Köszönöm szépen /a magam nevében/. Mi sem tudjuk a Tiédet, kedves Faparazsa:-). A mások születés- és névnapjáról én is csak itt-ott olvasgatva szerzek tudomást:-)).
Elő is sereglettek mind. Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Bruckner Szigfrid, Aromo, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Ott sürögtek-forogtak Vacskamati körül.
– Isten éltessen, Isten éltessen! – kiabálták. Bruckner Szigfrid hirtelen elhallgatott. De olyan feltűnően, hogy a többiekbe is belefulladt a szusz.
– Mi történt? – kérdezte Nagy Zoárd.
– Csak… csak… elég furcsa – mondta Bruckner Szigfrid, és Vacskamatihoz fordult. – Már tizenöt éve ismerlek, és eddig egyszer sem volt születésnapod.
– De ma kedd van – mondta Vacskamati.
– Az mindjárt más! – kiáltott Bruckner Szigfrid. A többiek meg suspitoltak. Összedugták a fejüket, sutyuru-mutyuru. Vacskamati meg úgy tett, mintha nem tudná miről van szó. Pedig hozzá is elhallatszott, ahogy Dömdödöm azt mondja: „Dömdödöm.” Ezt pedig csak az nem érti, aki mind a két fülére süket. Vagy még annál is jobban. Merthogy Dömdödöm azt mondta, adjunk ajándékot az ünnepeltnek, akinek tizenöt év óta ez a kedd az első születésnapja.
El is futottak mindjárt. Vissza is jöttek mindjárt. Na, és a kezükben, na lám, a kezükben, odanézz, a kezükben egy cserép virág! Lila is volt, zöld is volt, sárga is volt, kék is volt, csuda egy virág volt.
Úgy hívták: Vacskamati virágja.
Láttátok volna Vacskamatit! Irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott, simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. Igen boldog volt.
Hát így zajlott le az a születésnap.
Aztán elmúlt. Sok kedd elmúlt. De egyik sem volt Vacskamati születésnapja.
A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati virágja! Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.
A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.
Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy „dömdödöm”.
– Hallottátok? – mondta Ló Szerafin. – Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.
Hogyne hallották volna!
– Bizony nem gondozza a virágját.
– Bizony nem öntözi.
– Bizony rá se néz.
– Bizony hervadozik szegény virág.
– Bizony kornyadozik.
Így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.
– Jaj, elfelejtettem – sápítozott Vacskamati. – Pedig az én virágom, Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok.
– Hát akkor gondozd!
– Hát akkor öntözd!
– Hát akkor törődj vele!
A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.
És két nap múlva azt mondta:
– Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!
Na, erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.
– Mit képzelsz – mondta Ló Szerafin –, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!
– Zöldelleni!
– Sárgállani!
– Lilállani!
– ékelleni!
– Dömdödöm!
– Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.
– Jaj ne! – esett kétségbe Vacskamati.
– De igenis elvesszük!
– Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.
Csodálkozva néztek rá.
– Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
– Döm.
Megkérdezték hát a virágot.
– Akarsz Vacskamatinál maradni?
A virágnak szép virághangja volt.
– Igen – mondta.
– De hiszen nem öntözött!
– Tudom – mondta a virág.
– De hiszen nem kapálgatott!
– Tudom – mondta a virág.
– De hiszen rád se nézett!
– Tudom – mondta a virág.
– Aztán meg agyonöntözött.
– Tudom – mondta a virág.
– Agyonkapált.
– Tudom – mondta a virág.
– Sápadt lettél.
– Tudom – mondta a virág.
– Csenevész lettél.
– Tudom – mondta a virág.
– Akkor még miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid.
– Azért, mert szeretem – mondta a virág.
– Miért szereted? – háborgott Aromo.
– Csak – mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
– Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.
Ott feküdtem veled a puszta padlón az ideiglenes faházban - nyár volt, a deszkán átvilágítottak este a margaréták s a bokros futóka fehér lámpácskái. Ha bárki csonkának lát és elesettnek téged, talán megölöm, hisz tudtál nevetni fakuló sebeiden, sírni, hogy élsz még, hogy karnyújtásnyira járhatsz a zsúfolt szilvafáktól, tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni, ha rég elvesztett hegyeire gondolt. Esztergom felől harangszót himbált a szél minden ébredéskor, látlak most is, ahogy belekapaszkodsz a korai kondulásba és lecsukott szemmel hintáztatod magad a dombok fölött.
Mélyet lélegzik a csend, és torony iránt, víz alatt átússza az Atlanti-óceánt. A gesztenyében lakó csend meg sem moccan, ha fájáról a gesztenye földre pottyan. Dobj követ a kútba, s a csend csak nevet, mert álmodik, és álmát össze nem törheted.
Nézem a nyár utolsó virágait ahogy koromtalan lángjuk világít a fűszálból a zöld tovaillan hová lesz minden amim van a tövekben elapadnak a nedvek talán nem is vagy csupán kereslek
Gyertek most velem, lehet, hogy csakis a meztelen nyelvbe utazunk el, annak ránkszabott ritmusába, amit így ésszel felérnek, gyertek, a legelső boldogság úgyis a pihent eszmélet, a győztes, a lélegző, mondó, kimondó, a nőket, hazákat nevükön szólító szabad megértés, az egyetlen életünk állandó, szerelmes kedve, a ragyogni képes művet mindig a szép közös nagyságért meghozó szellem, akit csak együtt tanulhat, világtól világig utazva, együtt tanul meg embertől ember, mert lehet, hogy tízezer leírt és kimondott igétől alakul, öregszik tovább a megszelídített természet bennünk, olyan nagy a hatalma a látható s láthatatlan, a testünkre egyenlő örök eséllyel rábízott költeménynek.
Tudod a mosolyodban hogy lüktet a szabály, tudod hogy távolodnak s közelednek: hullámzik egy táj felett elfutó felleg ritmusára a szemöldököd, az ajkad, a rózsaszínek és pirosak, a fehér, a kék, a kék-rózsaszín-fehér, a piros-fehér-barna, s egyedül marad mindenik egy pillanatnyi nyugalmad szépségében, mint a legszebb szabályos táj az elme szülőföldjén, április huszon- kilencedikén eső utáni délután. Járókelő szavak a birodalomban. Ez a vers is csak engem emlékeztet, mint egy arcnélküli utca, átépített réglátott város, csak engem emlékeztet egy véletlenül meglátott képre.
Megint ezek a legszebb-napok! Megint eljön az a kísértő délután, melyről egyszer már azt hittem, ittfelejtett. De megint a virágzás! Látod, ilyenkor nincs velem senki, hogy csendes hatalmam lássa, hogy felmondhassam, amit évek, évezredek szent szerelméből tanítok. Ilyenkor elmenni az udvarunkból, a kertből, akár utánad is, annyi, mint meghalni: mire visszaérnénk, örökre vége az idei áprilisnak. De hát meg tudok maradni, nyugodni meg tudok, tudok-e egy emberben élni? Egy embernek egyetlen életében? Megint ezek a legszebb napok. Ilyenkor elkezdem a sétát a szobában, sétát a mindenségben, és sehol sincs az a méret, ami én! És nincs az a mérték, aki mi : aki te velem, aki én veled. Csak a mindenkori, csak az örök, ki bármikor visszatérhet. Virágban térhet vissza, versben. Ez a mindenkori nyugodt virágzás, ez a ma, ez a mindenkori élet.
