Ha óceán lennél... tenger lennék, s ezer folyó... vizével táplálnálak. Ha tenger lennél... hullám lennék, s lágyan... simogatnálak. Ha folyó lennél... híd lennék, s rajta... a szívedbe... mennék. Ha patak lennél... csermely lennék, s a szívedbe... csorognék. Ha csermely lennél... forrás lennék, s a szomjazó szádba... friss vizet adnék. Ha föld lennél... virágos mező lennék, s csak... neked... illatoznék. Ha fa lennél... hajszálgyökér lennék, s éltető nedvvel... táplálnálak. Ha szikla lennél... moha lennék, s iránytűként... utat... mutatnék. Ha kék ég lennél... nap lennék, s a sugarammal... a szívedet melegíteném. Ha szél lennél... szellő lennék, bárányfelhő hátán... veled repülnék. Ha eső lennél... szivárvány lennék, s a szívedbe... feszülnék. Ha univerzum lennél... csillag lennék, s a szívedbe... keringenék.
A lélek nyíló rózsája szirmát bontva, harmatcseppként, mint vércsepp, hullik a porba, cseppjeivel magot szórva, termékeny talajba hullva, új szerelem fakad, mosolyog a lélek, újra zöldell a mező, nyílik a rózsa, gyönyörű szirmát bontva, illatozik harmatos csókja, a hajnalban üdén ébredve, táncolva nevet az égre.
A természet lágy ölén csendesen elfeküdni, s érezni a föld lüktetését, hallgatni szívverését, érezni a mezei virágok mennyei illatát, az volna jó... Hallgatni a madarak énekét, lágyan dúdolni e dallamot, s hallgatni a folyók zúgását, érezni vízcseppek hullását, és érezni a mindenséget e földanya ölén, csak álmodozva, s fejemet öledbe hajtva, szívedbe bújva... az volna jó...
"Az őszinteség egy olyan ruhadarab, ami még mindig nem jött divatba és az emberek nem is szívesen viselik. Ha szembe sétál velük az utcán, akkor is csak tágra nyílt szemmel pislognak és tudomást sem vesznek létezéséről. Az örök tagadás reneszánszát éli, vagy éppenséggel most jubilál?"
Szívbe csattant e kő, robaja messze elhallik, s mint kőszikla, szívformát öltve, mélybe hullva robbant apró darabokra, s homokká porladva viszi a szél pilleszárnyon messze idegenbe, hol értelmet talál, s ötvöződik értelem és érzelem, vagy a kővé vált fájdalom, mit a szél elfújt már...
A valláshoz olyan a viszonyulásom, mint a hideg télhez és a hóeséshez. Nem szeretem és nem is hiszek benne, de tiszteletben tartom azon emberek hitét, akik normálisan vallásosak és akik nem akarjak másokra erőszakolni az ö hitüket.
Oh emberek mily gyarlóak vagytok ti, hol éltek e pusztaságban, talán föld alá bújtatok? Gyávaságotok és némaságotok, mint pusztába kiáltott szó, mi elvész képzeletetek szférájában, s mint délibáb eltűnik szemetek elől. Olyanok vagytok ti, mint egy csalóka ábránd, s mérgezi lelketek a ki nem mondott szó, melynek gyávaság a szülőanyja. Emberek jó ez nektek? Hazugságban és gyávaságban, a pusztába kiáltozni, önmagunk nélkül, csak egy néma sikoly; melyet fül nem hall és gyáva lelketekből fakad. Ember légy bátor, s mond ki mi bánt. Kiáltsd és kiáltsd! Újra meg újra! hadd hallja mindenki lélekbe markoló, sikolyod és szavad.
Azt vallom, hogy a lélek boldogsága eredményezi a test egészségét. Soha ne foglalkozz azzal, hogy mit mondanak az emberek, az életed éld úgy ahogy akarod, hiszen az csak a tied, másnak beleszólása nem lehet! Légy mindig boldog! Tárd ki a szíved és ha nem becsülik meg amit adtál, lépj tovább, felejtsd a múltat, mert boldog csak így leszel! Gombócokat ne gyűjts, mik a gyomrodban ülnek, mert megfojtják lelkedet! Gurítsd el!
