Menj el egy csihiáterhez, és meséld el neki, hogy mi bajod van. A körzeti doki nekem is azt mondta, hogy majd rendbejövök. Hahaha. Még mindig itthon tombolnék, ha nem mentem volna el a csihiáteremhez. Nem szégyen elmenni csihodokihoz, ha az ember szarul van! Most már tényleg vannak egész jó gyógyszerek, csak a mellékhatásokat kell túlélni, ha meg elviselhetetlenek, még mindig van jópár hasonló szer. Nekem is csak a második jött be, igaz azzal is szenvedtem egy ideig.
Kedves depeche babee!
Az a lény valóban csak doktor, t.i. adtak róla neki egy papírt, viszont az orvoshoz semmi köze sincsen. Felejtsd el és ha pesti vagy, akkor hívd fel az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) ambuláns pszichiátriai gondozóját (sajnos hirtelenjében telefonszámot nem tudok) és mondd el nekik a gondodat, biztosan tudnak valami kiindulópontot adni, hogy vagy hozzájuk, vagy kihez forduljál. Itt, a korábbi hozzászólások között olvashattad, hogy van olyan is, aki egyszerűen elment a kerületi/területi ideggondozóba és egyszerűen segítettek neki.
jobbat kívánok!
üdv,
Ghanima
Én amikor elmentem dokihoz, hogy már nem bírok magam megküzdeni az állandó szar hangulattal és depresszióval, egyszerűen kiröhögött és annyit mondott, mindenkinek vannak gondjai.
Most ezután mi a fenét csináljak? Kicsit unom már, hogy egy zsák sz*r az életem, állandóan úgy érzem ,hogy csak nekem nem osztottak lapot a világban és mindenki rajtam röhög. Alkoholistává meg nem szeretnék válni...
Te jó isten! Ennyi depis van? Én most jöttem ki a dologból, még pár hete. Amikor abba kellett hagyni a Xanaxot, eléggé bizonytalan állapotban voltam, és nyitottam egy pánik topikot (nekem pánikbetegség + depresszió volt, rázva nem keverve), ami úgy elsüllyedt, hogy csak na. De itt legalább kiélhetem magam!
Olyan furcsa, hogy bár csak 3 hete hagytam abba a gyógyszert, mégis minden megváltozott. És amit soha nem hittem, sikerült minden gikszer nélkül abbahagyni. Na jó, volt egy gikszer, 8 nappal az abbahagyás után volt egy kisebb pánik, de nem volt olyan súlyos, mint a korábbiak, és ami fontos, hogy nem paráztam be tőle - ez még engem is meglepett!
Korábban volt egy hozzászólás, hogy az depressziós, akinek van ideje rá. Ezt magamon tapasztaltam, hogy mennyire igaz. Amikor sok időm volt - nem dolgoztam, nem jártam egyetemre, etc. - sokkal rosszabb volt minden, mert egész nap csak magammal foglalkoztam, és azt hittem, hogy én vagyok a világ legszerencsételenebb alakja, aki arra sem képes, hogy egy gyufaszálat odébbrakjon. Most, hogy el vagyok foglalva, nem törődöm annyit magammal, és egyből jobb.
Nori problémáját tökéletesen megértem, nekem ugyanez volt úgy kb. 3-4 hónapja, egyszerűen semmire sem voltam képes koncentrálni. Csodák csodája, ez az érzés akkor szűnt meg, amikor abbahagytam a Zoloftot, tehát nem emeltem az adagon, hanem csökkentettem! Bár hozzá kell tennem, hogy nálam általában minden ellenkezőleg történik, mint kéne...
Na így is túl hosszú voltam, mindenkinek jobbulást, és fel a fejjel, mert van kiút abből a szemétből! Ha nekem sikerült, nektek is fog!
Biztos irtak mar elottem itt okosabb dolgokat is, de megosztom veletek amit en gondolok a
temarol, jo?
Hogy ugyanarrol beszeljuk: en azt tartom depresszionak, amikor egy szorongo, keseru, nyomott
tudatallapotba kerulok, latszolag minden kulso hatas nelkul, es ha nem tennek semmit, akkor ez
egy onmagat gerjeszto, falnezos idegallapotba vezet.
Amikor a lelek tehetetlenul nez szembe valami iszonyatos remenytelenseggel.
Amikor egyedul vagy meg ha tomeg is vesz korul, amikor a vilag irant erzett
kozonyod mindent szurke felhovel takar be. Nem szamit semmi, es senki,
egyszeruen minden rossz. Amikor minden pozitivum atertekelodik.
Nem tudom hogy betegseg e ez dolog, talan nalam nem is olyan sulyos hogy
annak fogjam fel. Gyakori hangulat ingadozassal jar egyutt, neha madarat lehetne
fogatni velem, es akar nehany ora elteltevel teljes banatba merulok.
Persze nem minden napom ilyen, altalaban mennek a dolgok a maguk utjan, elek mint barki mas,
csak ... csak epp neha szarul vagyok.
Mit szoktam en tenni ilyenkor? Azthiszem nagyon sokat segit, hogy eszben tartom ezt a dolgot,
tudok rola. Ameddig lehet probalom egy kis intelligenciaval atveszelni amikor sarokba szorulok ellene.
Nem olvastam a temaban meg semmit, de nehany sajat tapasztalas: Olyankor kerulom az ingerszegeny
kornyezetet, na ez nem a TV-zest jelenti, zenet meg egyenessen nem birok hallgani olyankor. Nem
elnyomni kell a gondolatainkat, hanem iranyitani. Valami keves agymunka jot tesz, jatek, esetleg
valami aktivabb sport, tarsasag, beszelgetes szintugy, meg ha akkor nem is en vagyok a huzoember
a tarsalgasban. S Persze az ember hetkoznap este nem rohan el tarsasagot keresni, de egy telefon
is jot tesz.
A konyvek is bevaltak. Kulonosen szar hetfo esteken a mar rongya olvasottakat
szoktam elovenni. Aztan ott van meg a poztiv gondolkodas lehetosege is; amikor tenyleg orulok
az eletnek es boldog vagyok, elszoktam rakni ezeket az emlekeimet rosszabb napokra, jol johet.
Es tenyleg, eszembejut ott a kut melyen is es felnezek arra a kis vilagito foltra ott fenn.
Gyogyszerekkel meg nem probalkoztam, felek toluk, es tul egyszerunek tunik. de mint mondtam nem
vagyok annyira nehez eset. Az alkohol es a cigi ilyenkor tenyleg nem jo otlet tudatallapot
modositasra, nem jon be.
Jövő héten megyek vissza az áternénihez, aki igen kitűnő szakember, az Arató csapat tagja. Szerencsére megengedhetem magamnak, mert bár a fizetésem nem túl magas, de azért a hazai átlag-bruttó duplája. Ha nem szedem össze magam, nem tudom meddig lesz az. A legrosszabb a totális képtelenség a koncentrálásra. Sejtem, hogy mi az oka, de ezen nem tudok segíteni. Szomorú lenne, ha emelni kéne a gyógyszeradagot. szolárium nem valószínű, de most kisütött a nap. Talán el kéne menni kirándulni
izé. Én úgy tudom, hogy a gyógyszerek olyasmiket juttatnak a szervezetbe, amiknek megvan ott a természetes megfelelőjük. Ezért van az, hogy ugyanazok reagálnak jól a gyógyszerre, mint akik a pszichoterápiára - valószínű, hogy a terápiában sikerül serkenteni a szervezetet hasonló funkciójú hormonok termelésére.
Az lenne még tippem, hogy a szervezetet lehet trenírozni ilyenekre, különösen gyerekkorban. Ha a szüleid aggódósak, veszélyeket látnak mindenütt, gyanakvóak és elégedetlenek az emberekkel szemben, akkor valószínű, hogy te is egy félelmetes, fenyegető világban fogsz élni, sok-sok veszedelmes, ártalmas, unalmas stb. alakkal körülvéve. Az is lehet, hogy tőled vártak rendszeresen mást, mint amit szerettél volna vagy amire képes voltál - ezzel pedig arra szoktathattak, hogy folyton bűnösnek, semmirekellőnek, értéktelennek, impotensnek érezd magad. Sok minden elképzelhető, szerintem annyi igen valószínű, hogy mindannyiunk családjában voltak (kimondatlanul) tűrt, támogatott és tiltott érzelmek, és ezek a korlátok nagyon erősen behatárolják felnőtt érzelemvilágunkat is.
És lehet, hogy az segít, ha valahogy azonosítjuk és eldobjuk a francba ezeket a terheket.
nori, kedves!
Elmentél már az -áteredhez és/vagy -lógusodhoz?? Tedd meg mielőbb, ha még nem. Lehet, hogy korrigálni kell a gyógyszerelést és biztosan nem ártana egy kis lelki tapasztás sem.
Nem emlékszem, hogy mit írtál korábban (elnézést!) arról, hogy te pénzügyileg hogy bírod/nád/tad a segítséget, de itt alább azt írta valamelyikünk, hogy ő pl. egyszerűen elment a területi ideggondozóba, hol nagyon jól ellátták mindenféle pénzek nélkül. Kipróbálni talán másoknak is érdemes!
Az egész nap a neten lógás azt jelenti, hogy munka helyett teszed? Akkor persze lelkifurdalásod is van miatta, aztán attól is félsz talán, hogy ha rájönnek, kiteszik a szűrödet, ugye? Nem tudom, milyenek a munkakörülményeid, fönökség, ilyenek, de talán meg lehet velük kommunikálni a dolgot valamilyen szintig elmenve a magyarázatban. Esetleg nem tudnál átnyergelni helyben olyan munkafolyamatra, amelyben nem kell gép elé ülnöd - egyedül?!
De aztán estefelé ne feledkezz meg ám a Tasztalról!!! :-)))
Most sok más okosság nem jut az eszembe, talán még annyi, hogy próbálj meg elmenni szoláriumba - mondom én... :-)), hátha neked sikerül. Tudod, szerotonin-szerzésileg.
Jobbat kívánok, írjál nekünk, ha gondolod!!
üdv,
Ghanima
Na, vissza vagyok jőve.
Tehát az elkeseredés afölött, hogy úgy el vagyunk keseredve és ettől összeszedjük magunkat.
Már éppen írni készültem a múlt héten (de aztán elsodort az élet), azügyben, hogy elmesléjem egy ösmerősöm depijét, meg azt, hogy milyen módon hatott rám. A történet a következő: segítek neki a kislányát iskolából elhozni, vigyázni rá olyan estéken, amikor ő dolgozik. Azért van erre szükség, mert elvált és egyedül neveli. Mindketten jóban vannak a papával, akit annak új családjánál minden második héten meglátogat a kislány, aki most harmadikos. A mamának felelősségteljes munkája van, amit szeret is csinálni. Csakhogy úgy látom én, hogy a gyermeknevelés és a munka így jószerivel egyedül nem megy neki és azt hiszem, ez kikezdte őt. Ráadásul és/vagy szerencsére szerelembe esett. Az idén már egyszer teljesen kimerült, az alkoholhoz folyamodott, amit amúgy nem bír, ettől teljesen lerobbant, olyannyira, hogy bevittük kórházba. Ott látta egy -áter, meg -lógus is, elkezdték kezelni, beállították valamelyik antidep. gyógyszerre és nyárra "láthatóan" rendbejött. De vagy két hete, amikor mentem hozzájuk, hogy vigyázzak a gyerekre, míg ő éjszakai beosztásban lett volna, kiderült, hogy már két napja nem vitte el iskolába a gyereket, otthon esznek, ami van, ő hozta a boltból az üveg italokat, bár már három után elbágyadt,és csak elhevert, a gyerek meg csak úgy el volt körülötte. Mindenáron le akart még menni italért, én meg nem engedtem, magyaráztam neki, vigasztaltam, közben a gyereket is próbáltam patyulgatni, enni adtam neki valami komolyabb ételt, megmagyaráztam, hogy a mama nagyon szereti őt, de beteg és ez olyanfajta betegség, amit nehéz meggyógyítani. A mama attól fél, hogy nem tud vele eleget törödni, de ha nem dolgozik, akkor meg nem jut nekik elegendő mindenre. A gyermek persze mindezt még nem tudja állandósítva tudatosítani, nagyon kötődik anyjához, talán tulságosan is, a korához és az eszéhez képest. Az esetleges új társhoz féltékenyen viszonyul, és ezzel is növelve a mama bűntudat érzését. Ráadásul a barátném anyja öregségi elbutulás tüneteket kezd mutatni, és a lánya az egyetlen hozzátartozója.
Tehát rendesen összejött neki egy ideje mindenféle olyan gondja, amelyeket - szerintem - nem tud megoldani egymás mellett, mindenkit és mindent egyformán boldoggá tévő módon.
Ezek a lelki okok kezdték ki szerintem fiziológiai (? vagy hogy is mondjam?) oldalról a hormonális háztartását is, ami lassanként juttatta el ilyen szintre, ahonnan gyógyszeres_és_lelki segítséggel,nagyon, nagyon lassan fog tudni csak visszaállni, azt hiszem. Mindezek mellett azt hiszem, kialakult nála a PMS (premenstruális szindróma) is, gondolom, ez talán hógolyó módjára kapcsolódott az előbbiekhez. Erre mutat az is, hogy a hét elején is hasonló állapotban találtam rájuk, és kérdezgetés/beszélgetés közben derült ki, hogy
a ciklusa éppen most várható. Késő estére olyan állapotba került, hogy beleegyezett, hogy bevigyük abba a kórházba, ahol az -átere dolgozik. Ott altatták, én meg a gyermekre vigyáztam , akit másnap a papa magával vitt. Még nem tudni, mi történik, ha kiengedik, én azt gondolom, hosszabb időre át kellene engednie a kicsit az apjának, hogy időközben ő megerősödjék, testileg és lelkileg egyaránt. Ez persze nem egyszerű, hiszen könnyen ráfoghatják, ismerve a nyavalyás társadalmi elvárásokat és konvenciókat, hogy nem szereti a gyermekét, ami hülyeség persze, de a nyomás ott van/lesz rajta. Ám közben a gyerek is érettebb lesz, rájön, hogy a mama nem csak az övé és hogy van egy kiváló papája is. Azt is remélhetjük, hogy eközben a mama meg tudja erősíteni szerelmi kapcsolatát.
A fentiek mellett arra is szeretnék rámutatni, hogy_rám_milyen_hatással volt/ak az eset/ek.
Először rettenetesen megijedtem, látván a kába mamát és a magában játszadozó lánykát. Aztán megpróbáltam végiggondolni, hogy hogyan is kell bánni egy depissel?? :-)( Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy tudom, hogy nem azért iszik egy ilyen alkalommal, mert alkoholista, hanem azért, mert nem tud "parancsolni" a hormonjainak_és a lelki érzelmeinek. Azért is ijedtem meg, mert hirtelen felvillant belőlem, hogy nekem is volt ilyen korszakom gyerekkoromban, amikor anyám ugyanilyen kábán ült otthon és nem tudtam, mi a baja. Azóta is félek és taszítanak az italközi állapotban lévők, nem tudom, mit lehet velük tenni. Van, hogy legszívesebben megütném őket, aztán rájövök, hogy hiszen attól még nem lesz jobb se neki, se nekem és ez külön borzasztó. Anyám viszont nem volt képes sohasem legalább odáig eljutni, hogy orvoshoz forduljon, élete végére pedig - hitem szerint - e_segítség_hiánya_miatt_is jutott el az Alzheimer-kóros elbutulásig. Én pedig sokáig éreztem bűntudatot amiatt, hogy nem tudtam/akartam segíteni rajta se kiskoromban, se felnőtten. Erre mondta például az -áterem, hogy van_jogom_ képtelennek_lenni bizonyos dolgokra! Azt hiszem, barátnémnak is meg kell majd ezt értenie.
De vissza hozzám /a kis önző...:-)/: az ijedelem után/mellett jutottam el annak felismeréséhez, hogy biztosan én is hasonló állapotban leledzettem korábban, azzal a "szerencsével", hogy legalább nincs mellé családom, gyermekem :-) és persze :-((, így magam küszködtem, amíg a topic elején említett -áter barátom el nem zavart nem barát -áter kollegájához és el nem kezdtük a kettős kezelést, ami alatt egy idő után tudattam barátaimmal, munkatársaimmal és főnökeimmel is, hogy miért is voltam sokáig furcsa. Örömömre, úgy érzem, megértették és együttérezt/n/ek velem, főleg, hogy el is magyaráztam nekik, hogy mivel és hogyan/miért alakult ki és mit teszek a dep. ellen. Szó nélkül beleegyeztek, hogy munkaidőben eljárhassak a -lógushoz, megértették, hogy nem tudom/tudtam teljesértékűen elvégezni a munkámat.
Tehát mindezek átfutottak rajtam, amikor ott voltam barátnémnál, hogy most talán én is tudok segíteni neki valamennyit. Közben azonban, talán azért, mert valahogyan mégis tehetetlennek érzi magát az ember, azon agyaltam, hogy hát milyen szintig is várható el egy félig-meddig még hasonlóan beteg embertől a segítségnyújtás, hogy van-e jogom (ld. fönnebb) esetleg megfutamodni, hogy meddig és mennyire bírom az e fölött érzett félelmemet legyőzni. Nagyon nehéz napok voltak! Az a szerencse, hogy a barátném -lógusa támogatott, megértette, hogy mitől félek, tanácsolta, hogy szerinte meddig szabad elmennem és honnan nem szabad, hogy magamra vegyem a terheket. Mindenesetre nagyon elfáradtam ezekbe a félelmekbe és a féltésbe meg a rohangálásba. Most már a kislány a papánál van, a barátném pedig orvosi kezelésben.
Azt hiszem, ez az élmény is sokat nyújt nekem ahhoz, hogy megérthessem a viselkedésemet és a gyógyszerek segítségével (fiziológiai oldal!!) lassanként kilábaljak, de elhiszem a tudoroknak hogy ez még legalább egy-két évbe telik.
Huuuú, elnézést, nagyon hosszú voltam, de ez a topi elbírja, azt hiszem és remélem.
Meg azt is remélem, hogy akad itt is olyan, akinek segítségére tudok mindezzel lenni.
üdv,
Ghanima
(na, ezt a levelet is vagy két órán keresztül írtam!! :-))
PM! Kedves, hogy gondolkodzs a dolgon és valóban ez egy jogos felvetés, amit leírtál. Az idegrendszeri problémák egyik összetevője az, hogy negatív gondolatokkal és szorongásokkal van az ember telve, olyanokkl, amelyekről tudja, hogy negatívak és károsak. "Valami" mégis állandóan ebbe az irányba és attitűdbe kergeti mégis és nem tud kimászni sehogyse. Akinek segít a gyógyszer(én pl úgy tűnik nem tartozom ide), azok eccercsak képesek"tisztán" és a normálisok logikájával látni a világot és akkor fine.
Szóval nem könnyű
stewe
Kedves Pucros Mackó!
Az ötleted nagyon logikus, azt gondolom. De talán éppen ezért nem működik szerintem. Tehát hiába "tudom" én, hogy semmi értelme így gondolkodni, hiszen ez csak a hormonjaim vacakolása, nem tudom őket leállítani, vagy mi. Legalább is nekem akkoriban nem sikerült felülkerekednem rajtuk. Az orvosságoknak azt hiszem, épp az is a dolguk, hogy kijavítsák a félreműködő hormonokat.
Bocsánat, ki kell másznom a netből, mindjárt visszajövök.
üdv,
Ghanima
Van olyan, hogy a depresszió saját magát erősíti? Olyasmire gondolok, hogy valakit elkeserít, hogy el van keseredve. nori hozzászólásán valami aggodalmat éreztem, ami talán durvíthatja a rossz érzést, bárhol is tartson. Ha így van, nincs egy pont, ahol már lehet nem azonosulni legalább az elszomorodásnak azzal az összetevőjével, ami az elszomorodás miatt van?
Outsiderként nekem úgy tűnik, hogy az azonosulás megtagadása lehet egy egérút (lehet, hogy csak egereknek járható). Nem lehetséges ráérezni egy olyan szemléletre, hogy ez nem is én vagyok, ez csak hülye hormonok kavargása a testemben?
Sziasztok, asszem megint elővett a bajom, hogy mi váltotta ki, nem tudom, de nem vagyok képes koncentrálni a munkámra, ebből előbb utóbb baj lesz. Egész nap a neten lógok, otthon meg minden helyzetben elalszom. Napi egy Floxetet szedek, ennek elégnek kell lenni.
nori
Azért válaszoltam, mert a megszólítás nem volt kedves, és volt néhány apró észrevételem. De semmi közöm a depresszióhoz, és nem akarok itt okoskodni sem.
Figyelj öreg!
Ez a legprimitívebb dolgok egyike, ha valaki leírja a véleményét, amit így kezd: nem szeretnék vitatkozni!
Akkor inkább ne is írj vagy ha igen, hallgasd meg és HALLD MEG más véleményét.
A depresszió egyébként nem világnézeti kategória, amiről lehet vitázni, hanem egy betegség, amitől sokan szenvedünk. Jó lenne, ha így kezelnéd a dolgot!
Köszi!
(sorry, utálom a kioktatást, de ez tényleg agyrém, amit művelsz)
Néhány tömör megjegyzés, mert nem szeretnék vitatkozni:
1. A krumpli nem ember, sok mindent nem tud, amit az ember igen, pl. gondolkodni se.
2. A nagybetűs kiemelés meghatározott esetre vonatkozik, mégis ha vkinek inge, magára veheti.
3. ha nincs pénzem, nem megyek a boltba (remélem érted, mire gondolok)
4. pl. kb. 1 doboz cigi = 2 kg kenyér, hogy egyéb "élvezeti cikkekről" ne beszéljek
Az az igazság, hogy ezek az okok inkább csak a folyamatos rossz közérzethez vezetnek. Majdnem azt mondtam neked, könnyű, tudod mi a bajod.
A depresszió egy olyan fránya betegség, amikor az ember nem tudja miért rosszkedvű, és tul.képpen nincs is rá semmi oka. Ellégé kifacsarhatja az ember személyiségét ez a tény.
A bogyó és az ..áterologus ezen 'talán' tudnak segíteni. A szegénység nem az ő asztaluk.
Horusz!
Legszívesebben aszondanám, te baromarcú provokátor, de alapvetően jámbor ember lévén, nem mondom. Csak tudod az a "ha nem tetszik, válts" duma, az olyan, mint azt mondani egy zsák szétszóródott krumplinak: "szedd össze magad, fiam". Évek óta mást se próbálok, mint váltani. Sajna mindig akad egy húsz évvel ifjabb titán, aki lenyúlja a bótot. Ezen kívül még olyan lehetőségek bírnak folyton akadni, amihez tőke kell, ami nincs, vagy olyan kockázatot kellene felvállalni, amit öt emberrel a nyakamon nem lehet. És hiába ordítod (tudod, a csupa nagybetű az kiabálás - mellesleg, nem vagy te kicsit paranoid? :-) ) a képembe: "MERT NEM VOLTAK HÜLYÉK, AKIK CSAK ÁLLANDÓAN MAGUKAT SAJNÁLTÁK, HOGY MENNYIRE SZERENCSÉTLENEK."Merhogy ippeg a lelkismeretfurdalás az egyik legfőbb tünet, hogy "hogy lehetek ilyen hülye?". Úgyhogy: kössz... Meg a "keressem az életben a szépet, jót..." is. Kiválóan megvagyok a feleségemmel meg a gyerekeimmel, igen sok örömben részeltetnek, amit ki is élvezek rendesen. Csak tudod a legfaszább kölyök is csak igen ritkán tudja megmondani, miből vegyek másnap kenyeret.
Ghanima kedves,
nekem speciel fogalmam sincs, hogy beteg vagyok-e. Gondolom, bizonyos helyzetekben minden "normális" ember szorong vagy lehangolt. Két ok miatt írtam ebbe a topicba. Ez egyik, hogy hátha valamelyikőtök segíteni tud annak az eldöntésében, hogy még nincs baj, csak a helyzet szar, vagy ez a felsteigerolt rinyálás, amiben részem van, az már veszélyes, vagy sőt. A másik: szó esett itt arról, milyen sok ember depressziós. Bizonyos nyavaják felszaporodásának oka lehet a nyomor. Ezen a fórumon, úgy vettem észre, nemigen fordult elő olyan mélakóros, akinek priméren szociális vagy gazdasági okból ered a baja (ez érthető, összezuhant hajléktalanok ritkán jutnak internethez :-)). Arra hívtam volna fel a figyelmet, hogy az ilyeneknek sokkal nehezebb segíteni, hiába az áter meg a lógus meg a bogyó, ha az okot nem lehet megszüntetni.
üdv
dEta
Ghanima:
De hogy ne legyek én is ilyen gyógyszerközpontú, inkább a pozítív tapasztalataimról beszélnék az állami ellátással kapcsolatban. Amikor elkezdődött ez az egész "cirkusz" én a kerületi "pschyátriai gondozóba" (így hívják, nem flancolok:-))) ) kerültem, ahol gyógyszeres kezeléssel segítettek, és pszichoterápiás segítséget ajánlottak. Mindezt teljesen ingyen. 18 éves voltam akkor, talán ifjú koromat vették figyelembe? nem tudom, de jó ideig kizárólag ilyen állami szolgáltatásokat vettem igénybe. És ez gyakran nem is heti egy ülést jelentett, hanem esetleg 3-at, 4-et ( amikor tényleg nagy baj volt).
Aztán később, mikor magáncihológushoz jártam terápiára, ott is felkínálták azt a lehetőséghet, hogy 1 beteget a praxisban, ingyenesen látnak el(időszakosan, rászorultság alapján...tehát minden tényezőt figyelembe vettek). Lehet, hogy jobban tudott aludni éjszaka a cihológus ettől:-) Mind1, szép tőle. Ez hihetetlen és irreális, de van még ma is ilyen Magyarországon (Budapesten).
Autogén tréninget is teljesen bérmentve tanultam, tudtommal a csoportos foglakozások a Balassában ma is ingyenesek. Ez egy kitűnő ?relaxációs? módszer, nekem sokat segített....sajnos sok kitartás kell a folyamatos fejlődéshez, szintentartáshoz, de sokkal jobb(és több), mint a xanax.
Ezek az állami szférában történt "kalandozások" 3-4 éve történtek velem, nyilván szerencsém volt, és nem ez a tipikus, de létezik ilyen is.
Ettő függetlenül az antidepresszánsok árának felszabadítására nyilván nagyon sokan rá fognak fizetni, sajnos elsősorban a betegek.Pl. elég kemény lehet kiköhögni mondjuk 10ezer forintot havonta egy doboz Zoloft100 ért....
Még egy link a prozac kiszereléseiről, áráról, bár szerintem itt az árai, rosszul vannak kiírva, vagy az oldatot jobban dotálnák, mint a kapszulát..nem tudom.
Ghanima:
Igen, kb 500 ft a havi adag. Hiánycikk volt a megjelenésekor (kb augusztusig), pont az árkülönbség miatt. De mááááár van...:-)) ehhh:-/
Minden jót.
Hát én bíz'a nem értem önbizalom együtthatód(anód, katód?) non stop lenyomását, de hát a női lélek mint olyan...)))
A solarium valóban az ottani mellékutcában van, de a Körútról is láccik.
(A Beauty Forum-os István csókoltatja a tulajnőt, ha mégis beesnél.)
Remélem még meg van a nemkoporsó gép, az olyan mint egy fotőj!
Hawai nem megy, rendben. Sajna nyáron a tengerparton biza fény van meg kékség, spec ez engem nem szok annyira zavarni, sőt...)))
puszol:stewe
A kiemelt megjegyzés csak arra a néhány személyre vonatkozott. De szerintem lehetnek esetek, amikor adott személy a hülyesége folytán sodródik bele egy "szerencsétlenség-spirálba", és aztán végül beteg lesz, akin már csak orvos segíthet. A megelőzés mindig a legfontosabb. (Nem az a helyes kérdés pl., hogy kell-e halálbüntetés vagy sem, hanem az, hogyan lehetne csökkenteni, elkerülni a bűncselekményeket.)
Én egyébként nem vagyok depressziós, a betegségnek még a lehellete sem érintett meg. Alapvetően életvidám ember vagyok, és mindig igyekszem megtalálni az életben a szépet és a jót. És ez nem pénzkérdés. Tehetné ezt dETA is, hiszen gyermeke, felesége van. Mi van azzal, akinek gyermeke sem lehet, akinek nincs családja, stb.? Az mit szóljon? Mindig van jó oka az embernek arra, miért is szerencsétlen. De nem erre kell okot találni, hanem arra kell megoldást keresni, hogy lehet az ember boldog. (Ezek általános megjegyzések, lehet, hogy itt nem is teljesen helytállóak. Vitába nem akarok bonyolódni, de ez a véleményem.)
Daragoj Antonievics Hemond!
A téma ugyan régi, de érvényes :-((, sajnos!
Ami a gyógyszerközpontúságot illeti, arra azt hiszem, két magyarázat is lehetséges. Az első, hogy talán még mindig jobban próbálnak orvosaink bízni a kémiai szerek hatásában és - legalább is a biztosítói (OEP) orvoslás körében nincsen elég -áter, ill. kórház, klinika, aki/amely és ahol lehetséges lenne, (emellett meg képes is!) a befizetett egészségbiztosításaink alapján ingyenesen kezelni legalább azokat a betegeket, akik odáig eljutnak. Ugyanis rengetegen elakadnak már a "családi" (röhögnöm kell...) orvosuknál, aki gyakorta vagy nem is ismeri föl a helyzet, a betegség, súlyát, vagy kiutal egy kis Xanaxot, nyugtatóul. Nagyon sok beteg pedig, ha el is jut/na egy-egy -áterhez, nem képes kifizetni neki egy rendes kúrát, hiszen egy-egy ülés 3 eFt-nál nem kerül kevesebbe, ingyenes ambuláns kezelés pedig szinte nincs is! Emellé jön még a gyógyszer ára is, ugye. A második oka a gyógyszerközpontúságnak tehát abban rejlik, hogy ez év júniusának végéig legalább a gyógyszerek ingyenesek voltak. Mostanra ez is megváltozott, hogy ennek mi lesz a végeredménye, az eléggé egyértelműnek látszik: még több kezeletlen, ellátatlan, beteg ember, súlyosbodó állapotban.
Erről a folyékony halmazállapotú Prozacról még nem hallottam. Jól látom, hogy egy hónapnyi adag ötszáz forint???
Bocsánat, abba kell fejeznem, még visszajövök!
üdv,
Ghanima
Kedves Prozac!
Mennyi ideje szeded? Mert hogy a kezdeti időszak az 6-8 hét, már ahogy nekem mondta az -áter. Ezalatt pedig még nem alakul ki a hatás, ezért kell/ett mellé szedni a Xanaxot, aminek viszont (nekem) nem lett volna szabad abbahagyni a szedését hirtelen módon!
Ami a vizes hasonlatot illeti: ha szabad tanácsot adnom, megoldás lehet egy időre legalább az, amit én még a jó öreg Verne Gyulánál, a Nemo kapitányban olvastam, miszerint ha elfárad, netán nem tud úszni a hajótörött ember, akkor hanyatt fölfekvés a vízre és lebegés! Ez legalább egy darabig segít, közben meg odaérkezik a mentőhajó, avagy megtanul magától úszni. Ide persze mindez átvitt értelemben alkalmazandó :-)))
Cihodráma: majd februárban indul az, amire hívott az -áterem, viszont november 27-28-ikán lesz a Magyar Pszichodráma Szövetségnek egy konferenciája, ahová el lehet menni, megnézni, hogy milyen is ez egyáltalán. Lesz módszertani vita, meg "előadás/ok" is. Most éppen nincsen nálam a továbi információt nyújtó papíreusz, de holnap magammal hozom és beírom ide, amit tudok, hátha jó lesz valamire másoknak is! Én, azt hiszem elmegyek, bár nem olcsó. :-((
Ami a cihodrámát illeti, továbbá azt mondta enyém -áter, hogy havonta egy esetleg két alkalommal szokott lenni az is, többnyire hétvégeken. Sajnos az sem ingyenes, úgy 5 eFt körül jár egy-egy, de egy egész, vagy talán két napot is kitöltenek a foglalkozások.
No, hozom holnap a több infot, aztán kapára, kaszára!
üdv, jobbat kívánok,
Ghanima