Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Az a város: világ, világom. Elvisz oda olykor az álom, utcáit, zugait bejárom.
Napja-holdja fejem fölött ég, s talán itt-ott ráismerek még, ám a hunyorgó régi házak, ahol éltem apró gyerekként, dülöngve mind elcsónakáznak, múltam vizén árnyuk, ha látom.
Úgy rémlik ígértél. Vagy csak félreértettem. Öröknek hinni semmit se szabad. Mert ott voltál. Amikor lázam volt. Amikor féltem. Amikor… Mindig. Megfejthetetlen mosolyok. Ott voltál. Most meg már csak beleálmodlak. A tavaszba. A hétköznapokba. Mert nekem már sosem vagy. Se itt se máshol. Ugyanonnan indultunk. Én tőled. Nem ugyanoda értünk. Természetellenes. Hogy te és nem én. Neked fontosabb más, mint nekem. Semmi sincs nélküled. Esetlen örök szeretet. Olyan szeretet, amely után minden langyos. Hova hullik az élet? Nem vádolok. Csak az emlékek. Azok szúrnak. Meg az ígéretek. Talán csak képzeltem őket. Áruló miként lesz, ki a kezdet volt? Nincs kinek elmondani. Elveszítettem. Pedig azt hittem, örök. Messze tőled még most is fázom. Mert semmi sincs nélküled.
A búcsúzások önző holtidők, perceikért senki sem rajong, várják, ahogy szürke holtterekből, felépül a végső alkalom,
és menedéket kér vagy ölelést, a testek búvó, titkos forróságát, menteget pár léha tévedést; a szívek visszatérő kóborlását.
A búcsúzás szaga; friss orgona, ha túl soká tart, rabjai leszünk, emlékeink harmatillata, megzavarja elképzelt hitünk,
menedékért sír, ami még kedves, a búcsú olykor vállalt tévedés. Nekifutunk újra pár szerepnek, hogy sokadszorra meséljük el másnak; egyedül a minden is kevés.
a térről kell írni az időről nagy az ember pofája míg az elmúlástól vissza nem hőköl megigézve szerelemmel lerongyolt testével mihez kezd az ember ki bölcs megélt megannyi évet melyik fa mond nemet gyümölcsének melyik bokor veti ki a fészket reményét virágnak hogy ágairól szól majd az ének
a térről kellene mindenségről hogy nem lehet fény csak a sötétből hogy nincs egész ha nincsen két fél hogy nincsen nappal hol nem jön éjfél ha nincsen öl mely befogadna miről szól a világ az egésznek mi haszna és nincsen más út csak az elmenésre
a teremtés utolsó napján hogy mit neveztem ma boldogságnak egy tevét ahogy a tű fokán átevickélt a boldogságig velem és én már nagyon untam a boldogságot meg hogy nem tud mást csak csúszni-mászni velem egy rozsdás tű fokán és elkezdtem nem figyelni ahogy a boldogságfokán átbucskáztunk én meg a teve mindenegyes nap volt és nem értettem nem hogy ettől miért is vagyok boldog a térnek ezen a pontján hisz ez is olyan mint máshol más is sívó homok kitört kapuin nyíló házrom ajtajában megülő kérdés miért a tér az áttört irányzék mögött megbújó gránátfej be bújt idő ledarált zsemle morzsa lét ez és még valami amiről semmit nem tudni majd mi volt ha volt is
Két személyes névmás egyik te másik én kik egymás mellett ülnek a világ peremén egy állítással szemben egy örök tagadás egy perlekedő száj és a konok hallgatás így lesznek ők egésszé két félből egy anyag mint mesteri tenyérben kancsóvá gyúrt agyag egy asszony és egy férfi két kőkemény dió egy megfejtetlen rejtély miért hogy élni jó egy igen és egy nem épp te és éppen én két osztozkodó senki az Isten kenyerén
Ismét megtanulok szeretni, Felnevelni magam a gyászhoz. Egy év, másfél. Ennyi van. Már megszoktam, Hogy utána vége szakad, Vagy így, vagy úgy. Rák, költözés, szakítás. Ha te nem, majd én. El kell vágni a köldökzsinórt. De még hány anyától. Hány anyátlanságért.
– Elveszünk – vacogott a foga Karaknak. Vuk nem szólt. Fülei pontosan tudták, hol jönnek az emberek, és úgy érezte, kikerülik az ő rejteküket, melyre úgy ráhajolt ezer ág-bog, földiszeder, hogy lehetetlen volt oda belátni. A puskák sűrűbben durrantak, s a hajtók már közel zörgették a sűrűségeket. – Hopp-hopp… Ne, róka, ne… ne, nyúl, ne! – kiabálták, és nem érezték meg, hogy a halál szinte úszott vidám hangjuk után, mely megremegtette a szabad erdei népeket. – Nem bírom tovább – ugrott fel Karak. Vuk eléje állt: – Ne menj el. Tudom, én vagyok a fiatalabb… de ne menj el. A villámló botok itt nem dörögnek… Karak még egyszer lefeküdt, de látszott rajta, hogy elvesztette már a fejét, és amikor egyik hajtó a botjával rávágott a mellettük levő bokorra, kirohant a sűrűből, mint a villám. A hajtó elordította magát: – Róka… róka! Megy előre! A puskások megrándultak a vágytól, hogy rókát lőjenek. Szemük kutatva járta a sűrűt, de csak nyulak jöttek, melyek engedelmesen bukfencet vetettek, ha szólt a puska. Karak már meglassúdott egy kicsit, mert itt nagyobb volt a csend, és megállt, mert előtte az egyik bokor mintha mozdult volna. Odanézett, de mindjárt ugrott is, mert villanást látott, s utána élesen dörrent a puska. Érezte, hogy valami belémart az oldalába, de nem sokat törődött vele. Csak menekülni, menekülni! A puskás mérgesen töltött újra: – Fene ezt a bitang rókát! Elhibáztam! Közelebb kellett volna várni… Karak szédelegve rohant vissza, és észre sem vette, hogy a hajtók messze mögötte maradtak. Leült. Olyan furcsa volt minden. Olyan nyugodalmas. A hajtók lármája már elült, s neki Vuk jutott eszébe s Iny. Elindult arrafelé. – Itt vagytok? – kérdezte, és zörögve bújt be a kis nyíláson, pedig máskor csendesebben járt, mint a szellő. – Itt – susogta Vuk, de mindjárt felállt, mert látta, hogy Karak támolyog, és kesernyés vérszagot hozott magával. – Megmart a Simabőrű? – kérdezte. – Igen, de majd elmúlik. Csak olyan nagyon fáradt ne lennék… – és mindjárt letette fejét a földre. Nagy volt a csend. Iny félőn összehúzta magát, Vuk pedig nézte, nézte az öreg rókát, és amikor egy kései száraz levél perdült eléje valamelyik fáról, tudta, hogy azt az elmúlás szárnya verte le. Karak nagyot sóhajtott, és vér buggyant ki a száján. Az öreg róka szemei ekkor félelmesen nagyra nyíltak, mert meglátta az elmúlás közelségét. Először mintha fel akart volna ugrani, de aztán békések lettek szemei, melyeknek csillogása lassan elveszett. Vukra nézett, fáradt-melegen még egyszer. – Én most elmegyek. Vigyázzatok magatokra és a rókák szabad népére… Itt nem jó…menjetek a barlangomba. Tietek. Oldala ekkor már sűrűn járt. Izmai néha megfeszültek, aztán elernyedtek, de mindig csendesebb lett. Szemeire zöld hályog kúszott, s egyszerre csak a levegőben szinte megpattant a csend. – Menjünk innen – mondta Vuk szomorúan. Karak elmúlt, és te hallod, Iny, amit mondok: ezt megbánja a Simabőrű. Iny borzongva nézett még egyszer Karakra, és utánakúszott Vuknak, ki jó messze elvezette egy cserjésbe, és amikor este a köd még sűrűbbre fogta a sötétséget, elindultak Karak régi otthona felé. Vuk újra végigjárta az utat, melyen valamikor Karak fogai közt utazott, és szomorú keserűség kúszott a szájába. Karak nincs! A barlangban nem változott semmi. A bolhák elvándoroltak valahova, és másnap, amikor kivilágosodott, Iny csodálkozva nézte a fényes palotát. – Jó itt – mondta, de aztán elhallgatott, mert Vuk nem válaszolt, és Iny tudta, hogy Vuk Karakra gondol. Akkor éjjel együtt mentek vadászatra, és a falu négy tyúkkal lett szegényebb. A tyúkokat hajnalban a barlangba vitték, és amikor alig maradt belőlük valami, jóízűen elaludtak. Karakra talán egy pillanatig gondoltak, de hát a rókák is elég hamar felednek, akárcsak az emberek.
Most nem verset hoztam, hanem egy videót, egy beszélgetést a költővel, aki személyesen ismerte a múlt század nagy magyar költőit és íróit. Nézzétek, hallgassátok meg. érdekes!
hihetsz te szélnek szónak könnyűségnek cipelhetsz háton tekényi batyut és vonszolhatod nappalod az éjbe mert szögfejekkel szórva a tejút már várandós vagy tán az iszonyattal csak nem tudod és bízol hogy szeret és nem tudod hogy máris letagadta hogy hallotta már valahol neved és kakasszóra színezüstté válik az áldozatra váró virradat mint inga lengsz a levegőtlen csendben s a gondolatnak feladod magad
Alulra a súlyosakat tettem, tetejére a pehelykönnyű finom érzelmeket, de nem sikerült, nem fért bele minden, és a fele cuccom kint rekedt. Most ennyi, felcímkézem, itt a nevem, felírom a címet is, de ha elveszik és megtalálod, fel ne add… ott már senki sem lakik.
Ő csorda számra tartja gyűlevész Szolgáit! éppenséggel mintha minden Hajszála egy őrzőt kivánna; sok Meránit, olykor azt hinné az ember, Hogy tán akasztani viszik, úgy körül Van véve a léhűtőktől, s mi egy Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni. Ő táncmulatságokat ád szűntelen, Úgy, mintha mindég vagy lakodalma, vagy Keresztelője volna: és nekünk Szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az Utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy A tartozás mindjárt eszünkbe jut. A jó merániak legszebb lovon Ficánkolódnak - tegnap egy kesej, Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk Feleség- és porontyainkat kell befogni, Ha veszni éhen nem kivánkozunk. Ők játszanak, zabálnak szűntelen, Úgy, mintha mindenik tagocska bennek Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk Kéményeinkről elpusztúlnak a Gólyák, mivel magunk emésztjük el A hulladékot is. Szép földeinkből Vadászni berkeket csinálnak, a- Hová nekünk belépni nem szabad. S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek, És aki száz meg százezert rabol, Bírája lészen annak, akit a Szükség garast rabolni kényszerített.
BÁNK
Hogy úgy van!
TIBORC
Ők monostort, templomot Építenek, hol úgy sípolnak, úgy Megzengenek, hogy a zarándokok Táncolni kénytelenek a sáros útcán; Nekünk pedig nincs egy jó köntösünk, Melyben magát az ember egy becses Védszent előtt mutathatná meg a Templomban.
BÁNK
Oh, buzogj vér! csak buzogj!
TIBORC
Hahogy panaszkodni akarunk, előbb Meg kell tanulnunk írni; mert az ily Szegény paraszt az úr elébe nem Mehet be többé - úgy rendelte Béla Király, s merániak hasznát veszik - Hisz' öszvekarmolázná a szegénynek Patkója a szép síma padlatot! S ha tán utolsó fillérünkre egy Törvénytudó felírja a panaszt: Ki írja fel keserves könnyeinket, Hogy jó királyunk megláthassa azt. - -
BÁNK
Te Isten!
TIBORC
El kellene pirúlniok, Midőn ezüst-arannyal varrt övek Verődnek a lábszáraikra, mert Véres verejtékünk gyümölcse az. Lelkemre mondom, egy halotti fátyolt Kötnének inkább a hasokra, - leg- Alább csak úgy külsőkép is mutatnák A gyászt azon szegény nyomorúltakért Kiket kiállhatatlan sajtolásaikkal A sírba döntenek -
BÁNK
Tűrj békességgel -
TIBORC
Tűrj békességgel, ezt papolta az Apáturunk is sokszor: boldogok A békességesek, mert isten fiainak Hívatnak, - úgy de tömve volt magának A gyomra. Istenem! mi haszna! ha Szorongat a szegénység: a pokolt Nem féljük - a mennyország sem jön oly Szép színben a szemünk elébe.
BÁNK
Kirontjuk a korlátokat, lezúzzuk A jó barátot, ellenséget; és Aztán ha célra értünk, sírni kell csak: Szánom keserveiteket, emberek!
TIBORC (nevetve).
Te szánsz nagyúr? oh a magyar se gondol Már oly sokat velünk, ha zsebe Tele van - hisz' a természet a szegényt Maga arra szánta, hogy szülessen, éljen. Dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és - Meghaljon. Úgy van, úgy! ismérni kell Az élhetetlenek sorsát, minek- Előtte megtudhassuk szánni is.
....................................
BÁNK (Tiborc homlokát megölelvén, melléhez szorítja, majd egy erszényt nyom a markába).
Engem s atyámat - menj, menj, menj Tiborc.
TIBORC
Szép pénz; de adhatsz-é hát mindenik Szűkölködőnek? visszaadja-é Ez a halottakért hullt könnyeket? Ha mást nem adhatsz, úgy annál, kinek Adsz, még szegényebb vagy. Vigyázz, hogy egy Zsivány, tömött erszényeiddel együtt Ne lopja el nagylelkűségedet.
Nemsokára itt a nyár, amikor a hajnalt bevárja forró végzete. Visszasírod a telet, ahogy a nyarat is visszasírtad. Kis túlzással élve: mindig, minden az adott pillanatban tűnik csak rossznak.
Magamba rejtőzni volna jó, egy apró padlásszobába, ahol a levegő feltöltene színekkel és szagokkal. A kinti zajok megtorpannának szedett-vedett ablakaim előtt, a hangok lepattannának erős falamról. Valami titkos vákuum otthont emelne körém. Csak néhány négyzetméter kellene, amit képes vagyok nyáron belakni, télen belehelni, egy csupasz kis fal, ahová felakaszthatnám a szüleim képeit. Egymás mellé. Egy kutyám is lenne. Mert mindig kell legalább egy ártatlan élőlény az embernek, aki igazán szereti. Soha nem múlón. Kis kutya, akivel könnyedén belesimulhatnánk a létezés tartósabb rétegeibe, belefúrnánk fejünket a gondviselés meleg ölébe, és lopva lepne meg minket az álom jóleső varázsa. A kutyám őszintesége mesés illatként szaglana, még a legapróbb szőrszálnak is más és más árrnyalata kelne életre, a természet változatos erejével színezve. Képzeletemben így szőném részletgazdagon ennek a sajátos otthonnak a képét, igyekezvén minden erőmet az életszerűség szolgálatába állítani, és a harmincadik nap után látnám, hogy amit írok, jó, mert kiderülne, hogy a rám terülő örök sötétségben is lehet élni gyermeki éteriséggel. Saját jogomon.
Ha nem mondjuk el, senki sem mondja, mi esengve fáj, s belülről éget, lázálommá vált, szégyenét ontja, piramist épít, szíveket tépdes. Ha nem látjuk meg, senki sem látja, mi lett velünk, és mire ébredünk. Eleink vére, szökkenő láza, mártíromsága magas bércet ül. Ha nem halljuk meg, senki sem hallja, ami a mélyben motoz ellenünk. Megkötözve a semmit akarja, az égi látomás ellenszegül. Ha nem verjük meg, senki sem veri árnylovasok bősz hadát belül. Mi messze visz, az bennünk emberi. A szó homlokára csillag feszül.
