Kérdeznék tôled, még ha hülyeséget is. Nehéz nekem beazonositani a gondolatot, mint elhatárolódást. Te hogy látod, mi a gondolat? Szavak nem, oké. A képek nem, oké. Az érzetek? (Gondolati érzetek, mint pl. az illatok emléke -- ami nem testi válasz)?
A tudat állapota olyankor, amikor a te általad tökéletességnek nevezett valamirôl tudomása van, hogyan viselkedik, hogyan jellemezhetô? Szerinted.
(Nincs kedvem a buddhista topic játszmáihoz, az egóm tiltakozik, bocs :), remélem, idetalálsz... :)) Meg kell adni az egónak, ami az egóé... :)))
HANG-JÓGA MEDITÁCIÓS TANFOLYAM
...
Megismerkedés önmagunk benső lényegiségével, a természetfeletti erőkkel, a hangok spirituális aspektusával, az öngyógyítás, és mások gyógyításának alternatív tudományával, a hangok meditatív megközelítésének világán keresztül. Zenészeknek is különösen ajánlott! A kurzusok szeptembertől indulnak.
Egyéb infó:
Klimó László szitár-művész: 06-70 238-39-86
klimolas@yahoo.co.uk
és
Pandzarisz Diána énekesnő vezetésével: 06-30-210-17-57
pandzariszdiana@axelero.hu
Az emberi gondolkodásról meg általában annyit, hogy amíg valaki nem felébredett addig hiába beszélünk bármiről. Úgyis úgy forgatja ki, ahogy akarja. Próbálj tiszta szeretet vallást (pl. kereszténység) bízni logikus emberekre, és amit kapsz az inkvizíció lesz.
a buddha békéje legyen veled. összetett kezek , mosoly meghajlás......
A kezdet és mindennemű kezdetek előtt Van a tökéletesen differenciálatlan. A tökéletesen differenciálatlanban nincs idő és tér, vagyis nincs kezdet és vég, nincs mozgás nincs egyensúly, mert mennyiség sincs. A tökéletesen differenciálatlan nem Isten és nem Létező. Nincsen személyisége és mozgása, de képes létrehozni bármilyen eszmét vagy gondolatot. A matematikában ezt a nullaként szokták megjeleníteni. De ez nem a semmi. Akkor válik lélekké vagy bármivé, ha elhatározás, elképzelés által megszemélyesíti, vagy létezővé teszi Önmagát. Ez történt és folyamatosan történik mindennel és veled is. (és ezt nem zárja az ki, hogy te erre nem emlékszel, meg arra sem hogy megszülettél…….)
Messze vagyok én még attól, hogy ezt értsem.. Úgy értem: értem, agyilag teljesen felfogható (már elsôre is az volt :)), de megélni, tapasztalni, eképpen látni... nos, az még a jövô zenéje... de igyekszem... :))))
SEMMI AMIT LÁTSZ HALLASZ GONDOLSZ NEM AZ AMI. HA VAN EGY CIMKÉNK VALAMIRÖL AZ ELME RÖGTÖN AZT HISZI HOGY A CÍMKE A DOLOG. MINDEN CÍMKE ELVONATKOZTATÁS ÉS NEM A DOLOG MAGA.
Minden Gondolat viszony-lagos és ha ez a felismerés megszületik, akkor megláthatod, hogy a gondolatok által létrehozott viszonyokból tökéletesség nem születik. A Tökéletes a gondolatok mögött csak VAN vélemény és forma nélkül.
A forma nélküli a kondicionálatlan soha nem kerül alany-tárgy viszonylatba a tudással. De azzá válhat. Megvilágosodhatsz, felfedheted hogy Az vagy, hogy azonosultál, de nem ismerheted meg úgy, ahogy a tudat megismer egy tárgyat. Az emberiség évezredek óta próbálja a tökéletességet a tudat tárgyává tenni, sőt… a hit tárgyává. Így lesz belöle egy szellemi bálvány, (pl. ISTEN) ami egy gondolat, egy eszme, egy Valami, vagyis egy tárgy. Ami már nem a Tökéletes. Ezért a tökéletest csak átélni lehet de megragadni nem.
Minden Gondolat viszony-lagos és ha ez a felismerés megszületik, akkor megláthatod, hogy a gondolatok által létrehozott viszonyokból Tökéletesség nem születik. A tökéletes a gondolatok mögött csak VAN ítélkezés és vélemény nélkül.
A JELENLÉT csöndes, és a lelki béke olyan állapotát közvetiti, ami maga a tér, ahol és ami által minden létezik és tapasztal. Végtelenül szelid, ugyan¬akkor olyan is, mint a szikla. Általa minden félelem megszűnik. A spirituális öröm csendesen, megmagyarázhatatlaul jelentkezik, s mivel az idő érzete megszűnik, nincs aggódás, sem megbánás, sem fájdalom, sem várakozás; az öröm forrása véget nem érő és mindenütt jelen való. Nincs sem kezdet, sem vég, igy aztan nincs veszteségérzés, gyász vagy vágy sem; semmit sem kell tenni, máris minden teljes és tökéletes. Amikor megáll az idő, a problémák eltűnnek, hisz azok csupán az ész¬lelési pont termékei. Ahogy a JELENLÉT válik uralkodóvá, nincs többé azo¬nosulás a testtel vagy az elmével. Ha elnémul az elme, az ,,én vagyok” gondolata is eltűnik, és a TISZTA TUDATOSSÁG ragyogása világitja meg azt, ami az ember volt, van és lesz, túl minden világon és az univerzumon, túl az időn; ezért kezdet és vég nélküli. Az emberek azon töprengenek, hogyan érhető el ez a tudati allapot. Én csupán a saját tapasztalatomat oszthatom meg, s azt is megjegyzem, hogy nehéz lessz majd követni, habár a lépések nagyon egyszerűek. Először is intenziven vágytam rá, hogy elérjem ezt az állapotot; ezután jött az Önfegyelmezés azért, hogy cselekedeteimet az állandó és egyetemes szelidség és megbocsátás vezérelje kivétel nélkül minden esetben, mert az embernek mindennel szemben, különősen saját énjével és gondolataival is kö¬nyörületesnek kell lennie; majd ezt követte a hajlandóság, hogy a vágyai¬mat felfüggesszem, és életem minden pillanatában lernondjak a személyes akaratról. S ahogy az egyes gondolatokat, érzéseket, vágyakat és tetteket elengedtem, kijelentettem hogy nem teremtem tovább ezeket a gondolatokat az elmém egyre csendesebb lett. Eleinte egész tör¬téneteket, majd bekezdéseket adtam át, s végül következtek az ötletek és a fogalmak. Ahogy az ember lemond gondolatai birtoklásának vágyáról, azok többé nem érhetik el a régi részletességet, s már félig kialakult álla¬potban elkezdenek széttöredezni. Végül már a gondolat mögötti energiát is át tudtam adni, még mielőtt gondolat lett volna belőle. Tovább folytattam a feladat megvalósitását, hogy állandóan és szünet nélkül rögzitsem összpontositásom fókuszát, s egy pillanatra sem voltam hajlandó engedni, hogy bármi elvonja figyelmemet a meditációról. Még ak¬kor sem, mikor egyéb, mindennapos tevékenységeimet végeztem. Kez¬detben ez nagyon nehéznek tűnt, de ahogy telt az idő, megszokássá vált, automatikus folyamattá, s igy egyre kevesebb erőfeszitést igényelt, mig végül minden erőlködés nélkül is képes voltam rá. A folyamat olyan, mint amikor egy rakéta elhagyja a Földet: eleinte óriási erőre van szüksége, de a bolygó gravitaciós terét hátrahagyva egyre kevesebb és kevesebb is elég, s az űrben már hajtóerő nélkül, saját lendületével siklik tovább. Tudatom hirtelen, figyelmeztetés nélkül billent át, s ott volt a JELENLÉT, félreismerhetetlenül, mindent magába foglalóan. Az ,,én” elpusztulásakor néhány pillanatig aggódtam, de aztan a JELENLÉT abszolút volta hirtelen áhitatot és örömöt ébresztett bennem. Ez az áttörés káprázatos élmény volt, sokkal intenzivebb, mint bármi, amit addig átéltem. A hétköznapi tapasztalások közt egyszerűen semmi olyan sincs, amihez fogható volna. A tudatváltás kiváltotta sokkot a JELENLÉTTEL együtt érkező szeretet tompitja. E szeretet oltalma és támogatása nélkül az ember nem birná ki. Egy pillanatra rémület töltött el, ahogy az egóm kétségbeesetten ka¬paszkodott a létezésébe attól rettegve, hogy semmivé válik. Ahogy azon¬ban meghalt, a helyét rögtön átvette a MINDENLÉT ÉNJE, a MINDEN, amelyben minden a saját lényegének tökéletes kifejeződésében ismert és nyilván¬való. A helyhez nem kötöttséggel együtt annak a tudatára is ráébredtem, hogy mindaz vagyunk, ami valaha volt és valaha lehetséges. Teljesek és egészek vagyunk, többek a személyazonosságunknál, többek a nemünk¬nél, sőt még az emberi mivoltunknál is. Ezt az állapotot elérve soha többé nem kell félnünk a szenvedéstől és a haláltól. E ponttól kezdve lényegtelen, hogy mi történik a testtel. A szellemi tuda¬tosság bizonyos szintjein a testi betegségek meggyógyulnak, vagy spontán módon megszűnnek. Abszolút állapotában azonban mindez már teljesség¬gel lényegtelen. A test a maga ismert ,,programjait” lefuttatja, majd vissza¬tér oda, ahonnan vétetett. Ez egyáltalán nem fontos, nincs ránk hatással. A test csupan ,,valami”, nem pedig az ,,én”; csak egy tárgy a szoba bútorai közt. Mulatságosnak tűnhet, hogy mások továbbra is úgy bánnak testünk¬kel, mintha az lenne az énük, de hát a tudattalanságban élőknek nem le¬het elmagyarázni ezt a tudatosságot. A legjobb, ha tesszük a magunk dolgát, a többit pedig a GONDVISELÉSRE bizzuk. Azonban az elragadtatás ezen állapotát elérve nagyon nehéz ezt a belső extázist mások elől elrejtenünk. A világot elkápráztathatja a jelenség, s lehet, hogy messze földről sokan érkeznek, hogy megtapasztalják a belőlünk áradó ERŐT. Főleg a spirituá¬lis útkeresők és a spirituális kiváncsiságtól hajtottak jönnek el, no meg a csodában reménykedő súlyos betegek; az ö számukra egyszerre vagyunk mágnes és örömforrás. Ezen a ponton általában megjelenik a vágy a kü¬lönleges állapot másokkal való megosztására és mindenki javára történő hasznositására. Az állapottal járó extázis nem tökéletesen stabil, s olykor igen gyötrel¬mes pillanatok is előfordulnak. Leginkabb akkor, amikor az állapot inga¬dozik, majd hirtelen, minden látható ok nélkül megszűnik. llyenkor a mély kétségbeesés időszakai következnek, attól félünk, hogy a JELENLÉT cser¬benhagyott bennünket. E visszaesések igen nehézzé teszik az utat, s csak nagy akarattal lehet rajtuk túljutni. Végül aztán nyilvánvaló lesz, hogy to¬vább kell lépnünk erről a szintről, máskülönben újra meg újra el kell tűrnünk a ,,kegyvesztettség” kinjait. Le kell mondanunk az extázis dicsfényéről, s el kell indulnunk a dualitáson való túljutás rögös útján, mig végül túl nem jutunk minden szembenálláson és ellentéten. Az ego rabláncairól nem ne¬héz lemondani; az extatikus öröm aranylánca igazából az, amitől sokkal nehezebb megválni. Olyan érzés ugyanis, mintha a legbelsöbb lényegünkröl mondanánk le, s ezért új szintű, azelőtt soha nem tapasztalt félelem kerit hatalmába: ez az abszolút egyedüllét végső rémülete. Az én esetemben a nemléttől való félelem szörnyű volt, s amikor érez¬tem, hogy már közel járok hozzá, újra meg újra meghátráltam. Aztán nyil¬vánvalóvá vált számomra, hogy mi is az ilyen gyötrelmek, a lélek ilyen sötét éjszakáinak célja: azért ennyire elviselhetetlenek, hogy elmondhatatlan fáj¬dalmuk csak jobban sarkalljon a leküzdésükhöz szükséges, szélsőségesen nagy erőfeszitésekre. Amikor a menny és a pokol közti vacillálás kibirha¬tatlanná válik, le kell mondanunk a létezés vágyáról is. Csak ha ez is meg¬történt, akkor juthatunk túl végre a mindenen és a semmin, a létezésen és a nem létezésen. A belső munkának ez a csúcspontja a legnehezebb szakasz, a végső vizválasztó. Ez az a pont, ahol tökéletesen világossa válik számunkra, hogy ha ott és akkor túllépünk a létezés illúzióján, azt töb¬bé már nem szerezhetjük vissza. E lépést megtéve már nincs visszaút, s pontosan a véglegessége miatt tűnik majd összes döntésünk közü ez a legfélelmetesebbnek.
Az énnek eme végső apokalipszisében azonban, mivel az egyetlen meg¬maradt kettősséggel — a lét és a nem lét dualitásával — együtt maga az azonosulás is feloldódik az egyetemes mindenben, valójában nem is marad egyéni tudat, amiből választhatnánk. Az utolsó lépést a minden teszi meg.
Ez is jó, amiket (116) irtál, bár számomra egy kissé keserünek (vagy milyennek) tünik... Viszont a 114 forrása biztos nem ez:-)) , és én tényleg kiváncsi vagyok.... Vagy titok? Remélem nem :-)) Sokat segitett nekem, hátha van még más is ott, ahonnan ez (az idézet) jött :-)) Hm?
Ez a vita Isten vagy Anyag, nagyon fontos ezen a világon. Mihez is kezdenénk nélküle? Lehet, hogy unatkoznánk? Ha Jézust nem feszítették volna keresztre nem lett volna 2000 évig KERESZT-énység. Lehet, hogy más alapon szerveztek volna inkvizíciót? Banánevők a húsevő Kannibálok ellen? Kinek lett volna igaza? Természetesen NEKEM:) Már hallottam sok olyan emberről, aki mialatt haldoklott, még mindig folyton azt bizonygatta, hogy neki volt igaza. Viszont, olyanról nem, aki azt mondta, aki hülye dögöljön meg, és aztán magára hajtotta a koporsó fedelét. Szerintem, ha nem ragaszkodnánk annyira, ahhoz hogy igazunk legyen, nem lenne annyira kemény a világegyetem. Bár igaz, egy puha világegyetem elég unalmas lenne. Akármilyen hülyeség hit vagy elmélet csak akkor válik büdössé, ha igazán ragaszkodni kezdesz hozzá. Az erkölcsről az emberi erkölcsröl meg annyit, hogy amíg valaki nem felébredett addig hiába beszélünk erkölcsről. Úgyis úgy forgatja ki, ahogy akarja. Próbálj erkölcsöt bízni logikus emberekre, és amit kapsz az inkvizíció lesz, vagy manapság mondjuk ártatlanokat, gyerekeket robbantanak fel.
MIÉRT? AZÉRT MERT…. Érthető ugye. Hiszen minden ami logikus igy kezdődik.
Hát ennyit az emberi gondolkodásról és a logikáról.
> A meditáció az új feltárulása. Az új az ismétlődő múlt fölött és azon túl van - és a meditáció ennek az ismételgetésnek a vége. Az a halál, amelyet a meditáció előidéz, az új halhatatlansága. Az új nem a gondolat körén belül van, és a meditáció a gondolkodás csöndje. > > A meditáció nem teljesítmény, nem valamilyen látomás megszerzése, nem egy érzet izgalma. Olyan, mint a folyó, megszelídíthetetlen, sebesen rohan, és elönti a partjait. Hang nélküli zene; nem lehet megszelídíteni, sem hasznosítani. Az a csönd, amelyben a megfigyelő a kezdet kezdetétől fogva megszűnik. > Ha maradandóságról beszélünk, akkor olyasmire gondolunk, ami az ezt körülvevő állandó változás, az összes tapasztalat, szorongás, bánat és brutalitás ellenére folytatódik, ugye? Valami nem romlandóra. De először is, hogyan lehet rátalálni? Gondolkodás vagy szavak révén bukkanhatunk a nyomára? Megtalálhatjuk-e a maradandót a múlandó által? Rálelhetünk-e a változatlanra annak segítségével, ami állandóan változik - a gondolkodás révén? A gondolkodás maradandóságot kölcsönözhet egy eszmének, az Átmannak vagy a léleknek, és azt mondhatja: "ez az egyedül valóságos", mert a gondolkodás félelmet ébreszt ez iránt az állandó változás iránt, és e félelem következtében valami maradandót keres - maradandó viszonyt az emberek között, maradandóságot a szeretetben. A gondolkodás maga nem maradandó, hanem változó, ezért az, amit maradandónak állít be, önmagához hasonlóan ugyancsak híján van a maradandóságnak. Egy életen át ragaszkodik valamilyen emlékhez, és maradandónak mondja ezt az emléket, majd azt akarja tudni, hogy folytatódni fog-e a halál után. A gondolkodás teremtette ezt a valamit, az ruházta fel folyamatossággal, dajkálta nap mint nap, ragaszkodott hozzá. Ez a legnagyobb illúzió, mert a gondolkodás az időben működik, és amit tegnap tapasztalt, arra emlékezni fog ma és holnap is; ebből születik meg az idő. Tehát létezik az idő maradandósága és az a maradandóság, amellyel a gondolkodás ruházta fel a végső valósághoz való eljutás eszméjét. Mindez a gondolkodás terméke - a félelem, az idő és a megvalósulás, az örökös mássá válás. > > - De ki maga a gondolkodó - az, akinek a fejében ott vannak mindezek a gondolatok? > > Van-e egyáltalán gondolkodó, vagy csupán a gondolkodás létezik, amely ezt a gondolkodót összerakosgatja? És miután megteremtette, kitalálja a maradandót, a lelket. > > - Én megszűnök létezni, ha nem gondolkodom? > > Nyilván önnel is megtörtént már, hogy azon kapta magát, teljesen megszűnt gondolkodni. Ebben az állapotban tudomása van-e önmagáról mint gondolkodóról, megfigyelőről, tapasztalóról? A gondolat az emlék visszfénye, és a nagy halom emlék maga a gondolkodó. Ha nincs gondolat, létezik-e egyáltalán az "én", amely körül akkora a hűhó és a lárma? Nem amnéziában szenvedő emberről beszélünk, nem is olyan valakiről, aki ábrándozik, vagy azért regulázza meg a gondolkodást, hogy elnémítsa, hanem a teljesen éber, teljesen élénk elméről. Ha nincs gondolat, és nincs szó, nincs-e mindenestül más dimenzióban az elme? > > - Nyilvánvalóan valami egészen más áll elő, ha az én nem cselekszik, nem veszi számba önmagát, de ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy az én nem is létezik - csak mert nem cselekszik. > > Persze hogy létezik! Az "én", az ego, az emlékhalmaz létezik. Csak olyankor észleljük a létét, amikor valamilyen kihívásra válaszol, de megvan, lehet, hogy szunyókáló vagy üzemen kívüli állapotban, és várja a következő alkalmat, hogy válaszolhasson.
Én találtam érdekes mondatokat, nem ajánlom senkinek, de nem is mondom , hogy ezek rossszak..., de időnként látok bennük fantáziát.
Psychosyntésis nevű könyvből való:
Van testem, de nem vagyok a testem. Vannak érzéseim, de nem vagyok érzés. Van intellektusom, de nem vagyok intellektus. .......
Ami TM-t illeti, sok a szövet körülöttem, de nem értem. Olyan mintha egy kulcsot adnának az ember kezébe, menj arra... De hová is? Stimmel a hozzá adott szövet a tapasztalattal?
Hááát, én sem ismerem a tm rendszerét... Épp ez a baj... Tanultam egy meditációt, ami állitólag tm alapokon nyugszik... de semmit sem tudok errôl... és most mondjam azt, hogy nem is érdekel, hogy milyen alapokon nyugszik? Nem mondom... Érdekel, valamennyire... hogy mégis tudjam, hogy mi történik. Én hivô vagyok. Nem vallásos, de hivô. Valahogy Isten ki van hagyva a tm-bôl. Vagy valami más, ami nagyon fontos. Én ezt érzem.
Hat ehhez nem tudok sokat hozzaszolni - nem ismerem a TM rendszeret egyaltalan ...
En egyszerubb meditaciok hive vagyok (lelegzet, yantra, mantra vagy valamilyen energaminoseg) es egyszerre csak egy - nem szoktam keverni oket. Nekem igy tanitottak es azt vettem eszre, hogyha egy dolgot vegzek 1 orat nagyobb a hatasfok mintha 6 tehnikat kevernek 10 perces idokkel. Ez persze nem jelenti azt, hogy mas rendszer az rossz lehet :)))
De kivancsiva tettel - utana kell nezzek a TM meditacionak - gyakorlatkeppen nem erdekel (eppen eleget nem hasznalok azok kozul is amiket mar tudok) csak mint leiras ...
Ezt régebben irtam: " nekem tanitott valaki egy TM-hez hasonló meditációt, amit neki is egy mester adott át, keveréke a TM-nek és valami tibeti meditációnak, mindegy is, mert én ezt kaptam, ezzel kell kezdenem valamit :-)) Szóval, a lényeg, hogy tényleg nem egyértelmüen pozitiv a hatása! Vigyázni kell vele nagyon, hogy milyen irányba mész el!...".... Komplex, az igaz, de senki nem tud segiteni nekem, mert akitôl tanultam (ezt is irtam már)... nos... finoman fogalmazva "nem jó ember." Számomra hiteltelenné vált. Ez nem a meditáció hibája. Ezért vagyok kénytelen "cikizni " a TM-et. Valójában nem a TM-et, hanem a használóit. Próbálok rájönni, hol a hiba ebben. Az az ember (mester), aki olyan pszichés technikát alkalmaz, ami nem abba az irányba viszi, amelybe szerintem kellene irányulnunk (mindannyiunknak), számomra hiteltelen. Kénytelen vagyok formálni és igazitani a dolgot saját igényeimhez, tök egyedül. A TM-esek, akik ezt tanulták, nem ismerik azokat a szutrákat, amiket kaptam... :-(( Persze, ha ebbôl indulunk ki, mindenki egy magányos farkas valahol... :-(((
