sziasztok
szerintem az a legrosszabb, amikor mar unod az onsajnalast, es meg mindig nagyon rossz kedved van, es nagyon nem tudsz mit kezdeni magaddal meg a vilaggal.
egyebkent minden onsajnalonak es szomorkodonak es szanandonak nagy adag reszvet es szerete, meg ha az nem is sokat segit.
nem a világ szar, hanem az önsajnálat. nyilvánosan sokkal jobb + minden mintha ami ide kilökődik az kevésbé fájna mer többen látják & simogatják & sajnálgatják veled együtt, pl most én is... de ha már ide leírtad, akár elkeseredettségből, akár cinizmusból, már van ebben valami távolságtartás vagy miaszösz humor, izé, elég szar duma volt ez az önsajnálatos ott az elején bocs, és ez nem a zeneidézős topic de idekívánkozik egy "cheer up you old bugger, give us a whistle!" - gondolom érted az implikációkat, azér mégis ideírom ezt, hogy képit képzelj , ja meg a fecsegőket mind le kéne l
Mindig jobban fáj, ha a másik kezdeményezi a végét. Most mást nem tudok írni max ilyen idézeteket a helyi közhelyszótárból mint: idő mindent begyógyít..stb., de ezt most hagyjuk.
Bab Berci savanyú arccal ballagott az erdei úton. Már megint savanyú a
képem - gondolta, és ettől, ha lehet, még savanyúbb lett.
- Te jó Egek Ura! Miért vagyok én mindig savanyú? - kiáltott egy jó
hangosat. Tehette, se közel, se távol senki emberfia, aki meghallhatta
volna. Bár nem is az embereknek kiáltott, mert is volna ő kiáltani, ha
ember van a közelben, hallottuk, az Egek Urának kiáltott, az Egek Uráig
azonban vagy nem hatolt fel ez az erdőközepi hang, vagy egyszerűen nem
volt kedve válaszolni, magára hagyta szegény Bab Bercit, hadd forogjon
savanyú levében. Forgott is. Csak előbb bocsánatkérően körülnézett, mert
a kiáltásától némaságba dermedt az erdő, és Bab Berci nem szerette a
füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák, madarak csendjét
szerette. Megvárta, míg fölzengett a bizakodó csönd, és máris az orránál
tartott: persze, e miatt a túlméretezett szörnyeteg miatt van minden, e
miatt a tokmányorr miatt, e miatt az uborkaorr miatt... mit orr?!
Ormány! Egy bánatos, vöröslő hegycsúcs, egy Kilimandzsáró, egy
Popocatépetl, egy Mohendzsodáro, nem a Mohendzsodáro az nem hegy, az egy
romváros, mindegy, akkor is ez az ormány, ez az oka mindennek! Ahogy a
nátha észreveszi, rikoltva felkiált, felkiáltván rikolt, és egyetlen
rohammal boldogan benn terem, ez kell nekem, ez az én otthonom, rikogat
a nátha, Bab Berci orra nekem egy kastély, egy katedrális, Bab Berci
orra az én váram, ordibálja elragadtatottan, és soha többé semmiféle
fortéllyal kiűzni nem lehet. Na igen. Bab Berci egy lepedőnyi kockás
zsebkendőt húzott elő, és nagyot tüsszentett bele. Ettől már meg sem
rezdült az erdő, megszokta már Bab Berci tüsszögését, mondhatnánk úgy
is, Bab Berci tüsszögése az erdő csendjéhez tartozott.
Hogyha talán emberek közé járnék - gondolta Bab Berci. - Huhh!
Megsavanyodnának tőlem. Hiszen ha savanyú uborkát teszek el, nem is kell
hozzá ecet. Az már igaz. Bab Berci csak ránéz mélabúsan az uborkával
telt üvegre, és máris kész a savanyú uborka. Ez az egy hasznom van -
gondolta -, nem kell ecetre pénzt adni. Csakhogy amit nyer a réven,
elveszti a vámon. Mert a cseresznyebefőttjéhez meg kétszer annyi cukor
kell. Különben megsavanyodna szegény cseresznye. - Ajaj! - sóhajtott Bab
Berci, és a zsákjába tett egy szelídgesztenyét. Mert télire gyűjtögetett
éppen. Igyekezett nem ránézni a szelídgesztenyére, nehogy megsavanyodjon
az is.
- Gyűjtögetek télire, és rejtegetem a savanyúságom. Hát élet ez?! -
Mormogott Bab Berci, és képzeletben nagyvárosok utcáin sétált, emberek
forgatagában, lakodalomban kurjongatott, baráti társaságban tereferélt,
színházat nézett, vendéglőben vacsorázott, fogta egy lány kezét,
futballmeccsen ordított, hogy fuj, bíró! ajaj! Talált még egy
szelídgesztenyét. Beleejtette a zsákjába. A két gesztenye boldogan
összekoccant...
ha ő a te embered, akkor visszajön, és nem kell szomorkodni. ha meg nem jön vissza, akkor sem.
(ha van megoldás, kár idegeskedni. ha nincs megoldás, kár idegeskedni - okos ember mondása)