Hiába csitítasz, vígasztalsz, hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog, beteg vagyok s áltatni azzal te sem mersz, hogy meggyógyulok. Halálos nyavalyába estem, nem tegnap s nem tegnapelőtt és nincs rá mód, hogy kiheverjem, öröklött baj, mitől nyögök, és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa kínját, pedig be nagy, be sok - ki ebben van, arról előre lemondanak az orvosok; egy napra bár elhessegetni rémképét, nincs arra se szer; nincs hátra csak a szembenézés, a belenyugvás; veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség. Annak lepnek tünetei, olyan riasztón, szinte félek tükör felé tekinteni. Így érezhet, akinek arcát sárgítani kezdi a rák, így, akinek vérbaj-fekély üt homlokára szentenciát; minden nap elérhet a vég. Így nézem magam; így nézz reám; lassúbb-gyorsabb agonizálás minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal, ha eltakarod szememet az elől, amitől talán már nem is olyan nagyon rettegek. Tudjam ne elgyávulva nézni, mit elkerülni nem tudok, erre használd, édes csitítóm, asszonyi tudományotok; tudjak, ha meglep ama végső ebtámadás, a végzeté, hátrálni úgy, hátra se nézve, mint rég anyánk térde közé; tudjam, - halld a szép, régi verset: te spectem suprema mihi cum venerit hora - "utolsó órám, ha majd távozni hí: szememet tereád emelnem" és -te teneam moriens deficiente manu - "téged fogjon hanyatló kezem."
Mert angyali fölényetekkel, asszonyok, ti, ti értitek kezelni a vérébe mocskult hőst is úgy, mint a kisdedet, s mert halál és szerelem egy ágy, s mert végezzük bárhogy is itt, lemeztelenít a halál és tisztátalanná aljasít, s mert régtől fogva teelőtted a titkom se csak az enyém, segíts át anya-türelemmel elpusztulásom szégyenén.
Papírtornyok az álmok, szétszórt kastélyok a vágyak, S a vidék sokszor zúgó vad hulláma is sírhely... itt a csillagfényben és a tejfehér tisztaságban derék szívű tengerészek, vitorláztok a széllel...
Néha sajnálom magamtól, amit adott az élet. A sok jót, szépet: családi örökséget, gyászból, bánatból leszűrt szépséget, jóságot, elfeledt veszteséget, tüzet, ami már nem éget s ezt a túlsok ajándék-évet.
Kit loptam én meg? Ki szenved énmiattam? Helyettem ki halt meg?
Megillet-e a szeretet, amit kapok? Mentségem-e a szeretet, amit adok?
És mit hagyok, ha meghalok? Tudatlanságot? Vagy amit mindig kerestem s amire vágyok: az igazságot?
Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele vérem piros folyója nem zúg át a földeken. Képmásomat sziklába nem faragják ormótlan nagy kezükkel kőbaltás óriások. A szerelem karácsonyfája, ahol a vágy színes gyertyái égtek, valami messzi gyermekkorba csúszott, s a könny, mit értem ejtenek, nem friss halottra, múmiára hull.
Hová lettek a fiatal nők, kik szívem rózsaszín lazacszeleteit tartósították illatos olajban, és spulnira csavart érzelmeimet tűdobozba zárták? Hová lettek a lányok, akik örökké félhomályos egemen csillagpályájukat ragyogva rótták?
Mikor magányos arcomat a fényreklámok zöld levében áztatom, mikor idomtalan fejű búvár gyanánt bukdácsolok a múlt mélytengerében, érzem, hogy árnyékom alattomban leválik két sarkamról, s ellenkező irányban eltűnik. Érzem, nem vár többé az alkalom nyihogva, fölkantározottan.
Már egyre tűrhetetlenebbek a klozettkefe-bajuszok a répabunkó orr tövében, a képernyőn úszó lepényhal-arcok és elvitorlázó fülek. Egyre jobban riasztanak a koponyán belüli omladékok. Egyre többször állok meg és tűnődöm hamuba írt betűk fölött. Ha nincsen fültanú, egyre gyakrabban hallatom a megcsonkított cédrus jajszavát.
Ó, szavaim, ti szomorú szavak, Mondjátok, elég szépek vagytok-e, Hogy aki olvas, vissza ne riadjon, S édesen fájjon, ha fáj a szíve, Szavaim, orvos-szavak vagytok-e?
Mert semmik vagytok, ha utánatok Égõbb a vágy és tátongóbb az ür, Szûkebb a sorskiszabta horizont, S jobban sajognak a sebek belül, A harc fölé ha béke nem derül.
Ó, szavaim, ti halk sebkötések! Ha ügyetlenül tettem föl, mit ér A fehér pólya bús szívek felett? Mûvészet, tudás, szeretet, mit ér, Ha átizzik a kötésen a vér? -
A kert lángokban áll. És ő ott kuporog levetett sarukkal az égboltozat alatt, magányosan, pőrén, kiszolgáltatottan. Valami ősi, rég elfeledett igéket tartanak fogva ajkai - s izzó szenet. Ekkor ihletetten a fényforrás felé fordul. A költészet titka azonos a látás titkával, mormolja halkan. S ez az övé. Belemerül a fénybe, a Logosz lüktetésébe. Belülről fakadóan átjárja a kegyelem. Mintha az a tűz szállt volna rá, mely létrehozta egykor a világegyetemet, s ő most a lényeget érzi benne. Aztán írni kezd: A kert lángokban áll... Az igaz ember igazságot cselekszik s igazat szól az ő szívében és műveiben... Ó, vizsgálj meg engem Istenem! Ismerd meg és világítsd át fénybe állító tekinteteddel - az én szívemet...
Minden elcsöndesedett. Csak az óra neszezi a lassan poroszkáló perceket, s az utcáról szűrődik be tompán a kutyaugatás. A csönd meleg vackot ás magának, s összegömbölyödve, lágyan bokámhoz simul. Homlokomon semmivé fakul a gond, ahogy a szomszéd szoba felől hangosat szusszan az ártatlan gyermekálom. Ott van valahol az én világom, álom s ébrenlét határán, abban a furcsa, tudattalan nincs-időben. Mint évek súlya a mélyülő ráncredőben, úgy bújik meg bennem a gondolat: mennyi-mennyi pillanat él lelkembe zártan azért, hogy majd egyszer, egy furcsa nincs-időben mindörökre elengedjem őket… Aprókat rándul a szívem, s az alattam elnyúló süket, ragaszkodó csend fájdalmasan lábikrán harap.
Ha e világot egy nap elhagyod, s kis szobád falán zokog a gyertyaláng, nem értik majd, ajkad mért mosolyog, s mért simult ki arcodon a régi ránc. Kisírt szemmel nézik majd a testet, mi te voltál. S lám, mintha most is élnél. Átjár a rád zuhanó szeretet… valaki sírva bocsánatot remél. Nem látja senki, s te sem tudod már: könnyebb lettél, épp huszonegy grammal. Meglopott Téged a tolvaj halál - s kifosztottan ér a szőke hajnal.
Bármi’ nehéz is neked az élet, csak huszonegy gramm benne a lélek.
Igaza van az időnek igaza van elfogadom eztán panasztalan: csontig maró szél hóviharral bőrt-égető forróság nyári nappal szélsőségek vagy átlagok mást nem kívánhatok
De nem az az idő mely pusztít vagy simogat nem amely kívül kedvel vagy riogat a bőrt az arcot érintő a tőrvényt tisztelő idő mely házat építtet s nyújt még sereg- fajta védelmeket
Nem ez az idő -- Csupán az számít ami benn csöndben munkál de szüntelen s csak metaforákban beszélek ha ilyenre-olyanra térek A Király-Idő mindenekfölött való még a királyokon túl is való
Tudja meg aki hallja olcsó szavaimat értelmüket fölfognia bármint szabad Játszom én is komolytalan rakosgatom össze gondtalan de az idő az igazi rám se hederít görgeti némán görgeti kerekeit
Nagyon régen "láttalak". Jó, hogy itt vagy:-). Reményiket én is kedvelem, gyakran válogatok tőle, sok verse többször is "szerepelt" már itt. Örülök, hogy most a kedvencedet is megtaláltad:-).
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
**********
Juhász Gyula: Consolatio
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben, Kitündököl és ragyog egyre szebben És melegít, mint kandalló a télben, Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még S a boldog órák drága, tiszta üdvét Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
**********
Henry Scott: A szomszéd szoba
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
*********
Molnár Szilvia: Fénybe ment, aki fényt hozott
Elérte az égi fény. Elért az égi fénybe. Szomorúságom béke önti el. Amikor felemelték nap szórta sugarát, hirdetve: a mennyből is nyugalma, szeretete, békessége árad. Itt hagyott és mégsem. Ember volt és mégsem. Több, mint áldást osztó, remegő kéz. Több, mint jóságos pillantású szempár. Több, mint igazságos békehozó. Több, mint az örökfényű csillagok. Több, mint a minden, mert Lélek Ő. Körforgásunkban égő szikra. Teste nyugodjon. Lelke elkísér.
Ez pedig egy dal szövege, hátha ezzel is segítek:
Alex Tamás: Emlékdal
Csak a jók mennek el, ők hagynak el, Mit ők hoztak el, ők viszik el. Ez nem tűnik fel, míg együtt vagyunk, Csak a jók ünnepén ha az égben vagyunk.
A jók mennek el, s ránk száll az éj, Ők hagynak el, az álmunk övék. Ez nem tűnik fel míg együtt vagyunk, De a jók ünnepén találkozunk. Szívük megpihenni tér lent a mélyben, Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben. Legyen békesség velük a hosszú úton, És áldd meg őket Istenem!
Miért múlik el az élet? Miért van az, hogy nincsen visszaút? Mert mindent, amit ők hoztak el nekünk, Bennünk él tovább majd ugyanúgy.
Szívük megpihenni tér ott lent a mélyben, Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben. Legyen békesség velük a hosszú úton, És áldd meg őket Istenem!
Miért múlik el az élet? Miért van az, hogy nincsen visszaút? Mert mindent amit ők hoztak el nekünk, Bennünk él tovább majd ugyanúgy.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet! Nézd: elszárad a fám A testem-lelkem fája... De épek még a gyökerek talán. A tompa, tunya tespedés alatt, Gyökereimben: érzem magamat, És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet! Hiszen - nem is éltem igazában. Csak úgy éltem, mint lepke a bábban, Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben: Rólam gondolt roppant gondolatod Torz árnyékaképpen.
Egy kóbor szellő néha-néha Valami balzsam illatot hozott. Akkor megéreztem: ez az élet, S megéreztem a Te közelléted, - S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet. Én szeretni és adni akarok: Egy harmatcseppért is - tengereket. S most tengereket látok felém jönni, És nem maradt egy könnyem - megköszönni.
