Mondom én. Asszem maradok a rövidtávnál. Tíz óra sarazás után magukba fordulnak, nem szívesen kommunikálnak, pár napra rá meg ilyenekkel jönnek elő :-)
gratula! mindig ámulattal nézem, hogy ennyi edzésből milyen jó vagy.. én itt szétedzem az agyam, aztán csoszogok, te meg bringából midig ott vagy az elején..
örülök, hogy megismerkedtünk végül, én csak a dobogós képeken láttalak eddig :))
hejj papa, jót mentél! :) még a verseny előtt gondoltam, hogy együtt kellene mennünk, nagyjából egy tempót tudunk, nemhiába volt az a dupla élmény..én kicsit izgágább vagyok, te megfontoltabb. végül is sikerült az első 10 percet, meg gyak az utolsó tíz percet együtt menni :)
jó ultrás vagy, nyomod, mint a metronóm, egyenletesen. nem látszott a végén, hogy meg lennél dőlve, daráltad szépen a 30 fokos murván a métereket. :)
(boccs a végén a morcosságomért, de az a plusz 20 perc, amit ott kavartam már nagyon nem hiányzott..)
UTH111 vagy UTH52? Van, aki mindig a rövidebbet húzza. Én. Kérem szépen, a rövidebb táv csak relatív, megvannak nekem is a feszegetni való határaim, művészien ki lehet centizni egy ötórás futást is, ha sikerül.
Sajnos most annyira nem sikerült, elégedetlen vagyok. Félig.
Most már minden pozitív, hej, micsoda futás, micsoda izomláz, de miért a hátamban és a vállamban? Talán a kényszerű gimnasztikai gyakorlatok miatt? Ezúton köszönöm az éjszakai őrségnek :) a Lajos-forrás felé haladó sárdagonyás szakasz gyurmává dolgozását. Nagyon együttéreztem Veletek, ti hosszútávos szegények, mert én nappal már láttam is, amit Ti akkor a sötétben csak éreztetek, a cipőmarasztaló kulimászt, melyből a Pilist formázták. A pálya maradék részével nem is volt igazán gond, csak pár helyen kellett kétoldalra kitárt karokkal úgy futni a lejtőkön, mintha egy tíz centi széles pallón egyensúlyoznék. De nem igazán volt hátrány az aszfaltos Pegazus.
Kicsit előreszaladtam, de kezdjük az elejéről, ami nem indult túl jól, konkrétan egy ötezres helyett egy lilás színű új tízezrest tettem el kauciónak, amit persze nem fogadott el a „Crew”. Háromnegyed órát csatangoltam gyalog majd kocsival. A vasárnapi zárva tartást a korai időpont is súlyosbította, a Hév állomásnál lévő benzinkúton végre tudtak váltani. A pénz nem boldogít? Dehogynem, néha elég a konkrét fix címlet is az örömhöz, mert immár enyém lehetett a rajtszám!
Tavalyhoz képest sokkal-sokkal többen neveztek. Ezért nem éreztem reálisnak a tavalyi T50 harmadik hely megismétlését, de azért az első tízbe vártam magam. Ugyebár Biga nem tévedhet el minden évben, Pavel az első-ultrás orosz Stravas ismerős is nemrég futott három órán belüli maratont, és sokkolgat a négy percen belüli kilométereivel, és még ki tudja. Én viszont nagyon készültem a pályából. Elméletice és gyakorlatice is. 8 órakor rajtoltunk, eső sehol, de már akkor rövidujjús 18 fok volt. Két liter a hátamon. Zselék és magnéziumok betárazva. Indulás. Kis macskaköves szentendrei botladozás után már a Bükkös patak árnyas partján kocogtunk.
Érdekes, ahogy versenyek első perceiben már kialakulnak az erőviszonyok. Vársz öt percet, körbenézel és az első öt-tíz ember szinte meg is van. Egyvalakit hiányoltam, de meg is érkezett hátulról: végre személyesen is megismerkedtem a Strava-s Pavel-lal, kedélyesen beszélgetett velem, majd amikor már igen durva pulzusom kezdett lenni, el is engedtem. Nem szabad elfutni az elejét, egyszerű, mint a szög. Olyan pedig még nem volt, hogy a végét futottam volna el. Hja, a rutin :)
Rutin? Két évnyi Terep50 van mögöttem. Az elsőt még „az első ultrám”-nak tituláltam, aztán a félelem elmúlt, minden jelző a helyére került. Igaz, hogy ennél hosszabbat csak a tavalyi P85-öt futottam, szóval azért embert próbáló ez is.
Ennek ellenére szerintem elfutottam. Ennek oka pedig a korábban megénekelt Lajos forráshoz vezető sártömeg volt, melynek anyagát valószínűleg a néhai rakétasilók védelme miatt hozatták ide. Cuppanás, egyensúlyozás. Óvatoskodás, hogy a cipőbe ne menjen sár felülről, mert takarítani időbe telik. Csak pár kilométer volt, de jól leszívta az erőmet, mondhatom. A Lajos-forrásnál viszont nem álltam az első frissítőponton (10,2km, 1:03). Kis elgondolkozást okozott, hogy egy részen a jelölés eltért a hivatalos gps track-től, de volt megerősítő szalag is, hittem a nejlonnak.
Innentől nagyjából a későbbi első helyezett „pirospólós” Szakál Lászlóval futottam együtt. A Kisrigónál (Pilisszentlászló, 1:27:37; 14,5km) már a 3-4 pozíción voltunk, Szepessy Áron pedig előttünk három perccel. Bár ezt akkor még nem tudtam, mint ahogy azt sem, hogy Berta Gábor és Pavel kétszer is elkavartak Lajos-forrás után, pár perces előnyükből hirtelen 8 perces hátrányt csinálva mögém kerültek.
A Kisrigóban pár szem krékert vettem magamhoz, ittam, kulacsot töltöttem. Lehet hogy túlzás a zsák és kulacs egyszerre, de zsákba időkímélés miatt nem töltök. Ebből is látszik, hogy ez az ötvenes még micsoda egy sprint-táv. A hátamon a kétliteres zsák fele pedig várt: szerepe a Pap-rét utánra terveztem, ami a célig egy 19 km-es frissítő nélküli távolság. Hát lehet, hogy negyven kilométerig feleslegesen cipelek plusz súlyt, de milyen jó lesz majd később!
Pilisszentlászló-Visegrád. Szép útvonal. Ez már közös pálya volt a hosszúsokkal. Egy-egy megfáradt 111-esnek köszöntem oda, többség már eléggé magába fordult. A piroson le, Kaán forrásig. Nem is emlékeztem, hogy ennyiszer át kell kelni a patakon, amaz pedig bőven csordogált, szerencsére mindenhol át lehetett kelni száraz lábbal a köveken ugrálva. Viszont itt kezdtem el azon gondolkozni, hogy vajon miért nem megy ma? Célpulzus 157-160, helyette 150-152. Egyszerűen nem mentek a síkok, az enyhén lejtő laposak. A frissítőponton (Visegrád, 2:12; 23,4km) szénsavas kólába fojtom bánatomat.
A következő állomás Pap-rét. Szinte végig felfelé. A Kálvária-Fellegvár mászás igen meredek, éreztem hogy tavaly jobb voltam. A pirospólós pedig látótávolságban, kivéve amikor durvábban emelkedett. Az ilyen emelkedőkön közeledtem vagy előztem, laposon meg fordítva. És ez végig így is volt. Még ilyet. Közben Zserzseli termett előttem, megismertem, már sokszor láttam a youtube-on is :), ő kivétel ultrás volt, még képes volt beszélni. Nekem 3, neki 11 óra eddig. Ahhoz képest jól nézett ki.
Felértünk a tetőre, a Pap-rét frissítőpontjához közös oda-vissza szakasz volt. Olyan, hogy aki pár percen belül van, azzal szembe találkozol. Szakál László fél, Szepessy Áron három percre volt előttem. Miközben az üdítően hűs isoitalt kortyolgattam, mondják SK-ék hogy 3. hely. Mi? Megint kavarás volt előttünk? Igen, az első sem hitte el hogy első. Ajjaj, akkor hát meg kell küzdeni. Főleg hogy a visszavezető úton pár perc késéssel jöttek szembe a követők. Talán a korábban eltévedt Berta Gábor is itt jöhetett szembe, de nem vettem észre. Mert ha észreveszem, ideges leszek, annyival gyorsabb volt az elején, hogy nem vagyunk egy kategória. De hát így sem volt nyugalom, elvégre verseny van, időre, őrület.
Ámde mielőtt még a S jelzés lejtős szerpentinjéhez értem volna, bejelzett a vádlim. Bevettem az összekészített Mg-Ca tablettáimat, és ittam. A pirospólós kikerült látótávból, megúsztam. A szerpentinen már jól nyomtam, de azért vigyáztam minden lépésre, közben néztem le. Itt pár éles kanyarban lelátni mélyre, de semmi jele nem volt az előttem lévőnek. A lejtő végén fordító, sárga pötty jelzés, Hétvályús forrás, 700 méteren majdnem 200m szint. Nyami. Szerencsére nem csúszott, ez a rész nagyon jól ment ismét, bár a bejáráson sokkal fickósabbra sikerült. Végre beelőztem, ismét második helyen futhattam, itt szerintem legalább egy perces előnyt összeszedtem, pedig a tetején még le is tévedtem az ösvényről. De mire a Vörös-kőhöz felértem már megint „bugyborékolt” a vádlim, ne már görcs vigye el a versenyt, ittam és óvatosra vettem a piros jelzés downhill szakaszát. És nem csaptak hátba így sem.
Az Álló-réttől számítottam az utolsó szakaszt. Kb. négy és fél órája futottam, talán 9-10k lehet hátra, Margit-szigetre kifutásra konvertáltam a hátralévő távot. Az S+ jelzésen kell elérni a Pap-réti aszfaltot. Itt is próbáltam erőltetni, de nem ment. A kanyarok után próbáltam a belső íveken elbújni, nehogy megmotiválódjon bárki, aki üldöz :) Legalább végén a lejtőzésben tudtam jól ereszteni, ez a nagyszerű csúszós lejtőzés tényleg tetszett!
Aszfalt. A Skanzen feletti erdészház sorompójánál megpillantottam Szepessy Áront. „Ennek nem örülök” mondtam, mert hát nem éreztem, hogy az utolsó 7 km-en kellene elkezdenünk gyilkolni egymást. Ő is észrevett és távolodott. Viszont mire a Skanzen sarkához, a Szentlászlói főúthoz értünk, hátulról megjelent Szakál kolléga is és közeledett. Majd utólért, elhagyott. Erre Áron is elkezdett lassulni majd sétálni. Baja volt.
Szóval második hely? Nem kéne ritmust váltani és megpróbálni a lehetetlent? Jó lett volna, de hát az ilyenkor már nem megy. Csak abban bíztam, hogy elöl megreccsenés lesz, de a távolság nőtt köztünk. Egy saját versenyt az órával is futottam, szerettem volna 10km/ó fölé, azaz a hatperces km-eken belül kerülni, ez is motivált.
Közben az idő is nyári lett, délután egy óra volt, nyílt terep, tűzött a nap. Markomban szorongatott Garminom már harminc fok fölött mutatott, érzésre volt is annyi. Legjobbkor jött a Szentendrén a lakott terület első kék kútja, majd a Bükkös patak melletti árnyékos rész. A szentendrei belvárosban tapsoló turisták között futottam be, mondjuk tényleg más a hangulat, mint egy üres hűvösvölgyi utcán sprintelni.
Négy perc múlva Berta Gábor is befutott, harmadik lett, huh, egész közel volt.
Mind a szervezés, mind a jelölés jó volt. Versenynek is izgalmas volt, a folyadék frissítési taktika is bejött. Még túl is biztosítottam, mert több mint fél liter ital maradt a zsákban.
Célban gulyás, csalamádé, kávé, meleg vizes zuhany, technikai póló.
Élmény volt a nap, köszönöm nektek kedves szervezők, készséges frissítőpontosok.
Reggeliztem otthon egy zsemlét, verseny előtt egy Mars szeletet, verseny alatt ettem négy Powergel zselét, másfél liter bekevert Basica port ivózsákból. Összesen 4-4,5 liter folyadékot ihattam. Mg+Ca tabletták: 3x (mindig amikor megijedtem a görcstől)
Ami az edzésmunkát illeti, abból még jócskán van hátra, most nem sikerült futósebességre konvertálni a kerékpáros kilométereket.
P.S.
A hosszúsoknak külön elismerés, az ismert esős körülmények után már a rajthoz állni is bátor tett volt. Hát még ami utána jött! Azt hiszem, én kihagytam volna.
További tisztelet minden „rövides” futónak is, hiszen ha megnézzük, a rövidebb táv időeredményei is bőven belelógnak az ultra fogalmába! Mindenki legyőzte magát, a lustaságot, és a hitetlenkedő munkahelyi kollégákat.
Gratulálok, ez egy nagyon összeszedett futás lehetett, végig kontrollálva az eseményeket. Szuper idő és helyezés, jó tempók, hajaz arra az igen jól sikerült UB-re.
Gratulálok, örömmel láttam menet közben hogy milyen szépen, összeszedetten haladsz, és a korábbi sérülésednek már nincs nyoma. Elismerésem minden 111-es résztvevőnek, én ezúttal úgy érzem jól döntöttem a rövidebb mellett, mert hiányzott belőlem mind a megfelelő edzésmunka, mind az elszántság egy ilyen távhoz, ilyen körülmények (éjjeli köd, sár) között. Talán a szeptemberi lengyel 7 völgy ultra 100-as versenyre megint összeszedem magam...
Lesz egy 2 napos móka-kacagás a Mátrában, két távon, két futamban (egyéni-páros), gyerekversenyekkel fűszerezve a napokat. A kedvezményes nevezési időszak július 30-ig tart, mától:
Jucikám már sokat tapasztalt, de láttam a szemében, hogy most tényleg marhaságnak látja ezt az egészet. Folyamatos, özönvízszerű eső napok óta, az előrejelzések szerint tovább romló körülmények, éjfélkor rajt, majd 112 kilométer a Pilis-Visegrádi hegységben, több mint 4000 méter szintemelkedéssel. Én sem számítottam lakodalmas rockra, nyilvánvaló volt, hogy szügyig saras lesz a pálya.
Tervem nem volt, nem jártam be az útvonalat, nem ismertem a terepet, csak a sok elrettentő bejárás-infókat hallottam. Valamiféle tét nélküli magabiztossággal vártam a rajtot. Erősnek éreztem magam, gondoltam másnak is esik, másnak is saras, a terep meg úgyis tökmindegy, hiszen a 150-es pulzus síkon is 150 meg hegyen is…
Szóval rajt, tényleg hangulatosan; fejlámpákkal, macskakővel, botos sporttársak medencetájéki szúrásainak kikerülésével. Kényelmes tempót veszek fel, középmezőnybe is kerülök. Az erdőbe érve a klasszikus mondás jut eszembe: „Tudtam, de nem hittem”. Vastag, masszív sárburkolat várt, marasztalt minket. Hamar egyedül találtam magam, magányosan róttam utamat, az állandó koncentráció, a folyamatos derékből-karból-felsőtestből-combból-fejbúbból végrehajtott egyensúlyozás eléggé kimerítő volt. A csúszkálástól eltekintve amúgy nagyon élveztem az éjszakát. Tökegyedül az éjszaka közepén, egy hegységben, sárral, köddel, terepviszonyokkal küzdeni - van valami mélyről jövő, öntudatot, önbizalmat növelő hatása az ilyen szélsőségesen egzisztenciális élethelyzeteknek. Mondjuk, amikor a köd megtörte a fejlámpa fényét, ami így nem jutott le a talajig, ami ugye csumasár-kő-gyökér volt, akkor néha tényleg úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban loccsanhat az agyvelőm az anyaföldre. Közben rájöttem, hogy ha kézben viszem a lámpát, és a földhöz közelebb tartom, akkor legalább a talaj kontúrjait látni vélem. Szerencsére megúsztam egy faágfülönszúrással, egy sziklamedvepuszival, és szürkületkor egy hátraérkezéses duplaleszúrtrittbergerrel, ami egyben a fejlámpám elmúlását is jelentette – épp ideális pillanatban.
Az első 4,5-5 óra a fentiekkel megspékelve, igazából jól telt, jól is éreztem magam, nem puffogtam a körülményeken, tényleg az „annyira rossz, hogy az már jó” hatása volt mindennek. A futás jól ment, előzgettem folyamatosan, Lajosforrást (10 km) teljesen kihagytam, egyből ráfordultam a Bölcső hegyre (vicces, hogy mennyire más egy hegynek a karakterisztikája attól függően, hogy mikor jön szembe… A T100-on ez egy komoly mumus volt 80 felé, most meg csak egy pukli). Dobogókő a ködös-homályban a túlélésről szólt, ahogy Klastrom és Pilis tető is. Jól haladtam, kicsit sajnáltam, hogy a sár miatt a lefeléket nem tudom jól tolni, de gondoltam legalább nem futom el nagyon az elejét.
Dömös előtt megint volt egy kis megingásom, nem kívántam a kaját, kezdtem megrogyni, de észnél voltam, tempót visszavettem, ettem sótablettát, magamba erőltettem pár csepp gélt, apró falatonként egy-két harapás szeletet, ittam vizet, izót apránként, nehogy tüszi legyen. Szerencsére éppen ekkor jött Prédikálószék, amit így is-úgy is kényelmes és óvatos gyaloglással terveztem. Három arc is állva hagyott, nagyon tolták, futottak még a sziklákon is. Mivel a zihálásuk a fél hegyoldalt betöltötte, gyanítottam, hogy hamarosan találkozom még velük.
A csel megint bejött, a csúcsig egy büdös métert sem futottam, és „frissen” értem fel. Laza futásra váltottam, és folyamatosan gyorsultam. Helyrejöttem energetikailag is, újra komfortos volt minden. Lepencei betonon nagyon jó kis tempót mentem, visszaelőztem a hörgős csapatot, és még pár sporit. A legtöbbet megint a frissítőponton hoztam, amikor odaértem vagy négyen falatoztak, amíg megkérdeztem, hogy ugye lesz leves Pilisszentkereszten, addig belemarkoltam az almába és a banánba, és már elfelé menve hallottam csak az igenlő választ, miközben egy halk „Ennyi?” hangzott el a másik frissítőtől. Sokat lehet ezzel spórolni az időn, igazából csak akkor álltam meg, amikor tölteni kellett a zsákomba vizet.
A Lepence utáni rézsűn azt hittem nem jutok át, egy meredek hegyoldalban kellett elfutni 3-400 métert, de annyira saras volt a kis ösvény, hogy folyamatosan lecsúsztam róla. A patakmeder fantasztikus volt, nagyon élveztem, hogy egy köves, kitört fás-gallyas mederben kellett nem látható úton menni. Vadregényes volt. A pilisszertkereszti ponton cseréltem zoknit, toltam egy langyos levest. Jól esett a személyzet figyelmessége, Pepe kérdés nélkül töltötte a zsákom, kedvesek voltak. Az Apát-kúti völgyben jól haladtam, még mindig kitartott a prédi óta visszatért flow. Kezdtek jönni a rövidtávosok, mindenkinek volt egy-két jó szava. A Visegrád előtti betonon még ment a 4:40-es tempó, pedig már 80 körül jártunk. A fellegvár felé utolértem Kurucz Andrist, láttam, hogy küzd, nyomja, hajtja. Biztos voltam benne, hogy lefelé elmegy majd, de egész sokat mentünk egymás környékén. Mostanában gyakran van ez így, versenyeken már-már ő a referenciapontom, hogy jól haladok-e.
Pap-rét-ig sokat futottam a felfeléken. Ezek a lankák már kínálják, hogy gyalogoljon rajtuk az ember, pont szar rajtuk futni, de itt rengeteg időt lehet elveszíteni. Már elvezett a futásomból a dinamika, kezdődött a vánszorgás. Megjött Barni is, rövidebb távon indult, nagyon jól mozgott, lelkesített, hogy szurkolt nekem kicsit.
Pap-réten (90 km) feltankoltam. Nem kívánta már ezt az utolsó 20 km-t sem a gyomrom, sem lábam, sem a fejem. Éreztem, hogy gélből már egy cseppet sem tudnék lenyelni, almát, banánt ettem, meg pár szem krékert. Jobb híján töltöttem a kis palackomba helyi izót is, bár nem reméltem, hogy le fog csúszni. Andris valahol itt maradt el, én nagyon készültem a Vörös-kőre, amiről többen is írták, hogy gyilok lesz. Előtte egész jót downhilleztem, újra pörögtek kissé a lábaim, sorra szakítottam le a rövidtávos versenyzőketJ A hegy előtt rápróbáltam a helyi izóra, ami istenien finom, hűs, mennyei nedűnek tűnt. Nagyon finom volt, azonnal lehúztam az egészet. Aztán 98 km-nél jött ez a dolog, az a mérhetetlen mértékű szopatás a szervezők-pályajelölők részéről. Gyakorlatilag egy függőleges fal, amin kézzel-lábbal, combbal kell felvonszolnod az előző 13 órán széjjelharcolt hústömegedet. A legnagyobb izomlázam a vállamban és a karomban van, szerintem ettől. Mindegy. Elmúlt ez is, a csúcson egy kedves néni tapsolt és közölte, hogy innen már csak lefelé lesz a célig. Hohó, jól éreztem magam, gondoltam, két szigetkörnyi lejtő még simán bennem van, úgyhogy elkezdtem kicsit tolni lefelé, el is hagytam két hosszútávos versenytársat, amikor is egyszer csak jött egy emelkedő. Gondoltam, futok, mert biztos mindjárt vége, de nem, egész hosszan ment. Elátkoztam a kedves nénit hetedíziglen, de szerencsére még időben megálltam, és elfogadtam a helyzetet, nem ástam magam mélyebbre.
A szentendrei skanzentől kezdtem befordulni. nem esett már jól, nem kívántam az utolsó 5-6 kilométert, A városban kicsit elkevertem, egy hajtűkanyar a 112 km-es pálya legkisebb méretű nyilacskájával volt csak jelezve, de az órám, rajta a track-kel hál istennek kéznél volt. Egyszer csak szembe jött zserzseli, kissé egzaltált állapotban. Nem hitte el, hogy fel kell még menni a kő hegyre, és az utat keresgette vagy negyed órája. Együtt értek el a reggeli közös szakasz elejét, ahonnan már ismertük a pályát. Ő elhúzott, én vonszoltam magam. Éreztem már, hogy nincs több kraft, hogy itt a vége. Szerencsére találtam egy működő kék kutat, ott nyomattam a fejemre vizet, hogy magamhoz térjek. Az éjszaka viszontagságai után az elmúlt 3-4 óra tűző napsütése betette a kaput mostanra. A városon belül majdnem megálltam sétálni, egyszerűen elszállt minden erőm. Azért kitartottam, és a belváros tapsoló közönsége előtt haladtam acél felé. Szememmel kerestem a gyerekeket, velük szerettem volna befutni, de nem láttam őket. Közben lehajrázott egy spori, de nem zavart, mert úgyis gyorsabb volt nálam, valószínűleg eltévedhetett a városban.
Végül egyedül futottam be, boldogan, elégedetten, Barni kezembe nyomott egy sört, amiből kortyoltam párat, nagyon jól esett.
Szuszogás, nyögdécselés, pacsik, gratulációk, vánszorgás, tusolás, masszázs, gulyás után befutott a család és a barátok is, akikkel este 7-ig még kajáltunk, fagyiztunk, korzóztunk a napsütötte Szentendrén. Szuper nap volt.
Sportszakmai és gasztronómiai rész:
150-es max pulzus volt a terv. Ezt a sár és a láthatósági viszonyok miatt egy idő után nem tudtam jól kontrollálni, az órám helyett a talajt néztem. Inkább 153-155 lett az a 150. 6 óra után valamivel esett vissza a pulzusom, és onnan már nem is nagyon tudtam feltornászni, még a meredek felfeléken sem. Viszont a 140-eket tudtam tartani, és végig futottam, még ha be is lassultam. Még 100 felett is mentek 5:30-as kilométerek.
Combjaim, izomzatom rendben voltak. A masszőr szerint nem voltak komoly károk a lábamban – a sár miatti kímélő üzemmód megtette hatását.
A kajálást gélekre, szeletekre és izóra alapoztam, plusz a frissítőpontokra. Elfogyott 8 gél, egy sponser szelet, 3 csomag sponser izo zselére keverve, kb. 4-5 liter víz, pár gerezd alma, banán, egy kocka csoki, pár darab kréker. Szerintem kicsit kevesebbet ettem, mint kellett volna.
Ami viszont nagyon bejött az a sótabletta. Kétóránként ettem, amikor megzuhantam akkor sűrűbben. éreztem, hogy ez segített rendben tartani a gyomromat.
A fellegvár felé 85 körül megint elkezdtem érezni a felázott talpam. Nem tudom, mit lehet ezzel kezdeni, de valamit ki kell találnom a jövőben.
Nehéz pálya volt, bár most a körülmények miatt lett kifejezetten extrém. Az időmnek nagyon örülök, 15 órával is nagyon-boldog lettem volna, így a 14:20 több, mint csodás. A helyezés nem számít, de azért jó érzés, hogy nem kell lapozgatnom a listában, hogy megtaláljam magam.
Gratulálok mindenkinek, aki elindult egyáltalán, aki eljutott valameddig, és persze annak is, aki végigment.
Szerintem ha meglátod, tudni fogod, hogy na ez vadmacska. Nagyobb, hosszúlábú, farka nem vékony, de nem is brutál szőrös, hanem ami pont jó télre takarózni neki. Vastag fekete gyűrűkkel. Kb. azt gondolod, hogy na pont ilyennek kell lennie.
Gratulálok mindenkinek, aki odatette magát ezen az UTH-n. Szerintem már önmagában komoly teljesítmény, hogy valaki oda mer állni. Rákészül arra, hogy éjfélkor nem az ágyikóba megy, hanem elkezd szaladni a dágványban. Én tuti rosszul aludnék már napokkal a rajt előtt. Nem sok nevezőnek van rutinja abban(nekem sem) hogy nem csak futóverseny, hanem bioritmus rendes felborogatása is egyben.
Szia, nekem igaz, már régebben volt egyszer hat hétig tartott, mikor meg a terepen eröltettem meg mindkettöt az oldalmozgásokkal, akkor meg két hét alatt jött helyre. Teljes, sétás pihenés mellett!
Erre a tavaszra "futótérd"-es tünetek jutottak nekem. (nem IT szalag...látok egy kis összekeverést a netes leírásokban) Mennyi idő kell ennek gyógytornával? Valakinek van biztató tapasztalata?
