Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A szárny sárga volt, fekete szegéllyel, és rezzenéstelen
Mondják, a holtak lelke ilyen, a mozdulatlan arcra telepedve
Én úgy gondoltam: a szikla hordta ki; a szikla dísze ez a lepke, a kézzelfogható elevenség makacs és titkos álma
Az erdőbeli két sünt elfeledtem, ahogy döglődtek ott, agyondobálva. A fájdalom irreális, a halál illúzió - hallottam saját hangomat. - Halál? Nincs is olyan. S a lepkét kézfedőmmel lefedtem, óvatosan, és mozgott a szikla kezem alatt.
A bibliai súlyú hó minden sötétet fölfele présel; a házak megdermednek, és a pelyhek mint frappáns jelzők, hullnak a rácskapukra. Átmeneti derű: kifigurázott fák az udvaron - mint a csíkos borzfarkak: borzasak.
Fa, ház, kapu hátrál, mint egy tetemtől; kezdődik a tél, akár egy krimi.
Bent krétaporos táj; nem vezet csapás arctól arcig. A tanító mint egy kasza, hajladozik a lesunyt bogáncsfejek fölött, s amíg az évszak a párkányra rondít, diákok gúnyos morajában lógó palákra, a tél szennyesére bámul.
Abból, amit cselekedtem és amit mondtam, ne próbálják meg firtatni, hogy ki voltam! Valami utamba állt, és átváltoztatta tetteimet és életmódomat. Valami utamba állt, és nemegyszer megállított, mikor szólni készültem. Legészrevehetetlenebb tetteimből és legburkoltabb írásaimból -
csupán onnan érezhetnek rá. De talán nem érdemes belefektetni annyi igyekezetet és annyi fáradságot, hogy megismerjenek. Később - a tökéletesebb társadalomban - valaki más, aki olyan, mint én, biztosan megjelenik, és szabadon cselekszik.
Az indiai Ardzsuna, emberszerető és szelíd király, gyűlölte az öldöklést. Soha nem viselt háborút. Ám félelmetes istene a háborúnak megneheztelt - (megfogyatkozott a dicsősége, templomai kiürültek) -, és bement nagy dühösen palotájába Ardzsunának. A király megrémült, és szólt: "Nagy isten, bocsásd meg nekem, ha nem tudom életét elvenni senki emberfiának." Megvetően válaszolt az isten: "Te nálam igazságosabbnak véled magadat? - Szavakkal magad ne áltasd! Semmi élet el nem vétetik. Tudd meg, hogy soha senki nem született, és nem halt meg soha senki."
Minden ami teremtetett valami jóra van Ez a ceruza azért készült hogy használják nem elpusztulni Minden amit látsz amit értesz vagy nem értesz azért van hogy szolgáljon hogy megszentelődjék a használatban s ha fegyverek is vannak közöttük milyen elenyésző a számuk a többi dologgal összevetve Vagy talán nincs a mindenféle apró tárgyaknak joguk kiállni mindaz ellen ami nemlétbe sodor? Ez az út az ő megváltásuk útja
Úgy írj hogy az amit írtál egyszer besüpped alattad ha csak töredéknyi hazugság is van benne mélybe húz ha nem a neked rendeltet írtad erőd szerint ha lazítottál magadon mert a szavak hatalma akárcsak a dolgoké legyőzhetetlen ugyanarra vezet egy szó sorsa egy tárgyé egy emberé
Lombtalan erdő ágfonadékán A szürke levegőből fehéren ereszkedik alá az első hó, És hull és hull. Hogy lett ily néma a világ! Csupa fehér és szürke minden, néma, néma.
A vándor is, kit zöld és tarka hónapok hallottak Zajt ütve járni, dalolni, Elnémult, fáradt az örömre, Fáradt, hogy továbbinduljon, fáradt a dalhoz is. Megborzong, a hűvös, szürke magasságból Álom lehel rá, csöndben ereszkedik alá, És hull és hull a hó…
A messzi tavaszból s a hervadt nyári boldogságból Még emlék üzen Fakón tovasuhanó képekkel: A cseresznyevirág szirmai a kékségen átderengnek, Kegyes, fénylő kékség - Barna és aranyszínű, fiatal pillangó Szárnya alig láthatón rezeg, ahogy kapaszkodik a szárba - Az erdőn a langyos fényű, nedves nyáréjszakából Vágyakozva, hosszan dalol egy madár… A vándor búcsút int a képnek:
Hogy lehetett oly szép! És néhány dolog még fel-fellobban A hajdani időkből, ragyog, majd kialszik: Szerető szemek mély-édes pillantása - Éji vihar, villám és orkán a nádasban - Az est távoli ablakából furulyaszó - Mátyásmadár kiáltása reggel…
Hull és hull a hó. A vándor Még utánafordul a madárnak, furulyának, Daluk egykor megindította szívét: Ó, szépséges világ, hogy némultál így el! Hangtalan kel át a puha fehérségen Otthona felé, melyet elfeledett, Most lágyan vonja magához, hívja A völgybe, Erlen patakjához, A piactérre, a régi szülőház elé, A borostyánnal benőtt falhoz, mely mögött édesanyja, Apja és az ősök nyugosznak.
Minden éjjel halnak vagy sellőnek álmodta magát, madárkának kopoltyúval s úszófarokkal: víz alatt tud így lélegzeni, cikkanni gyorsan és mozdulni otthonosan a csillanó halraj sűrűjében. Csak fel ne kelljen a vízfelszínre, ahol a tüdeje szétrobbanna. S le a vízfenékre se, ahol éles fogak, tátongó torkok leskelődnek a zöldfekete mélyben.
Álmában felsírt. Kezéért nyúltam, és gyengéden oldottam az ujjak görcsét. Felébredt, s azt mondta: nem értem, hogy miért sírok, hiszen boldog vagyok, ugye hogy az vagyok? (A vers
Bara Anna Egyedül Az ember egyszer csak magára marad, ahogy elindult, amikor elszakadt. Az út végére is ugyanúgy ér. Elpattan valami. Talán egy ér. Az idő és tér ott elveszett. Már nem kergeti a felleget. Az avar lehet oly hangtalan, ha hűvös ősszel betakar, s ahogy alatta bomlik az élet nyűtt sejtekből ismét ébred. Kibújik bimbó, sziklevél, féreg, rovar. Szárny rebben és nem jut eszébe egynek sem, ha földre született röppenjen. Ha röpül, nem vágyik más eget, nem tágítaná ki a teret. Vannak. Amíg még lehet. Együtt vagy külön, nem érdekes. Csak az ember olyan különc, haladni szeret külön-külön. Bűnösen is és bűntelen egyre feljebb, ha kell, ha nem. Ha Isten egétől szédül már, hittel, hitetlen mindig vár. Valami mást. Rendhagyót. Kapaszkodót vagy biztatót. De hiába minden intelem, véget ér, ami nem végtelen. Apró kis férgek foglyaként elenyész, amit még remélt. Egekbe száll és felejti, hiába kutatta ezernyi tudatban is tudattalan, miért van az, hogy egyszer csak az ember úgyis maga marad. Ahogy elindult, ugyanúgy ér az út végére. Oda egyedül lép.
én voltam ott meg egy fiatal pap meg két sírásó egy hölgy az önkormányzattól egy fekete műanyag edény folpackkal körbetekerve és lezárva benne a hamvak egy fakereszt rajta fémtábla azon a néhai monogrammja hogy született és elhunyt ekkor meg akkor és itt-ott még piszokszürke hó a sírokon
a pap alig hallhatóan elhadarta az imáit és az ámeneit a sírásók betették az edényt a gödörbe és ahogy elkezdték betemetni hallatszott a folpack beszakad párat rácsaptak a hantra beszúrták a keresztet a pap szétszórt némi szenteltvizet meghajoltak és elmentek a hölgy ott toporgott egy darabig és felém biccentve halkan megszólalt milyen szomorú
soha nem volt elég bátorságom beismerni azt hogy az önzés vezérelt a kapcsolataimban most meg itt ülök egyedül írok vakon fel sem nézve írom a sorokat egymás után messze a tökéletességtől Tamási Józsefet írom bármilyen legyen is ő
szép arcú asszony rám találtál keresztként csontodra faragtál árnyékomban terhet hordtál arcom árkain táncoltál köszönetet szerelmedért szóban nem lehet mondani az idő lenyúzott bőréből sohasem tudom már megváltani mondd: érdemes volt kifeszülni könnyekkel utadat megjelölni hetedhétországon olykor lepkeszárnyakon repülni szép arcú asszony rám találtál keresztként csontodra faragtál árnyékomban terhet hordtál arcom árkain táncoltál
Te szép, te szomorú, te tiszta láng! Most már: avarba hamvadó parázs, Én nem gyujtottalak, Én nem oltottalak Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól. Arra jártamban Megcsapott messziről a meleged, Tovább mentem,
Nem éleszthettelek. Most hát elalszol. Aludj. Békesség neked. Takarjon be a diadalmas Ősz, A csend, S a nesztelenül hulló levelek.
Csak szem a szemre, lánc a láncra, miként sodort a három párka… Ki munkál, hajszol, mindörökre sorsunk szívósan ölti egybe. Tervrajz szerint, vagy ég bolondja szövi a szálat összevissza? Nem tudhatjuk, mi lesz belőle, közülünk kinek van jövője, kiből lesz bölcs, gazdag, vagy árva, csak szem a szemre, lánc a láncra… Oltárra lesz terítő, fényes… király palástja, széle véres… vagy lábtörlő dohos sarokba, aztán a sors szemétre dobja? Ne nézz előre, ne nézz hátra, horgolva, szőve, varrva, vágva… csak szem a szemre, lánc a láncra… Jaj, aki csak egy szem a láncban, ne gondolkozzon, hisz bezártan sodródik sorsa áramában, és nincs kiút, csak ősi kényszer megtartani, ne málljon széjjel, amit a többi összefogna. Nincs üdvösség, nem jutsz pokolra, csak ez a szédítő motolla… s magasztalva, vagy meggyalázva, csak szem a szemre, lánc a láncra…
Nincs is itt barlang! Istálló sincsen! Csordapásztorok, menjetek innen! Királyok jönnek? Keleti bölcsek? Urak várják fenn őket, meg hölgyek… Miféle kisded? Istenfi, persze… Hamis csillag jár, mint mindig, erre.
Senki se megy be, veszélyes hajlék! Roskadt jászolból szálaz a bak még, Kihajtjuk azt is, nem lesz benn semmi, Nem maradt, ki elé le tudnák tenni Aranyunk, mirhánk, tömjénünk sorba, Vigyék be tüstént a közvagyonba.
Számlálóbiztos szimatol száz is, Jött megváltónak? Adózhat máris. Született szűztől? Ki az a József? Mindegy, megértjük. Szolgának jó lesz. Meg kéne ölnünk? Heródes mondta? Megtudakoljuk, mit szól rá Róma.
Valami angyal kavirnyált erre. Szolgálati út, épp Betlehembe… Egyiptom felé! Mentsd a gyermeket! Őt megmenteném. S a többieket? Szamárháton jön, érik az idő… Tízezer szenttel lángol a jövő.
Mit is beszélek? Műfenyő alatt Műversek szólnak, műanyag szavak. Egymáshoz szólnak, csikorog havuk. Mi meg? Jobb lesz, ha csendben maradunk. Nincs itt barlang, s ki igét hintsen, Nem velünk van, ha van, az Isten!
mind a tizenkettőt szeretem. mégis akkor vagyok a legboldogabb, amikor láthatom az augusztus és a szeptember kézfogását. amikor elköszön az egyik, vidámságait és gyűjtögetett fiatalságát zsebre téve. sosem szomorú vagy életunt, csak lejárt a munka- ideje és megtette, amit kellett. a cipőinek kopogá- sában még visszhangzik a nyár összes frissessége és ezért nem is tud búslakodni. aláírogatják a papír- munkát és helyet foglal a kilencedik. csak egy nap- pal idősebb, mégsem vethetőek össze, mert más- hogyan tökéletesek mindenkor. ő is üde és mégis minden csepp esőjében méltóságot parancsol ma- gának az elmúlás tudása. távol van még a szürke- ség, de már nem hazudik örök napsugarakat. ezért is bölcs és rámutat az örökölt adományaira. szeré- nyen és elegánsan. nem skandál harsányan dalokat, inkább csak rekedten szaval mély dallamokat mindenkinek és saját magának. nem tolakodik so- sem, csak látni és hallani tanít. de nem lehetne ilyen markáns elődje munkálkodása nélkül, aho- gyan az sem lehetett volna annyira visongó utódját nélkülözvén. mást adnak és másként szólítanak meg. szeretni is csak másként lehet őket. nem kü- lönbek a többi tíznél, de a legtisztább mondatok akkor születnek, amikor ők találkoznak.
Juhászodtam már, mint kutya; csábított a csont, meg a tűzhely. A tél lágy zsírral csordula, a nyár meg édes borral, hűssel. Vigasztaltak aztán egy szűzzel, próbáltam is szagát, izét – aztán egyszerre a sírét.
Volt már barátom, jóbarát. És pendült nékem is a pengő. Kezdtem megszokni e hazát. Visszaköszönt a tisztelendő; napfénybe játszó enyhe felhő volt szigora, ha korhola – aztán az örvény mosolya.
És volt úgy is már, hogy vidám, boldog is voltam; feledgettem a kivégzetteket – talán csak itt nem nyughatnak, szívemben. Pacsirta is szólt már felettem s alattam sétány lett az út, míg észrevettem, hova fut.
Fordultam sarkon: merre most? A városvégi jó öreg szél Jobbról-balról arcon csapott, dohogva, hogy hol tekeregtél. Rajtakaptam szívemet, hogy fél attól, mi mást megnyugtatott. Ez volt a jel, jól haladok.
Szimatolom a füst szagát, a szegénységét, majd a vérét. Nem adnám a bölcs ostobát, ha végül az enyém is kérnék. Érzem, haj, ifjúságom végét, van úgy: már csak a perceket, amíg magamé lehetek.
Míg, mint a kígyó a madarat, a falánk sír nem kezd igézni. Kegyetlen vagyok. Magamat, de téged sem tudlak kímélni, míg szívem utolszor kísérli, miért sorsát nem tűrni, de érdemes volna élnie.
