"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Bocskorrá nő a fagy zsibbadt lábamon. (Hogy is telelhet mezítláb az ember?) Macskáktól kölcsönvett konzervdobozon, csillagról kacsintó, szelíd fény hever,
s nyelvemen forgatott Miatyánk csordul bajszomról, némán üres tenyerembe, s mikor szorgos lét szívembe alkonyul, frissen fürdetek bölcs álmokat benne.
Minden emlék új ízű kenyér falat... Már magamra sem emlékszem, hogy szaladt Anyám szemébe könny mikor elestem.
S míg az ábránd kályha melegén játszik, a büszke kéményfüst alól nem látszik, hogy gyűlnek elém a napok, időtlen.
Kétszer visszajöttem a túlpartról és még mindig nem tudom hogy mi van hogy milyen kendőzetlen valóság rejtezik fénycsuhába bebújva hogy valóban mi is van odaát?
Nem láttam fényalagutat senki senki sem fogta tétova kezem nem hallottam hangok dús záporát sem boldog ősök nem hívogattak még nem tudom mi is van odaát?
Bármikor kiléphetek magamból mint egy szekrényből lám átéltem néztem szabdalt lepedőénemre fiatalságom halt zord rácsok között mégsem tudtam mi is van odaát?
Megkínzott szívem börtönbe zárt rab föladta álmát dacosan megállt mint trükkös mozigépész fordítva befűzött filmként pergett életem csak az innenső part fényét láttam izgat a túlpart mi van odaát?
Tudatlan halok ingerszegényen ostoba hétköznapok dzsungele mint lián tekergőzik álmomra belefulladok a valóságba Istenem mondd meg mi van odaát?
Otthontalan csavargó vagyok én? Hiszen minden vidéken otthon érzi magát szívem. Minden határ fölött a régi kék az ég, s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem szemét. Őrházikók előtt, akárhol is, Apám tiszteleg; s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek leszek. És minden állomáson én mindig megérkezem, szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa int nekem. A városok hatalmas hangszerek, húrjaikon botladozva emlékeim dallamait újra tudom; harangszavuk nagy pálmaága fölém hajol, s egy ismerős pad mindenütt int felém a fák alól. Én nem tudom, már sokszor félek, vétkezem: hát nincs Anyám, szerelmem és barátom énnekem? hogy én bárkit, bárhol is bolondul szeretek, s e földön én itt idegent sosem lelek. Ha már kezet fogott és hallgat velem, vagy elkapja az utcamély fölött fuldokló tekintetem, már üldögélnék órákig panasza tornya alatt, amíg fölöttem szíve harangütései inganak.
Baranyi Ferenc: Variációk egy Petőfi- témára „ Fa leszek, ha fának vagy virága”
Nő még nem volt ilyen igaz hozzám, ha csillag lehetnék – beragyognám, ha felhő lehetnék – száraz árnyam kísérgetné őt a pára-nyárban, ha forgószél lennék – táncba vinném, keringőznénk háztetők gerincén.
Ha sebes folyóban fuldokolna: deszkaszál lennék, belém fogózna, s ha ő maga lenne folyó habja: fegyelmező zsilip lennék rajta, mely futása elé falat vonva erejét sodróra százszorozza.
Ha futásom elé falat vonna, mi vesztembe-rohanástól óvna: odaparancsolnám őt a falhoz, amit oltalmamra rakott, ahhoz- s nem kímélném.
Lennék puskatöltény. Szívébe hatolnék és megölném.
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom, hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla. Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, a magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned, mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábított a kentaurok
és pogány nők hívása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan, mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyílni.
Villannak sárgán az utcai lámpák. Magányosan állok az ablak előtt. Szobám sötétjének fénye a gázláng. Arctalanul mennek a járókelők. Babaszobák, a messzi toronyházban, telnek élettel, s mint árnyak úsznak el, a függöny mögötti otthonvilágban megszokott élet, megszokott útra kel. Neonreklámok színes futófénye vibrál: piros, zöld, piros, zöld... monoton. Lassan kihal a város, utóvégre éjfél bolyong már a templomtornyokon. Telihold ragyogja körbe a várost, ezüstfénye arcomon lágyan simít. Elfordulok lassan, alszom talán most, hűs matracom ásítva álmodni hív.
Hótalanul kékül hegyeken az árnyék, felhőket füstölög az alpokalji táj. Bár a múló évben azért van, ami fáj, minden tegnapba egy napra visszavágynék.
Az idő hatalma belénk kódolt szándék, konfettis örömünk fogyó szárnyú sirály, lelkünk a vurstliban egy nagy marcipánkirály, ki elhiszi, hogy új év, új kör, új játék.
Gyertyacsonkként a most olvad a sokára, rácsorog az év az elfogyó sohába. Kölniillatú Pandora szelencéje, hát pezsgőt bontunk girlandos szerencsére.
Jókedvünkbe megkésett petárda dörög, s a mindig új hajnalba múlik az örök.
Nézz fel az esti égre,ha a nehéz napnak vége! És rád mosolyog egy csillag, örül neked,hogy itt vagy! Szíved ajtaján,dörömböl, meríts te is az erőmből! Gondtalan most csak így lehetsz, tiéd minden amit szeretsz! Minden egyes napunk,csak egyszeri csoda, használd ki minden percét többé el nem érheted soha! Becsüld meg napjaid, nyisd ki bezárt ajtóid, engedj be minden érzést, érezd a pillanatnyi féltés.
Az én szívemnek.. Az én szívemnek elég a te lelked s neked az én szárnyam elég szabadság. Az én ajkamról lengve égre kelnek, mik benned az álmok álmát aludták. Tebenned él a mindennapos ábránd. Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám. Távolléted a láthatárt ledönti, te örök menekülő, mint a hullám. Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben, akár a déli fenyvek vagy az árboc. Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta bánat ül rajtad, mint egy utazáson. Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény, melyben sóvár visszhangok népe szunnyad. S arra riadok, hogy rebbennek olykor a madarak, mik lelkedben aludtak. Szerző: [Monell]
Ezt még fel akartam tenni időben, de most sem késő végül is. A FB-ról hoztam egy költőtárstól, így teszem fel az elválasztókkal, ahogy ő feltette. Időnként külön gondolatokként foghatók a részek fel, de van, ahol összefüggő részeket találok...
* * *
Pete László Miklós: Áldott, békés karácsonyt!
Szent Karácsony szelíd fénye Lelkeink felett lebeg; A világon Mindannyian Lehetünk Jobb emberek.
—
Fényes kicsi fenyőfáját Ülje körül a család, Boldogságban töltsék el A szép, Sejtelmes éjszakát.
—
Betlehemi istállóban Kis jászolban: kisgyerek; Még van Élet, Mind lehetünk Még sokkal jobb Emberek.
Édesanyám, ne vegyél el, oka van a létnek, megszületni vágyom hozzád, látni szeretnélek! Az sem baj, ha pólyám sem lesz, ne ringasson bölcső, öled mélye biztonsága éppen elegendő. Édesanyám, ha meghívtál, ne zárd rám az ajtót, becézgetve szólj csak hozzám, megnyugszom a hangtól! Hidd el nekem, szeretni fogsz, ha pillantod orcám, büszke leszel, boldogságod bízd egy kicsit most rám! Bármiből is fogantattam, a te tested táplál, én viszem a szeretetet, amire úgy vágytál. Elmúlástól, hogyha félsz majd, én szorítom kezed, kérlek anyám, a haláltól te ments most engemet!
Fel nagy örömre! ma született, Aki után a föld epedett. Mária karján égi a fény, Isteni Kisded Szűznek ölén. Egyszerű pásztor, jöjj közelebb, Nézd csak örömmel Istenedet.
Nem ragyogó fény közt nyugoszik, Bársonyos ágya nincs neki itt. Csak ez a szalma, koldusi hely, Rá meleget a marha lehel. Egyszerű pásztor, térdeden állj! Mert ez az égi s földi király.
Glória zeng Betlehem mezején, Éjet elűzi mennyei fény; Angyali rendek hirdetik őt, Az egyedül szent Üdvözítőt. Egyszerű pásztor, arcra borulj, Lélekben éledj és megújulj!
Volt gyertyája, de annak a lángja is csak úgy megfagyott, Az erdei nylon sátorban, hol mint hajléktalan lakott. Csak egy szakadt doboz volt az asztala, És pár - ellopott - fenyőág volt rajta.
Tengette az életét, mint kivert kutya, Jött a vad hideg, megfagyott, nincs már útba. Karácsony szép estéjét ő... nem érhette már meg, De mi őrizzük - egy embertársunk emlékét - meg!
Azt hittem, hogy csillag vagyok, a mennybolt is tőlem ragyog, lábam nyomán fénysziporka fröccsen szét az angyalokra. Fenyőtűkre angyalhaj száll, csillog rajtuk sok ezer szál, varázspálcán vibrál fényem, gyermekmosoly lesz szentélyem. Azt hittem hogy csillag vagyok, pedig anyám könnye ragyog, három király minden kincse elfér abba a nincsenbe. Már nem hiszem, nem is bánom: cseppnyi az én mennyországom. Inkább őrzöm, hitbe fűzöm, Karácsonykor csúcsra tűzöm. Messze ragyog, mégis bennem, halálomig a szívemben.
"Vajon létezik olyasmi, mint egy kapcsolat igazsága? Vagy csupán találgatásaink között botladozunk magányosan, elszigetelve nem csupán egymástól, de a külvilágtól is, amely sokkal jobban kedveli az egyszerű és beszédes hazugságokat, mint a súlyos, számvetésre késztető igazságot?"
