"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Tomiban ősz van. Barbárok a népek És idegenek némely csillagok. A borostyánom zöldje dérbe téved És örömektől oly özvegy vagyok. Júlia, szeretnélek látni téged És Rómát, ahol tavaszég ragyog. Tomiban ősz van és a lelkemben tél, Júliám, Rómám, ó be messze estél!
Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár És ki a költő és miről dalol? Ki hordja most Ovidius babérját, Kacér Fortuna most kihez hajol? Tomiban ősz van. Hervad a babérág, Ó boldog az, ki él titokba jól. Rómában minden fürdik szent tavaszban, Tomiban ősz van és én itt maradtam.
Szépek-e most is Rómában a szépek, Az élet most is oly édes, vidám? Melyik poétát tanít verselésre S szeretkezésre az én Júliám? Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet: Szeretni s veszni szerelem hiján! Tomiban ősz van és nincs szerelem. Több tavaszom már nem is lesz nekem!
Emlékezem: a hold sarlója bágyadt, Már harmat sírt a szürkülő mezőn, Az éjszakára hideg bánat áradt S én mentem, országúton, könnyezőn.
Már harmat sírt a szürkülő mezőn S az éjszakai mámor tovalengett, Nem ujjongott már gyantás hegedű, Hogy vágyakat hazudjon még szivemnek.
Az éjszakai mámor tovalengett S az országút a végtelenbe tűnt - S én nem találtam könnyező szivemben A mindig odarejtett hegedűt.
Az országút már végtelenbe tünt, Mint múltam és reményem és a mámor, A végtelen szürke köd feküdt S én mentem, mentem ki a vén világból.
A múltam és reményem és a mámor Mind elhagyott. Beteg, kábult fejem Gondolkozott asszonyhaj illatáról S elbíbelődött holmi verseken.
Gondolkozott beteg, kábult fejem, Valami szépet próbált még akarni, Szétnézni még a tűnő életen - Oly rút a fűbe íly árván harapni.
Valami szépet próbált még akarni, Egy emléknek kendővel inteni, Egy bolondságra még halkan kacagni, Egy csók ízét ajkamra küldeni!
Egy emléknek kendővel inteni, A pisztoly csövét búsan simogatni, - Ó összes májusok emlékei, - Be furcsa így, hajnalban sírva halni.
De még furcsább az életben maradni, Az országútról más utakra térve S városokon át és könnyeken át, Sírokon át és reményeken át Csak botorkálni új napok elébe.
Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről Az ember és a föld csak élt tovább. Tavasszal kicsíráztak a göröngyök És kivirítottak a violák. A madarak vígabban énekeltek És gondtalanul járt a szende őz, A gólyák télre ismét útra keltek És százszor szebben múlt a csendes ősz. A börtönök küszöbét dudva verte, Kivirágzottak az utcakövek, Illat tömjéne szállt áldón az estbe S örökre elhervadt a gyűlölet.
Elmennek mind oda... A csönd várában nincs többé csoda. Portáján az élet riadva vár. Csönd. Csönd. Tornyával égbe ér a vár.
Megyünk mind, mind oda... Nem gyúl piros láng a bástyák felett, Vak hallgatás az örök izenet. Szomorú-e vagy közönyös e vár? Csönd. Csönd. Az élet künn kérdezve jár.
Megyünk mi is oda... Vannak, kiket úgy von a csönd hona, Hogy itthagyják e zajt, szép boldogan, Sokan vannak s mégis magányosan. Kopogtatok tán holnap én is ott. Csönd, csönd, nyílj meg Szezám! S a hallgatás nagy tornya nyílni fog!
Köszönöm néked, Ismeretlen, Hogy engedtél itt énekelnem, Néznem világod víg csodáit, Bár oly rövid a mulatás itt. Hogy láttam hajnalt hasadóban, Fehér hattyút fekete tóban. Piros rózsákat, zöld mezőket S mikor virul a temetőkert, Hogy hallgattam szél orgonáját, Mikor megzendülnek a nyárfák, Békák koncertjét a Tiszában És hogy nem éltem itt hiában, Mert néhány szív hajolt dalomra, Mint cipruság a sírhalomra.
E bárányfelhők a lágy esti égen, E boldogan és búsan lebegők, E szelíd nyájak örök, messzi réten, Oly ismerősök, oly kedvesek ők. Szakolca dombján őket néztem egyszer, Mikor szerencse s Anna elhagyott, Őket vigyáztam és őket szerettem, Ők voltak akkor a hű bánatok! Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen, Mi bánt ma úgy e fázós, őszi éjen? Tudom, tudom: ők mind a régiek még, De ifjúságom már csak kósza emlék.
E teli hold fényében földerengő Csöndes kis utcát ó be ismerem. Emlék kisér itt, múltakból kizengő Sok régi emlék ballagdál velem. Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól És nem tudok megválni tőle még, Egy verset próbálok dúdolni újból És keresem elfáradt ütemét. Hajam derére tűz a hold ezüstje, Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje: Tudom, tudom, a varjak mind belepték Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét.
Ne bántsátok a lombokat: Susogta George Sand a halál előtt. Nem értették meg, én megértem őt. Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát. Hadd boruljanak össze boldogan, Ha alattuk a szerelem tanyázik És hadd terítsenek álompalástot Az élettől elfáradt vándorokra. Ne bántsátok a lombokat, Hadd játsszanak alattuk gyermekek, Akik az első lépést most teszik, Tipegve ismeretlen cél felé És hadd pihenjenek meg a halottak Zöld sátraik alatt a rögök ágyán, Ne bántsátok a lombokat, ti élők!
Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú, magányos Galileai férfi, ki harminchárom évvel Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus, S szelíd szava erõsebb, mint minden büszke kétely.
Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát, Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot, Hiszem, ha sohasem jõ, mit hirdetett, az Ország, Hogy az az Út, Igazság, melyen õ égbe tartott.
Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe Szelídebb népek állnak, s rózsásabb lesz a holnap, És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.
Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét, És nem lehet henyélni bíborban és selyemben, S a paloták alatt nem támolyog az éhség, S ebek harmicadán nem tengõdik a Szellem.
Szeretem e világnak minden gyönyörûségét És minden bánatát, a napot és esõt, A márciusi zsongást, a decemberi békét, A kelõ csillagot és a lepihenõt.
Szeretem kisfiúk és -lányok forradalmát Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek Bús topogásait, sírok örök nyugalmát, Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.
Késő szüret, de sors és ember Amit szőlőmben meghagyott, Annál becsesebb és érettebb S belőle bárkinek adok. Ez az én vérem: gyönyör és gyász Bora, bíbora benne ég, Fájó tavasz, szomorú szép nyár Emléke ott zsong benne még.
Megint tavasz van és megint panasz van Szívemben, ebben az örök kamaszban. Mert fiatal még és nem értik őt, Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
Repül, de már nem várják szívesen Az ifjak és a vének kedve sem Derül reája s úgy borul föléje Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.
Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába, Ne csalj, színek és fények orgiája! Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot, Én akkor is még múltak májusában Emlékek orgonáit tépve járok.
Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
