"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Olyan halk és hideg idő van, halk és hideg, halk és hideg: hallani szinte suhanóban a gyöngyház égen a telet. Selymesen száll ő rongyaink közt s arcba legyez, bár semmi szél... Óh láthatatlan, hűvös angyal, előkelő, gyönyörü Tél!
S a hó is itt lesz nemsokára s minden egyszerre eleven. Aki rápillant ablakára, fehér apácák végtelen meneteit véli vonulni, s ki boltbul az utcára lép, lágy-fehér könnyek ostromolják kemény csomagjait s szivét.
Estefelé kitisztul néha, a csillagok kilátszanak s mint gyermekek állunk alélva egy nagy karácsonyfa alatt, amelynek ágát föl nem érjük, de gyertyás fénye ránk sajog: gyertyásan és csufolva néznek a karácsonyi csillagok.
Megjött a fagy, sikolt a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis õszi bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán.
Dsida JenőMeredtszemű ősz
Kiszivattyúzták az üvegburát,
a lelkemet.
Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz.
Csend és homály.
A hullt levelek ágya mély, puha,
selymes halom,
de nem zörög turkáló láb nyomán,
nem is zizeg.
A varjú se csárog a jegenyén,
csak tátogat.
Halálos-némán teljesedik el
a rendelés:
Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön,
aludni megy.
Az álmos űrben úgy úszik-lebeg
sok furcsa vers,
mint az ökörnyál udvarunkon, otthon,
ősz elején.
Ne feledd az ősöket!
(sziú/dakota)
Soha! Soha!
Ne feledd a zenét,
dobok szavát, ősök történetét!
Soha! Soha!
Ne feledd a régieket,
kik most már holtak, az ősöket!
Mindig! Mindig!
Mit mondanak az ősök,
azt kövesd, azt nézd!
Mindig! Mindig!
Ők azt mondják neked,
mit a Nagy Atya üzen.
Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! Mint kívül a gesztenyefák, ép oly magas az ablakom: az ablakot a kék tavaszban zöld ujjongásod lengte be s még ráncos volt minden kis leveled, mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, ráncos megint, mint bőr vagy öreg papír zörögsz, ha a szél megráz odakint, de ha fele kincsed lent röpül is a földön ide-oda, még beragyogsz az ablakomon, gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap, ezer meg ezer kis kezed egyenkint markolja a fát és fölgyujtja a végső perceket: gyönyörű vagy! S akármilyen reménytelen, ez a tékozló szépség, ez a dac tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdj bátran és búcsúzz vigan: így veszni szebb; küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj büszkén bele, – arany voltál, szemét leszel, szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél, halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! Most ég el a nyár, és nem is szomorú ez a szép halál. Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt igér a szél s az út sara: ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is így pusztulnék el valaha.
Mintha gyűrött párnádról ébrednél,
olyan a pártája a pipacsnak,
árokparton, búzában nevetgél,
s vérpirosan hull le, ha aratnak -
illata bódít, elaltat,
kelyhe, magja méreggel van tele:
Papaver rhoeas a latin neve.
August von Platen-HallermündeA vízben
A vízben leng a liliom csillogva, tétován,
tévedsz, míg azt hiszed: csak teng inogva tétován.
Lába erősen gyökerez a mély tenger alatt,
fejét egy kedves gondolat ringatja tétován.
(Ford.: Weöres Sándor)