Mivel többségében háziállatokkal kapcsolatos témák vannak a csúcson, picit nekem hiányozni kezdtek az igazi vadak. Ezért is nyitottam meg ezt a topikot, ahová jöhet minden, ami kerítésen kívül van. Netán kerítésen belül, ámde mégsem egészen odavaló (és nem a rendőrséget hívjuk észrevételükkor ;-) A bogaraktól kezdve a ragadozókig bárkit becincálhattok ide.
Legtöbbünk találkozik a kirándulásai, túrái során olyan állatokkal, amikről szeretne többet tudni vagy legalábbis nevén „szólítani”. Persze vannak olyanok is, amiket a többség felismer (őz, vaddisznó, róka vagy éppen bükk, gesztenyefa), de mondjuk a lábnyomaikkal, netán hangjukkal már gondban vagyunk.
Tehát jöhet ide minden, írások, beszámolók, kérdések és képek, amik az élővilág „vadabbik” részéhez kötődnek.
Ha lehet egy kíváncsi kérdésem: honnan jött az érdeklődésed az emlősök iránt vagy miért érdekelnek? Persze minden gond nélkül meg tudom érteni (sőt), csak kíváncsi vagyok.
Kevesen ismerik jobban a vadászokat, mint a Nimród vadászújság szerkesztői. Természetes tehát, hogy őket kerestük meg, amikor szerettük volna megtudni, hogyan vélekednek a vadászok hazánk legnagyobb kutyaféle ragadozójáról. Gyenge László, a lap felelős szerkesztője, aki maga is vadász (és emellett aktív madármegfigyelő és természetvédő is) az alábbiakban foglalta össze a véleményét.
-- A farkas védett faj, ezért természetesen nem szabad vadászni rá, legfeljebb külön engedéllyel. Főleg északkeletről és délről-délnyugatról vetődik ide egy-egy példány, talán csak az ország északkeleti részében alakult ki egy vagy több kisebb állomány. Ritkán kerül szem elé, akkor is rendszerint kóbor kutyának vélik, és jellemzően csak elejtése után derül ki, hogy farkas volt.
A farkas zsákmánylistáján valamennyi nagyvadfaj szerepel, és ha hozzáfér, a háziállatok is. A tavaly Gödöllőn megtartott Nemzetközi Vadgazdálkodási Kongresszuson több külföldi kutató is arról számolt be, hogy a farkasok állománya térségünkben feljövőben van, és nem igazolható egyértelműen a faj "szanitécszerepe" -- nemcsak a gyenge és beteg egyedeket ejti zsákmányul.
Mindezek alapján a vadászok természetesen nemkívánatos fajnak tartják a farkast, de hasonlóképpen vélekednek a juhászok és egyéb állattartók is. A farkas által okozott kár megtérítését hiábavaló dolog lenne kérni, mivel aligha lehet bizonyítani, hogy ő a tettes, s nem elvadult kutya. A mainál bizonyosan nem kerülne nagyobb veszélybe a faj, ha vadászati idényt állapítanának meg rá: úgy legalább ismertté válnának az esetleges lelövések, míg jelenleg senki sem veri nagydobra az elejtését.
A környező országokban -- Ausztria kivételével -- mindenütt jelentős farkasállomány él. Romániában védett fajnak számít, mégis ott lövik a legtöbbet. Szlovákiában vadászható a természetvédelem alatt álló területeken. Magyarországon a farkas rendkívüli ritkasága miatt a vadászok nem is igen foglalkoznak a kérdéssel, legfeljebb titkon reménykednek, hogy nekik is sikerül egyet lőni az életben.
A fehérbundás testőrség
A farkas elleni védekezés leghatékonyabb eszközét már sok száz éve "feltalálták" Európában -- még ha ezt a mai gazdák elfeledni látszanak is. Az orosz síkságtól a Pireneusok hegyláncáig minden tájnak, minden népnek megvan a maga nagytestű pásztorkutyája. (...)
Valóban emberevők?
-- Megtámadja-e a farkas az embert? -- tettük fel a kérdést Molnár Attilának, a Miskolci Városi Vadaspark igazgatójának, aki másfél évtizede él farkasközelben. Miskolcon található jelenleg hazánkban a legtermészetszerűbb körülmények között élő állatkerti farkasfalka. Az igazgató maga is szenvedélyes farkaskutató; jól ismeri a szakirodalmat és állandó kapcsolatban áll egyebek mellett a nemzeti parkok zoológusaival is.
-- Az emberek gondolkodására sajnos rányomja a bélyegét az a sok-sok, téveszméken alapuló mese, melyeket még gyermekkorunkban (szakszóval élve: az imprinting-időszakbanÖ hallottak, olvastak. Itt van mindjárt a Piroska és a farkas, számos rajzfilm és kalandfilm, melyekben a farkas negatív, gonosz figuraként jelenik meg. Még jó, hogy van ellenpélda is: a Dzsungel könyvében például pozitív hős. Kár, hogy e pompás könyvet ma már kevesen forgatják. Mindenki számára egyértelművé kéne válnia annak, hogy a farkas nem üldözendő "toportyánféreg", nem emberevő fenevad, hanem az embertől biztonságos távolságot tartó ragadozó, amely immáron fontos része a hazai faunának.
Tudomásom szerint az elmúlt száz esztendő alatt senki sem jegyzett fel olyan hitelt érdemlő esetet, amikor természetben élő farkas emberre támadt volna. Érdekes az is, hogy hazánk egyik természetvédelmi területén közel egy évtizede újra megjelentek a farkasok és bizonyíthatóan itt is tartózkodnak anélkül, hogy a turisták észlelnék a jelenlétüket -- sőt még a környék településein élők sem tudnak róluk.
A nyolcvanas évek végén egy tízhetes farkaskölyöknek sikerült kiszöknie a Miskolci Városi Vadaspark egyik kifutójából. Az első hat hónapban az éjszakákat a szülei közelében töltötte, akik a szürkület beálltával hívták, majd a kerítésen keresztül etették. Mintegy nyolc hónapos volt, amikor először zsákmányolt: a karámjában ölt meg és fogyasztott el egy kecskegidát. Ettől kezdve önfenntartóvá vált. A falka összetartó ereje a Parkban tartotta, holott bármikor eltűnhetett volna a Bükk erdőrengetegében. Majdnem egyéves volt, mire sikerült befognunk. A közel tíz hónap alatt vadasparkunk folyamatosan nyitva tartott anélkül, hogy látogatóink akár csak egyszer is látták volna a szökevényt.
Hogy mit hoz a jövő, az majd idővel kiderül. Talán újra felhangzik holdfényes éjszakákon a végtelenbe úszó üvöltés. Talán újra megnő a becsülete a komondornak a juhászok szemében. Talán a patások idővel hozzáedződnek a ragadozóhoz, és akkor valóban csak a gyenge, a beteg válik majd zsákmánnyá. A vadászok Magyarországon évente közel húszezer szarvast és negyvenezer őzet lőnek ki -- derekasan össze kellene szednie magát a farkasnak ahhoz, hogy ennek az állománynak érdemben ártani tudjon. Talán előbb-utóbb vadászidényt is kijelölnek a farkasra -- ehhez azonban az kell, hogy felmérhető, állandónak mondható állománya legyen a hazai erdőkben.
Megtaláltam, juhé. Begépelem az ide vágó részeket. Ha érdekel az egész, szívesen beszkennelem és elküldöm a címedre, csak itt nem látszódna belőle sajnos semmi.
A FARKAS VISSZATÉR
Egyesek átkozzák, mások örülnek neki. Sokan féltik tőle a vadállományt, lábasjószágot, a védett állatokat, sőt a turistákat is. Mások szerint nem kell tartani tőle. Egy biztos: a farkas hazai jelenléte megosztotta a közvéleményt. Szerkesztőségünk négy szakembert kért fel arra, hogy tisztázzák a farkas hazai helyzetét. Dr. Csorba Gábor, a Magyar Természettudományi Múzeum Emlősgyűjteményének vezetője, Firmánszky Gábor, a Bükki Nemzeti Park természetvédelmi őre, Gyenge László, a Nimród vadászújság felelős szerkesztője és Molnár Attila, a Miskolci Vadaspark igazgatója foglalja össze mindazt, amit ma a magyarországi farkasokról tudni érdemes.
Állatvilágunk állandó tagja
Dr. Csorba Gábor (...) Rendelkezésére állnak mindazon irodalmi adatok, amelyek a farkas Magyarországra való visszatelepülését dokumentálják. Mint ökológiai szemléletet valló tudós, úgy látja, súlyos hiba volna előtérbe helyezni a túlduzzasztott és részben mesterségesen betelepített vadállomány vélt érdekeit az ősidők óta itt élt ragadozó rovására.
-- A Trianon utáni időkből az első hazai farkasészlelések az 1920 körüli időszakból származnak. Előfordulásáról egészen a hatvanas évekig csak szórványos adatok állnak rendelkezésünkre, ezidőtájt valószínűleg még csak kóborló állatokról volt szó. Később, talán még a hatvanas években szaporodni kezdtek, s a faj ma már állandó és fontos része a hazai faunának. Még inkább az lenne, ha a védelem ellenére nem üldöznék. A vadászok elsősorban azért haragszanak rá, mert pusztítja a vadat. Valójában a farkas elsősorban az ökológusok által igencsak károsnak ítélt muflonra nézve jelent veszélyt. Ami a többi nagyvadat illeti, az jut eszembe, amit az afrikai hiénakutyáról írtak a régi vadászok. Eszerint ahol a vadkutyák megjelennek, eltűnik a vadállomány; bármilyen vadat addig üldöznek, amíg ki nem fárad, és nem kímélnek semmit. Amióta nem vadászok, hanem biológusok foglalkoznak a hiénakutyákkal, megtudtuk, hogy tökéletes harmóniában élnek a patásokkal, s csak körülbelül minden tizedik vadászatuk eredményes. Számos nagyszerű film tanúskodik erről.
Valószínű tehát, hogy ha egy betelepülő farkascsalád meg is zavarja a nagyvadak mozgását, az együttélés egyensúlya előbb-utóbb kialakul és működésbe lép a ragadozók sokat emlegetett és elismert állományszabályozó szerepe, közös hasznára vadásznak és természetvédőnek. A hazai élőhelyek megfelelőek a szaporodó családoknak; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ezeken a területeken már több alomnyi kölyök is felnevelődött.
Farkasok a Zemplénben Firmánszky Gábor, BNP
Az ember általi kipusztítása után a Zempléni-hegységben először 1970-ben figyeltek meg újra egyértelműen farkast, majd 1974-ig előfordulásáról minden évben volt egy-egy adat. 1979 és 1991 között a farkasok jelenlétére utaló jeleket -- nyomot, ürüléket -- minden évben találtak, de történt konkrét megfigyelés is a hegység területén. A nyolcvanas évek végére kialakult egy kevés egyedből álló, de stabil állomány.
1983-ban az itt élő farkasok már kölyköket is neveltek, s később, 1991-ben is találtunk lakott kotorékot a hegység másik területén. Itt szintén voltak kölykök. Az 1992-es évet követően azonban szinte teljesen eltűntek az állatok, csak elvétve akadt egy-egy megfigyelés. Az is elképzelhető, hogy egyedszámuk csökkent olyan alacsony szintre, hogy szinte észrevétlenné váltak.
1998 óta sikerült többször megfigyelni őket. Néhány állat revírt foglalt, melyet azóta is tart. Az állomány növekedése hazánkban nem elsősorban a szaporulatnak, hanem a bevándorló egyedeknek tudható be. A Zemplénben megjelenő farkasok Szlovákia keleti területeiről érkeznek. Mivel ott erős populáció él, a faj terjeszkedik, új élőhelyeket foglal el.
A farkas és a bárány
Firmánszky Gábor, BNP természetvédelmi őr, a Zempléni-hegység nagyragadozóinak életét kutatja. Nem bocsátkozik általánosításokba, s csak az általa vizsgált földrajzi egységre vonatkozóan alkot véleményt, a zempléni farkasoknak azonban kétségkívül ő a legavatottabb ismerője.
-- Azon a területen, ahol farkasok élnek, mindig aktuális kérdés: milyen a viszonyuk az ott élő vadállományhoz és vadászokhoz? A farkas ugyan ragadozó, de "bölcsen" hasznosítja a rendelkezésre álló táplálékbázist: mindig csak szükségleteinek megfelelően zsákmányol és sokkal jobban szelektál, mint az ember. Sok ember tudatában a farkas még mindig úgy él, mint a birkák vámszedője. Ahol nagy számban fordul elő legelőterület közelében, ott ez akár igaz is lehet. Ám -- mivel a hagyományos legeltetésen alapuló állattartás szinte teljesen megszűnt -- erre a Zemplénben még nem volt példa. Ugyanakkor minden vadász és természetvédő tudja, milyen nagy kárt okoznak a vadállományban, sőt a védett állatok között is a kóbor ebek. A farkas nem tűri meg területén a kóbor kutyákat: erősebb ragadozóként a helyükbe lép és elpusztítja őket.
Hogy a vad másképp viselkedik, amikor egy adott területen együtt kell élnie természetes ellenségével, az nem meglepő -- valójában az a természetellenes állapot, ha nincsenek ragadozók. Az a vad, amelyik megszokja a ragadozó jelenlétét, sokkal figyelmesebb, sőt edzettebb is lesz. Ebből egyenesen következik, hogy az ilyen területen élő vadnak megnő a vadászati értéke.
Épp most vagyok a költözési kuplerájom csúcsán, de már a kezembe akadt az a cikk, ami részben a farkasok visszatelepedésével foglalkozik. Mihelyst újra előkerül, keresek benne konkrétumot és felteszem. Addig egy rövidhír egy 2000-ben kiadott tankönyvből:
"Északkelet- és Dél-Magyarországon alkalmilag megjelenik, olykor szaporodik a nagyobb, zavartalanabb erdőtömbökben."
Tudom, ez így sokat nem mond, de igyekszem többet is hozni.
Bocsánat, hogy visszakanyarodok az emlősökhöz, de ezt úgy kell érteni, hogy jelenleg is előfordulhat farkas a Bükkben? Kifejtenéd ezt egy kicsit bővebben?
Kis hír a nagyvilágból: a topik át lett keresztelve Vadon élő állatokra, növényekre (így még értelme is lett :-), így aki ne adj' isten betette a Kedvencei közé, az törölje és vegye fel újra (így meg fog jelenni az új cím).
A száraz és meleg éghajlatú helyeket kedveli. Spanyolországban a golfpályákon szedegeti a rovarokat, a Hortobágyon a juhhodályok környékén kutatgat. Egykor Észak-Európában megjelenését intő jelnek vélték, úgy tartották, a "sisakot viselő" szárnyas balszerencsés esztendőt, háborúskodást jövendöl.
Nemcsak a küllemük feltűnő, számos sajátos szokásuk is van. A hím egyedi tánccal vezeti be az udvarlás szertartását, majd rovarokat ajándékoz a csőrét felfelé nyújtó, megmerevedett nősténynek. Európai költőterületén évente egyszer költ, Magyarországon azonban gyakran évente két fészekaljat is felnevel. Kivételesen megpróbálkozik harmadik fészkeléssel is, de ez általában sikertelenül végződik.
A tojó faodvakba, kőfalak üregeibe rakja 5-8 tojását. A fészekaljak pusztulási aránya számottevő: a tojásoknak kb. a 80%-a kel ki, s a kikelt fiókáknak is csak a 60%-a hagyja el a fészkelőhelyet. A fiókák hatékony fegyvert vetnek be esetleges támadáskor: hátsó felüket a fészeknyílás felé fordítják, s híg ürülékükkel fröcskölik szembe az ellenséget.
Kizárólag állati eredetű táplálékot fogyaszt. Zsákmányállatait a talajszinten szerzi meg, de karcsú, enyhén hajlott és érzékeny idegsejtekkel rendelkező csőre segítségével -- a talaj "szondázása" révén -- annak felső rétegéből rovarokat és férgeket is képes kiemelni. Egy vizsgálat eredménye: 26 példány gyomortartalmában 1 apró vízibékát, 1 sáskát, 8 mezei tücsköt, 3 lótücsköt, 81 futóbogarat, 18 májusi és erdei cserebogarat, 24 cserebogárpajort, 5 ganéjtúró bogarat, 4 ormányosbogarat, 65 lepke hernyóját, 152 erdei és vöröshangyát és 1 pókot találtak.
Ügyesen repül, gyakran a ragadozó madarakat is kicselezi. Ha a talajon tartózkodik, s veszély fenyegeti, szárnyait, farktollait széttárva lelapul, így a környezetébe olvad.
A hazai búbosbankák a földközi-tengeri szigetek érintésével jutnak el Afrikába. Augusztusban indulnak útnak, szeptember végén a megkésetteket láthatjuk.
A csökkenő számú fajok kategóriájába tartoznak. Visszaszorulása a gazdálkodási módok intenzívvé válásával hozható összefüggésbe, amely költő- és táplálkozóterületeik fogyatkozását okozta. A kisparcellás, extenzív termelési módok térhódításával és a hagyományos állattartási módszerek ismételt elterjedésével, a kemizáció mérséklődésével remény van a megmaradására. Költőhelyeinek bővítése mesterséges fészekodúk kihelyezésével lehetséges.
A föníciaiak i. e. 1100 körül fedezték fel a Pireneusi-félszigeten a háziasítás alapját képező üregi nyulakat. Az első domesztikált nyúlállomány itt alakult ki, de Konfuciusz (i. e. 552-479) írásaiból tudjuk, hogy már néhány évszázad elteltével Kínában is tenyésztették a házinyulakat. A nyúlpecsenyét a rómaiak is kedvelték, lakomáikon különösen az újszülött nyulakat ("laurices") értékelték nagyra. A római szokás tovább élt a középkori kolostorokban, ahol a szerzetesek -- böjtös étek lévén -- nagyban tenyésztették a nyulakat. Félvad nyúlállomány már az Árpád-házi királyok idején is élt a Margit-szigeten, amint arról az egykori elnevezés (Insula Leporum = Nyulak szigete) is tanúskodik.
Históriai pelék
"Rókaszerű, vöröses, famászó egér" megjelöléssel már ókori római feljegyzésekben is írtak a mogyorós peléről. Gaius Secundus Plinius, azaz idősebb Plinius (i. sz. 23-79) szerint a hajdani ínyencek konyháján a nagy peléhez képest csak alárendelt szerepe volt. A faj elterjedése szinte kizárólag Európára korlátozódik, Kis-Ázsiának csupán északnyugati szegletében fordul elő. Franciaországtól Közép- és Dél-Európáig nagy területeket népesít be, keletre ék alakban szűkülő areája a Volgáig terjed. Magyarországon számos lelőhelye ismert. A faj legkorábbi leletei körülbelül 2 millió évesek, a Kárpát-medence faunájában jelenléte mintegy 10-12 ezer éve folyamatos.
A gyűjtögető pocok
Az északi pocok a pázsitfüvek levelét és termését, a gyökereket, a bogyókat, a fakérget és a gyékénybuzogányt egyaránt elfogyasztja. Extrém körülmények között, például áradások idején összezsúfolódott éhes példányok között kannibalizmust is megfigyeltek már. Télire olykor jelentős készleteket halmozhat fel. A faj elterjedésének keleti részein feljegyeztek 16 kg-os raktárakat is, így nem meglepő, hogy Kamcsatka őslakóinak fontos téli táplálékforrásai voltak a pockok által összegyűjtött növények. Az állat latin nevének faji jelzője ("oeconomus") is az említett gyűjtögető viselkedésformára utal. A Kárpát-medencében ritkasága miatt e fajnak semminemű gazdasági vonatkozása nincsen.
Ehunnan e: Élővilág Enciklopédia - A Kárpát-medence állatai, szerk.: Ujhelyi Péter, Kossuth Kiadó, 2005.
Állítólag a farkán lévő gyűrűkről lehet megmondani, "eredeti"-e az a vadmacs. Ha összeér a gyűrű, akkor fajtiszta. Nekem egyszer volt szerencsém látni. Nem is tudom, hogy mérik fel az állományt, mikor annyira rejtőzködő életet él, hogy fél életedben járhatod az erdőt anélkül, hogy eggyel is találkoznál, legyen ott bármennyi.
Próbáltam keresgélni a létszámok nyomában, de konkrét adatot nem találtam még. Viszont rábukkantam tegnap egy ppt file-ra, amit ma már nem lelek :-), abban a házimacska és a vadmacska keveredését fejtegették, nagyon érdekes volt. No, a lényeg: nem igazán lehet a vadmacskák létszámát megbecsülni, mert keverednek -- sajnos -- a házimacskákkal, s első ránézésre nem feltétlenül egyértelmű, ki honnan jött. :-( Mindenesetre elég gyakorinak mondják.
A hiúzról pedig hasonlókra leltem, most csak a bükki részt teszem be:
"Legnagyobb európai >>macskánk<< a hiúz (Lynx lynx) a XIX. sz. elejétől teljesen eltűnt a hazai faunából. A Kárpátok hiúz-állományának védelme következtében a XX.sz. ’80-as éveitől kezdődően hazánk néhány pontján, így a Bükkben is megjelentek példányok, melyeket legtöbbször lelőttek. Jelen időszakban valószínű, hogy néhány példány jelen van hegységünkben, szaporodását viszont még nem sikerült bizonyítani. Hasonló jelenség volt tapasztalható a farkasnál (Canis lupus) is, bár e faj folyamatos bükki jelenlétét nem feltételezzük. A csúcsragadozók, természetes predátorok hozzájárulhatnának a természetvédelmi és gazdálkodói problémákat jelentő túltartott nagyvad állomány szintentartásához. Reméljük, hogy e fajok megismerésére indított kutatási-védelmi programok és kampány hozzá fognak járulni a hazai megtelepedés körülményeinek javulásához."
Nem tudom, mikor írták, nem teszem rá az életemet, hogy a 19. század elejétől tűnt volna el, másfelől a farkast már valószínűsítik. Legalábbis a frissebb cikkek már ezt állítják.
A vadmacska hazánkban még viszonylag gyakori (Természetkalauz, Emlősök) a múltkor késő este autóval egy viszonylag elhagyottabb bakonyi úton haladtam, amikor az út szélén, a bokrok mentén két világító szemre lettem figyelmes, először azt hittem, hogy borz vagy róka; de a fényszóró szerencsére pont a megfelelő irányban érte, így nagy biztonsággal megállapíthattam, hogy vadmacska volt. A Hiúzról viszont nincsenek információim, már ami a hazai előfordulását illeti.
A vadmacskát és a hiúzt szerinted meg tudja különböztetni? Ez nem beszólás, csak érdeklődés. Tudom, hogy a vadmacska és a hiúz azért elkülöníthető egymástól, viszont nem tudom, ő mennyire gyakorlott ilyesmiben.
Én nem, de egy bácsi állítja teljes meggyőződéssel. Messziről látta, többször is és talált nyomokat is, amit gipszbe öntött. Olyan volt, mint egy jókora macskalábnyom.
Mondjuk ő állítása szerint Komárom megye északi részén látta. Azt mondta, megpróbálja lefényképezni, de azóta nem jelentkezett. Megígértem neki még akkor, hogy utánanézek, mert eléggé hitetlenkedve hallgattuk, aztán valahogy feledésbe merült a dolog.
hiába, az emberi hülyeség határtalan... és persze a pénz nagy úr.
tudtommal a legkörnyezetkímélőbb rovarirtó módszer jelenleg a szexferomonos cucc, de persze jó baromi drága, ezért jönnek ezek a kreatív ötletek... ami amúgy szintén sokba kerül (kutatások+minden) szal akár ebből a pénzből terpén alapú rovarirtót is gyárthattak volna, de neeem... persze az is lehet, h a kullancsok szexuális életét még nem sikerült eléggé feltérképezni :-P :DDD
hiába, Természetanyánkkal szemben semmi esélyünk, jó lenne, ha egyszer megpróbálnánk mondjuk mellé (mögé?) állni, és nem szembe vele... de asszem az emberi hiúság túl nagy ahhoz, h bevalljuk: mi vagyunk a gyengébbek :) így hát jönnek a mutáns kullancsok meg gombák... :-P
no persze, az első rossz lépést mindig az ember teszi...
most pl azt hallottam, h vmi biológus kitalált egy gombát (??) ami majd lyóóól megfertőzi a kullancsokat, és azok kipusztulnak tőle...
hát, érdeklődve várom a fejleményeket...(lehet h kiderül, h a gomba pl a hőscincérekre is ártalmas, aztán itt fog sírni mindenki, h megpusztultak a hőscincéreink :-P) anyám első gondolata mondjuk (amit ki is mondott, komoly biológiai műveltségről téve tanúbizonyságot :DD) az volt, h "nem fog minket is megfertőzni?"... amúgy vicces lenne, a Lyme meg az agyhártyagyuszi mellé egy kullancsok által terjesztett gomba is ...
(Igen szép a mintázata szerintem.) 
A száraz és meleg éghajlatú helyeket kedveli. Spanyolországban a golfpályákon szedegeti a rovarokat, a Hortobágyon a juhhodályok környékén kutatgat. Egykor Észak-Európában megjelenését intő jelnek vélték, úgy tartották, a "sisakot viselő" szárnyas balszerencsés esztendőt, háborúskodást jövendöl. 
A tojó faodvakba, kőfalak üregeibe rakja 5-8 tojását. A fészekaljak pusztulási aránya számottevő: a tojásoknak kb. a 80%-a kel ki, s a kikelt fiókáknak is csak a 60%-a hagyja el a fészkelőhelyet. A fiókák hatékony fegyvert vetnek be esetleges támadáskor: hátsó felüket a fészeknyílás felé fordítják, s híg ürülékükkel fröcskölik szembe az ellenséget. 
Ügyesen repül, gyakran a ragadozó madarakat is kicselezi. Ha a talajon tartózkodik, s veszély fenyegeti, szárnyait, farktollait széttárva lelapul, így a környezetébe olvad. 
A föníciaiak i. e. 1100 körül fedezték fel a Pireneusi-félszigeten a háziasítás alapját képező üregi nyulakat. Az első domesztikált nyúlállomány itt alakult ki, de Konfuciusz (i. e. 552-479) írásaiból tudjuk, hogy már néhány évszázad elteltével Kínában is tenyésztették a házinyulakat. A nyúlpecsenyét a rómaiak is kedvelték, lakomáikon különösen az újszülött nyulakat ("laurices") értékelték nagyra. A római szokás tovább élt a középkori kolostorokban, ahol a szerzetesek -- böjtös étek lévén -- nagyban tenyésztették a nyulakat. Félvad nyúlállomány már az Árpád-házi királyok idején is élt a Margit-szigeten, amint arról az egykori elnevezés (Insula Leporum = Nyulak szigete) is tanúskodik. 
"Rókaszerű, vöröses, famászó egér" megjelöléssel már ókori római feljegyzésekben is írtak a mogyorós peléről. Gaius Secundus Plinius, azaz idősebb Plinius (i. sz. 23-79) szerint a hajdani ínyencek konyháján a nagy peléhez képest csak alárendelt szerepe volt. A faj elterjedése szinte kizárólag Európára korlátozódik, Kis-Ázsiának csupán északnyugati szegletében fordul elő. Franciaországtól Közép- és Dél-Európáig nagy területeket népesít be, keletre ék alakban szűkülő areája a Volgáig terjed. Magyarországon számos lelőhelye ismert. A faj legkorábbi leletei körülbelül 2 millió évesek, a Kárpát-medence faunájában jelenléte mintegy 10-12 ezer éve folyamatos. 
Az északi pocok a pázsitfüvek levelét és termését, a gyökereket, a bogyókat, a fakérget és a gyékénybuzogányt egyaránt elfogyasztja. Extrém körülmények között, például áradások idején összezsúfolódott éhes példányok között kannibalizmust is megfigyeltek már. Télire olykor jelentős készleteket halmozhat fel. A faj elterjedésének keleti részein feljegyeztek 16 kg-os raktárakat is, így nem meglepő, hogy Kamcsatka őslakóinak fontos téli táplálékforrásai voltak a pockok által összegyűjtött növények. Az állat latin nevének faji jelzője ("oeconomus") is az említett gyűjtögető viselkedésformára utal. A Kárpát-medencében ritkasága miatt e fajnak semminemű gazdasági vonatkozása nincsen. 
