Párák és érett ízek évszaka, jössz s hő hived, a sárga nap, örűl, s összefogtok s áldott fürtök soka csügg a szőlőn a nádtetők körűl; mohos ágat dús almasúly töret s zamat tölt miden őszi magvakat, dinnye dagad, feszűl cukros bele a mogyoróknak s száz bimbó fakad: késő virág, minőt a méh szeret, s már azt hiszi: örök a méz-szüret, mert nyári sejtje csordultig tele. Ki nem látott még téged? - Kiszököm s megleslek gyakran csűrök közelén, ülsz gondtalan a téres küszöbön s hajad lágyan leng a cséplés szelén, vagy épp aratsz és mákillat hatol hozzád s elaltat és nem méri már sarlód a szomszéd, rezge fű-kalászt; vagy főd, mint fáradt béresé, hajol atak tükrére s friss italra vár; vagy bor-prés mellett les lassú, sovár szemed, hogy végső cseppjét hullni lásd.
Hol a tavasz nótái? mind halott? Mi gondod rá! van néked is zenéd: míg esti felleg sző be halk napot s a tarlón rózsák színét szűri szét, a parti fűzfák közt busongva dong a szúnyograj, mely száll, meg szétomol, mert kapja-ejti kényén könnyű lég; kövér nyáj béget s visszazeng a domb, tücsök cirpel, veresbegy is dalol: finomka fütty a szérüskert alól s gyűlő fecskék zajától zúg az ég...
Borong a hegyormon a lomha homály, az ér kanyarogna, de köd lepi már, hogy sápad az év, s komorúl a vidék, ha tél veszi át a vig ősz örökét.
Barnák a mezők, meredeznek a fák, eldobta a nyár a vidám cicomát; bolyongva hadd hordom a bút egyedül: hogy üldöz a sors az időm de röpül!
Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett, mily röpke csupán, ami még a tied, mily képeket ölthet az ősi idő, mily szálakat tép el a sors, a jövő.
Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat, fentről csupa árny, csupa kín az utad! Silány ez a sors! - de a sír nem a vég, kell még mibe bízzon az emberiség.
A hoszú, néma, mozdulatlan ősz aranyköpenybe fekszik nyári, dús játékai közt, megvert Dárius, és nem reméli már, hogy újra győz.
Köröskörül bíbor gyümölcse ég, s nem várja, hogy a kedvét töltse még, a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég, fülébe súg, elég volt már, elég, s ő bólogat, mert tudja-tudja rég, hogy ez az élet, a kezdet s a vég.
Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép, el kell veszítenem. A bölcseség nehéz aranymezébe öltözöm, s minden szavam mosolygás és közöny.
Egyre várlak. Harmatos a gyep, Nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketeg is néha, Egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsímulna közöttünk a rét, És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon, És beleolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenbe.
Mint észrevétlen szitáló eső, amely elhordja néhány év alatt a töltésről a földet, hogy csak a kapaszkodó gyökér, az erek kötele látsszon, apránként vándorló talaj, úgy vonul lassan ki az arcod arcod alól. Rövid, turista nyár után a dombok teliszemetelt, ismerős rajza. Kirándulni jöttem, mondod, mondtad. A betonúton átlépsz egy szív alakú tócsát. Hófogók sorfala: föld alatti házak ácsolt tetői, elsüllyedt falu, aztán a nyárfasor - és persze varjak, sodródó felhők közt agyag fény. Lepiszkálod a sarat a cipődről, ne legyen olyan nehéz a visszaút, de ázik minden, avarzörgés helyett nedves, rothadó szőnyegen haladsz. Alig gyullad a cigaretta, pedig most kéne. Sőt. Jobb volna, még jobb, a rajzos, száradt lombú ősz peremén állva elpöccinteni a csikket. Fellobbanna, kúszna, a gyönge láng, csak nézni, ahogy az elhagyott vidék elég, elég, elég.
Zimonyi Zita
(szerelembe zárva)
szerelmesen halálos ez a téboly, ez a bűbáj,
szerelmesen halálos, halálosan szerelmes,
ismerős és ismeretlen, ravasz rabságba cibál,
hova önként vágyom, lakatját magamra zárom,
halálosan szerelmes, szerelmesen halálos mérgét
elszántan kutatom, kortyolom, habzsolom,
és a kerek világon semmiért soha nem adom
A dinnye husát már belehelte az ősz, nem harsan késem jó éle nyomán, csak bölcs szavakat ejteget s szeliden reped el, de a szilvák arany ölén még feszesen ül a mag! ó, ének dicsérjen két gyümölcs, olcsó vacsorák dísze, kilós eledel!
És ének dícsérjen szegényt etető nyár, asztalomon maradékod: száraz magok, kis halom gyümölcs, már kukaccal ékesen, de új gyümölccsel jő a hűvösujju ősz, ázott hajában hét halott bogár ragyog és lopva osztogat, nem hallik lépte sem.
(Míg én gyümölccsel és verssel bíbelődöm, addig asszonyom elaludt heverőjén, szertehagyva esti tettei dús sorát: angol nyelvkönyv, hajának csattja, hűs tea. De motozásomra úgy ébred és ragyog s úgy vetkezi álmát, mint gyermeki tündér, vagy alvó virágunk, ha az ablakon át rásüt a betolongó, déli verőfény.)
Forróságok, lobbanások után szelíd mámorral hozza kincsét a kifáradt ősz. Hallod érveréseit, a monoton ritmust? Ne még! – kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit, nézed üveges, tört szemét: hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid. S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz, zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!
E kettős képletű sors kísér, míg élek! Kettős tükörben vibrál életem, minden moccanásom s cserélnek forró kézzel a lét s a halál. És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek beleszédül néha, mint ki áll fortyogó mélység fölött, se földön, se égen – És összegomolyog szívemben múlt s jövő, s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.
Tisztán élni magamért s az életért! A hemzsegő s összekoccanó kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért! Felelősség, amely a szót kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék! Az egymásra halmozódó életekben lenni biztos ész, irányzék! Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek! Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.
Ó, ha szárnyam lenne, járnám a világot, minden szegény házba hintenék virágot; éltető fényt lopnék a szép napkorongtól, megóvnám a Földet gyilkos atomkortól!
Megvalósítanám a milliók álmát, az elnyomott népek rég óhajtott vágyát; kenyérhez juttatnám az éhező embert, tenger fenekére vetnék minden fegyvert!
Hódító útjára indulna a béke, megszelídülne az élőlények mérge; boldogság virulna a nagy földi tájon, s vidám kacaj szállna erdőn, mezőn, lápon!
