Uram, rövid pár évre add csak A szavak csengő színezüstjét, Vert aranyát a gondolatnak, Képek suhanó selymét nékem, Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak.
Puszták homokján különös betűk. Fénylik a rajzuk, a vonaluk él, Puszták homokján különös rovás: Tán harci dal, tán baráti levél, Talán imádság. Olyan egyre megy, Elmossa zápor, letörli szél. Puszták homokján különös rovás.
Homokba írtam minden mondatom, Zápor elmossa: ne fájjon nagyon, Homokba írtam minden mondatom.
Én nem futok. Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág. Útszélen, árokparton, A versenyen kívül Szedem a novemberi ibolyát. Én nem futok, Távol a sértő zajtól, bántó fénytől, A Janus-arcú dicsőségtől, Rendezgetem csokorba ibolyámat, Ha valakit tarlómra fúj a szél, A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat: Más virág híján, mutatom neki Novemberben kinyílott ibolyámat. Ha kell: jó, ha nem: békesség neki. Én nem futok. Én nem akarok senkit utolérni. Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért Vágyom a virágomat kicserélni.
Már nem fáj más, Csak az fáj mindíg jobban, Hogy égő sebeim Olyan világtól-idegen sebek, És a szívem más szenvedők szívével Nem egy ütemre dobban. Már nem fáj más, Csak az fáj mindíg jobban, Hogy önmagamba lassan visszanőttem. Betokozódtam, elszigetelődtem. Mint a temetkező selyembogár: Magam a selymeimbe beleszőttem.
Szeretnék egyszer lepke lenni még. Öröm mézét, búbánat harmatát Az arany élet-réten vinni szét. Leszállani minden virágkehelybe, S megtapintni a virágok szívét. Szeretnék egyszer hivő, hevülő, Lengő, lebegő lepke lenni még.
Lelkem kalit, sok szürke évig Őrizett színes madarat. Ma sok-sok álmom felröppent az égig, Egy szédítő, egy nem várt pillanat Pattintotta fel a kis-ajtót.
Mind elröpült. Mi haszna most, Ha őket fenn keringni látom: A hófehéret, kéket, aranyost? Nem érzik a simogatásom, És puha tolluk rég nem érzem én!
Mi haszna volna bár, ha látnám Keringeni kalittól – kalitig, Lélektől – lélekig, örökké? Én megoldottam mind a titkaik: Hozzám egy se jő vissza többé.
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit - Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít - Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, - Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyülhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tudtokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, - S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd...
Jó Uram, aki egyként letekintesz bogárra, hegyre, völgyre, virágra, főre, szétmálló göröngyre, - Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz csak nagyon-nagyon gyönge. Mert pókháló és köd a szív, selyemszőttes az álom, pehelykönnyű és szinte-szinte semmi s én erőtlen kezem még azt sem tudja Hozzádig emelni. De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz csak gyönge, nagyon gyönge.
Nem így kellene hűvös, árnyas szobából, kényelmes íróasztal mellől szólani hozzátok, jól tudom. Menni kellene házról házra, városról városra, mint egy izzadt, fáradt, fanatikus csavargó. Csak két égő szememet, szakadozott ruhámat, porlepett bocskoromat hívni bizonyságul a szeretet nagy igazsága mellé. És rekedt hangon, félig sírva, kiabálni minden ablak alatt: Szakadt lelket foltozni, foltozni! tört szíveket drótozni, drótozni!
már nem is Hozzád beszélve csak védtelenül a kóros lustaságban emlékezve a test párázó nyomaira ahogy a napot is elfedő szárnyak alatt dermedt havakban megóvtál a csontba-nyilazó hidegektől hogy lépteid megmaradt talapzatain a mocsárrá dagadt tavaszi sarakból mégis Hozzád érjek - s az ismerős terek tökéletes biztonságában a rácstalan tágasság huzatos medencéiben testvéremnek érezve a madarakat megtanítottál a szárnyalás gyönyörűségére - mert ahogy felsarjadtak a füvek s az omló boltozatot megtartották pányvaként a sugarak úgy repültem a kiváncsi szelekkel hasadva százféle tárgyra és növényre hogy szivembe zsugorítva a távolságokat Színed előtt ismét magammá egyesüljek - de a mindent-átható-létezés tudatával kezdtem számon kérni a hiányt, felbőszített a napraforgók alázatossága hogy fejüket dac nélkül forgatják uruk felé hogy méreg kerül a források vizébe s szomjukat oltva pusztulnak őzek és szarvasok hogy a teremtés sárkánytorkaiból elszabadulnak mindig a gyújtogatók - és lógatva kezeimet már nem is Hozzád beszélve elalvás előtt gondoltam mindezt s ha félreértettél, tévedsz istennek képzeltelek -
Jó volna most egy szénaboglya karjába dőlni, úgy, mint régen, amikor apám megvert, és sírni, kisírni magam lágy ölében. Vegyülnének hajamba zörgő, rakoncátlan, tört szénaszálak, a forró könnyeim a boglya ezer ujja közt szétfolynának. És sírástól fáradt, zokogás rázta, már szinte halni való testtel elaludni a boglya karján, aludni, míg leszáll az este.
Korán sötétedik már És hirtelen hideg lesz Mikor beáll az este Két fenyő feketéll csak Majd az is elmosódik Az általános éjbe Ideje ágyba bújni Az ágyban meleg ágyban Csak míg telik erőnkből Kis ideig mulatni Ha tudunk elaludni Tán holnap újra nap lesz Köd reggel köd a rózsán Talán a pára fölszáll Talán nap süt ki újra Nap kurta őszi útja Talán talán talán még.
Minden vagy ami nem lehetsz egyre ragyogóbb egyre szebb kirajzolódó mint a seb amit farkasok ejtenek a szívemen s ha nem lehet akkor sem tudok véremet veszítve élni csak veled.
Elmondanám, ami van, a szóba faragnám magam, az időbe vésném, ami volt, akár ha zsák, akár ha folt, óhajtanám, ami jön, úrrá lennék az ösztönön, megragadnám, mi elenyész, az ész vezetne, nem a kéz, kiáltanám a verseket még akkor is, ha kinevet mindenki, aki eddig élt, tovább ragoznám az igét, építeném a hidakat, lábat, fejet és nyakat, forognék fenn a tornyokon, a széllel volnék én rokon, emelnék roppant súlyokat, acélos, nehéz sorokat és ráfújnék a semmire, hogy ne féljetek ennyire. Hogy ne féljetek ennyire!
Virágok, díszzsebkendők, zsabók, gyöngyházgombok, fülbevalók, lefekszem közétek pipacsok, lóherebojtok, lucernafüggők, fölöttem hullámozzatok, átsüt a nap a szirmokon, még árnyatok is szájpiros, érlila és emlőfehér, még árnyatok is illatos, pacsirtaként akartam én égből alátok hullani, tenyerek simogassatok, fodrok, kacsok öleljetek, akartam mint egy kisgyerek világgá menni köztetek, virággá lenni köztetek, átsüt a nap a szirmokon, magamra lesek messziről, csúnya és idegen vagyok, mint réti kő, mint a csömör, mint halott a ravatalon, lélegzetem föltámadás, születés, ha észreveszem fejeteket az ingemen, fejeteket a vállamon.
Én nem tudom miért, mindig az állomások. A régi szétbomlók, a készülők. Mindig az állomások. Itt is. Ebben az újvilágban, ebben a képtelen magasban, ahol mintha Kalevala-erdő húzódna, vagy inkább erdőhatár, innen a ritkás szálfák, ott már lapuló bokrok, s ha fák, csapott-fejű, görcsös borókafák.
Alkony. Hófoltok. Rézvörös nap odaát még, s az óriás, rézvörös szakadék, amint végső, elvegyült rézporukkal beszórják a levegőt. De itt homály. Az elhagyott állomás. Sötét fabódé, pionír-ház a prérin, novemberi fagyos fű a keskeny sinek közt (hányszor láttam ezt), a sinek végén rozsdás vasbakok. Megszűnt hegyivasút végállomása.
Csontig fázom. De nem mozdulok. Az előbb még egy korcs borókafába kapaszkodva álltam a szakadék rézvörösének legszélén, belebámulva a nem-volt és soha-többé-nem-lesz képtelenbe, a süllyedő Három Hajó, a Hindu Templom kőtömbjeit félősen üdvözölve, melyek ez egyszer éppen akkorák voltak, mint a geológiai gondolatok. Rájuk ismertem, nem vitás.
De itt, ez az állomás, ez névre szóló. Ez nem kell senkinek. Ezt átveszem. Fölemelem, magamhoz ölelem sötét csomagját, amelyet sosem fogok felbontani.
Fehér ruhás leány a csönd Kezében könnyű kis bőrönd Most érkezik a vonatról leszáll Engem keres majd megtalál Rám köszön üdvözöl S én megkérdem: m’ért üldözöl? Vendéged vagyok – mondja ő A furcsa fehér ruhás nő Földön koppan a kis bőrönd Beleremeg a (csönd)körönd
Hatalmas üres terem a csend Hol kint ölében ring a bent Kinyílnak mind az ablakok Ott tollászkodnak az angyalok
