Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Reggelre kihűlt a helyed, belepte valami nyirkos és hideg, mint a hó azt a szürke foltot, amit az autók hagynak. Nem tudom, te hiányzol-e, vagy csak az, hogy eszembe juss - emlékszel, amikor az építkezésen üveggyapotba tenyereltem, napokig nem tudtam eldönteni, hogy egy szilánk szúr-e, vagy már csak a helye. Pedig én próbálom kitapogatni a közösen eltöltött időt, mint egy villanykapcsolót a sötétben. A sötétség mélyén azt az ismerős arcot. Összerakhatatlan. De te a kezem ügyében hagytad a harapófogót, hogy megtanuljam, milyen hideg lehet egy terpesz. Mélyen a bőröm alatt viszketsz. Üveggyapotba törülközni.
Ha egyszer kápolna nyílik a szívben, lesz hajléka, hol szomjat, éhet olt és naponta benyit valaki, aki felemel. Nem kell szög, ecet, nem kér a salétrom-könnyekből, és köszöni, nem fog térdepelni, inkább megpihen, hiszen sűrű a bánat, mint a tömjén: láthatatlan madarak mintázzák freskóit a csend tömör falán. Új szavakat keres, átmelegszik bennük, már nincs egyedül. Ha egyszer kápolna nyílik a szívben, az is megmarad, ami otthagyott.
ez az utolsó vers hozzád nem lesz már több mondtam azzal bélyeget tettem a levélre és beejtettem a négyszögletű lapos szívet a levélszekrény szűk résén
az emberek most vigyázva járnak a postaláda körül egyre kérdve mi történt tán egy madár költözött a ládába s csapdos szárnyával a falán és már-már énekel
A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem.
Nem kell hogy a vers komolynak szülessen tanár legyen komplexusok trógere kétségbeesés perselye altató. Elég hogy megállítsa röptében a lepkét és a mezők illatát hagyja a semmibe néző ablak peremén
Ha a szorongás lidérce éjszakákon át mellkasodra telepszik, ezt kell tenned: Lefekvés előtt egyél valami placebót, majd köpj ki balra, és mondd el háromszor, le van szarva, várnak rám holnapi dolgok, reggel tűzz az ajtófélfára villanyóraállást, kóborló macskáknak adj a parizerből, fordítsd fal felé a tükröket, de a babona szerint legjobb, ha elalvás előtt átölelnek.
Ha eljönnél, a házon koszorúba libbennének a galambok s a nap ösvények mellett a földre szorulva megcsókolná selyem papucsodat.
A méhes elszalajtana egy méhet, hogy kis köcsögben mézet hozzon át s a féllábukon álló almafák susogásukkal kínálnának téged.
S kérném kezed, mely ékesítve csattal, mondanám, gyere, sétáljunk a rétnek, hol a kaszások vígan fütyörésznek s a szemükben derül a fürge nappal.
Bolyonganánk a nedvező mezőben, hogy lásd, amint nyit virulni a reggel, és hallgatnád, a friss és nyers füvekkel hogy zümmög, dong az élet ébredőben.
A búzából a nap sárgálva nőne s apró vizek ezüstlenének messze, te tiszta tájat gyűjtenél szemedbe s tested, mint érben, a fényben fürödne.
Egy dűlőnél megtörne derekad, megdézsmálnád a tüskebokor szedrét s egy vadkökényről fonatodba szednéd, mint táncos díszt, a gyengébb ágakat.
Elmorzsolnál egy kalászt, hogy lásd, telt-e, érett-e már, nem festi-e üszög s egy szöcske meg egy fekete tücsök egymás hegyében törne kebeledbe.
Ökrökre bukkannánk a domb alatt s ferdecsípőjű, csupasz bivalyokra s az izzó dél fehér csóvákat dobna a hátukra, mint puha sálakat.
Megfordulna az út, hogy visszajöjjön a mezei ház mellé s mi engednők, hogy pirult fáradt testünk, melyben megnőtt a vágy, a sűrű árnyékban ledőljön.
S ha szürkületet kondít sok kolomp, nehéz lélekkel, melyben mély alázat, az Istent látnók lebegni az ágak között hasított madárszárnyakon. /József Attila ford./
Az ember jóból és rosszból van összegyúrva. Fehérből meg feketéből. Ezért van az, ha rajtakapsz valami rossz dolgon, mindig szürke leszek. Akkor csak állunk egymással szemben, mozdulatlanul.
Tehát távolodunk, de közeledünk is.
Eddig háromszor mentem világgá.
Először az ajtóig, azután a szomszéd házáig, legutoljára meg a lakótelep széléig.
Ha megint világgá megyek, nem fordulok vissza többé, mert úgyis hazatalálok, hiszen a Föld gömbölyű.
Tegnap Márió, az új szomszédunk kisfia azt mondta, hogy egy kislányt csak akkor lehet megszeretni, ha az mindent kétszer mond.
Az én mamám viszont azt mondta, hogy ezek gyerekes dolgok, és a gyerekes dolgokat egy magamfajta nagylány már nem hiszi el.
És én a mamának adok igazat. És én a mamának adok igazat.
Márió megfigyelte, hogy este teljesen fölöslegesen szaladgál a parkban, teljesen fölöslegesen űzi a park egész hosszában a csillagokat vagy a Holdat, mert azok azután is csak ugyanabban a messzi távolban maradnak.
A játékban az az igazságos, hogy bármi lehetek.
Ha akarom, orvos, ha akarom, beteg, ha akarom, kalauz.
A játékban csak az nem igazságos, ha Márió is éppen az akar lenni, ami én. Olyankor mindig folyó leszek, kilépek a medremből, és mindenkit elöntök: az orvost, a beteget és még a kalauzt is.
Csak pont Máriót nem tudom elönteni, mert ő akkor mindig hajó lesz.
és ez az, ami a játékban nagyon nem igazságos.
Ma szerencsés napom volt: találtam egy négylevelű lóherét.
Márió azt mondta, hogy régen, amikor az apja meg az anyja elváltak, ő kutyát kapott ajándékba. megkérdeztem a papát, hogy velük mi van, de azt felelte, hogy ők soha nem válnak el, mert annyira szeretik egymást.
Tegnap Márióval lementünk a tóhoz. Már esteledett, amikor a vízben megjelentek a csillagok. Márió azt mondta, meglátom, éjszaka mindet kihalássza nekem onnan, ha mégis maradna néhány a rossz látási viszonyok miatt, azokat majd reggel összeszedi.
Ma délelőtt is a tó felé mentünk, és tényleg nem voltak ott a csillagok, de Máriónál sem láttam egyet sem.
Akkor meg azt mondta, hogy otthon őrzi őket az üvegszekrényben, de nézzek csak ki majd estére az ablakomon, addigra mindet felrakja nekem az égre.
Az óvodában minden jó, csak a grízkása nem jó. Veszek belőle egy kanállal, a kezem nem reszket, a kanál nem reszket, de a grízkása reszket.
És ami reszket, azt én nagyon nem szeretem.
Amikor a doktor nénihez értünk, anya levette a kabátomat, meghámozott, mint egy narancsot. Milyen édes ez a gyerek, mondta a doktor néni, pedig savanyú arcot vágtam, és féltem is egy kicsit. Legszívesebben az ágy alá bújtam volna, vagy a szoba sarkába, hogy csalogassanak elő, a doktor néni és anya, becézzenek meg simogassanak a szavakkal, hogy érezzem: jön elő belőlük a szeretet, és megtalál, hiába bújok el.
Ha nem viselem mindig a szemüvegemet, felnőtt koromban sem leszek előrelátó?
Ha valaki csuklik, az azt jelenti, hogy emlegetik. Ezt egy néni mondta a buszmegállóban.
Anya meg azt mondta, hogy biztosan apa emleget minket, azért csuklottam.
és amikor mindnyájan, a néni, anya meg én is emlegetni kezdtük az autóbuszt, azonnal meg is érkezett.
Egy nagy, kék, csuklós.
Máriónak meg a biciklinek vannak hátrányai. A biciklin nem lehet játszani, Márión meg nem lehet biciklizni.
A vonatsínek egymás mellett mennek, de valahol messze összeérnek. Apa szerint csak a végtelenben.
Apa és anya is egymás mellett mennek, én meg középen, mert én vagyok a végtelen, ahol ők összeérnek.
Márió apukája régen vadász volt és százból százszor lelőtte röptében a vadkacsát.
Az én apukám sosem volt vadász, de azért százból százszor ő is lelőné röptében a vadkacsát, még a vaddisznót is, ha az a buta állat nem lenne olyan földhözragadt.
Ha a házunk egy nagy léggömb lenne, akkorára fújnám, hogy minden barátom, még a Márió is elférjen benne. Azután közösen pumpálnánk, hogy a játszótér, a park, sőt még a lakótelep is beleférjen.
Így a mi házunk az egész világ lenne.
Nyáron a Nap olyan önzetlen, úgy osztogatja a barnaságot, mint én az óvodában a vajas kiflit. Az uzsonna, tudom, sohasem fogy el, mert anya mindennap beletesz valami finomat a táskámba.
De félek, hogy a Nap egyszer teljesen kifehéredik.
Te rossz vagy apa, meg anya is, mert sohasem vagytok itthon, amikor este hazajöttök, fáradtak vagytok, elküldtök aludni, sohasem játszotok velem, pénzt adtok, hogy vegyek magamnak játékot, de minden gyereknek ugyanolyan játéka van, és nekem nem kell ugyanolyan játék.
A nagypapa viszont jó, mert ő mindig itthon van, játszik velem, sohasem mondja, hogy fáradt, nyáron a Márióval elvisz a nyaralóba, kukoricaszárból csinál nekünk varázskardot meg fosztásból varázsbabát, hogy ripsz-ropsz, az égből szeretetet varázsoljunk a földre.
Reggel, amikor megcsípi a dér a kertet, a növények hirtelen kinyitják szemüket, és rácsodálkoznak az ablakomra. Ilyenkor legszívesebben csokorba kötném a jégvirágokat, s mint egy óriás vázába, beletenném őket a zöldbe.
De nem tudom, enyémek-e a jégvirágok.
Amikor nagy leszek, veszek egy tájat. Fenyvesekkel és patakkal. A szélén szélmalom lesz, a közepén rét. Nagy, kerek és piros.
Apa, én tudok repülni! Jól van, azt is tudom, hogy minden gyerekkel előfordul álmában, én viszont igazán tudok repülni. De csak akkor, ha anya nincs itt, és te sem vagy itt, sőt senki, még a Márió sincs velem.
Ez azóta van így, mióta a nagypapa meghalt. Ő azt mondta nekem egyszer, hogy csak mi ketten tudunk repülni, a nagypapa meg én, és azt is mondta, hogy ő nemsokára nagyon messzire fog repülni, talán vissza sem jön ide a kissámlira. De a nagypapa nem mondott igazat, mert amikor ti nem vagytok itthon, és a Márió sincs velem, akkor behunyom a szemem és csapkodni kezdek a szárnyaimmal, és a nagypapa ott ül a kissámlin, és mosolyog, mosolyog, és csak ő hiszi el, hogy tudok repülni.
Anya sem, Márió sem, és te sem, apa.
Van olyan reggel, ami nem hoz holnapot?
Az igazi dolgok nagyon mélyen vannak. A feneketlen tó fenekénél is mélyebben. A szívem körül valahol.
A mélység, az ugyanolyan, mint a magasság. Csak máshonnan kell nézni.
Van egy kidöntött fa az ablakom előtt. Tavasszal, amikor minden rügyezik meg virágzik, zöld ágak nőnek rajta. Olyankor arra a lányra gondolok, akinek nagy a hasa és mindig szomorúan járkál a lépcsőházban.
Amikor több fa lesz, mint ember, a szomszédok néznek majd egymásra, akár a tanyán a tehenek, és nem fogják tudni, hogy most mi van.
A gólya sokkal okosabb az embernél, mert nemcsak a vízben meg a földön jár, de repülni is tud. Nemhiába hitette el mindenkivel, hogy ő hozza a kisbabát.
Amikor hazaértünk, anya visszahallgatta a rögzítőt. Apa üzent a kiküldetésből, de csak annyit, hogy szép a Tisza, olyan, mint egyszer régen. Anya erre sírni kezdett, sok víz folyt le a szeméből, de nem volt szomorú, inkább szép volt. Olyan, mint a Tisza egyszer régen.
A bábuk közül a marionett hasonlít legjobban az emberhez. Minden ízét külön zsinór segítségével lehet mozgatni, és felülről irányítható.
Márióra hiába mondok csúnyát, legfeljebb megsértődik és elmegy. De aztán mindig visszajön.
Márió egy bumeráng.
Tudod apa, az lenne jó, ha eggyel többször jönnél haza, mint ahányszor elmész.
Az este olyan sűrűn villámlott, hogy azt hittem, nappal van. De eső nem esett, és az ég sem dörgött. Gondolom, nem voltak mérgesek ott fenn, csak nem bírtak elaludni, és kapcsolgatták a lámpát.
Ami nem történik meg, az az éjszaka. És ami megtörténik, az a nappal. Hogy egyszer teljes világosság legyen, előbb-utóbb mindennek meg kell történnie.
Amikor apa legutoljára összecsomagolt, úgy csináltam, mintha aludnék. De hallottam, hogy azt mondja neked: a kocka el van vetve.
Mire apa hazajön, sok kis kocka lesz?
Anya szerint először minden férfi megígéri, hogy lehozza nekünk a csillagokat, aztán pedig úgy tesznek, mintha nem is tudnának az egészről semmit, még csak olyan szót sem ismernek, hogy csillag, de én biztosan tudom, hogy anya csak azért mondja ezt, mert apa miatt most nagyon szomorú.
Jön az árvíz, mondta anya. Jön az árvíz, mondta, és félrenézett. Jön az árvíz, idézte riadt tekintettel Petőfi Sándort, pedig akkor még csak patakokban folyt arcáról a könny.
Tudod, anya, az lesz az igazi dráma, ha nem találom meg az emlékkönyvemet.
A szeretet barkákban lakik. Barkák pedig nincsenek. Vagy ha vannak is, errefelé igen ritkák.
Mióta a papa elköltözött, anya szigorúan diétázik.
Vasárnap délután én is szigorúan diétáztam.
Főleg négytől hatig.
Mostanában nagyon buta lettem. Körülbelül annyit értek a világból, amennyit egy hangya ért belőlem.
Mostanában csak remélem, hogy a világ nem fog a fejemre taposni.
Anya, ne sírj már!
Hiszen az igazgyöngyök is láncra vannak tűzve.
Magányosabb vagyok, mint egy hős.
Amikor sok csillag van az égen, kiosonok az udvarra, hintára ülök, és elképzelem, amint suhanok a fekete űrben. Ha a szkafanderen keresztül is hallanád, amit ilyenkor mondok, biztosan velem tartanál.
Apa, a távolság is lehet szkafanderből?
Nem tudom, Máriónak mi a terve a csillagokkal, mindenesetre én tegnap egyedül voltam lenn a tónál, délben, hogy biztosan ne legyenek ott. A vízben csak a Nap fürdött, és olyan volt, mint a műanyag narancs Márió üvegszekrényében.
Amikor vacsoráztunk, anya lefestette a Napot, persze csak szavakkal, de a képzeletemben nem a Napra, hanem legjobban egy csillogó hógolyóra hasonlított, a felhő pedig, mert az is volt a festményen, egy tintahal képében úszott nyugat felé, le a tenger mélyére, oda, ahol sötét van. Csak a hógolyó ragyogott fent továbbra is, mintha mindig ott akarna maradni, akár apa nagy fehér tányérja a konyhaszekrény tetején.
Szeretem, ha hull a hó. Azt is szeretem, amikor apa eljön hozzánk, de nem szeretem, amikor elmegy. Olyankor a szívemben visszafelé hull a hó.
Anyától apáig egyetlen út vezet, az, amelyiken a hatos autóbusz megy. De ez a járat azóta nem közlekedik, mióta apa feleségül vette anya régi barátnőjét, a Cédát.
A boldogság az, amikor sokat kapunk. A fájdalom az, amikor ezt mind elveszik. Én nem akarok boldog lenni többé, mert az egyszer nagyon fájni fog.
Én mindig mindennel egyetértek, és soha semmivel sem értek egyet, mert én önmagammal is mindig ellentétes véleményen vagyok.
Egyszer többször nyúltam valamiért, de elérnem nem sikerült. Aztán a valami megsajnált: eltűnt a közelemből.
Az a rét, amelyik nagy, kerek és piros, az nem rét. Legföljebb egy kidurrantott gumilabda.
Ma vettünk egy kutyát, aki anya szerint sokkal többet játszik majd velem, mint a papa valaha is. De szerintem a Terri egyáltalán nem hasonlít a papára. Négy lába van és sokkal alacsonyabb.
Ha átjön a Márió apukája, akkor Terri mindig az ágy alá bújik, mert nagyon fél. Ha nagy vihar van, Terri akkor is az ágy alá bújik, mert az égnek pont olyan csúnya színe van, mint a Márió-papa nadrágjának.
A Terri mostanában nagyon beteg. És ráadásul valami külföldi betegsége van. Az állatorvos azt mondta, hogy diagnózis. És ez most már biztos.
Tegnap anya találkozott Szupermennel. Mindjárt mondta is neki, hogy a Terri beteg. Szupermen nagyon sajnálta a dolgot, de nem tudott segíteni, mert éppen évi rendes szabadságát töltötte.
Semmi dráma. Csak áll az ember a csendben.
Azt mondta a Márió, hogy a spenótot és a répafőzeléket kimondottan szereti, csak azért nem eszi meg őket, mert olyan nagyra nő, hogy ha lefelé néz, elszédül.
A Máriónak, tudod, sok mindenben igaza van.
Szupermen ma reggel hirtelen visszajött a szabadságról.
Vagy a gyógyszerek segítettek, nem tudom.
Csak az a biztos, hogy a Terri teljesen meggyógyult.
Úgy érzem magam, mint a hal, akit kihorgásztak. Márióval egy zsinór köt össze, ami láthatatlan, de mégse lehet elszakítani.
Régen, amikor az emberek még némák voltak, a halak gyűlést tartottak, sajnálkoztak egy csomót az emberek miatt, aztán nekik adták a beszédet. Ezt anya mondta. Én meg azt mondom, ha kicsit nagyobb leszek, összegyűjtöm a szavakat egy műanyag zsákba, és beleöntöm őket a tengerbe. Hadd beszéljenek ezután a halak is.
Az óvodából ismerjük egymást amikor először repülni akart és először nem ment, ő bosszúból törött lábakat rajzolt egy madárnak Az én nagybátyám májkómában halt meg és az egészből annyit tanultam hogy a szárnyverdesés egy kényszermozgás Most már mindketten a földön járunk nem dobálunk csillagokat kövekkel nem bízunk abban, aki nem remeg és tudunk láblóbálás nélkül ülni mindazon, amit eddig elértünk Ma azt mondta, hogy minden fejben dől el és én pont ettől félek igazán
Mert mindig ami csodaszép volt mindig az múlik el Szentisten! Hát már nem is emlékeztek, ahogy kiszántották egy barbár napon azt a játszóteret a nyargalászó gyermekkor alól?
S ahogy abba az egyetlen és örökkévaló ölelésbe szinte beleölelhetett máris a következő? — És nem is egyetlen!
S hogy az után a gyönyörű és halni-érdemes és végérvényes szomorúság után még képesek voltunk arcpirulás nélkül tovább élni és még örülni is? — Ám ezt sem végérvényesen.
Hát nem szorul ökölbe a markotok: hogy mindig az múlik el ami csodaszép volt? És sose gondoltatok még arra hogy talán nem is mi örülünk barátaim
s nem is mi vagyunk tán szomorúak hanem csupán megtörténik velünk az öröm is meg a szomorúság is meg az ami olyan csodaszép?
Mondd, Kedvesem, milyen, milyen a tenger? E parttalan zokogás, mely térdet, ölet sosem lel. Milyen a part, hol most lábnyomod kagylóhéj-sora mélyed, ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan megtelik már Tevéled. Mondd, Kedvesem, milyen a tenger, és milyen ott a szél hízelgése, milyen ott a magány: szomorú ott az éj, ha egyedül fuldokolsz a szíveddel, és milyen ott a sírás? Vágyik-e,ó, hova vágyik onnan az ember, s ha jön, honnan jön érte hívás? A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat lőttszárnyú madarának milyen idomító nevet s milyen hessentő kereplőket találtak? Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják a karba-ölbe bújva: - félek! Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol oly szorosak az ölelések? Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek, a hitnek nincs határa, a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant, félve kihordott halálra? Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen kis fulladásra, mely magányos, botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség hiába ölel szerelmesen magához. Ne hozz nekem képet a kombinátok csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus szörnyek vibráló ihletétől! A tenger partjaira menj: - a fény, idő, az emberi lélek ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő eszméletére ébredj: milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd falánk éheit legyőzi rendre, milyen csillagokra néz, milyen halált fél, mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet, - milyen szél emeli, s merre emelkedik a súlytalanság állapotában a lélek?!
Ezúttal sírva, szépen Forgok meg lelkemnek régi Gyermekes életében: Boldog új évet kivánok.
Boldog új évet kivánok, Mindenki tovább bírja E rettenetet, E szamárságot, Mint szegény, mint bírom én, én, Gyönyörködve, Óh, én szegény Lelki kémény. Boldog új évet kivánok.
Ontom a füstjét A szavaimnak, Pólyálva és idegesen, Be messze ringnak Az én régi terveim, Az én régi társaim is De messze vannak, Boldog új évet kivánok.
Új év Istene, tarts meg Magamnak S tarts meg mindenkit A réginek, Ha lehet: Boldog új évet kivánok.
Uram, ha megfacsarsz, miként egy citromot, ha néha bérbeadsz, mint régi birtokot, ha álmokkal zavarsz és angyalodat küldöd, hogy ágyam széléről fülembe súgja: "züllött!", Uram, ha megvonod kéken az ereket, ha bambaságot adsz, munkát, vagy gyereket, ha elrontod a nap értékesebb felét, s én direkt nem teszek egy lépést sem feléd, ha válasz nélkül küldöd rám az éjfelet, mi más marad nekem, mint hogy szeresselek?
Jó éjt és álmodj szépeket, vidám és kellemes képeket, szerelmet, gyermeket, csodákkal tele termeket. És azt amire nagyon vársz, ha útelágazásnál jársz: az igaz utat. Tudással teli kutat. És azt amit csak jó: frissen esett hó, fenyőkkel határolt tó. Néhány igaz, tiszta szó.
Január volt már javában, s a nagy fa, amit műanyagmadzaggal gúzsba kötve húztunk-vontunk, hogy majd a föld alatt a feketülő falnak nekidöntve napokon át a pincebogarakra árassza csodaváró illatát, és amit aztán ketten díszítettünk, hogy úgy dőljön ránk teljes vértezetben, (még jó, hogy a gyertyagyújtás előtt) mint egy megsebzett operai hős – (végül kiékeltük alaposan, deszkaszilánkokat vertünk a sebes láb s a nehéz vastalp bilincse közé), szóval a nagy fa, lejárván az ünnep, és utána az eufória, kopaszon, üres cukorpapírokkal, rothadt gyümölcsként potyogó díszekkel, dicsőségének poros maradékán még mindig ott állt, szálegyenesen.
Éjjel leszedtük, már ami maradt. Hogy meg ne hallják a másik szobában: csendben, akár az összeesküvők, kivonszoltuk a sovány tetemet. Csorgott róla a száraz tűlevél, és nehéz, sötét tócsákban megállt (mi gyilkoltuk meg, de ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van) felfűrészeltük, nejlonzsákba tettük, úgy csempésztük ki éjnek idején, hogy másnapra ne legyen semmi nyom, aztán sokáig fájlaltuk, hogy nincs ott, és találgattuk, hogy a gyerekek holnap mit mondanak, ha meglátják, hogy eltűnt.
Semmit sem mondtak. Jöttek álmosan, szürcsölve kiitták a kakaót, öltöztek és rutinból bakalódtak, és közben végig be nem állt a szájuk. Egyszer sem néztek a helye felé, pedig hiánya szinte lüktetett.
Összenéztünk, hogy milyen a világ, hogy milyenek a mai gyerekek: egy karácsonyfa nekik meg se kottyan. Na, ezt elrontottuk alaposan.
De aztán, mikor nagyobbik fiunk a cipőt húzta – hopp! Akár egy zöldes angyaltollat, úgy húzott ki belőle egy épen, véletlenül ott maradt ág-bűnjelet, és csodálkozva nézte.
„El kéne vigye már a fát az angyal!” sóhajtotta. „Már szegény túl öreg!” Gyorsan lecsaptam: „Mért, szerinted ott van?” Meggyőződéssel bólintott, s vele mindenben-tükre, a lelkes kicsi. „És tényleg szeretnéd, hogy elvigye?” „Tényleg.” „Jó, akkor lássuk, ott van-e. ”
Benéztek – nem volt ott. Csak álltak némán, eltátott szájjal. Majd: „Hú, ez szuper! Ez aztán tényleg turbó, ez az angyal! Egy perc alatt hogyan vihette el?”
Kimondatott: ártatlanok vagyunk hát. Nem mi végeztük el a piszkos munkát.
„Még fel is sepregette a helyét!”
A végére már mi is hittünk benne, és néztük mohón és átfényesedve a két kölyök kócglóriás fejét.
