Miért sietsz? Csak ennyi egy nap, de ennyi egy nap. Milyen nagy, milyen nagy egyetlen sosemmúló nap. A munka az én egyetlen várakozásom. Várok. Meg fog történni a mai nap is. Talán elalszom valahogy, önmagamtól is külön szakadok valahány nappalra- éjszakára. Csak ennyi, de ennyi mindig egy nap. S ez a türelmetlenség: már égő cigaretta, melyhez mégegyszer tüzet tartanék. Ó, mennyi út áll még előttem addig, hány óra, mennyi vonat, és mennyi utána, hogy végre valami örökre eszméletvesztő végeredményben megpihenjek. Szép út a semmiig, ahol időnként te vagy.
tudom hogy nem vagy többé fiatal és hogy előbb-utóbb számolnom kell halandóságoddal ez nehezebb mint sajátommal én is halandó vagyok s bármely percben meghalhatok társad barátod boldog szeretőd ahogy mondják ország-világ előtt az életemmel tartozom neked és talán többel is bár nem hiszek gondviselésben elrendeltetésben most mégis kérem az isteneket hogy tartsanak továbbra is veled főként ha semmiképpen sem lehet őnekik sem mi másért istenek?
Bocsánat! Annyira siettem tüzijátékot nézni, hogy lehagytam egy csomó versszakot. :-))) Íme a teljes vers. Tegnap éjjel sünit mentettünk, onnan jutott eszembe. :-)
CSUKÁS ISTVÁN: SÜN BALÁZS
Erdőszélen, erdőszéli tölgy tövében volt egy ház. Abban lakott hét süntestvér:
Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Sün Demeter, Sün Tihamér s a legkisebb: Sün Balázs.
Hogyha jól bevacsoráztak Szűk lett nékik az a ház, S előfordult ilyenkor, Hogy kívül rekedt Sün Balázs.
Furakodott, nyomakodott, Morgott, perelt dühöngve; Semmit se ért, mit tehetett: Lefeküdt a küszöbre.
Telt az idő, múlt az idő, Éjre éj és napra nap, Egyre többször fordult elő, hogy a házból a legkisebb kimaradt.
„Ebből elég! Torkig vagyok!” – kiáltott fel Sün Balázs, „Sokan vagyunk, s kicsi nékünk ez a ház.”
„Éppen ezért én elmegyek, Szerbusz néktek hat testvér: Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér!”
Miután így elbúcsúzott Fogta magát, elindult, Lába nyomán Porzott a vén gyalogút.
Így baktatott, így poroszkált, Szomszéd tölgyig meg sem állt, Ottan aztán sürgött, forgott, Árkot ásott, falat emelt, Tetőt ácsolt, ajtót szegelt, És mire a nap leszállt, Épített egy kalyibát.
„Így ni! – mondta – most már végre kényelmesen alhatok! Nem tolnak ki a küszöbre a nagyok!”
Falevélből ágyat vetett Kényelmeset, belé feküdt s hortyogott, hogy csörögtek s remegtek az ablakok.
Éjféltájban vihar támadt, Hajlítgatta a vén fákat, Fújt a szél nagy zajjal ám, S arra ébredt, hogy zörögnek A kalyiba ajtaján.
„Ki az? – szólt ki fogvacogva - Ki kopogtat éjnek idején?” „Mi vagyunk az – szóltak kintről, Mi vagyunk a hat testvér. Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér!”
„Elvitte a szél a házunk, engedjél be, ázunk-fázunk idekinn, csurom víz a kabát rajtunk és az ing.”
„Jól van, jól van - szólt Sün Balázs – Jövök már” S fordult a kulcs, nyílt a zár.
Betódultak mind a hatan Tele lett a kalyiba Kérdezte is Sün Tihamér: „Mondd csak testvér, nincs, csak ez az egy szoba?”
Lefeküdtek, elaludtak S arra ébredt Sün Balázs: Újra kicsi lett a ház! Mert az éjjel ide-oda lökődve, Kiszorult a küszöbre.
„Ejnye! – mondta fejvakarva – Mit tehetnék? Megnövök! S akkor talán nem lesz ágyam, Nem lesz párnám a küszöb!”
Idők kezdetén, mindenek hajnalán, Pangea partjait mosta vad vihar, majd rengett a föld, zengett az ég, lángoló fák alatt kúszott az avar. Földrészek hasadtak, új világok, csendes esőben született az élet, még vagyunk, haló csillagok sírnak, könnyükkel áztatják a véget. 2006-11-05.
A szerző hozzáfűzése:
"Mikor megszülettél, esett az eső, lombjukat áztatták viharverte fák, de az nem eső volt, a mennyország sírt, mert elvesztette legszebb csillagát..."
Ma nem gondoltam rád, kedves fiam. Homályban ültem, hangulattalan, nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab, vártam, mikor lop sugarat reám egy könyörülő, keskeny ég-darab. De a tavaszból nem jutott öröm. A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm. Király, ki koldus-kézzel érkezett... Egy nap - megint egy nap, mely elveszett. S mikor - fiam - kész volt a számadás, eszembe villant a kirándulás. Az ég feletted genciána-kék, ragyog reád a végtelen vidék. A hátizsákodat büszkén viszed, kövek közül szürcsölsz forrásvizet. Bokor tövében elrejtőzve vár tündér-virág: tarka rigó-pohár. Az erdő száz kincset kínál neked: arany bábrablót, hőscincéreket. Prairie-k fiának álmodod magad, kalandjaidban könnyű szárny emel, nomád és hős vagy, szertelen, szabad!
Ha olyan volna a szeretet, mint az influenza, hogy az utolsó nincstelennek is adhatnék belőle, és mégis ugyanannyi maradna: nem volna elég közöny a világban, hogy működni tudjon. Kicsit olyan. De az influenza önzetlenebb, nem vár viszonzást, nem zsarol, nem él vissza (az egyiknek kevés, ami a másiknak régóta sok), igaz, hogy a legtöbbször elmúlik, és közben több a szenvedés, mint utána. Az influenza csak abban olyan, mint a szeretet, hogy arra ragasztom, sajnos, akit szeretek.
Roppant ég alatt, és tűnődve, mintha saját árnyát akarná kihalászni, úgy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa, s nem érté, hogy egy másik, óriási kékségből, mely fordítva ring a mélyben, milyen kisértet nyúl és kandikál ki, mintha egy fenti, fuldokló világból őt, az árnyát, akarná kihalászni.
megszólal a kimondhatatlan de nem mondhatja ki önmagát
cselekszik a kezetlen de csak a te kezeddel megindul a lábatlan de csak a te lábaddal eszmél az eszetlen de csak a te eszeddel virágba borul a virágtalan de csak a te virágoddal gyümölcsbe merül a gyümölcstelen de csak a te gyümölcsöddel adakozik az adhatatlan de csak a te adományoddal irgalmaz az irgalmatlan de csak a te irgalmaddal imádkozik az imátlan de csak a te imáddal fényes lesz a fénytelen de csak a te fényeddel
Lángon lovagoló, lovon lángolódó, négy lábú, négy kezű, két fejű pár összegabalyodva, egymásba-robogva, jéggel-sarkantyúzva, éggel kardlapozva, nappal gyilkolódva, holddal föltámasztva élete-halála fölibe száll.
Szállj, szállj, szállj, soha el ne szállj, táltos paripám, szárnyas paripám!
