kiöregedőben vagyok a rock and roll intenzív-ritmikus mozgáskultúrájából (már élsportoló koromban is légzészavaraim voltak), úgyhogy csak átélem. most a balaton együttessel. a dallamvilágot nem tudom érzékeltetni, de a szövegből talán valamit érzékeltetni tudok.
"álomkór, álomkór,
ments meg ettől a várostól..."
vagy inkább ez? "Elszaladni késő". feltettem. hallgatom!!!!!!!
"Megkísért a hajnal
Az utcasarkon áll
Két kezét erôsen karba téve vár
Elszaladni késő, itt maradni kár
Egy mosoly cserébe
Az ablak nyitva áll
Hétfő, péntek, szombat
Holnap vagy ma már
Elszaladni késő, itt maradni kár
Ház mögötti fénykép
Gyermekekre vár
Fénybe züllött árnyék
Szánalmas talán
Itt hagyott a holnap
Senkit sem talált
Megvakult a csendőr
Tébolyultan vár
Szétrobbant az ablak, dől be homály
Elszaladni késô, itt maradni kár"
(a szerzőt igen közelről ismerem, remélem nem tűnik nagyzolásnak. eléggé be volt rúgva, amikor ezt a nótát írta.)
Miles Davis Sonya c. dalát hallgatom. Nagy előnye, hogy nincs benne szöveg, ezért nem téríti el az ember gondolatait a munkáról, a ritmus viszont éppen alkalmas arra, hogy egy pici nedvességet csöppentsen a kifacsart szivacs állagú agyamra.
Sajnálom. A vincseszteremen csak Ken Clarkot találtam a K-betűnél. Azt hiszem azért nincs Karádi Katalinom, mert minden füstkarikáját én szívom, minden letargiáját én érzem (és gondolom sokan mások is). Egyszer (vagy három éve) egy topikban felsoroltam, hogy kiket tartok a legnagyobb magyar személyiségeknek. Karádi Katalint némi gondolkodás után közéjük soroltam. Nincs magas kultúra, és mélykultúra. Márai, Kalyi Jág, Ady, a cigányzenész Lakatos (a régi Kulacs Étterem?) és a fia Roby Lakatos, József Attila, Tamási Áron, a Bizottság Együttes, a Vágtázó Halottkémek, Balassi Bálint, Barótk Béla, Ted Kovacs, a Muzsikás Együttes mind a magyar kultúra szerves része. (Nagyon vigyáztam a névsorral!)
De most Ken Clrarkról van szó. Nagyon jó dzsessz. Van benne egy kis szolgáltatóipari örökség. Így hallom. De nem baj. Charlie Parker azt mondta egyszer, hogy a USA szégyene, hogy ők, csak kuplerájzenészek lehettek, és Európának köszönhető, Európának kellett felfedezni az ő hazájának az egyetlen érvényes, és az országában fellelhető egyetlen érvényes organikus művészetet.
Most még egyszer feltettem Ken Clarkot. A lemez a 'Little bit of everithing' c. számmal kezdődik.
nem hiszem el, de maga sem fogja: van egy igazi John Mayall LP-m, asszem lengyelországi kiadás.
(jessz, az van ráírva, hogy Polske Nagrania, John Mayall's Bluesbreakers, Live in Concert, és most jön a meglepi, húúúbazz: nem ám polska, hanem: Recorded at open air concert in Szeged, Hungary 6th June 1985, et cetera. sôt: album produced and arranged by John Mayall)
magának měxik a lemezjátszója? (mert az enyém sajnos valamiért nem, hiába vettem egy rakat Karády lemezt hozzá:()
John Mayalltől hallgatom a The Last Time c. bluest. Szerintem Mayall mindig barbár zenész volt, ezért szerették, és szeretem. Mintha bőrőkbe bújva, husánggal zenélne, és mintha így a léleknek több mozgástér jutna. A legjobban azt a muzsikáját, nótáját szeretem, ami Jimmy Hendrixről szól, mindig meghatódom ha véletlenül hallom, vagy évente egyszer felteszem.
A 'The Last Time' azért tetszik, mert a barbárságát egy kis esztráddal finomítja. És azért nem tetszik, mert egy kis esztráddal finomítja.