Céltalan utcák a széllel egyirányban, visszhang-nélküli város, éjszaka. Nincs látható út, amelyen hazajutnék: állok az ég előtt: fölcsöngessem az Istent?
Meghajnalodnék bárhol, csak ne házban, vizek göröngyös hátán, a fény futóárkaiban, minél messzebb az ágytól, amelyben meghalok majd s közel, közel a föld választott dombjaihoz.
Nincs másom, csak a testem árnyéktalan magánya, elveszteni való csomag a boldogság előtt. Város, vezess el engem a szerelemhez.
A fák, a fák holnapra kiragyognak. A Nap körhintájába szállok, nyugtalan utas, és lesz, aki nézi majd hatalmas suhanásom.
Akit egyszer porig aláztak: porig kell azért lehajolni, a méltósága-vesztett sorshoz méltóság-vesztve igazodni.
Előtted ember ráng a porban? Megértem: belerúgni könnyebb. Még emberibb átlépni rajta könnyed sikkjével a közönynek.
Mentséged is van, ha lelked bátortalan feddése rád vall: másokért őrzött tisztaságod nem szennyezheted más porával.
Ha lehajolsz, még orra bukhatsz, és hát derekad roppanó is, ápolt tüdődet is belepné a talajmenti szilikózis, hát nem hajolsz porig, ha porból akármi hív: kincs, ócska holmi …
Pedig akit porig aláztak – porig kell azért lehajolni
Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, – Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
Szervusz kedves AnnKa, köszönöm szépen, kívánok szép vasárnapot!:-)
********
Pilinszky János
APOKRIF
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegőben menekvő madárhad. És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat, Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Iszonyu terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és keritésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.
Épen olyanok mint otthoni dombjaim: alattam, fölöttem egy kis darab enyim. Távolabb a város, és túlnan látszik a szemközti dombról a komoly bazilika.
Hoc erat in votis... S ne jutna legalább a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a lélek, mint dómjával ott a bazilika?
Rossz föld, de megterem itt legalább a csend virága, nyugtató lótuszom, s odalent kertem az egész táj, hol óriás csiga kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.
De túl már cseh határ... Idegen katonák s szuronyos szólamok szorítják a Dunát, mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika: áldástalan nézi a hűs bazilika.
Egy kis darab enyim... De hát hol a mienk, amit épúgy védjen a törvény és a rend? Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga legyen, miért hagyod, óh szent bazilika? Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a nemzetek, és a Menny külömb bazilika.
Óh ős Templom! azur architrávod alatt tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat. Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga zörg föl a városból, s zeng a bazilika.
Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar erretoppan olykor szürke lábaival: az se soká marad; elszáll és nincs hiba: mint orgona után néma bazilika.
Mikor nagyokat ütnek rajtunk, Milyen jó lenne nem ütni vissza Se kézzel, se szóval, Világitni a napvilággal, Elaltatni az éjszakával, Szólni a gyávaság szavával, De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne S élvén is vagyok most a béke. Kristály patakvíz folydogál Gyémántos medrü ereimben. Szelid fényesség az ingem És béke, béke mindenütt, Pedig csak én élek vele!… Fölemelnek a napsugarak, Isten megcsókolja minden arcom És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem A pusztaság fele.
Csillag szerettem volna lenni, üresség lettem, fénynyelő; szépség bolondja, napimádó, sólyom-vágyakat röptető. Asszony, tavasz, zene, virágok; utak, erdők, kutyák, lovak, lombsuhogásos holdas esték mind a kereszttől oldanak. S ha gyúl a szív s száraz ajakkal a szépség borát szomjazom, jaj meg nem szánnak, kikacagnak: csak Istennél az irgalom. Megpendített mint húrt az ujja, és játszanom kell, játszanom.
Halottja van mindannyiunknak, Hisz percről-percre temetünk, Vesztett remény mindenik percünk És gyászmenet az életünk. Sírhantolunk, gyászolunk mindig, Temetkező szolgák vagyunk! -- Dobjuk el a tettető álcát: Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek Undorít meg e sárgolyón... Hulló levélt hányszor feledtet A megváltó, a gyilkos ón!... Óh, hányszor kell a sírra néznünk, Hogy vigasztaljuk önmagunk -- -- Dobjuk el a tettető álcát: Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg – nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam; utamba álltak annyi százan fák, erdők, velük nem vitáztam: – fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt, szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, s akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal: fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is siettettem, s a tüzet – égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben: – így fordult minden vélem szemben, a fű, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél; nem lehetett sebezni engem: ki bántott – azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítettem és szálltam én sebezhetetlen: – fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, jöttömben csendes diadal van, sebet hűsít fényes nyugalmam, golyó, szurony, kín sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mibe naponkint belehaltam, attól leszek pusztíthatatlan, s szelíden győzök, mint a szél.
Hát el vagyok egészen andalodva, és gyönge szívem, ímé, reszketeg, mióta éjjelente, hajnalonta veled titokban ímélezgetek. Nem kell megszólítás, se semmi cécó, és az se baj, ha nincsen ékezet, csak kebelembe vésődjék e négy szó, hogy: Önnek új levele érkezett! Az egész világ egy linkgyűjtemény, az emberek, a tárgyak benne linkek, bárhova kattintok, te tűnsz elém, te vagy felvillanó websiteja mindnek. Te dobogsz bennem, mint versben a metrum. Föltettem háttérnek a képedet, s míg körülöttünk szikrázik a chat room, látlak, miközben vakon gépelek. Hiába nem láttalak még, az embert, ha minden betűd mégis eleven, ha érezlek, mint kisujjam az entert… Van nulladik látásra szerelem?
Nyár vége Piczi fehér felhő Arany búza felett, Széles szekereken Hordják az életet. Sötét ákáczsor közt A szekér nyomába, Kavargó porfelleg Sürün száll utána. Repülni tanuló Fiókgólyák járnak, Keresztben az élet, - Vége már a nyárnak.
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit – Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít – Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, – Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyülhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tudtokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, – S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd…
Esett. Megint kisütött. Szanaszét tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék, nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya, a fekete Föld egy-egy ablaka, s az Ég beléjük oly mélyre esett, hogy szédítette a rémült szemet, s egy pillantásra elhitette, hogy lent valahol egy másik ég ragyog, igen, egy másik: az amelyik a talpunk alatt szikrázik: Számoa vagy hogy is hívják azt a szigetet, mely valahol épp alattunk lehet: annak az ege tátongott felém, vagy majdnem az, olyan iszonyu fény, oly gyönyörű, gyémántkék áradás rohant meg lentről, olyan ragyogás csapott elő, és olyan hirtelen, hogy azt hittem, mindjárt beleesem, és csak kápráztam és szédültem és oly jó volt e gyönyörű tévedés, hogy sokáig eljátszotta vele, s szerettem volna mutogatni…De aztán, mégis, nem szóltam senkinek: kinevettek volna az emberek, míg most, versben, elhiszik a csodát, a valóságot: hogy a pocsolyák tükrös fényükkel a tavaszi napban kilyukasztották a Földet alattam!
Bosszúsan, mint a bibliában A morgó Isten-embere, Húzódom e bokor tövébe, És keserű daccal tele. És fájdalommal, hisz a lelkem Még most is érettük remeg: Én jót akartam, én jót akartam, Miért hogy mégsem értenek!
Szellőcske surran át. Fölöttem Az orgonafa lombjai Bizalmasan egymáshoz bújva Kezdenek összezsongani. Úgy együtt vannak! Lomb a lombot Olyan meghitten fogja át. Lehet-e, hogy levél ne értse A szomszédos levél szavát?
Por az úton. A legelőről Megtérőben a birkanyáj: Összetorló gyapjas fejekből Kondorodó tengerdagály. A szél egyhangú bégetésnek Foszlányait hozza felém. Ha báránynak születtem volna, Bizonyhogy én is érteném!
A ház előtt a gyér homokban Sikongatnak a gyerekek, Kavicskáznak és hempergőznek, Hányják a cigánykereket. Kettőn közülük csipkegallér, Mezítláboska két gyerek, De egy almának négy gerezdje Nem lehet náluk ikerebb.
Olyan irígyen nézem őket: Hogy értik egymást mindezek! Ó én is, én is, minden embert, Csak engem ők nem értenek. Az egyiknek csak a tanár úr, A másiknak író vagyok, Ez csak a férfit érzi bennem, A negyedik csak a papot.
Durva szemünk hát csak a felszínt, A tarka köntöst látja meg? Az emberösztön meg nem érzi Azt ami ember, ami egy? A buta bari bölcsebb nálunk, És emberebb a kisgyerek. Embernek lenni emberek közt Mi nem tudunk csak, emberek?
