Nagy László: Kiscsikó-sirató (Ki-ki csak maga tudja megírni ... Ahogy Oláh János vall egy versében a XX. század költőjeként: „nem tudok mást, / mint saját fájdalmam s örömem / ez is túlzás, eldalolni”)
Havas Krisztus-kereszt az erdőn, Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgős szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam, Ki unta a faragott képet S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista, Miként az Idő, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, Egymás mellett dalolva ültünk S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam, Megemelem kalapom mélyen. Ott röpül a szánom az éjben.
én nem tudok verset írni ezért egy kéréssel forulok Hozzátok. Nem tudna nekem valaki írni egy búcsúztató verset ami 1 nagyon szeretett lovat búcsúztatna el?
Most már elhiszek mindent csöndben: éjjel Mondschein szonátát és Áve Máriát hallgattam egy szál csöpögő gyertya mellett,- az ablakon át fények feszültek a falra furcsán, - imára kulcsolt szivvel és kezekkel űltem,- ave, ave! - a gyertya is tövig ég majd, de a kedves keze mégis szép, hosszú, keskeny, úgy szeretem és ül rajtam a szerelem mint régi templomok falán fehér szentek fején megűlő fényesszemű és szelíd galambok.
Elindulnék, de nem merek; Kiáltanék, de nem lehet - Ki menti meg, mondd, ki menti meg majd a lelkemet?
Hátra ne nézz, hátra ne nézz, mert véged! Hátra ne nézz, hátra ne nézz, mert megkövülsz! Meg ne fordulj, meg ne állj, úgy kérlek! Senki se fog, senki se sír majd érted!
Köröttem apró lángok égnek; barátok tán vagy lidércfények, megannyi rejtélyes ígéret, mely biztonságot vagy pusztulást jelent. Csak várok. S lelkemben egyre hangosabban zúg a csend.
Menekülj, te szegény, most amikor szőllők sárgára érett fürtjeivel súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel hagyd ott a mezőt és az erdőt, bársonyos fáid és a bokrok melyek alatt a kedvest ölelted meghalnak most; a hajló nagy fű ahová remegve csókra terítetted száraz és sárga. Hagyd ott a mezőt, az erdőt és gyere a házak közé, a városi fák hullása nem oly veszejtő: csak az égre és a tetőkre ne nézz! mert fáradt Madonnák ülnek a házak fölött és arcukról dől a szomorúság.
Nem félünk semmitől, pedig lenne rá okunk. Amikor paplanunkat éjjelente elsodorja az ár, alig kapunk levegőt. Mégis folytatjuk az evezést a tó felé, ahol egyetlen szóval mindent megmagyarázhatnánk. Ahol a láztól még télen is kihajtanak a fák levelei. Nem ijedünk meg, ha fürdés közben hínárok fogságába esünk, vagy a kád vízből kiugrálnak a halak. Evezünk, amíg az első fényfoltok felnyitják az alvó szemét, majd egy hideg kéz letépi testéről a takarót. Nem reszketünk, ha jön a vihar, és elveri a szőlőt a jég, hallgatunk tovább, semmit sem szólunk arról, ami titok
Újra kellene kezdeni mindent a születéstől a halálig, hogy isteni és emberi legyél. Újra kellene élni a szerelmeket, kiásni az elásott kincseket szemedben, forrón homlokon csókolni, hogy isteni legyél és emberi.
Újra kellene kezdeni mindent, a gyermekek mosolyát, újjáalkotni a forrást, amely vizet fakaszt, megváltásra, keresztségre, hogy isteni és emberi legyél tövises koronáddal.
Mondd, van-e, van-e szebb, mint nyáron a tengeri, ha aranyzáporával a súlyos nap veri és levelén végigcsorog? Mondd, van-e, van-e szebb dolog? Görbül e gyönge vályu, mely széles, éles, mint a sás; ilyenkor a sűrű között hiszem, hogy Pán is ott tanyáz,
nem holmi durva Pán, ki nádasba buj s a szűz erdőkbe, kit vonatzaj s cséplőgép messze űz, hanem kedélyes ifjú Pán, ki nem távol töpreng csupán, ki az emberi munkán gyönyörködik s parasztokat s földművelőt s pásztorleányt gyakorta meg is látogat..
Szép estét, pihentető éjszakát kívánok mindenkinek! ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Major Gabriella: A boldogságmorzsák
A lelki szemeink filmszalagjára rögzített, tetszőlegesen előhívható pillanatok. Örök jelenidejű emlékeink, amiket végig magunkkal viszünk. A türelem jutalmai. A türelemé, aminek olykor megadatik elleshetni a pillanatot: Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli sejtelemből kipattannak a virág szirmai: ahogy az ígéretből kibomlik a teljesedés. Amikor a bábból előbújik a lepke és először mozduló szárnyán megcsillan a születés hímpora. Amikor a cseppkő könnyet ejt. Amikor valaki egyszercsak megnyílik számunkra görcs, póz, színészkedés, félelem és félhomály nélkül. Odahajol hozzánk és az arca, minden mozdulata, szava és a lelke őszinte. Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor - gyönyörű és örök. Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen közelségek, mint a varázs, megtörjenek. Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel és eleven szívveréssel éltetni. Amíg csak lehet. Mert végig magunkkal visszük őket.
