernek szerte kis magyar faluk.

Az út mentén leng lángoló pipacs.

Hová vezet ezüst szalagja majd?

Ki bánja? Menjünk! Kóbor vágya hajt

a mámornak, mely szívemből kicsap.

Menjünk hát, szálljunk, int a messze táj

s tündöklik, hív a szines láthatár.

Az ég oly enyhe, szép és tarka álom,

s fehér felhők vonulnak rajta lassan,

szelid juhok, békésen, nagy csapatban

s ott messze-messze áll egy barna várrom.

És áll a vár és száll a nap az égen

miként az élet száll a féltekéken.

*

Minden nyár elmulik

hervad a rózsa

készüljetek el

a búcsúzóra.

Őszi szél kergeti

a nyári vágyat

készítsük el már

a langyos ágyat.

Vessük a párnát

illatos levélre,

s aludjunk, álmodjunk,

várjunk a télre...

Nyugat, 1920

Komjáthy Aladár

MEMENTO

Eljő a nap midőn e büszke vállak

gyöngyfényű márványálma éjbe sápad

s százlángu két szemed tört lesz s fakó

mint hűvös alkonyfényben téli tó.

S a gyönyöröknek ringó palotája

az Idő komor lépteit nem állja

és szürke lesz elektromos hajad

mikor a mákkoszorús ifju, szép alak

a halk álommal melletted megáll majd.

Dús koszorúján ópiumvirág hajt

s nehéz illat száll lehajtott fejéről.

Halkan susog az altató nagy éjről

s előtted felrémlik még ifjúságod

és szépséged, mely szürke ködbe szállott.

Nyugat, 1920

Komjáthy Aladár

ÉVSZAKOK I.

NYÁR

Mámorba hullva hallgat most a domb

a síkon sűrű alvadt tűzfolyam

reszket. Már a zenit felé rohan

izzadt utján a lángoló korong.

Csüggedve bókol terhes búzaszál

borzongva érzi: már betölt az élet.

Sok súlyos nedvtől duzzad. Sárga fények

koszorúkat fonnak rá. Zúg a nyár.

Száraz, szagos fű illatoz a réten

az erdő tikkadt csendben szendereg:

madár repül a halvány nyári égen.

A Természet torpad mint vert gyerek

és roppant duzzadt emlőit kitárva

parázna, terhes testét úgy kinálja.

Nyugat, 1920

ÉVSZAKOK II.

ŐSZ

Rakott gyümölcsösök s téres mezők

nyájas felhők az aranysárga égen

s mint régentájt, homéri kék vidéken

visszhangos szöllődombon fürtszedők.

Nagy ódon illat. Színes lomb az erdőn

és zsong a lég ezüstös hárfahangtól

egy titkos istenkéz merengve lantol

a nyár bucsúja hangzik még kesergőn.

A forrás mellett nympha ül. Kibontva

az enyhe szélben szálldos szép haja

s az édes kéz, mely színes körbe fonta

a virágot, most ölébe ejtve nyugszik.

Tág, kék szemén a fény mint csillag úszik

s a nádasból felhangzik Pán szava.

Nyugat, 1920

ÉVSZAKOK III.

TÉL

Kopasz fák borzongnak a téli szélben

s hangos, színes, fényes a délután

halvány nap száll a tárult tiszta égen

s tavaszt igér a morcos tél után.

De roppant tűzszemét még zárva tartja

s alig ragyog pilláin át a láng

virágtalan áll Ókeános marta

partok során a szendergő világ.

Egy barna domb lejtőjén meglapulva

mogorván nézi Pán a téli tájat

nymphákról álmodik a dombra hullva.

Halkan és vágyakozva fúvolázgat

fürtös nyarak felé zsibong a vére

és nem gondol már fagyra, hóra, télre.

Nyugat, 1920

ÉVSZAKOK IV.

TAVASZ

Jeges ruháját már az Év levetve

megtört szemével félve széttekint

uj, bájos ég mosolygó kékje hint

halvány derűt dombokra és terekre.

És zeng az olvadás hangos zenéje

a téli víz csacsogva szerteszéled,

folyók dagadnak, ifjú, szárnyas élet

fejét emelve vár szerelmi kéjre.

A roppant óramű kimért szabállyal

forogni kezd. Suhogva jár a szellő

a rét felett; mikor lebegve feljő

a nedves hold ezüstös fénytalárral:

és igy száll nappal, este, éjszaka

míg eljön újra majd a tél szaka.

Nyugat, 1920

Komáromi János

CSEND

milyen csodálatos a csend

behunyom fáradt szemem

lassan felolvadok az időben

s lebegek magam felett.

körülöttem semmi,

mindenütt csak én

nyugodtan lebegek

az idő tengelyén

nincs korlát

nincs kapaszkodó

védőhálót csak

agyamban szövök

hálóm magam fölé terítem

ne vigyen túl messze a

gondolat

nem hagyhatom örökre

magukra a gondokat.

Komáromi János

ŐSSZEL

csigavonalszerű

egymásba forduló

séták az őszi,

hajlott-barna levelű

gesztenyefák

széltől óvó

sátra alatt

fakuló reggelek

köszöntik

és sötétülő esti égboltok

búcsúztatják

a megdermedt napokat,

melyek rám ragadnak,

mint ködös alkonyon

a nyári porból lett sár

sápadt,

ernyedt napsugár

cirógatja arcomat

fáradt barázdáim

őrzik az elvetélt

harcokat

fonnyadó virágok

szépsége kísér

suttogó haláluk

hozzám is beszél

Komáromi János

LENGE LÉPTŰ

lenge léptű

fénylő fátyol

fénye kihunyt

vége már

súlyos-sötét

nehéz napok

elporladtak

végre már

szellő szárnyak

sárga foltok

kék ragyogás

égre száll

táncos kedvek

vidám dalok

szél szét szórja

égbe száll

lenge léptű

könnyű utak

vándor kedvem

rám talál

füttyös bánat

dalos jókedv

ha szerelmem

rád talál

Komáromi János

ÉBREDÉS…

csillámok fekszenek víztükrére

párás a hajnal kutató lehelete

nyújtózik egyet a napfény

ásít a fák tövében rekedt éj

milyen óvatosan érkezik az új élet

nem rég még a sötét égen fénylett

most lopódzik végig a fűszálak között

millió csillag a földre költözött

ásít nagyokat völgyekben a pára

folyóba merülne de nem találja

könnyű lebegése múló öröm csupán

elenyészik születő Nap sugarán

füttyök és trillák szabdalni kezdik

csend függönyét ezer darabra metszik

falevelek rezdülnek a zajos ébredésbe

éji félelmek tűnnek feledésbe

új fény köszönt az ébredő világra

ha tehetné biztosan békét kívánna

bízó embernek minden ébredés

olyan mint egy Újjászületés

Komáromi János

NE MOZDULJ…

a pókfonál megfeszül

rezdül az élet vonal

ne mozdulj!

ver még a szív

kalapál az élet

lüktet az idő

futnak az évek

fények áztatta arcon

alszik a lélek

Komáromi János

KÖD REJTI

messzi sodródott a fénylő reggel

a felhő-párnák alól felbukkanó Nap

vágyott ígérete volt csupán

az a néhány fénysugár

a cirógató meleg

kedvet borzoló érintését

elnyelte a dermedt

lassan kavargó köd

mintha minden állna

nem mozdul a világ sem talán

ködbe rajzolt érintésem

kezedre nem talál

hallom

vadul dobol a szívem

hallom és hogy merre vagyok

azt keresem

feloldódnak

elmosódnak a külön létek

de az egyesülés elmarad

csak egymás mellé lépek

megkerül kiáltásom

és hátulról fülembe zúg

befejezem

elkezdett háborúm

érzeteim életre kelnek

őrült képzetek kergetnek

és egyre nyugtalanabb

minden gondolat

az a néhány levél

már eleresztette az ágat

de még nem hullott le

az elmúlás még várhat

a lebegés gyönyöre csábít

ugrani és zuhanni a mélybe

vonz a titkos űr

csak ne legyen sohase vége

köd rejti el a földet érést

egy röpke pillanat az öröm

néhány gondolatig szabad voltam

és megköszönöm

Komáromi János

FÖLDRE HULLOTT NAPSUGARAK

földre hullott napsugarak

átszúrják közös lépteink

utunk fényszilánkok borítják

felsérti lelkünk a múló idő

belénk marnak kétségeink

boldog órákat gyűjtünk

és őrizgetünk

a hosszú útra

szeretnénk majd

mosolyogva gondolni

az elrebbent múltra

emlékeket szeretnénk sokat és szépet

derűs hangokat és sok büszke képet

elégedett mosolyt

ujjongó kiáltást

csillogó szemeket

kielégült zihálást

mintha megfoghatnánk

megragadhatnánk a pillanat örömét

mintha össze gyűjthetnénk

az együttlétek örömét

agyunk polcaira

felállítjuk sorban

az élményeket

a megélteket

na és persze a képzelteket

amiket csak szerettünk volna

de jó hinni

hogy akár...

meg is történhetett volna

Komáromi János

MARÉK HOMOK

egy marék homok

csak ennyit sodor feléd a szél

csupán egy marék homok

de minden szemcse csodákról mesél

az Időről suttog az egyik

másik a Múltról regél

egy porszem a Jövőről

egy az Álmaidról beszél

mindenik egy rész belőlem

e marék homok én vagyok

csak vágy voltam egykor

csak por leszek ha meghalok

a mérhetetlen sóvárgás szült

befogadott az érzékelhető

parányok rejtik most életem

összeterelt a Sors, a nagy Tervező

tenyeredben megtarthatod

szél sodorta anyag-létem

láthatod csak ennyi vagyok

Semmiség a Mindenségben

Komáromi János

KEZEMMEL

Kezemmel simítom el

vad fodrait a szélnek.

Apró lelkeket ölelek

magamhoz, ha félnek.

Szememben melengető

rőzsetüzek gyúlnak.

Szavaim igazgyöngyként

a földre hullnak.

Mosolyommal bársonyszirmú

virágokat nevelek.

Szívem dobbanásában

rejtem el az életet.

Komáromi János

GYERTYA LÁNGJA

gyertya lángja

békét lebbent

meggyújtottuk

rögtön csend lett

csillag pattan

tüzes szikra

csodát terít

álmainkra

árnyak tánca

fenyő ágán

havas tájon

jég szivárvány

gyermek arcon

fény hintázik

a vén fenyő

sosem fázik

csillanó fény

ezüst gömbön

gyertya lángból

fátylat szőjön

suttogás kél

csendnek szárnyán

angyalt váró

boldogság jár

hópehelybe

rejtett csoda

szállingózik

Menny mosolya

Komáromi János

ŐSZI ÖSVÉNYEKEN

Bár a melengető őszi napsugár

még ruhám nyári réseibe bújik

ma már sárgán szitál a múlt

és lépteim alá egykor zöld levél hullik

zöld-sárga alagutat formálnak

a fák összeboruló karcsú ágai

még itt lebeg az ifjúság

vidám nevetése és szárnyaló vágyai

mennyi álom szárad el

és hullik az elhagyott utakra

mennyi sóhaj oszlik szét

és nem találja senki hiába kutatna

kihalt a nagy fák alatt

a sétákat kanyarogva vezető ösvény

elcsodálkozik a csellengő szél is

a parkok halotti csöndjén

padokról, mint fákról a kéreg

a festék úgy hullik le pöndörödve

már néhány ág kopáran görnyed

és az ég felé jajdúl könyörögve.

Komáromi János

ESŐBEN

Simára koptatott köveken eső kopog.

Fűszálak hegyéről könnycsepp csorog.

Fák dőlnek előre, majd hátra

ha rátalálnak a szél ritmusára.

Sötét, szürke vattacukor felhők

bodrozódnak, dagadnak tovább.

Pedig már elárasztott mindent

hideg árral ez a délután.

Csapzott hajam arcomra tapad,

mint testemre ingem.

Állok az esőben,

míg megtisztul a szívem.

Komáromi János

TÓPARTI REGGEL

Csillogó fénygyűrűk futottak szét

táguló köröket alkotva

a tóba dobott kő után.

Lágy hullámok felszínét

csókolta hű szeretőként

a felbukkanó napsugár.

Ültem a tóparton és néztem

a fákról lehulló sötétséget

amint a fűben eltűnik.

Szellő simított arcomon, majd

tovasuhant pajkosan, s megcibálta

a tóparti fák leveleit.

Madarak búcsúztatták a felszálló,

páraként lassan emelkedő, majd

szétoszló harmatcseppeket.

Fűszálak siratták az éjszakát

és ejtettek érte édes-bús

lassan gördülő könnyeket.

Komáromi János

MEGFORDUL A SZÉL

valahol mindig megfordul a szél

és az ablakfényekbe süllyedt utcákon

reszketve szaladnak végig

a magányba barnult, pókháló ruhájú falevelek

bomlott virágillat lapul meg

kertkapuk rácsai között

és a kerítések fölött

már borzolt tollakkal ül a tavaszi napsugár

a piszkossá olvadt hófoltok alatt

szunnyad a virágokat álmodó mező

és élénk zöld emlékekben keresi vigaszát

minden hidegtől dermedt, fuldokló fűszál

fagyott hajnali percek lassan olvadnak

míg tócsák gyűjtik össze didergő nagykabátok lépteit

és a siető, mogorva emberek arcéleit,

amiket keményre edzett a hajlott idő

a felbukkanó napsugár csak félve érinti

az arcok barázdáiban megbúvó keserűséget

de mutatni akar valami szépet,

ezért megcsillan az ablakok üvegén

és a tócsák tükréről szivárványt hint

a közönyös, megfáradt szemekbe

Komáromi János

ESTI SZIVÁRVÁNY

VÖRÖS csíkokat fest az égre

a vérző alkonyat

bőröd alá rejt el a Nap

ébredő vágyakat

NARANCS színek csorognak

az elalvó tájra

ahogy a méz tekeredik

a kanálra

SÁRGA szemekkel bámulnak rám

az elő tűnő csillagok

pedig volt idő

hogy azt hittem: nem vagyok

ZÖLD fűszálak tengere

borítja a földet

az előbújó árnyak

félve üdvözölnek

KÉK tükrét a tó

szürkére cseréli

éj-sötét köpenyét a szél

vállamra teríti

IBOLYA keveredik

fekete éjbe

a szivárvány elsuhan

a messzeségbe...

Komáromi János

PILLANGÓK

Száz virág rebben,

szél nem rezdül,

pillangók szárnya

égre lendül.

Ezer reszkető lélek,

ezer parányi csoda,

mind-mind lelked

édes mosolya.

Megannyi vágyad

és megannyi álmod

ha elrepül egyszer,

többé nem találod.

Csodáld röptüket, ha

szabadon szállnak,

bízó szívedre

mindig rátalálnak.

Kezeden pihennek,

szárnyuk rád ragyog,

mint földre szállt

gyémánt csillagok.

Nyitott tenyered

nyújtsd, ne az öklödet

a törékeny szárnyakat

megsebezheted.

Élvezd Te is

boldog táncukat,

mely önfeledt mámor,

édes kábulat.

Szabadon repülnek,

lebegnek a szélben,

viharban elbújnak

nedves fa levélen.

Napfényben táncolnak,

gyémántként ragyognak

...és álmodnak,

örökké álmodnak.

Életedben kevés

boldogságot találsz.

A vágyaidra, mint a

pillangókra úgy vigyázz!

Könnyen rebben szét

a szivárvány felhő,

mint tarka ködöt elsodorja

a legkisebb szellő.

Komáromi János

SZIVÁRVÁNYT ÁLMODOK

szivárványt álmodok

fakó egemre

színes mosolyt

az üres végtelenbe

képzelet szárnyára

mámoros varázst

fárasztó nap után

boldog utazást

koponyámhoz

belülről ütődnek

az emlékek képei

mint elsurranó

boldog órák

üresen kongó léptei

Komán János

SZÜLETÉSNAPOMON

szórakozom,

              verset írok

                    magamnak.

Boldog vagyok,

           ha a szavak

                    kacagnak.

Nemcsak írnom,

        énekelnem

                 kellene,

boldoggá tesz

       a költészet

                 szelleme.

Faggatom a

          szóképeket,

                 szeretnek;

anyanyelvünk

       épületén

                 cserepek.

Minden versem

       számomra egy

                  házikó,

bennük pihen

       meg a lelkem.

                   Halihó!

A magyar költé-

szet napja [19.]