Rengő csoda Tenger! Fonjad körül bánó dalaiddal Élet után vágyó lelkemet. Tépd ki szívem kérges rejtekéből Tompa dalok árnyékéletét. Mert gyáva az ember. Nem mérkőzik titkos hatalmaddal: - Ha rám borul a sötét - eltemet. Pártos harcon elsorvaszt, elöl; S csak fenyeget, de nem jő a Vég.
A falevelek végső útja! Nem az a halk lekeringés csendesen ágak ég-magasságából a földre. Nem az a szűztiszta hullás! Hanem ahogy már ottlent loholnak, pörögve bokrok alól, sövény mellől be, a pocsolyába, majd a csupa-sár határba, szerte, szennyesen! E holt kezek, e zörgő tenyerek halálmenetét nem őszi szél kergeti, hanem – érzed? – tavaszi: kikeleti! Menyecske söpör szemetet. Mért emelné hát pillanatra bár tiltakozva kezét – jobb ha leejti: Míg s még idején főt hajt a vén.
Ha az őszt egybe kellene vetnem valamivel, egy hosszú ének befejező utolsó sorához hasonlítanám. A dallam elakad, de még nincs vége teljesen, átcsúszik az utolsó ponton, kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben. A gyümölcs megért, csak kosárba kell gyűjteni a fákról, a szőlőtőke roskad a fürtöktől, csak szüretre vár, a mezőről is elkívánkozik a széna. Kertekből és földekről pincékbe és kamrákba szorul a termés. A táj kifosztva, könnyes és ideges, egy-egy szakállas rózsatő tűnődik, mosolyog magában, aztán hátraveti fejét, rázza a sírás. Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs, ha még kinn felejtették a fán, de ez a szorongás egyszeriben megenyhül, ha tálba kerül az asztalon.
Nézd, már mosolyog is! Igen, csak az emlékeinek szeretne élni, mint a nagy színész, ki elérte leghangosabb sikerét, s most emlékiratait rendezi, mint az öregedő szerelmes, ki nem akar már semmit, mert mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Érdemes meglesni a kamrában egy halom almát. Szelíd, nyugdíjas mosollyal ismerkednek egymással, végtelenszer ismételgetve szokásos, egyszerű történetüket, mindig ugyanúgy és ugyanazt, akár valami kaszinóban. A körték valamivel tartózkodóbbak, ők az öregedő asszonyok, kik továbbra is megtartják derekuk karcsúságát, s csaknem mindent fiatalságuk tündéri illatából. Az asztalon, a tálban kényesen elrendeződnek, az almák fölé furakodnak, egy ismeretlen, titkos megállapodás jogán. Nem is tudják talán, hogy mindez tulajdonképpen szomorú. Utolsót illatoznak, tündökölnek a mulandóság máglyáján.
Kint nyugtalanul és hidegen váltakoznak nappalok és éjszakák, ellenségesen egymás sarkába marva. A levegő tiszta és üveges, valami nyers tisztaság szorult tágas üregeibe. Hallgatagon, kifosztva ellenőrzik egymás félelmét a magányos fák, mint megrabolt szülők, kik nem mernek tudni, hallani elveszett gyermekük sorsáról. Gyászolnak és hiú reménykedéssel csalják magukat. Igen, a gyümölcsök eltűntek a nyárral, s ki tudja, mi lett a sorsuk? Talán zsúfolt városi piacok csarnokaiban szoronganak, mint a vágóhíd bárdja előtt összeverődő kis borjak? De erre jobb nem is gondolni. Ők a gyümölcstársadalom elesettjei, szegények rokonai, kik menedékházakba szorulva tengetik elárvult életüket. Ne beszéljünk róluk, aludjon csak a lelkiismeretünk!
Nem ilyen nemes, de egyszerűbb és meghatóbb a paprika, a szakállas kukorica, a repeső paradicsom sorsa. Parasztsors az övék, egyszerűbb az életük és alkonyuk is. Nem foglalkoznak annyit magukkal, nekünk sem olyan kedvesek, szűk helyen is megférnek egymással. Egyenesen föl kell fedeznünk szerény szépségüket, formátlan testük esendő kedvességét. Félszegek, de azért jól érzik magukat a védett pincében, mint a falusiak, ha vendégségben vannak. Ha az almák szelídek és kényesek a körték, a kukoricát és a paprikát az esetlen jóság, valami bujkáló, humoros mosoly jellemzi, s még halálukban, a kés alatt is engedelmesek. A gazda javát akarják.
Nem így a must és a virág. A virág éppúgy haldokol, igényes fejezetekben, mint az emberek. A szoba levegője pillanatra még szebb, még színesebb, mint a kertben volt, kibomlik, mint halála előtt a tüdőbeteg lány, de éjjel fázik, és kirázza a köhögés. Figyeli magát, néha túlzottan hiszékeny, máskor meg egy-egy pillanatra tökéletesen elereszti magát. Gőgös és segélyt kérő, megható és kiszámíthatatlan. Tanulhatna a paprikától.
A szőlő vagy a must meg egyenesen halhatatlan. Halála csak átváltozás, így adta vérét népéért a hajdani barbár törzsek fejedelme, hogy ereje alattvalóiban éljen tovább. A szőlőből must lesz, és a mustból bor. A szőlő ereje velünk marad, halálával kellett bevennie az időtlenséget. Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzöl hordóidba zárva? Minden borospince a halhatatlanság szigete.
Gyümölcsök és virágok, boroshordók és józan vetemények: mintha emberi sorsokról lenne szó. Megadással élnek kedvünk és étvágyunk árnyékában, mint pogányok a párkák kezében. Hasonlatosak hozzánk. Különösen így ősszel, életük magaslatán és haláluk tövében. Megraboltuk velük a nyarat, de ők nem tiltakoztak a szöktetés ellen, valami titkos sorsközösség felénk húzza a szívüket. Bejöttek utánunk a házba, nincs bennük semmi ellenségeskedés, csöndesek és példaadóak.
Mi lesz velük, ha rájuk szabadít az éhség? Mi lesz a csendélettel? Az, ami tavaly és tavalyelőtt. Szép lassan, egyik napról a másikra fölesszük az ősz költészetét.
Kikísérem az utazót. A peronról nézem, ahogy kergetőznek arcán a fények. De én nem utazom. Mikor megy a vonat, integetek, aztán szép csendben hazatérek. Röghöz kötötten élni jó. Mindig ugyanott venni a tejet, a párizsit, a kiflit; a sínek mellett állni, míg befut a szerda, és a kedd megtelve halkan tovasiklik. A napok: mint a tenyerem. A fogkefét, a pizsamát is mindig ugyanott találom, és én is ugyanaz vagyok, este ugyanúgy alszom el. De minden éjjel más az álom.
El sem búcsúztál tőlünk fáradtan elvonultál köpenyedet letetted élők varázskabátját, meleged levetkőzted; hűsítsen már magányod.
Már mentél mozdulatlan messzire jutni fekvén, szintelen ködbe nézni ki látni elfáradtál, süketen már nem szólni ki válaszra sem vártál.
Fekvén már messze lépdelsz. Nincsen utánad ösvény. Vége. A fal bezárult. Kapuk mögé kerítve idegen folyosókban gondolkozni megállsz-e? Keresztút? Választások? Te tudod, hogy hiába. Eljöhet, Ariadné! Hiába Ariadné! Fonal ott nem vezethet, gombolyag nem gurulhat. Úgy sem mennél utána. Kinek elhalt reménye: Nincs útja. Nincs kötése.
Mozdul rezzenve a levél, lecsöppenő vízgyöngyöt hintáz libbenőn a szél, mint síró ember szeméből könnyként földre csordul, majd homályos köddé válva, a légbe csavarodik fel, a levélen újra megtapad, és könycseppet formázva megint a földre szalad. S így tovább, a gözölgő kertben pára gomoly halad, melyben látom arcod kirajzolódni a sápadt nyír alatt… a kósza fények földre érnek, a cseppeket a levélről lassan felszárítja a Nap, a köd oszlik, s csak a szél jár magányosan a kertek alatt...
Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! Mint kívül a gesztenyefák, ép oly magas az ablakom: az ablakot a kék tavaszban zöld ujjongásod lengte be s még ráncos volt minden kis leveled, mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, ráncos megint, mint bőr vagy öreg papír zörögsz, ha a szél megráz odakint, de ha fele kincsed lent röpül is a földön ide-oda, még beragyogsz az ablakomon, gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap, ezer meg ezer kis kezed egyenkint markolja a fát és fölgyujtja a végső perceket: gyönyörű vagy! S akármilyen reménytelen, ez a tékozló szépség, ez a dac tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdj bátran és búcsúzz vigan: így veszni szebb; küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj büszkén bele, – arany voltál, szemét leszel, szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél, halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! Most ég el a nyár, és nem is szomorú ez a szép halál. Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt igér a szél s az út sara: ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is így pusztulnék el valaha.
A kerti golyókon a nap tüze ég... Langyos sugarak, bús őszi mosolygás. Szótlan haladok fáradt utamon s vérem melegíti a nap sugara.
A ritka lugas, mely a nyár idején még árnyat teritett, amidőn teveled bolyongtam a rét iratos szövetén, most fázva susog s piruló levele egymásra borulva, a szélben inog. Pár árva virág remeg ott a gyöpön, bús szára lehajlik, tört szeme zárul és várja a csendet, az álmotadót s én hallom e csend, e mulás elejét.
Némán haladok... De a fű, a virág mind kérdi: Szegény, emlékszel-e még? Emlékezem és kigyuló szememet a könny lepi el s csüggedve lezárom. Halovány orcámra a láz tüze száll, miként a levélre az őszi, piros lob, aztán lesülyed fejem a kebelemre, mint ottan az őszi virág, amely elhal.
