Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A legkevesebbet ártani – ezt akartam. Bár az akaratunk itt édeskeveset számít. Elég, ha két szót összekapcsolunk, s a fogdmegek már futnak értük, s a bírák törzsi szertartásokon ítélkeznek fölöttük. Írjunk hát inkább magunknak s barátainknak, tegyük kellemessé valakinek a vasárnapi kirándulását: így kezdődik. Később mégis zászlókkal, ordítozással, jövőbe látással s a barikádok védelmével folytatódik. Az én nagy pártfogóm sok rossznak volt az okozója. Maradt volna inkább a balladáinál vagy a szonettjeinél. Senki nem mondta neki: elég volt, hagyd abba. Jóindulattal kezelték, szinte kézen fogva vezetgették. A mitológiák kedvéért születtünk volna? S a saját életünket valóban elvesztegetjük? Milyen démon ez a nyelv természetében, hogy mindannyian szolgálni kényszerülünk neki? Én is ártottam a világnak, lehet, kevesebbet, mint mások. Álöltözetben, álarcban, azonosíthatatlanul s félreérthetően éltem. Mindez ma már legalább véd a jubileumokon való szavalgatások csábításától.
kiket félbehagytam Régi szerelmeim, kiket félbehagytam, a szerelem teljessége ne csorbuljon; én is legyek félig teljesebb, mint egészen alig -, íme a magyarázat, amiért nem akarlak látni. Több vagy hiányoddal, mint amennyit összeadni bármikor tudnánk -, kamasz bolondság, véltem egykor, mint legbutább mindentudó, szerelmes magukhívő a szertartások labirintjában, ahol apró nyögések útjelzőit idézzük eltévedések ellen. És eltévedünk. A felismerések rabságában nem enyhít másik énünk, rajtunk marad a keresés, olykor a megérkezés hazugsága. Félbehagyottan, akár a kilőtt nyíl, mitől már el is fordult az íjász, ívét se akarja látni az elhullásnak.
Közben egy kedves ismerősömtől megérkezett a megfejtés az általam csillaggal megjelölt szóhoz. Igen nagy valószínűséggel a kifejezés "tiltva-titkolózva" akar lenni.
nem ér szeretni már csak törötten mint üvegpohár, mely úgy teli hogy szüntelen önteni kell, hisz elcsorog önkéntelen
nem ér szeretni már csak kötötten mint műanyag gomb mi lazán, de csügg a kabáton és bűntudattal tanácskozzák fölötte “kéne erősíteni vagy végleg szakítani” és nem választván egyiket se
nem ér szeretni már csak oly palást mögé izgulva mely az öreg és gyilkos élet felé fordulva áll mágikus pajzsként, tartja egy angyal mellé lapulva, kézen fogva, gubózva éjjel a meztelen, holdas tisztásra táncolva nevetve fűszálat, medvehagymát szedve cinkosan sugdosva, tilta-titkolózva * szerelmes harmatot nyalva
nem ér szeretni már csak hamisan intonálva meg-megállva kedvszegetten javítgatva száj- és kéztartáson, szélirányon mert élni így lehet, kénytelen elrontva a jót hisz másképp egy ásító hasadék kiszívna s a rosszat – mint tésztaragacsot sütőformák – ideák felé küszködni taszigálva
nem ér szeretni már csak édent végérvényesen ritmikus agylöketekbe, előképekbe száműzve rongyosan, árván, idétlen mint életfogytiglan elől szökő sorkatona ki hitét, e horzsoló sziklát a porba hányja s felnéz az égi mostohára, hisz üldözött pára ki vétkét már rég kiszolgálta ám öklelő nyomás hatol nyitott mellkasába úgy érzi, onnan ölelkezik óráskígyózó vonatként kúszik, spirálozik genetikai-asztro-karmikus fonalára neeeem, nem kiabál, józanul zakatol mantrázik, tékozol elér a végére?
Nem úgy van az kedvesem Nem úgy van az kedvesem hogy csak úgy egyszerűen lehullnak a falevelek és akkor eszel vanília fagylaltot amikor csak rákívánsz Kis naiv. Nem úgy van az kedvesem hogy a kéményseprők csak úgy önzetlenül hozzák a szerencsét és összemaszatolt arcokat sohasem kell megcsókolnod tettetett szeretettel Mert nem úgy van ám az kedvesem hogy nem kapsz idegrohamokat ha behívókat hoznak neked innen-onnan és a célegyenes vége nem egy garden party a tónál De nem ám! És az sem úgy van ám kedvesem hogy egyszerűen végzel magaddal egy metró állomáson és nélküled majd megáll az élet a hidakon és a folyóknál Valahol Hogy is gondolnád? Mert nem úgy van az kedvesem hogy álmodozol és fexel X-el és köréd gyűlnek a galambok, tízezresek ahogyan múlnak az évek Hát nem! Mert nem úgy van az kedvesem hogy sokan megkönnyeznek tégedet ha majd végig kopogtatod az aszfalton botoddal a végzeted Mert nem úgy van az kedvesem hogy csak úgy egymás mellé ülnek az emberek Itt nem – kedvesem. Itt nem.
a kapcsolat megszakadt az e-mailek sorra visszajöttek pedig istenhez címeztem mindegyiket kérdéseimre már sosem kapok választ a gépemen mindig ez az üzenet hibás vagy nem létező e-mail cím próbálja újra holnap inkább tárcsázok csak hatjegyű szám egyszer eltalálom és akkor a telefont ismét felveszed hallom ahogy mondod vigyázz magadra majd kattanás búgó hang de még az is szép lesz nekem
Őszutó Az ősz avarából egy süngyerek csöpp fejét kidugja, Ha nem lenne bátor kislegény hát biztosan vacogna. De így csak bámészan néz körül s bár tüskéi fáznak, Nyelvöltve, hetykén vág neki a kietlen tájnak. – Mit nekem dér ejnye na, tüskéim már vannak Aludni oly hasztalan, még nincs vége a napnak. Futkozni kéne mint mikor a Nap sütötte a hátam, Bár tény ami tény, az árnyékomat már több napja nem láttam... S ni! a gomba is ácsorog bocskorát kémleli Fején egy színes kis kalap, apró pöttyökkel teli. Fázik a szentem? mi lehet, hogy minden oly barna? Lám csak egy cinke most repül a rezgő avarba. Nem értem én ezt mi lehet, hogy minden csöndesebb? A madárdal is elhaló, már egyre hűtlenebb. S hűvös a szél a mindenit a végén még megfázom, Jobb híján vár a rőt avar és a könnyű álom...
Hiánypótlás Ha úgy adódik, osztódok, mert ketten lenni – romantika. Ölelésre csábított a bizonytalansággal telt szótagok ellenállhatatlan, fanyar biztatása és szemeid – most itt ülő, bús hiánya. Itt ül a hiánya. E bizonytalansággal telt szobának minden zugában, hol illatod cikáz megállíthatatlanul és konokul és hol szíved ritmusán kattan az óra parányi mutatója, s hol vetetlenül hever a megvetett magányos ágy. Hiány, hiány, hiány. Hiány ül mindenütt. Hiányod itt repült, sőt zümmögött is a tétlen legyekkel. Nem sikerült lecsapnom. Tépném a szárnyát pedig, itt tartanálak örökre és nem kérdeznéd meddig, mert maradnál örömmel. Hiányzol. Tested, ha templom, pap leszek én a ceremónián – az oltár mögül imádlak, de jaj, jő a sátán: a Hiány. És aztán újra megváltasz.
A vér szava súgja nekem - házitücsök vagyok én. A kemence alatt dalolom meghitt dalomat. S van, ki vizet forral, s dühösen zúdítja felém, Más megtűri az énekemet s a szívébe fogad. Utazónak a távoli tájra idézem a hont, Hol a kabóca dalától harsog a déli vidék, Nem tudom én, hitvány hegedűm faragója ki volt, Ám a kabóca se zengi be nálam szebben az éjt. Mennyi orosz mássalhangzó zizeg énekeimben! Háncskosaramba ezer szólást rejtettem el én, S háncskosaramban felleli mindezt újra a gyermek, Ódon bár hegedűm, s egyhúrú, szegény a zeném. Meg sem hallod a hangom - mintha csak óra ketyegne, Hallgass hát bele, én szólítalak: erre, csak erre! Éjjeliőr vagyok én, fel-felverem újra a házat, S kürtökként a folyón túl felharsannak a társak.
Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet. Közelebb vagy most, mint egykor a kopár gőgben? Mire megtanulnék élni, meghalok. Nem adatik meg a bölcs öregség? Aszottan meglett emberből válni fiatallá: bolygónyi térkép bolygó nélkül. Mindenségével hogy mérném magam? Hogy lennék ember, fényre zárt fogoly? Aszály utáni tetemföld felett mesterséges nap, műanyag mosoly. Szeretnék neked mégis felelni. Számot adni. Amíg lehet. Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.
Ha éppen sétálok – vagy csak úgy megállok, meglep egy pillanat. Az utca, házak, egy ismeretlen tündöklő foltban világolnak. A fénysugár érkezik és indul az én szememből is – ahogy kimondom: Milyen könnyű az alkonyat! Megadatik látni, együtt látszani. Habár. Türelmes űr, sötét semmi. Az nyer a végén. A szétoldó. A nehéz. De a kiküzdött tündökletek fényes visszhangjai keringenek. Talán. Majd. Mint beszélő obeliszkek valami örök pagonyban. Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet. Amúgy, van még idő, megadatik, innen oda. Át. Hallom egy láthatatlan vízesés robaját.
vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül
Vannak vidékek Kányádi Sándor Előhangja nyomán Vannak vidékek, tört jövők, imákat hittel gyöngyözők, vigyázó vének, ott ahol, kimondhatatlan szó dalol. Apám szemében láttam én: vannak vidékek, láng s a fény; ahogy beszélt a nép előtt, hatalmas szíve égbe nőtt. Vannak vidékek, csendesek, ahol karácsonyt csengenek öröktől fogva holtnapig, ahol a tisztesség lakik. Vannak vidékek, s fájdalom, ahol a gond a vállakon megélni sarkall, nem fenyít, akár a gerle, oly szelíd. Vannak vidékek, van magyar? Mit ér a tő, ha sarja hal? Hűségre int a magvető, a homlokára gyűrt redő. Vannak vidékek, ősi kincs, ahol szabadság ölnyi sincs, hazám hazádban…, közte tér. De még a lelkünk összeér.
mennyi jön még és minek is számolgatni jön és durva lesz szavát nem érted de ha érted is magadba fordulsz tőle és ott maradsz és bámulsz ki mint aki érti is nem is hogy a fenébe történhet meg veled hogy megint börtön vagy és az őröd is magad és ha nagy a pofád belecsapsz kuss legyen figyeled a rések tágulását idomítasz pókot egeret számolgatod egyszer egy az mennyi és ha többnek jön ki biztosra veszed valami trükkel átvertek megint egy-két másodpercre a győztes te leszel vagy évtizedig a jófene se tudja hogy most és hogy kinek mennyire telik a hitéből
Elengednélek, visszahívnálak, nagy vízben vetnék neked ágyat s fáradhatatlan tengerészed, kezemmel körülhajóználak. Amerre mennél, mennék utánad. Nyár van, kiköltözöm az ég alá szerelmed nomádjának: süssön a Nap, mint a végzet – egész testemmel égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad s holnapi romlása a vágynak –
Darazsak golyózápora luggatná át a koponyámat, venné a világ véremet, de én csak mosolygok, mert látlak.
Elengednélek – visszahívnálak – hangya-gyászmenet hömpölyög, előle eltaszítanálak. Porból fölszedve vizet adnék, sebed kimosnám szavaimmal. Melléd feküdnék s a világot elsötétíteném hajaddal.
Ősz vagy-e már? Ősz vagy-e már? Mikor utoljára láttalak, az édes nyári verejték csorgott a halántékodon. És izzadtak a falak, Budapest arcán szétkenődött a festék, még elemében volt a Nap. Ősz vagy-e már?
Ősz vagy-e már? Mikor utoljára láttalak, még láttalak. Csodáltam iszalag hajad. Esik. Tócsa nő sorsból, gondból. Halántékod márványfalán a fejfájás dorombol. Ősz vagy-e már?
Ősz vagy-e már? Hajad szőkesége eltűnik. Így döntöttél. Felszámolsz mindent, ami művi. Lassan nő le, ami régi. De halántékod fölött a hó végre a békét ígéri. Ősz vagy-e már?
két szavad közé nyújtózom, ott a falevél árnyéka mintát rajzol karomra, és a fekete föld nedves illata melegen lebben. nekidőlök betűidnek, hogy hangok nélkül is szó legyen bennem a testtelen gondolat, a kérdés nélküli válasz.
Danaida Úgy borulok eléd, ahogy megszülettem. A fájdalom örök. Márványfényűvé lett testem kővé-vált lelkem fonatai fölött. Kihasított magának az élet. Vésőjét fogta teremtőm keze, s talán hibátlant alkothatott volna, ha lelket nem lehel bele: és a fájdalom örök. Minden más elenyészik bordáim mögött, hol egykor eleven hús lüktetett, de darabokban tépték ki onnan, s maradéka már nem akar új életet. Úgy borulok eléd, ahogy megszülettem. Születés és halál között ördögiek a körök. Csak egy a biztos: a fájdalom örök.
Mindig tudni kell változni, változtatni. Az idő örök körforgása sem engedi meg senki számára a megpihenést a mindennapok mókuskerekében. Olykor csak a megszokott rutinunkat kell megváltoztatni, máskor meg az egész életünket más mederbe terelni. Évek hosszú során építünk fel egzisztenciát. Hajtjuk magunkat egy kényelmes, szebb lakásért, egy nyaralásért. Gyökereket eresztünk. Aztán ha jön valami új dolog, valami teljesen más, ami azzal járna, hogy a hozzánk közelállók élete is nagyban megváltozna, megállunk, és egy helyben kezdünk el topogni… Mindig bele akarunk kapaszkodni másokba, mások jóváhagyásába, vagy éppen abba, hogy ellenzik majd. Biztosan másokba kell ahhoz kapaszkodnunk, hogy életünket jobbá tehessük? Vagy megfordítom a kérdést: biztosan jogom van megfosztani a másikat attól, hogy továbbfejlődhessen, hogy egy nagyot léphessen? Azt gondolom, döntéseink legyenek egyéniek. Önzőek. Vajon mik azok a dolgok, melyek kontroll alatt tartanak, tarthatnak minket? Pro és kontra. Ha őszintén magunkba nézünk, ki kell tudni mondania mind a két félnek azokat a félelmeket, amelyek az egyiket visszatartják, vagy azokat, amelyekkel visszatartják a másikat. Ha saját életem zajlását vizsgálom, be kell látnom, hogy sokkal önzőbben és keményebben reagálok helyzetekre. Vagyunk így sokan. A jobb állás, vagy nem jobb, csak egy másabb élet lehetősége, néha bizony elviszi odáig az embert, hogy végső döntéseket kell hoznia. Tudomásul kell venni, hogy vannak emberek, akik tudnak, és mernek egyedül dönteni, akik nem egy másik ember hátán felmászva próbálnak eljutni az önmegvalósítás csúcsára… Persze itt felmerül a kérdés, hogy mennyire fontos az a fránya önmegvalósítás. Kinek is fontos az? Hogy valódi szükséglet-e, vagy csak egy jól hangzó divathóbort? És itt feszül mindenkinek a kérdés? Vajon mi teszi az embert igazán boldoggá? Hogy elég-e az, ha csak az alap szükségleteket akarjuk megélni, túlélni a mindennapokat, hogy mindennap van mit enni, inni? Elég, ha tudjuk biztosítani önmagunk reprodukcióját, vagy esetleg még a szaporulatot is fontosnak tartjuk? Vajon a fizikai védettségünk, a kiszámíthatóságunk, és az, hogy biztosítva vagyunk arról, hogy szeretnek minket, az elég mindenkinek? Sokan vagyunk olyanok, akik ebből az alapfokú jól működő rendszerből inkább hátrahagyunk párat, és fontosabbnak tartjuk az önmegvalósítás útját. Vajon ez már önzés? Ha igen, akkor hálás vagyok azoknak az önző embereknek, akik szebbé tették a világunkat. Hálás vagyok azoknak, akik önzésükben hátrahagyva érzelmi kötelékeket, inkább változtattak. Valóban kétféle ember létezne csak? Az élni vágyók és a túlélők? Hol a határ? Vannak-e középutak? Van-e helyes vagy helytelen döntés? Tartozunk-e bárkinek bármivel? Néha azt érzem, hogy a konvenciók rabjai vagyunk. Ha túl sok időt töltünk konzervatív gondolkodók között, akkor egy idő után meg akarunk felelni az ő elvárásaiknak. Nem merjük feszegetni a határokat, elhisszük, hogy a számukra morális meggondolásból épített kerítéseken nincs kapu, vagy nem lehet átmászni rajtuk. Aztán felmerült bennem más kérdés is… Vajon a túlélők, akiknek elég az alapszükségletek megteremtése, nem lehetséges, hogy félelemből, irigységből alkották meg az erkölcsi törvényeket? Vajon nem azért találtak ki bizonyos szerepeket, mert ők csak ennek tudnak megfelelni, és mihelyst előkerül egy másként gondolkodó, akkor fejben fellapozzák eme morális kódexet, és szépen kiválasztják hozzá a megfelelő törvényüket, hogy ezért, és ezért nem dönthetsz másként, nem élhetsz másként? Azt hiszem lázadni könnyebb, mint dönteni. Ami a legnehezebb, ha egy döntés hatására megfosztanak bennünket a szerethetőségünktől, amikor számon kérnek tőlünk olyan viselkedési normákat, melyet soha nem ígértünk, melynek soha nem is tudnánk megfelelni. Mi történik ilyenkor? Szépen felvesszük a „HIBÁS” feliratú pólónkat, és továbbállunk. Hátra sem nézve, kicsit tán lehajtott fejjel, hogy valamit megint elrontottunk, valaminek megint nem tudtunk megfelelni. Változtatunk…
Latin székében ülve kezével felém int, Majd az idő ablakán át belép, és érint Egy nagyon kedves illat. Kicsit várok még, A jelen vagyok, mi voltál te is nagyon rég.
Finom fonalsorokon át Már szűri a biztos halált Egy Végidő Minden Lény.
De én még most is lassítom a percet, Mely őrzi naplement emlékedet. Hiszem, hogy a fények tavaihoz A szél egyszer majd új illatot hoz, S mi, múltjainkon billegve, Újra közeledünk egymáshoz.
Húsvét Nézze, asszonyom, a fiatal férfiakkal csak a gond van. Nem kár értük, annyian vannak. Millió könyök, váll, ököl, szitok, pillantás. Ha nincs háború, elszaporodnak. Visszabeszélnek, zaklatják a nőket, letapossák a szőlőtőkéket, keresik a mennyek országát, lázadoznak. És még csak nem is tolvaj az összes. Vannak itt felforgatók is. Szelíden kezdik, de végül összezavarnak mindenkit, és nem hagyják a haldoklókat meghalni. Lázadnak a természet ellen. Ha rájuk bíznánk a világot, senki sem halna meg, és az állatok is visszabeszélnének. Hát belátja, asszonyom, rendnek kell lenni. Mindenekelőtt és alapvetően. Nem engedhetjük, hogy az éj nappallá változzon, hogy a holtak visszatérjenek, hogy minden léhűtő biztonságban legyen. Megértheti, asszonyom, amit meg kell értenie. Persze, a holttest az öné lesz, mi nem vagyunk se barbárok, se embertelenek. Pecsétgyűrűt, láncot, karkötőt rendben visszaszolgáltatunk. És a töviskoszorút is, ha már így tetszik kérdezni. Itt, a kipontozott résznél tessék aláírni.
Eltemettem magam, pedig tücsök-zenével élek, nem vagyok jó, nem vagyok jó semmire, egy öreg iszákos nevére se méltó, véres újholdnál átkozom az évet, miként régen, bagoly sikoltozik széles kastélyfolyosón, a június Trianont juttatja eszembe rögtön, szalmából felcsapó vándormadár fúj lángot, viszi nyomorultak énekét, a keserű szégyent, ami az enyém is, egyszerre lettem vén, világtalan, csonka, a földrészek útjait bámulom, nyöszörgök éjszaka, mintha a karom esne le, mintha falu siratna, gonoszkodva dobna a lábam elé halottakat, kik az arcom nem látják már soha, és térnek vissza sírkövek, egy fa, egy kertészkert, hegyoldal, tó, Dévavára, hányszor tévedtem el? hányszor gyújtottam gyertyát a bűnnek? városok voltak itt, utcák, kutak, gyertya-gyöngyös templomok, paloták, és én itt vagyok, te meg ott, nem élek én már, madonnás hóba néz a szemem, hogyha rád, mint fel nem robbant akna, Trianon bennem van, megkeseredik koponyámban, tüdőmben, úgy beszélek róla, mintha imádkoznék, olyan fájdalmakkal, amiket korbácsütés okozhat, megnyomorodott lélekbe, testbe belemarva, bennem van, aki csak élni, élni akart, gyűrött térkép fölé hajolva keresgélte az utat, mely szívén sebet karcolva bukkant elő, hombárok, fenyőszálak és rozskeresztek mögött.
Egy magányos kerekeskút monológja A csönd lassan kúszik a fák között, feleselni akar velem, megáll egy pillanatra, a hársfának dől, s a fény árnyékába teríti színváltós köpenyét, csalogatja a kóbor madarakat, akiknek szárnya alatt még ott van az életöröm. Lent a porban a porcsinok szövőszékén vastagodik a terjeszkedés, egyre elszántabban uralják a teret, csak én, akit árnyék-magasleshez láncolt valami elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom, hogy hályogos szemmel is felfelé, napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák megöregedtek velem, ajkukon megfáradt a dal, a metsző szél fullánk-lövése tördeli megfáradt fejemen a cserepet. Az emlékek szétszórva hintáznak a diófa fonnyadt ágain, a bársonypuha zöld a dombok oldaláról a temető kövei közé költözött. A szent porladásba faltól falig kúszik repedéseimből a nyirkos lehelet, az elmúlás padlóra csendesítette az elsorvadt élet-meleget. Homlokomon fázósan rozsdál egy vaslakat, a kulcs már rég elveszett, senki nem keresi a durva homokon, valakinek egyszer mégis meg kell találnia, s vizet kell fakasztania testemből azon a bizonyos napon.
Uram, te föltámadtál, de mi csak ponttól-pontig élünk, nincs időnk, hogy tökéletessé váljunk, mert minek is, hiszen, hogy mérhetnénk mi magunkat hozzád. Csak tátott szájjal állunk, és bámuljuk bátorságodat, tőlünk idegen az önfeláldozás. Ha mégis megpróbálkozik valaki véle, azt bolondnak tartjuk vagy ravasznak, hogy tán így akarja kicselezni a halált. Most, hogy öt sebnél is többől vérzünk, inkább saját „vegykonyhánkra” bízzuk magunkat. „Segíts magadon, az isten is megsegít”, tartja a mondás.
